Wish

Kedveseim,

Kívánok Nektek békés bejglit, boldog pillanatokat, jókedvet, szeretetet.

Indokolt csend

Ha nem tudsz jót mondani, ne mondj semmit. Ezért hallgatok.

Visszaestem a betegséggel, voltam egy hetet táppénzen (milyen hülye szó ez??), tegnapelőtt visszajöttem dolgozni, és ma megint nem vagyok jól, fáj a mellkasom, torkom, fejem.

Biztosan van lelki háttere is, erről most nem nagyon van kedvem írni. Vagyis inkább nincs.

Azért olvasgatlak benneteket. <3

Napok

Említettem, hogy begyulladtak a manduláim. Valójában eléggé megfáztam, lázam is volt, soksok köhögés, átalvatlan éjszaka.

Hétfőn voltam orvosnál is, mert vasárnap éjszaka nem tudtam dolgozni, de kb lehurrogott, hogy nincs nekem semmi bajom, így ma jöttem dolgozni. Végülis a nehezén túl vagyok...

Reméltem, hogy amíg beteg vagyok lesz időm blogolni, képeket feltenni, mesélni a kimaradt hetekről, de egyszerűen semmire nincs időm.

Ez a mostani is munkából lopott.

Pedig olyan van, hogy Buksinak megérkezett a cipője, és nem szereti, és "kézenállva" megy le benne a lépcsőn, a hátsó lábai nem érintik a földet. Viccesen fest, az is vicces, ahogyan "csoszog" benne, de annyi kosztól kíméli a lakást, hogy 100%-osan megérte.

Aztán van olyan is, hogy Soma azért akar beteg lenni (és ki is köhögi a tüdejét a hitelesség kedvéért), hogy velem alhasson.

Meg olyan is van, hogy mindenféle oldalról (Ladó, kollégák, főnök) el vagyok halmozva extra figyelemmel. Ladó ápolt, etetett, itatott a hétvégén. Munkahelyi oldalról meg csokikat és ebédet kapok, kávét és jó szót.

Negatív, hogy a kisautóm a végét járja, kilyukadt valahol alul, beázik az anyósülés alatt (centi vastagon áll benne a víz). Meg kellene javíttatni, eladni (úgy biztos nem adom el, hogy eltitkolom, hogy baja van, de ha baja van, nem adnak érte annyit, de ha megcsináltatom, el tudom e adni annyival többért...?). Újat kellene venni (extra kiadás), osztrák rendszámosat (atyaúristenextra kiadás), mert megint cseszegetnek a rendőrök. (Ja, exnejnek most épp rendőr a hapsija, de biztos nincs összefüggés....) Közben kellene intézni a földet, hogy lehessen indítani a Kertet februárban. A tennivalók megesznek, túl gyerek, tapasztalatlan és lusta kicsi vagyok ehhez...

Minden elmúlik egyszer. Gondolom ezek is.

Buksi szerelme

Tudjátok, az én kutyám lustaságban éppen olyan, mint én. Ameddig teheti, nem kel fel a vackáról, sőt, olyan is van, hogy kifejezetten morcos, ha villanyt kapcsolok, mikor még ő aludna.

A cirkusz miatt gyakran előfordul, hogy hajnaban kell kelnem - 3kor, 4kor, változó -, és ilyenkor van olyan, hogy Buksit nem tudom kirángatni dolgotvégezni, csak szigorral. Többször megtörtént már, hogy nagy közös összebújásból kellett felkelnem, ő pedig az első tíz percben úgy tett, mintha halott lenne, vagy legalábbis nem érzékelné, hogy a szunyának vége. Tíz perc után viszont dühösen felpattant, kirohant a nappaliba a kanapéra, befordult a "fal" felé, és többet azon a reggelen nem állt szóba velem. Hogy fokozzam a lustaságáról alkotott képet, elmondom azt is, hogy néha szó szerint kitoloncol a lakásból, csak menjek már, ő meg had aludjon tovább. Az esős napokon pedig teljesen leállítja az emésztését, inni se iszik, ki ne vigyem őt az ítéletidőben.

Hát így.

Ma reggel is duzzogott a kuckójában, fal felé fordult, méltatlankodó morgással jelezte, hogy nem tetszik neki a 4.10-es ébredés.

Ladónál aludtunk, az éjjel havazott, a lakás eléggé lehűlt, így bekapcsoltam a kandallót, legyen meleg, mire elkezdődik nekik a szombat. Kettőt fordultam, és legnagyobb ámulatomra azt kellett látnom, hogy Buksikutya felkelt azért, hogy bámulja a tüzet. Engem csak egyetlen hosszú pillantásra méltatott, amivel azt sugározta hogy "esetleg idehozhatnád az ágyamat..."

Visszatérek

Úgy repülnek a napok, hogy döbbenten vettem észre tegnap, hogy a "majd holnap" blogolokbol ez lett. Mondjuk amiatt jobban zavar, hogy lemaradtam a többi blog olvasásával. Ettől egyik szemem sír (hogy lemaradtam pillanatokról), a mádik nevet (hogy van mit olvasnom).

Érzelmi lenyomatként csak annyit írnék ide, hogy a világ legnagyobb csodájának tartom, ha egy ember megszeret egy másik embert. Ugyanakkor a világ legnagyobb kihívásának tartom, ha ezt a szeretet-állapotot fenn tudja tartani az élet minden szarságával együtt.

Fizikai síkon épp dögrováson vagyok, begyulladt a mandulám. Jó, hát közel sem azt az állapotot élem meg, mint Eszti, de azért kellőképpen rossz így dolgozni. 

Túl vagyunk végre a mikulásos céges történeten is. Ha minden jól megy, a bábszínházat nem erőltetjük tovább.

Kicsit rosszul érzem magam a bőrömben, hogy elhanyagoltam a barátnőimet, de egy nagyon húzós érzelmi trip van a hátam mögött. Közben kell(ene) tervezni a Kertet, meg minden ezzel járó ügyet, de annyira ki vagyok merülve, hogy esélyem sincs a földi dolgokra energiát fektetni. Nem baj, majd karácsony után pihenek.

... az előbb pedig láttam egy hullócsillagot. A kívánságot elajándékoztam. Szerintem ez azt mutatja, hogy amúgy jól vagyok.

Bábszínház

Szerintem tavasszal írtam róla, hogy néhány kollégámmal összedugtuk a fejünket, hogy a céges kölköknek mikuláskor, farsangkor és húsvétkor rendezzünk egy kis gyerekprogramot. Akkor még csak színjátszókör keretében adtunk elő meséket, 10-15 perces kis darabban. A gyerekek nagyon élvezték, az előadás után pedig volt nekik kézműveskedés és mindenféle foglalkoztató játékok. És igen, mindezt ingyen, hobbiból, minimális céges támogatással (pl. mikuláskor kaptunk csokit, hogy osszuk ki a gyerekeknek, meg színezőt).

Húsvétra már olyan sikerünk volt, hogy megkeresett minket a cég marketing vezetője, hogy esetleg menjünk nagy, céges rendezvényre is, céges majálisra, ezúttal fizetett munkanapként elszámolva. A csapatból hárman mondtuk, hogy nekünk oké, a többiek nem paktálnak az ördöggel. Hárman viszont nem tudunk élőszereplős előadást rittyenteni, így jött az ötlet, hogy akkor legyen bábszínház.

Vért izzadtunk, a Lúdas Matyit adtuk elő, SK bábokkal. Mi írtuk át a szöveget, rajzoltuk a hátteret, magoltunk, próbáltunk. Anyagilag megérte, hozzánkvágtak egy halom Böskét, érzelmileg nem érte meg, rászerveztek a helyszínre egy arcfestést, ahol a gyerekek tülekedtek, zajongtak, nem figyeltek ránk. Kudarcnak éltük meg mindannyian, de a cégnek mindegy volt, elmondhatta magáról, hogy volt bábszínház is.

Most jön a Mikulás. És a történet ugyanez. Készülünk, bábokkal, mesével, kézműveskedéssel.* Viszont annyira belémégett a tavaszi csalódás, hogy eléggé kétkedve fogadom a kockacukrot. Pedig azért az ünnepekkor nagyon jól jön az a sok kajautalvány, és ilyen könnyű nyolc órás munkabérem sem adódik mindig.

Kimentem kipróbálni a Buksin a macskabábot. Buksi kicsóválta magát a testéből örömében. Ezt pozitív visszacsatolásként értelmezem.

*maradt azért a hobbi szerű, élőszereplős előadás is. Az töretlenül móka és  pálinkaivás kacagás. Szeretjük is is mindannyian, csak a bábszínház ilyen mostohagyerek. Kár érte.

Változás

Augusztus óta érzem magamon, hogy valami nem oké. Nem fizikailag, hanem odabenn, magamban. 

Csak mocorogtam, így-úgy, nekem ez se jó, az se jó, a munka se jó, hiába szeretem, kevés, sehogysejó, az életem kevés, kezdeni kellene magammal valamit.

Akárki kérdezte, mit csinálnék szivesen, ha nem ezt a cirkuszt, vagy egy nem tudom, vagy pedig a kert olyan jó volt, azt szeretném volt a válaszom.

Ladó mondta is, hogy ott a fólia, mondjak fel, csináljam, de én egyedül azt soha, ahhoz meg én vagyok kevés.

De az elmúlt néhány nap eseményei teljesen felráztak, megpörgettek, tele lettem újra tervekkel és energiával - noha a valós energiaszintem valahol a nulla és a mínusz egy közötti skálán mozog.

Az Üzlettársam mondjuk épp bázisugrást hajt végre az Eiffel torony tetejéről, ahhoz, hogy elindíthassuk a gépezetet. Nagyon remélem, hogy túléli.

És még valami

Ha soha többé nem írnék, az azt jelenti, hogy meghaltam csokoládémérgezésben.

Brrr...

Karácsony és én

Rohadt korán van még karácsonyról posztolgatni, de már elég időben ahhoz, hogy a történettel, amit mesélni fogok, ne rontsam el senki kedvét (illetve, kiheverje az olvasottakat az ünnepekig).

A nehéz gyerekkoromról szeretnék írni, napok óta eszemben van az eset, forgattam, gyúrtam, végül arra jutottam, legjobb lesz leírni. Előre szólok, nem tragédia, csak olyasmi, ami az évnek ebben a szakaszában mindig eszembe jut.

Hat (és fél) éves voltam. Nem sokat jártam oviba, mert a nagyszüleim két utcára laktak tőlünk, és akkoriban annyira természetes volt faluhelyen, hogy amíg a szülők dolgoznak, a nagyszülők gyerekvigyáznak, hogy nem is volt kötelező az ovi, csak nagycsoporttól. Mondjuk, ma nem tudom, hogy van a rendszer, de mintha nem lehetne ilyen egyszerűen megúszni az ovit. A lényeg, hogy nagycsoportba járogattam, de azt is csak hébe-hóba, ha volt kedvem (volt), ráadásul tízre mentem, mert nem ehettem disznóhúst, így (hogy ne kelljen tízóraizni) nem reggel kezdtem, hanem délelőtt. Ebédre meg már haza is szaladtam - ugyanezen okokból -, délután meg vagy vissza mentem, vagy nem, aludni otthon is lehet. Amúgy csak a közösségbe való beilleszkedés miatt jártam, mert írni is, olvasni is tudtam, de azért kellett a pedagógiai vélemény, hogy iskolaérett vagyok. Ez a dolog végül majdnem a kilóimon múlott: 19 voltam, és 20 kg alatt nem javasoltak senkit iskolába. Aztán úgy voltak vele, hogy a nyár alatt majdcsak összeszedem magam. Na, ennyit az előzményekről.

Így jött el a december, a gyerekek nekiálltak várni a Mikulást, rajzolták a pirosruhás embert, én pedig itt totálisan elvesztem. Ki az a Mikulás? Tisztán emlékszem, hogy kérdezgettem a többieket, óvónőket is, hogy ki az, de értelmes választ egyetlen egyszer sem kaptam. Az óvónők nem mertek hazudni nekem, tudván, hogy a szüleim vallásosan nevelnek, a gyerekek meg abszolút nem voltak képben, hogy létezik e, vagy sem, és, hogy ki is ő pontosan. Én emlékszem, hogy gyerekkorban sokkal lassabb az idő, hogy tél és tél között olyan sok idő telt el, hogy a havat szinte teljesen elfelejtettem, így lehet, hogy a többi gyerek is azért volt annyira bizonytalan, mert elfelejtették, hogy egy évvel azelőtt mit is meséltek pontosan nekik a Mikulásról. Plusz ugye, mint minden "hazugság", vagy mese többszöri mesélésre azért itt-ott átalakul. A lényeg, hogy életem első Mikulása úgy telt el fölöttem, hogy nem tudtam, mese e, vagy valóság, de ordenáré kamuszagot éreztem, mert a beöltözött bácsi az akkori iskola igazgatóbácsija volt, akit eléggé felismertem a hangjáról (két házra lakott a nagyszüleimtől).

Igen ám, de ezután jött a java. A Jézuska a karácsonnyal. És itt elszabadítottam a poklot, mert ha valakit, Jézust durván ismertem. Olyannyira, hogy a mai napig tudok szó szerint idézni a Bibliából, és ha hallok idézetet, meg tudom mondani, ki írta, milyen kontextusban.  Ugyhogy, behozva a Mikulásos lemaradásom, tartottam egy kiselőadást Jézusról az ovis csoporttársaimnak, különös figyelmet fordítva a keresztrefeszítésre, töviskoronával és ostorozással. Hiába magyaráztam azután a feltámadásról, azt már nem vették be, így januárig nem kellett oviba mennem.

Viszont ami rámragadt, az rajtam is maradt. Nem volt sosem karácsonyfánk, de ezt-azt ellestem azért, így életem első karácsonyán nagyapámék füstölőjében fenyőgallyat díszítettem alufóliagolyókkal, és egy nagyanyámtól kapott csirkelábbal Boldog Karácsonyt kívántam a Mitvisznek, aki nagyapám kutyája volt. Cserébe az állat képennyalt, és én sosem fogom elfelejteni, hogy életem első karácsonyi ajándéka egy kutyacsók volt.

A többi eseménytelen karácsonyra nem emlékszem, talán még arra, hogy elsőben a tanár mindenkit végigkérdezett, hogy ki mit kapott karácsonyra, és én hazudtam, mert szégyelltem azt mondani, hogy semmit. És hiphopp felnőttem.

Már nem kell hazudnom, úgy ünneplem, ahogy akarom, és én akarom, és várom is, és szeretem, és valahol nagyon értékelem, hogy ilyen gyerekkorom volt, mert én még mindig tudok örülni ennek a karácsonyi felhajtásnak, pedig látom egy csomó emberen, hogy undorodnak az egésztől, és a francba kívánják az ünnepeket.

Azt hiszem, őket is megértem, de ha lehet választani (márpedig lehet), akkor én inkább szeretem, mint nem.

Humorérzék

Nem tudom, milyen ember találja viccesnek utánozni azt, amikor hajnali öt órakor, álmosan, fázva, esőben, magamat ölelve bekóválygok a munkahelyemre, de kb hat ember került fel emiatt a halállistámra.

Magyarázza meg nekem valaki, hogy mi vicces van abban, ha az ember fáradt és fázik? És főleg miért KELL ezt mindenáron, minden hasonló hajnalon leutánozni?

Ma utálom az embereket. Nyulakat és őzeket szeretnék látni a közönség helyén.

Így hagytam ki egy pilótát

Ma hajnalban egy vendég véletlenül az én előadásomra ült be, de tudtam neki intézni egy jegyet ingyen az eredetire, ami érdekelte. Páratlan segítségnyújtásomat mindenképpen meg akarta hálálni, akár egy repüléssel is. Megköszöntem illendően, és mondtam neki, hogy itt a földön egészen megszoktam már.

Tíz perccel később meggondoltam magam. Visszamentem beszélgetni hozzá, mint kiderült reggel Bécsben landolt, most megy Győrbe oktatni, ő pilóta. Nem volt merszem megváltoztatni a döntésem a hálájával kapcsolatban.

Így jár az, aki ennyire megszokja itt a földön...

Kutyacipő

Kicsit túlzásnak érzem, de az van, hogy ebben a szar időben akkor is naponta kell felmosnom, ha Buksi lábát megmosom és megtörlöm alaposan. Ugyanis a szomszédom lelkesen leviszi amíg én dolgozom, labdázik is vele, nekem is és a kutyának is megkönnyítve a helyzetünket, de az a rengeteg sár a lakásban, tarthatatlan. Márpedig a szomszédasszonyom nem fogja alaposan megmosni és megtörölni a Buksi lábait. Nekem is nehezen megy, folyamatosan tiltakozik miatta.

Persze, pont most nincs készleten a zooplus-nál kutyacipő. Pedig egy próbát mindenképpen megérne...

Sokadrangú, hogy a kutyámból valószínűleg birodalmi lépegető lenne...

A kulcs és még néhány pulcsi

Volt az a dolog hétfőn a kulcsokkal, amit akkor nem igazán akartam leírni, mert borzasztóan szarul voltam miattuk, de mára lassan kiheverem, sőt, megkockáztatom, hogy még mosolyogni is tudok rajta.

Az történt, hogy Ladó bezárt a lakásába, miközben a kulcsom tőlem ismeretlen helyen tartózkodott. Én hibáztam, óriásit, mert trehány vagyok, és szétszórt.

A lakása olyan, hogy van egy főbejárat, amiből két lakás nyílik. Mindkettőt ő bérli az önkormányzattól, hogy megválogathassa a szomszédait, akik jelen pillanatban a kollégái. Ezt a lakást akkoriban vette ki, amikor volt az a dolog a bevándorlókkal. Erre jött plusszban, hogy még együtt laktunk, és a gyerekei azt állították, hogy miattam nem jönnek, ezért Ladó azt tervezte, hogy mindkét lakást berendezi, és akkor a gyerekek majd abba jönnek, amiben én nem vagyok, nehogymár ez legyen az indok. Persze, kifogás mindig akad, a két nagyobb azóta se tolta oda az arcát. Vissza a kulcsos dologhoz. Tehát van egy közös főbejárat, közös előszobával, ahol vannak a cipők, kutyaetetés, és vannak a lakásajtók. Nekem csak a garázshoz és a főbejárathoz van kulcsom, mert a lakásajtó kulcsát egy vízszerelő kapta kölcsön, aki börtönbe került. Azóta a garázson keresztül közlekedem. Nekem ez így oké volt, egyikünk sem forszírozta a dolgot. És persze a lakás ajtaját nem is zártuk soha.

De újabban a szomszéd fiúk elszemtelenedtek, elkezdtek átjárni ezért-azért, kölcsönvenni borospoharat, miegyebet. Ladó elunta, nem akar veszekedést, egyszerűen elkezdte zárni az ajtót. Előtte este meg is beszéltük, hogy bezárja a lakást. Így is tett. Garázson át távozott, tehát nem láthatta, hogy a kulcsom az előszobában hever. Nem a zárban ugyan, hanem a bakancsom mellett a földön.

Lakás zárva, garázs zárva. Én indulnék a mikulásos gyerekműsor próbájára sarkamban egy pisilni vágyó ebbel.

Ezerszer átkutattam mindent, és mindezerszer arra jutottam, hogy a kulcs bizony az előszobába van kizáva. Ladó telefonon biztatott, hogy tuti nincs ott, keressem még. Sajnos ő már az osztrák-olasz határ mellett van, csütörtökön jön vissza.

Némi idegösszeomlás, tehetetlen sírás után arra gondoltam, hogy esetleg átsétálhatnék a legközelebbi (hét km-re) lévő vasútállomásra, de ez egy pihepuha rózsaszín szőrmés papucsban, esőben, póráz nélküli kutyával eléggé bizarr ötletnek tűnt, így elvetettem.

Végül kimásztam az ablakon, és betörtem az ajtó üvegét. Nem okoztam nagy kárt, mert azt az üveget mindenképpen ki kellett volna cserélni, hiszen meg volt repedve. Felszedtem a kulcsot, a bakancsom és a pórázt, letöröltem a könnyeim, és elvonultam a színről.

Ladó nem haragszik, még bocsánatot is kért, hogy nem nézte meg a kulcsot. Pedig nem az ő hibája volt.

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy nincsenek barátaim, hogy ilyen helyzetben nincs senki, aki eljönne értem kocsival, hogy megmentsen, vagy hívjon egy lakatost, aki kinyitja a zárat. Azért tudom, hogy így is sokan kedvelnek, jóban vagyok a körülöttem élőkkel, de ez valahogy más, mint amire vágyom.

Este mentem dolgozni, és az öltözőszekrényem kulcsát nem találtam, pedig s.o.s. kellett volna, mert be volt zárva a szép mosott vasalt egyenruhám, és megint estem volna bele a kétségbe, amikor eszembe jutott, hogy nemrég adtam le belőle másolatot. Azóta agyalok a kulcskérdésen, hogy milyen szisztémával védjem ki ezeket a szerencsétlenségeket.

Tegnap aztán visszatértem a felszínre úszkálni. Vettem új télikabátot, ami ugyan szürke, de annál jobban állnak hozzá a színes sálak, sapkák és kesztyűk. Végre betáraztam pulcsikból is. Egy türkíz polár, egy sütőtöksárga kapucnis és egy feketefehér-ferdecipzáras típusra tettem szert. Szép harisnyákat nem találtam, de vettem pár cicanacit a szoknyáimhoz és egy bakancsot is, ami nem ormótlan és nem halt meg érte senki (sajnos fekete, de így legalább munkába is hordhatom, szoknyával). Ó, és találtam egy merevítő és szivacsmentes melltartót is, fekete csipkés szegéllyel, extra kényelmes, nem szúr, nem nyom, és mintha rám öntötték volna. Annyira tetszett, hogy vettem volna belőle kettőt is, de ez volt az utolsó darab.

Könnyű engem boldoggá tenni.

Semmi

Az elveszett és meglett kulcsok világnapja van.

Amúgy nem történik semmi.

Az érzés olyan, mintha nem lennének barátaim. Szépen, egyesével veszítem el őket, távolodik mindenki, egy közülük - a legfontosabb - már el is tűnt, évekkel ezelőtt.

Tehettem volna ellene, hogy ne így legyen, de ő is tehetett volna. Így viszont csak néztük egymás távolodó hajóját. Annyira eltűnt, hogy ma belesajdult a szivem szemem a látóhatár hasztalan bámulásába. Már pontnak sem látszik.

Gondolom mással is megtörténik néha.

Megfelel

Eléggé elhallgattam. Ladóval a béke mondjuk úgy, törékeny. 

Mi nem ünnepeljük a halottak napját, mindkettőnk halott rokonai távoli temetőkben pihennek. Ráadásul mindkettőnknek megvan a saját (és közös) hite a túlvilágról, ami nem nagyon passzol bele vallási nézetekbe, de rendkívül értékeltük ezt a hétközepi szabadnapot.

Mondjuk akartam tököt faragni Somával, meg idétlenkedni halloween alkalmából, de végül ez sem jött össze, mert addig halogattam a tökvásárlást, hogy lemaradtam róla. Abból is látszik, hogy mennyire nem vagyok képben ezzel az ünneppel, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy minden zárva lesz. Bezzeg Angliában ilyenkor milyen szuper bulit csapnak. Hét éve volt szerencsém pont velük megélni ezt az ünnepet, talán egyszer elmesélem.

Most megint Somáról akarok írni. Őszi szünet van náluk is, így Ladó elhozta. Moziba mentünk, majd otthon olvastunk egymásnak meséket. Mi magyarul, ő németül a sneewitchent. Jókat nevettünk a kifejezéseken, és hiába, hogy nekem igazából nincs német tudásom, annyi ragadt már rám, hogy értsem nagyjából, hol tart a mese, illetve, hogy a villácska, tányérka és ágyacska nemcsak magyarul hangzik hülyén.

Reggelre viszont kettesben maradtunk a gyerekkel, amitől rettegtem. Pedig előtte megbeszéltük, hogy maradni akar, hogy én fogom hazavinni. Egyetlen egyszer voltunk kettesben ezelőtt, amikor a közös megegyezést tárgyalták a szülők az ügyvédeikkel, az is borzalmas volt, mert a gyereknek hirtelen elkezdett görcsölni a hasa, és minden lehetséges megoldástól csak rosszabbodott, majdnem ügyeletre kellett vinnem. Biztosan ideges volt szegény, akkor lett jobban hirtelen, amikor az apja telefonált, hogy indul haza. 

Na és akkor így utólag átgondolva a tegnap reggelt, meg az azelőtt történteket, megállapítom, hogy ez a gyerek elképesztően meg akar felelni nekem.

A moziban tűnt fel először, hogy utánoz. Nem direkt, nem szándékosan, de utánoz. Ugyanis kényelmetlen volt nekem a szék, fájt a hátam, és a térdemre támaszkodtam kínomban, ami nem egy szokványos mozis póz. És Soma fél percen belül a térdére támaszkodva ült, ugyanabban a pozícióban, ahogy én. Mivel a mese (Óriásláb fia) nem kötött le annyira, elkezdtem játszani a testhelyzetekkel, amiket Soma rendre leutánzott. Nem kell fejenállásra gondolni, egyszerű láb keresztek, fejtámasztás, előre dőlés, fejnél összefont kar. A mozi majdnem üres volt, mocoroghattam kedvemre.

Másnap reggel ébredés után teáztunk az ágyban. Elmesélte, mit álmodott, amíg én a melegítőjét, zokniját a radiátoron melegítettem. Öltözés után kimentünk a kutyussal, dobált neki, közben világmegváltó témát boncolgattunk, hogy milyen szuperképességet szeretnénk, ha szuperhősök lehetnénk. Hazaérve reggeliztünk. Én növényi zsíros zsömlét, ő mézeset. Egészen addig, amíg meg nem látta a hagymát, mert ott elszabadult a gasztronómiai pokol. A zsemle egyik felére mézet, a másikra zsírt tett, amibe pakolt hagymát, fokhagymát, chia magot, mogyorós csipszet és almaszeletet. És ebből legyártott kettőt, és megette mindet. Főztem újabb adag teát, közben folytattuk a világmegváltást, majd reggeli után amíg én mosogattam, ő kiporszívózta a pelletkályhát hamuporszívóval. Ecsettel is megtisztogatta, olyan nagy munkába merült, hogy nem volt szívem szólni neki, hogy haza kell vinnem.

Így történt, hogy dél lett, mire kivakartam őt a hamu és a korom alól, adtam rá másik melegítőt, arcot, fogat mostunk, és még mindig nem akart hazamenni, mert ő maga mondta, hogy "tudom, hogy már menni kéne, de még teázzunk egy kicsit!". Végül vicceket meséltünk, így váltunk el. Megvártam amíg beengedik a lépcsőházba, ahonnan kétszer is visszaintegetett, pedig mindig annyira sietni szokott, hogy vissza sem néz.

Komolyan elgondolkodtam, hogy mi lehet ezzel a gyerekkel. Egyszer sem kezdte nyomkodni a játékot a telefonján, csak megnézte az időt. Az anyja kereste, még mikor aludtunk, úgy hívta vissza, hogy kihangosította. Kétszer is visszautasította, hogy nem kell értejönni.

Azt hiszem az ilyen együttidők szépen elvisznek abba a kívánt állapotba, hogy megbocsátom azt a telefonhuszárságot. Elvégre, mindenki követ el hibákat. A gyerek is csak ember...

A telesírt bögre után

Az úgy volt, hogy én addig nem nagyon sírtam,  amíg a kommunikáció nullán volt. Züllöttem: csokit ettem és csipszet, teáztam és sorozatoztam, és rendkívül sajnáltam magam, és egy egy józan pillanatomban azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet, hogy ez a fiú nem szeret már engem. Úgy is mondhatnám: lehetetlen.

Ugyhogy megint én adtam fel, megint én írtam neki, hogy akkor most ez komoly e, hogy mi már soha többet nem beszélünk?

Te jóságos egek! Kaptam hideget, meleget, és addig sírtam, amíg az egész át nem csapott egy hisztérikus, ijesztő röhögőgörcsbe. És megvilágosodtam, hogy ez van megint, mindig, hogy gondolunk valamit, félreértünk, és annyira meg vagyunk győződve arról, hogy igazunk van, hogy el sem tudunk képzelni más valóságot.

Az én valóságom - természetesen - az volt, hogy végül feladjuk ezt az állapotot, és megbékélünk. És kezdődik elölről, egy ideig megint jó, aztán megint összeveszünk, aztán egyszer majd csak vége lesz, de ez a vége ez nem lehet most, én még akarom őt, a társaságát, a makacsságát, a gondolatait, az ölelését. Akkor is, ha csalódtam már benne, ha nem hiszek úgy mint az elején. Végülis, kizárt, hogy egy harminc éve tartó kapcsolatban nincsenek hasonló zördülések, hát valahogy majd csak átverekedjük ezen is magunkat.

Az ő valósága - természetesen - az volt, hogy az általa Gaz Csábítónak (továbbiakban GCs, ejtsd: gécsé) kiszemelt férfi karjaiban heverem ki az iránta okozott sérelmeimet, és már az új szerelmet gyújtogatom, és ha keresem is még valaha az életben, az azért lesz, hogy végleg lezárjuk a kapcsolatunkat, és a maradék cuccunkat kicseréljük. 

Én az én valóságomból írtam neki, ő pedig az övéből válaszolt. Csoda, hogy sírtam?

Soma nála volt, küldött magukról egy képet, ahogy a kanapén fetrengenek, és írta, hogy ő így is boldog lesz, legyek én is az a GCs-vel.

Ha lenne GCs akkor sem ez lenne a módja a dolognak, de, te jó ég, azért ennyire másként élni meg egy helyzetet.

Tudom, mindig is tudtam, hogy ha valakit egyszer átvernek, az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Engem is átvertek, de nem egy hadsereg gyerek, és 15 év házasság után. Nem 35 évesen tudtam meg, hogy ez milyen, hanem 25 évesen, család és anyagi egybefonódás nélkül. Mondhatni, hogy olyan fiatal voltam, hogy nekem hiába tépte ki a szívem egy huligán, visszanőtt. De mi lesz ezzel a Ladóval? Ki szereti majd őt, ha én nem?

Az lett, hogy az egyre szürreálisabbá váló, tehetetlen, végtelennek tűnő vitában egyszercsak megkérdezte, hogy meghívhat e ebédelni. Nemet mondtam. Megkérdezte, hogy és uzsonnázni?

Igent mondtam.

Szeretem ezt a szót: uzsonna. Áthallatszik belőle egy hozsánna.

Vezetés

Egy héten belül kétszer kerültem olyan helyzetbe, ahol vétlen sofőrként balesetet szenvedtem volna, ha nem figyelek.

Mindkétszer szabálytalanul előztek szemből.

Az első esetben egy beláthatatlan kanyarban, ködben bukkant fel a szemből jövő autó, olyan rettenetes sebességgel, hogy az életünket (Buksival) az mentette meg, hogy eleve a fékpedálon volt a lábam és ismertem az utat. Már kb hatvanra lassultam, mert tudtam, hogy a kanyar utám jön egy falu. Nem mondom, hogy minden esetben betartom a sebességkorlátozásokat, de köd is volt, fáradt is voltam, rá is értem. Az autó a semmiből tűnt fel, egyszerűen normális ember ekkora ködben, ilyen kanyarban nem áll neki előzni. Ez megtette, és nem, nem fékezett egy pillanatra sem, befejezte az előzést, és amilyen gyorsan jőtt, el is illant, otthagyva engem, belecsúszva az út széli árokba. Nem hiszem, hogy én vagyok ennyire jó sofőr, mintha nem is az én reflexeim lettek volna. Tapostam a féket, és félrerántottam a kormányt, ennyi. Az autóm fara viszont nem tudta követni az eseményeket, és a nedves füves talaj sem kedvezett, ott ültem a kaparó autóval, egy beláthatatlan kanyar után, remegő lábakkal és gyomorral, tehetetlenül. Végül valaki megállt, és segített kihúzni az autót. Nem volt nagy az árok, az autónak sem lett baja.

A második esetben csak enyhe szélütést kaptam. Szintén egy kanyar után történt, ahol van egy útkereszteződés, mellékútról kanyarodunk főútra. A kanyar beláthatatlan, ismerem a terepet, tudom, hogy elsőbbségadásom lesz, lassulok. A kanyarban három autót találok, jönnek szemben, a főútról kanyarodtak, és a leghátul jövő terepjárós köcsög úgy dönt, hogy még itt az elején megelőzi az előtte levőket. A frontális ütközést úgy kerültük el, hogy én, és az egyik előzött autó satufékkel megálltunk, a terepjáró pedig visszavágódott az első autó mögé, így szegény, kettő helyett csak egyet sikerült megelőznie.

Nem tudom, az ilyen emberek mit gondolnak, hogy ők halhatatlanok, mert nekik kurvajó autójuk van, a többiek dögöljenek meg? És ha teszem azt, félrerántom a kormányt, és nem pont szerencsém van az árokkal, és fának csapódom?

Sokadjára gondolkodtam el azon, hogy jobb lenne nekem autó nélkül.

Reggel

Egy könnycsepp belegördült az arcomról a kávémba. Hosszan néztem utána.

Telesírtam a bögrét.

Változatlan

Továbbra is fegyver-, tűz- és kommunikációs szünet van Ladóval. Amíg nem kellett dolgozni jönnöm elég jól viseltem, lógtam a laptopon és sorozatot néztem.

De ma éjszakás vagyok, és mikor jöttem dolgozni, nagyon rámtört, hogy hiányzik ez a mafla.

Hihetetlen, hogy hogyan el tudnak csesződni a dolgok.

Melengető

A mai napból, mindenféle tekintetben úgy hoztam ki a maximumot, hogy felforrósítottam a cserépkályhát, főztem illatos Gabesz féle zöld teát, és csak annyira mozdultam ki az esőbe, amennyire Buksinak szüksége volt rá.

Közben pedig rábukkantam erre a mesefilmre (ami amúgy fent van a hálón online, magyarul), és hát, ha a tea és a cserépkályha nem lenne elég, akkor a lelkemet tökéletesen átmelegítette ez a remekmű.

Hit, bizalom és tündérpor

Bár úgy tűnhet, Ladóval minden oké nálunk, az a helyzet, hogy ez közel sem így van.

Volt ez az olaszországi kirándulás, sőt, éppen egy hete kaptam tőle egy csokor rózsát is "csakúgy", mégis azt kell mondanom, hogy valami hiányzik. Belőlem.

Szeretem ezt az embert, tisztelem is. Két és fél éve vagyunk együtt, tehát nagyjából ismerem (és elfogadom) a hibáit és tudom, hogy mennyi nagyszerű tulajdonsága van. 

De.

Megrekedtünk. Megfeneklett a kapcsolatunk. Vagy nem tudom, mi erre a jó szó.

Tavasszal is volt egy hasonló krízisünk, de ez most rosszabb, már nem vitatkozunk, nem próbáljuk közelíteni a céljainkat, mert - nincsenek céljaink. Érzi rajtam, nyilván ezért halmoz el mindenfélével, én meg egyre keserűbben fogadom a kockacukrot.

Ez olyan, mint amikor tudod, hogy szomjas vagy, vízre van szükséged, de valaki , aki azt állítja, hogy szeret, folyamatosan cukros üdítőt nyom a kezedbe. 

Mindennek tetejében Ladó extrém féltékeny, nem bízik bennem. Össze is vesztünk tegnap, el is jöttem tőle, azóta nem keres. Miért az ártatlannak kellene bizonyítania, hogy nem vétkes?

És ha már itt tartunk, az ilyen viselkedése miatt, már én sem bízom benne, nem hiszem, hogy ez közöttünk valaha működni fog, hiába szeretem.

A tündérpor meg eleve mese, habbal...

Soma

Régen írtam már a Ladó-gyerekekről, oka is van, de már nagyon kikívánkozik.

A gyékényesi közös nyaralás után volt egy nagyon csúnya húzásuk. Úton voltunk hazafelé, fáradtak voltunk mindanyian, és a nagyobbik fiú hazudott valamiről, amiről nem kellett volna. Annyira nyilvánvaló, anyától jött hazugság volt, hogy először az apjuknak, másodjára pedig nekem durrant el az agyam.

Igazából nem volt semmi extra, leszidtuk mindketten mindkettőt, elmagyarázva nekik újra (és újra), hogy az anyjuknál hazudozhatnak az anyjuk szabályai szerint, de a mi családunkban nem, mi ezt elfogadhatatlannak tartjuk.

És képzeljétek el, a kicsi szívem csücske, Soma, felvette telefonnal, ahogy leszidjuk őket, majd otthon anyának lejátszotta, hogy mi milyen szarfejek vagyunk. Mindezt két hét gondtalan nyaralás, szörföstábor és wakeboardozás után.

Ladó ezek után leült a két fiúval, és elmondta nekik, hogy ezentúl nem kötelező hozzá eljönni, nyugodtan felnőhetnek apa nélkül, illetve hetente változó apukával is, de ez már az ő döntésük, ha 10 és 13 évesen annyira felnőttnek érzik magukat egy ilyen döntéshez.

És az történt, hogy azóta mindkét fiú megjelenik a kéthetente kijelölt apás hétvégén. A balhé utáni első alkalommal annyira szégyellték magukat előttem, hogy az első szemkontaktust fél nap után sikerült összehoznom a kisebbikkel, a nagyobbikkal pedig csak másnap. Hab a tortán, hogy ha nem viselkednek rendesen elhangzik egy mondat, amit néma csend és engedelmesség követ. Ez a mondat így hangzik: "Ha nem tetszik, hívd fel anyádat, hogy jöjjön el érted."

Fogalmunk sincs, mi történhetett, kinek mutathatták meg a felvételt, aki esetleg igazat adott nekünk, vagy egyáltalán, mi változott, de az bizonyos, hogy a két sátánfajzatnak eltűntek a szarvai. Lassan elkezdhetem fényezni a glóriát nekik.

Viszont elvesztettem valamit, amit nem kárpótol semmilyen szófogadás: Soma iránti bizalmamat. Látom rajta, hogy őt ez bántja, igyekszik körbeudvarolni, szivecskét hajtogat nekem papírból, bújik is hozzám, hagyom is neki, de nem tud igazából kiengesztelni.

Augusztus eleje óta most volt először, hogy megint bekéretőzött aludni közénk, aztán át is ölelt félálomban, nekem meg csak dörömbölt a mellkasom, hogy ez nem az én gyerekem, és ez a gyerek elárult engem.

Mondjátok, hogy idővel megbocsátok majd neki. 

Mondjátok azt is, hogy nem tehet semmiről, ő csak egy gyerek.

De mikortól lesz egy gyerek felelősségrevonható a tetteiért? És vajon én mennyire vagyok infantilis, hogy nem tudok neki megbocsátani?

Azt kihagytam, hogy az anyjuk persze sírva hívta fel Ladót, hogy "hogy engedheted meg a barátnődnek, hogy így beszéljen a gyerekeimmel... a gyerekeINKkel???" Ladó tízpontos férfias válasza pedig az volt erre, hogy "Adél felnőtt ember, azt mond, amit akar. Főleg, ha még igaza is van." ... nem is értem, hogyan gondolhatta szegény nő, hogy ebben a "családban" nekem kuss a nevem, vagy mit várt ettől a drámai kérdéstől, hogy majd Ladó rádöbben, hogy tényleg, hogy tehettem ilyet, és ad egy sallert, vagy mi...?

Light

Nem nagyon van miről írni.

A munkaundorom egyre elviselhetetlenebb, legszívesebben femondanék a francba, de nincs jobb ötletem és még mindig van egy csomó érvem, ami miatt jobban szeretem ezt a munkahelyet, mint a többit, ahol eddig megfordultam.

Az is bennem van, hogy nem akarok rinyálni, megvan úgyis mindenkinek a maga baja, mit rontsam itt a kedvet a saját kínjaimmal? (Az egyik kolléganőm szerint, akit amúgy nagyon nagyon kedvelek, luxusproblémáim vannak, és én hiszek neki.)

Viszont, van itt valami pozitív, amit ma le is fotóztam, kicsi csóri lakásom leghangulatosabb sarka.

A dolog úgy állt, hogy szerettem volna a falamra egy ágat, amire majd kavicsmadarakat festek. Ágat találtam, a madárfestés elmaradt eddig. Megfelelő kavicsok és festék híjján. Ugyhogy az ág, egy ideje csak létezett, funkció nélkül. Egy nap azonban, a pepcoban járva találtam ezt a szép ledes égősort, és megvilágosodtam, mondván, hogy nem kell ahhoz karácsony, hogy égősorral világítsunk esténként.

Így hajnalonként munka előtt ebben a nagyon szem-barát fényben kortyolom a kávémat.

(És néha fennakad rajta egy-egy ruhadarab is, de az már a trehányságom csucspontja, vegyük úgy, hogy le se írtam. :))

Újra itthon

Velence és az esti bicajozós étterem után még este megnéztük a szálloda úszómedencéjét.

Irtó nagy luxusnak éreztem, hogy a hűvös esti levegő után egy szivárvány színeit váltó világítós, melegvizes medencében kedvemre lubickolhatok teljesen egyedül. Ladó inkább ivott még egy pohár vörösbort.

Reggel viszont ismét korán indultunk haza. Tervben volt, hogy útközben megállunk görkorcsolyázni valahol, de Ladónak hamar haza kellett érnie egy kulcs miatt, ami véletlenül nála maradt.

Útközben sikerült megállnunk egy olyan pihenőnél, ahol közvetlenül az autópálya mellett egy türkíz patak folyik.

Nos, ilyeneket lehetett látni végig az "unalmas" autópálya mellett. A legmagasabb hegyek között ezek a patakok sokkal keskenyebbek, és türkíz helyett kékesfehérek. Sose láttam még ehhez hasonlót sem.

Hazaérve pedig egy boldog, és lefárasztott kutya várt. Apám komolyan vette az állat lemozgatását. Reggel kivitte az erdőbe gombázni, és csak este tértek haza. 

Hétfőn pedig olyan volt visszatérni a munkahelyemre, mintha valaki aljas módon felrugdosott volna a legszebb álmomból. 

Csak most kezdek magamhoztérni a munkasokkból.

Velence

Másnap a svédasztalos reggeli és a kötelező tengerbámulás után Ladó meggyőzött arról, hogy ha már itt vagyunk, menjünk, nézzük meg Velencét.

Menjünk.

Megint lehet elővenni a köveket, akasztófát és egyéb kivégzőeszközöket, de nekem Velence megmarad ennél az egyszernézős városnál. Szép szép, de megölték a turisták.

Október első hetéről beszélünk, tehát joggal gondoltuk, hogy szezonon kívül már nem lesz itt senki (ahogy Lignano is szellemváros). Óriásit tévedtünk.

A szigetre be lehet meni autóval, a városba viszont már nem. Ahol mi parkoltunk, ott a napi parkolójegy 24 euró volt. A parkolóban a pisilés egy euró. A tisztaság* ár-érték arányban nem volt meg, de hát na. Egyszer élünk.

A parkoló egyben egy kikötő is, láttunk hatalmas óceánjáró hajót, de pici városnéző motorcsónakok is akadtak. Ez a városi hajó 75 percre 7,5 euró. Úgy döntöttünk, hogy egyszerűen besétálunk, és legfeljebb visszafelé hajókázunk, ha nagyon elfáradunk.

Ez a kutyus a kikötőben pihent, a gazdája jegyszedő a vízibuszokhoz.

Amikor azonban megláttuk a Velence központja felé áradó, gurulósbőröndös (javarészt ázsiai) turisták tömegét, akkor elhatároztuk, hogy hanyagoljuk a szokásos turista célpontokat. Pici, eldugott sikátorokban andalogtunk, titkos kis hidakon lépkedtünk a víz fölött, és ha néha mégis kiértünk egy nagyobb térre, szörnyülködve visszahúzódtunk a csendes utcákba. Varázslatosak ezek a sikátorok, titokzatos ajtók, elhagyatottnak látszó csónakok.

Tipikus városi látkép: teregetés az utcára. A velenceiek a sziget mérete miatt csak felfelé tudtak építkezni, ilyesmi, hogy saját udvar luxusnak számított.

A házak között. Rengeteg ajtó nyílik így a "semmibe", azaz a vízre.

Szomorúan állapítottuk meg, hogy Velencének bizony lőttek. Minden kedves hangulatát agyoncsapják a turistáknak fenntartott szuvenírboltok, utcai árusok. Ez utóbbiak szelfibotot és (nem vicc) takonylabdát árulnak. Néhány utcában megreked a csatorna és a halszag, a hajók és gondolák pedig egymás hegyén hátán sorakoznak. Azt hiszem, tökéletes helyszín lehetne a város Neil Gaiman egyik regényének. De fantázia nélkül ez a város nem az, ami lehetne.

Délutánra alaposan elfáradtunk a tekergésben. Így felültünk a 7,5 eurós "vízibiszra". Még egyszer, utoljára a vízről is megcsodáltuk a sajátos épületeket, a kék vizet, gondolákat.

Látkép a hajóról (kivételes pillanat, hogy nincs a képen másik hajó. Az a szép híd viszont tele van emberekkel.)

Visszatérve a hotelbe megint bicajoztunk egyet a parton. Apály lévén le tudtuk vinni a bicikliket a vizes homokra, ami ilyenkor pontosan olyan kemény, mint egy erdei ösvény, kényelmesen lehet rajta kerekezni. Megnéztük, ahogy a nap belesüllyed a tengerbe, majd visszatértünk az előző esti étterembe.

*Ha csak azt veszem, hogy ausztriában az autópálya ingyenes wc-iben milyen tisztaság van... de vehetem nyugodtan a magyarországi benzinkutakat is, ez a velencei sajnos még lejjebb van.

Érkezés

Az utazás maga nagyon nyugodtan telt. Az autópálya szinte végig üres volt. Átmentünk az Alpokon, ami - magyar szemmel - meghökkentően hatalmas és lenyűgöző. Havas hegycsúcsok, csipkeszélű sziklák, amerre a szem ellát, alagutak sora, viaduktok és a völgyben futó kristálykék patakok elképesztő látványt nyújtanak. Így nem unatkoztam egy percet sem, nem voltam úgy, hogy csak érjünk már oda.

Aztán, amikor elmaradt az Alpok, pillanatok alatt mediterrán háztetők váltották fel a hegyeket. Leanderbokrok, fektefenyők és különféle pálmafajok szegélyezték az utat. Nem túlzás, ha azt mondom, minden percet élveztem.

Lignanoba megérkezve már kinevetgéltük magunkat az olasz rádióban hallott szavakon, ami nekünk teljes sbalahablának hangzott. Két szót tudtunk, hogy gracie és bongiorno. Jót is tett, hogy a rádióval kiszórakoztuk magunkat - neveletlenség egy étteremben azon kuncogni, hogyan beszél egy másik nép. Kocsiban is neveletlenség, de ott legalább nem bántunk vele senkit.

Nos, az első étterem után, nagyon csalódottak voltunk. A pincér bunkó volt. Beszélt szépen németül Ladóval, de elutasító volt, főleg, miután aziránt érdeklődtünk, mit ehet itt egy vegetáriánus. Nem először tapasztaljuk, hogy bunkók velünk étteremben, de ez kiváltképp rosszul esett. Meg is beszéltük, hogy ide többet nem. Természetesen pizzát ettünk, spárga volt rajta, meg padlizsán, de csak annyira felejthetetlen, amennyire az étterem és a kiszolgálás.

Mivel korán érkeztünk és a szállást csak kettőtől lehetett elfoglalni, megtámadtuk a tengerpartot. Sütött a nap, de erősen fújt a szél. Viszont a tenger hangja, illata, színei elfeledtették a szelet, a bunkó pincért is. Gyorsan kibújtunk a cipőnkből, és ameddig a ruha engedte, beszaladtunk a vízbe. Teljes extázisba estünk, szaladoztunk a hullámokkal, fröcsköltük a vizet, és Ladó mondta is, amit én csak éreztem, hogy boldog vagyok. 

Nem tudom, mennyi időt töltöttünk ott, csak azt, hogy a szállodában kókuszillat fogadott, és a nő magyarázza a wellnesst, meg a medencét, ami a foglalásunkhoz jár.

De mit nekünk wellness? Három óra bicajkölcsönzés ingyenes a hotelnél, annál többre meg kauciót kell letenni. Lecuccolás után tehát bringára pattantunk, és szél ide vagy szél oda, körbetekertük a partot.

Este találtunk egy hangulatos éttermet, ahol a spagetti értelem szerűen húsmentes volt, és a pincérek is kedvesek voltak. Boroztunk a teraszon, amíg kellemesen becsíptünk.

Utazás

Jöttem volna hamarabb, meséltem volna a csodás olaszországról, de olyan rossz passzban voltam hétfőn is, kedden is, hogy inkább nem hoztam ide. 

Csütörtök este megérkezett az apukám. Átvette Buksit és a lakásomat. Elláttam őt mindenféle útmutatóval, majd beültem a csotrogányba, és az estét már Ladónál töltöttem. 

Reggel korán keltett (igen, engem kelteni kell kérem), csak úgy futtában hörpöltem a kávét, ébredezni igazából csak a kocsiban kezdtem.

Klagenfurtnál aztán pihentünk egyet, reggelizni megálltunk az Ikeában, ami közvetlenül az autópálya lehajtó mellett van. Itt alaposan megtömtük a bendőnket, mondván, hogy enni legközelebb már csak pizzát vagy spagettit fogunk. Reggeli után azonban jó kis kalamajkába keveredtem.

Az történt ugyanis, hogy nekem még pisilhetnékem volt, Ladó pedig egy cigire vágyott, ugyhogy elváltunk azzal, hogy az autónál találkozunk. És basszus, én eltévedtem. Olyan bénán, hogy telefon sem volt nálam, hogy felhívjam Ladót, hogy jöjjön be értem, mert a telefon az autóban maradt, töltőn. Kerengtem jobbra balra, mozgólépcső csak felfelé volt, sima lépcső meg a konyhai részlegre vezetett. Liftet, amit találtam, szintén. Szóval tekeregtem, huszonhatszor megcsodáltam a szebbnél szebb lakásdekorációkat, de kezdett rémálommá válni, hogy nem találom a kijáratot. Pénz sem volt nálam, de pénztárt se láttam, hogy merre lehet, csak a kávézóét, ahol ettünk. Ugyhogy magamon nagyon röhögve végül megkérdeztem egy ikeás kisasszonyt, hogy ugyan mondja már meg, merre tudok kimenni a parkolóba. Igaz, angolul kérdeztem, de szerencsére az osztrák ikea dolgozója megértett, és egy eldugott liftet mutatott, amit addig észre se vettem. Hát így.

A parkolóban Ladó a cigarettája felénél járt, és az arcomat látva csak ennyit mondott:

- Ne mondj semmit, én vettem egy wc kefét!

Hogy miért pont azt, az részletkérdés, de ő legalább megtalálta a kasszát.

Folyt. Köv.

Bongiorno

Tegnap hazajött Ladó. Péntekre vártam, de nem ez volt az egyetlen meglepetése.

Annyira titokzatoskodott, hogy van egy meglepije, de nem mondja meg, csak annyit, hogy legyek szíves nem elvállalni túlórát a hétvégére.

Aztán faggattam. Mit csinálunk? Utazunk. Hová? Messzire. De hová? Buksival mi lesz? Jajj, a Buksi! Keress péntektől vasárnapig kutyapanziót. Na azt nem, mondd meg, hová megyünk, a Buksit nem hagyom itt csak úgy!! Jó, hát olyan helyre megyünk, ahol még egyikünk sem járt. Keress valakit a Buksinak, nagyon messzire megyünk. Végre gyerekek nélkül. És ki tudja, talán, ahová megyünk nem szeretik annyira a kutyákat.

De hová megyünk könyörgöm?

Titok.

Felhívtam az apukámat, aki gondolkodás nélkül megígérte, hogy akár csütörtök este is szívesen lejön egész hétvégére is, vigyázni az egyetlen unokájára, csak menjünk.

De hová??

Olaszországba. Tengerpartra.

(Velencét piszkálgatta hétfőn, de azt hittem, csak viccel.)

Oké

Tegnap Gabesz javasolta, hogy ha tehetem, mozogjak valami intenzívet. Ilyen időben (nálunk csepereg, hideg van) nem kíván a testem semmit, csak az ágyat.

Viszont reggel, munka után mégis felvettem a futócipőm és a futóruhám, és nekivágtam a mezőnek Buksival.

Ha valamit utálok, az a futás. Azért van futócuccom, mert Ladó vett nekem, amikor összejöttünk, ő ugyanis nagy futóbolond, maratont futott többször is, ultrabalatonra is szokott menni. Remélte, hogy a szép rózsaszín-kék szerkó majd engem is lázba hoz. Tévedett, de egyszer sem hányta a szememre, elfogadta, hogy nekem ez nem. Nagyon ritkán azért kimentem vele futni (valójában ő jött velem, mert neki gyenge séta se vagyok), de a maximum az egyszer volt öt kilométer, és akkor én azt mondtam, hogy ide nekem a világ összes extrémsportját, de ezt nem.

Ma nem mértem a távot, a cél az volt, hogy kifulladásig megyek. Ugyhogy mentem. Alaposan leizzadtam, hazafelé meg szidtam magam, hogy hogy mehettem ennyire messzire.

Viszont hazaérve langyosodott a cserépkályhám, főztem teát, zuhanyoztam és azt kell mondanom, hogy ez kellett nekem.

Egész nyáron pörögtem, görkori, bicaj, túrák, wakeboard, úszkálás. Bejött a hideg, minden mozgás eltűnt, és egyszerűen ettől becsavarodtam, hogy megállt az élet.

És most minden annyira jó megint. A cserépkályhából dől a meleg, pattog a tűz, Buksi melegíti a lábam, és én ilyeneket olvastam az előbb, hogy levelei páratlanul szárnyaltak, meg vacokkehely és hogy szirmainak színe aranysága.

Nem mondom, hogy rendszer lesz a futásból, de engem most teljesen kicserélt.

Javul

Ma voltam bankban, kértem, hogy a jelenlegi 17 ezres törlesztőmet (személyi kölcsön, ebből vettem 2,5 éve az autómat, mosógépemet és költözten el az exemtől) emeljük fel 35re. Kiderült, hogy azt nem lehet, hanem futamidőt lehet csökkenteni. Még másfél év van hátra. Én erre meg azt mondtam, hogy akkor leszarom, csökkentsük fél évre. Ha elfogadja a bank a kérésemet, akkor havi 41 ezerforinttal (jajj, én drága nutellás gofrijaim!) áprilisban eltűnik a hitelem, jöhet a lakástakarék. Nagyon szeretném. Igaz, hogy így a következő fél évem anyagilag nagyon kényelmetlen lesz, de tudom, hogy meg tudom csinálni (hála a szuper munkahelyemnek.)

Közben voltam Buksival megint állatorvosnál, és az van, hogy bedobta a doki, hogy műteni kellene, mindenkinek nagyon rossz, hogy havonta kell már mennünk (bűzmirigy). Le is fixáltuk, hogy akkor jövő hét szerda, de én nagyon rosszul vagyok a gondolattól, hogy lássam szegényt összeesni az altatótól. Ladó felajánlotta, hogy akkor elviszi ő. Még nem döntöttem, hogy azt akarom e inkább, vagy vele lenni végig. Az a baj ezzel a műtéttel, hogy az utána levő gyógyulás necces, mégiscsak ott kakil, ahol a sebe van :( szegény drága négylábú.

A műtét amúgy egy órás, 35 ezer körül lesz, és tíz nap után lehet leszedni a gallérját, akkor szedi ki a varratot a doki. A hátam közepére nem kívánom a gallérozást sem, nagyon állatkínzónak érzem magam tőle, akkor is, ha tudom, hogy ezt muszáj.

Végül voltam fodrásznál. Annyira jófej fodrászom van, velem egy idős, és Buksi mindig bejöhet velem, hogy ne kelljen a kocsiban ülnie. Mivel hóvége van, nem volt senki Beánál. A kocsiban kiderült, hogy a bank előtt elhagytam az eb nyakörvét, ugyhogy a parkolóból póráz nélkül sétáltunk a fodrászig. Bea meg annyira boldog volt ezen lazaság láttán, hogy nekiadta Buksinak a rántotthúsos szendvicse maradékát. A hajam meg nem változott, csak eltűnt a törött vége.

Buksi nyakörve is meglett. Ugyhogy minden rendben, már csak pihennem kellene.

Mondjuk, úgy néz ki, hogy nem fogok tudni, mert beázik a szomszédom a fürdőmtől, és emiatt holnap jönnek a burkolók. Naná, hogy ma éjszakás leszek.

Azért a kedvem egy kicsit jobb. (Gondolatban nem szólok be senkinek. Ez is jót tesz amúgy.)

Elmélet

A közeli barátaimnál nem, de a kollégáimnál gyakran érzem, hogy amikor másokat a szájukra vesznek  (többnyire olyanokat, akiket valamiért én sem csípek), akkor rólam is hasonló jókat mondanak a hátam mögött.

Mert az egy dolog, hogy nem szép dolog másokat kibeszélni, mégis mindenki csinálja. Az egy másik dolog, hogy vannak emberek akik ettől rosszul érzik magukat (én), de vannak emberek akik észre sem veszik, hogy ez valami olyasmi, ami nem szép.

De a legrosszabb az egészben, az a lelki lenyomat, amit egy kibeszélősdi hagy maga után bennem: mi van, ha én is egy igazi gyökér/tapló/paraszt stb. vagyok a többi ember szemében?

Van én nekem önkritikám, szerintem elég erős, de tényleg, mi van, ha kritika nélkül őszintén komolyan ezt gondolják rólam mások?

És főleg: miért számít ez nekem?

Nagy sláger azt mondani ilyenkor, hogy ki nem szarja le, de az a helyzet, hogy én nem szarom le. De akkor most komolyan, mások határozzák meg, hogy _valóban_ gyökértaplóparasztvagyok? (Nyilván nem.)

Ma viszont olyan bunkó voltam (igaz, hogy csak gondolatban), hogy komolyan elgondolkodtam magamon. Az történt, hogy volt három cigány a vendégeink között. Ez normális jelenség, ahogy az is, hogy a zöme ennek az embertípusnak nem szokott tudni viselkedni az előadás alatt. Na mindegy, de ez a három kitalálta, hogy elkezd cimbizni velem, a klasszikus módon (amit amúgy rühellek):

- Kérdezhetek valamit cirkuszinéni? Hány évesnek teccik lenni? Olyan gyerekformája van...

És erre reflexből azt gondoltam vissza, hogy "magának meg igen cigányformája van."

Persze nem ezt válaszoltam, de eszembe jutott, hogy legutóbb meg a temetőbe akartam küldeni emiatt egy vendéget, és akkor magamba néztem, és arra gondoltam, hogy szerintem titokban, gondolatban én egy igazi tuskó vagyok.

Ettől jól meg is sértődtem magamra.

Egy sértődékeny tuskó vagyok.

Ilyen világban élünk. És ez szerintem olyan szomorú. Mikor lettem én ilyen?

(Legközelebb csak akkor írok, ha jó kedvem lesz megint, oké?)

Még mindig

Minden igyekezetem ellenére a mai nap is egy rakás szar, ha rajtam múlna már holnap lenne.

Gyönyörű, kimozdulós idő van, nekem meg a hirtelen melegtől hasogat a fejem, és a fény is fáj a szememnek.

Next please...

Javulj meg élet

Reggel nyolckor arra ébredtem, hogy Buksi öklendezve leugrik az ágyról. Én is kipattantam egyből, gyorsan kiterelgettem, ha már hány szegény, akkor az előszobába tegye, mert ott fel lehet mosni.

Hányt. Csontszilánkot.

Sosem adok neki csontot.

Ha már ilyen "korán" felkeltünk, lementünk sétálni. Evett egy kis füvet, a kedve jó volt, ugyhogy úgy ítéltem, rendben leszünk.

A szomszédot megkérdeztem az esetről, teljes természetességgel elmesélte, hogy tegnap a Morzsinak vágott fel baltával disznógerincet, de hát nem gondolta, hogy az én kutyám is megtalálja.

Mert az enyémnek fából van az orra.

Mindegy. (Nem mindegy. Nyilván. De ahogy nem én választottam padlószőnyeget, nem én választottam szomszédot sem. Ez jutott.)

Betelepedtünk az esőszínű* takarómra, és mivel csak estére kellett jönnöm dolgozni, megpróbáltam kihozni a maximumot a napból: hogy nem csinálok semmit.

Ez az a póz, amikor még nem biztos abban, szabad e felfeküdnie az ágyra.

Ez pedig az, amikor jó pár órával később már ki kellene mennie, de még nem szól, mert olyan jó itt feküdni. 

*Csak szeretném én, hogy minden esőnek ilyen színe legyen. Valójában ez nyári hajnal színű.

Hogy is van ez?

Vendég: - Mondja kedves, maga hány éves? - majd meg sem várva a válaszom, folytatja - Olyan fiatalnak tűnik, iskolában lenne a helye!

Én: - Magának meg a temetőben! - gondolom nem túl udvariasan.

Komolyan, egyre többet gondolok arra, hogy ismét beiratkozzak egy felsőoktatási intézménybe. De annyira kimerítő a munkám (főleg az időbeosztásom miatt), hogy németezni sincs se időm, se energiám, akkor majd pont egy főiskola férne bele? (Amúgy biztos beleférne, de ja, tényleg, két háztartást vezetek és ingázom 70 km-t a két lakás között. Hát ez mondjuk az én hülyeségem.)

Na meg az a helyzet, hogy elkezdtem egy lakáskasszát félretenni. Tavaszra már (hitellel ugyan, de) akár vehetnék is egy pici házikót. Nem tudom. Az álmaim, meg a valóság sosem passzoltak, de azért nem gondoltam, hogy annyira gáz lenne a valóságom, hogy be kellene szólni nekem random idegeneknek a munkám miatt.

Az meg, hogy mennyire vagyok okos és művelt, megint nem biztos, hogy összefügg a diplomával. Nézzük csak meg a fent említett hölgyet... 

Ugyanakkor a nálam egy évvel idősebb unokatesóm, aki elvégezte a főiskolát most helyezkedett el _szobalányként_ egy Eger környékén levő hotelben. Életében először. Hát ezért tanult szegény annyit? 

Most akkor hol is van a helyem?

Poszt

Van az a poszttraumás stressz. Na nekem ilyen van szerintem. Végetért nyár stressz szindróma.

Több bloggernél is olvasom, hogy hasonlóan vagytok, és ez eléggé elszomorít.

Onnan tudni, hogy szar kedvem van, hogy nem blogolok. Nincs miről. De most azért jelentkezem, hátha javulok kicsit.

Történik egy csomó jó dolog, de olyan vagyok tőlük, mint az a ló, aki kétkedve fogadja a kockacukrot. Láttatok már ilyet? Ha nem, attól még biztosan el tudjátok képzelni.

Listázom ezt a csomó jót, esélyt adva magamnak, hogy feldobódjak:

• Alakul a lakásom. Végre lett szekrényem, ami ugyan nem egy szépség, de tekintve anyagi helytetemet, egész jó teljesítmény. A szekrénynek köszönhetően rendszereztem a dolgaim, sokmindent felküldtem a padlásra és amiket nem, azokat is szépen rendszerezve elsüllyesztettem. Vettem ledes borosüvegeket, cicás lábtörlőt.
• Az eddig zanzásított cuccok helyére szereztem három ládát, amire a növényeim kerültek. Nagyon szépen mutatnak a nappali sarkában, de nem vagyok elégedett, mert valójában a falra szeretném felfúratni, hogy a sarokba mehessen a hangtechnika. Említettem korábban, hogy Ladó testvérétől kaptam egy cds-bakelitlemezjátszós óriáskütyüt, na ezt szeretném majd ott üzembehelyezni.
• Elkezdődött egy zenei projekt. Meséltem a főnökömről, akinek van egy rockbandája. Na és velük elkezdtünk zenélni, két (és fél) gitáros srác van, a dobosuk még nem ért rá eddig, én pedig énekelek. Nagyon izgalmas hobbinak ígérkezik, jó a hangulat, stb. Az első szám amit kinéztünk, az a Morcheeba - Enjoy the ride. A fiúk is imádják, kihívás is van benne. Kezdetnek van pár Bródy szám is, aztán ennyi. Nincsenek nagyratörő terveim, nem vagyok egy színpadra termett alak.
• Ladó újabban iszonyúan figyelmes velem. Nem tudom meghatározni, hogy hol kezdődött ez nála, de ilyenek vannak, hogy vett nekem egy papucsot a lakásába, ami pihepuha rózsaszín. El is neveztem Vattacukornak. Aztán vacsorát főz, gyertyát gyújt, reggelit hoz az ágyba. A hétvégék veszekedésmentesen, kiegyensúlyozottan telnek. Szeretem a békét.
• Kicseréltem a Vénasszony kipufogóját, volt olajcserén, és belülről is kipucoltam. Sokat használom, Ladóhoz mindig kocsival megyünk le, mert szinte mindig pakolni kell valamit, ami vonattal nem lenne kényelmes.
• Buksi is újra felfedezte Ladót, komolyan, nekem mostanában nem is örül annyira, mint Ladónak. Hosszú perceket tölt a táncolós csóválós üdvözléssel ÉS bújik. Nekem sosem bújik, mindig csak olyan "na jó, simogathatsz" pofát vág. Hát nem ezt érdemlem, de azért örülök, hogy szeretik egymást.

Hát ennyi. A kedvem nem lett jobb. Miért nem jó nekem most semmi?

Munkaundorom is van, már szeptember eleje óta, pedig én imádom a munkahelyem (meg a fizetésem), de komolyan, mi az, hogy emberek közé menni? Mi az, hogy reggel is sötét meg este is? Mi az, hogy ennyire hideg van? És mit akar ez a böszme korea? 

Nyaff.

Mit eszel?

Beszélgetés egy új kollégával, aki még csak most tudta meg, hogy nem eszem húst.

K: - És akkor te miket szoktál enni? Például mit eszel, ha ma hazamész?

Én: - Hát, amit találok otthon. Tegnap vettem egy sütőtököt, meg Mariettától kaptam egy padlizsánt. Csinálok sütőtökkrémlevest, teszek bele tökmagolajat, meg pirított tökmagot.

K: - Jó, azt én is szeretem. És mit csinálsz a padlizsánnal? Én max tepsiben sütöm meg, de abba is kell egy kis sonka, vagy valami. Vagy padlizsánkrém, de azt a gyerek nem eszi meg.

Én: - Szerintem főzök ki egy adag penne tésztát, a padlizsánt meg hagyma alapon odateszem egy kis paprikával, paradicsommal.

K: - És nem teszel bele kolbászt?

Én: - Nem.

K: - De hát akkor annak semmi íze nincs.

Én: - Akkor majd megeszem úgy nyersen.

K: - Ez komoly?

Én: - ... -

Zuhanás

Ausztria olyan, hogy vannak sípályái, amiket nyáron is bérbeadnak, csak nem síelésre, hanem egyfajta roller, mountain car száguldásra. Előbbi kettő, utóbbi háromkerekű jószág. A legurult járműveket az átalakított sífelvonóval küldik vissza a hegy tetejére.

Ugyhogy vasárnap ki is találtuk, hogy ez egy szuper program lesz, kiskutya is jöhet, felfelé sétálunk, lefelé gurulunk.

A mindössze 1270 méter magas dombocska dúskál a zöld legelőkben, a felfelé vezető ösvény mellett két oldalt békésen legelő tehenek, birkák és kecskék színesítik a tájat. Buksi pórázon sétál velünk. Mikor megvettük a jegyeket, azt mondták, nyugodtan engedhetjük lefelé a kutyust, úgyis fut majd mellettünk.

Felérve a hegy tetejére találtunk egy óriáshintát, ami célbaugrós, nagy lelkesen fel is ültem rá. Képzeljétek, van egy kis műszer, ami színskálán mutatja, hogy mennyire hajtjuk a hintát, és egy csengő csilingel az optimális kilengésben, mutatva, hogy akkor kell ugrani, amikor halljuk a hangot.

Az ugrás tökéletesen volt időzítve, csak a kurva anyját annak az idiótának* valaki okosan kitalálta, hogy a hinta ülését csúszásgátlósra készíti, mert fő a biztonság. Tehát ugrottam, de a hinta viltte a fenekemet magával, kirántva alólam a testem, ugyhogy kb három méter magasból zuhantam alá, küzdve a gravitációval, menthetetlenül. Becsapódáskor pedig éreztem minden szervemet leszakadni. Külön külön.

Ezek után még beültem abba a háromkerekű száguldó ménkűbe. Nem is lett volna gond szál sem, ha két éves porontyokat ölben szüttyögtető szülők nem állnak minden kanyar után, sunyin megbújva, hogy jól beléjük lehessen ütközni, vagy az ütközést elkerülve belezuhanni a szakadékba. Mindig van választási lehetőség.

A második nyaktörés után lassabb tempóra váltottam, lehetőséget adva ezzel Buksinak arra, hogy felfedezze a körülöttünk legelgető birkanyájat. Ezzel se lett volna semmi gond, ha nincs egy helyen ledőlve a kerítés, de gondolom más is hasonló stílusban jött le a hegyről, mint mi.

Miután a vigyorogva csóváló kifulladt ebet összeszedtem, jó fej akartam lenni, és meg akartam szerelni a ledőlt kerítést, legalább olyan tesséklássék módra, földbe szurkálva a kidőlt oszlopokat. 

Ja, ki gondolná a kaland hevében, hogy ezekben az oszlopokat összekötő kis barátságos szálakban rohangál a dzsúdó, elektromos áram formájában?

Úgy ültem a fentebb fenéknek nevezett seggemre, ahogyan a tankönyvekben le van írva a "villanypásztor" című fejezetnél.

Sírva kászálódtam fel, a kutya pórázára támaszkodva (tudjuk, az is milyen stabil), de ekkor jött csak az igazi veszedelem egy osztrák öregember képében, aki a botját a feje fölé emelve sátáni nyelven üvöltött velem, gondolom a kutyámat akarta megnyúvasztani élve vagy halva.

Azonmód nagy hirtelen vissza is üvöltöttem neki, magyarul, ahogy kell, sírva, levegő után kapkodva az áramütéstől.

Hát gondolom eddig is meg volt a véleménye a magyarokról, biztos nem szépítettem a nemzetközi megítélésünkön. Persze később Ladóval megbeszélték a dolgokat, békésen váltak el, de nekem még egy órával később is csak az segített, ha át lettem ölelve.

Most pedig regenerálódom.

* Anyám szerint, csak az ostoba emberek káromkodnak. Igaza is van. Néha kifejezetten ostobának érzem magam. (Ld. fent)

Güssing II.

A hétvégén voltunk Güssingben. Egyszer már jártam ott Lucával, de akkor nem tudtunk bemenni a várba, csak a kertet jártuk körbe, meg sétáltunk és beszélgettünk.

Most három gyerekkel, Ladóval és a kutyussal voltunk, és a vár is látogatható volt, ahová beengedték a Buksit is, azzal a feltétellel, ha jólnevelten nem randalírozik. Nos, csak egy kirohanása volt, amikor meglátott egy mű-lovat. Eleinte csak szagolgatta távolságtartón, de amikor hozzá akartam érni, akkor nagyon kiborult, és ugatott. Gondolom félt, hogy megharap...

Harmadik gyereknek Blanka (Ladó unokahuga) volt nálunk, aki inkább egy kis felnőtt, a maga 14 évével L. fiaihoz képest.

A várról csak annyit, hogy a Batthyány család örökös tulajdona. A család ma élő tagjai (86 fő) évente kétszer találkozik a várban, gyereknapkor és halottak napján.

Volt egy fal, ahová szellemileg fogyatékos családtagok arcainak festményét tették fel. Nyilván egymás között házasodtak, hogy a vagyon ne menjen kárba. Nekem nagyon ijesztő volt ezt látni. Gondolom normális jelenség, de ezeket alapvetően nem szokták reklámozni.

Nekem végül maga a vár nagyon tetszett, de a Batthyány családdal nem barátkoztam túlzottan össze, ugyhogy teszek fel néhány képet inkább, amiket javarészt Blanka fotózott.

Üres

Én szeretem az őszt, vártam is, de ma reggel csontighatolt a hideg. Nem csoda, az alpokban 1600 méteren már van hó, nálunk érezni lehet a hó illatát...

Közben nem történik semmi. Ma úgy keltem fel, hogy legszívesebben felmondanék a munkahelyemen. Pedig jól fizet szeretem.

Jacob

Felvettem egy szőke, zöld szemű svéd backpacker fiút, aki az osztrák magyar határon stoppolt. Elvittem egy darabon, ami nekem ugyan kerülő volt, de ráértem, így beszélgettünk egy kicsit.

Ha mondta volna, hogy tartsak vele, csak a kiskutyáért és egy váltás bugyiért mentem volna haza.

Ilyen most az életem.

Spotify

Tegnap letöltöttem végre, mert eluntam a youtube reklámokat, meg azt, hogy ha kikapcsol a telefonom képernyője, akkor a zene is elhal.

A mindennap használt telefonom tragikus memóriahiánnyal küzd. Emiatt hetente/havonta eszembe jut, hogy van instagram fiókom... Na, de nem is ez a lényeg most, hanem, hogy megszabadultam minden egyéb alkalmazásomtól, hogy a Spotify és én megismerkedjünk, és hát azt hiszem, hogy ez szerelem lesz.

Most az első hét napos ingyenes periódusban járok, de jó ég, egy este (éjszakai műszak) után olyan, mintha eddig csak feketefehérben láttam volna a világot, most meg ezer színben él a világ, minden hangulatomhoz találok aláfestő zenét.

Kép forrása

Ki kell találnom valamit a memóriazavarra, mert a pinterest és a two dots is elköszönt tőlem, ez utóbbi komoly gyászfolyamat volt.

Am van memóriakártyám, de ez nem sokat jelent, mert a folyamatokhoz a telefon belső memóriát használ, ami ha kevés, akkor egyszerűen leállnak az appok. :(

Márpedig nem akarok két telefonnal rohangálni. 

Komoly problémáim vannak. Érzem én is...

Az álompasas

Ladó az elmúlt két és fél évben kb ötször húzta ki a gyufát, gyulladásig. És a legutóbbi húzásakor (szülinapom) azt gondoltam, hogy ennyi, vége, ez túl megy minden határon. És ez minden gyufahúzkodásnál így van, ezt érzem, hogy finito, befejeztük, nekem erre nincs szükségem!

Aztán.

Aztán, amikor alaposan kifájtam mindenem, elgyászoltam őt és magamat, akkor elkezdünk beszélgetni, és kiderül, hogy orbitális félreértés történt, és amennyire hibásak vagyunk mindketten, úgy nem hibáztatható egyikünk sem.

Én olyan vagyok, aki ha ideges, felrobban, ha nem mondhatja a magáét, így simán előfordul velem, hogy mérgemben mondok olyat, amit normáis esetben nem mondanék, de mit csináljak, ha egyszer ilyen a személyiségem?

Na és hát a két és fél év alatt sosem kiabálhattam (személyiségemnek megfelelően), mert Ladó folyton azzal érvelt, hogy vele eleget kiabált az exe. Legutóbb viszont, nem érdekelt az érve, nem érdekelt semmi, az sem, ha itt a vég, mert annyira iszonyúan felmérgelt, megbántott és cserbenhagyott, hogy azt csak az tudja, aki jelen volt.

És akkor, miközben hallgatta, hogy sírva kiabálok vele, és üvöltöm, hogy nem érdekel, hogy veled nem lehet kiabálni, nekem kiabálnom kell!!! akkor azt mondta: "igazad van. Azt hittem, a szerelem olyan, hogy nincs kiabálás, de tévedtem, mert minden csak olyan lehet, amilyenek mi vagyunk."

Akkor elnémultam ettől. És azóta is ezen rágódom. Minden csak olyan lehet, amilyenek vagyunk.

És ma az volt, hogy reggel kilenckor ágyba hozta a kávém. Megsétáltattuk a blökit, majd tizenegykor visszaaludtam. Fél kettőkor pedig azzal ébresztett, hogy főzött ebédet, legyek szíves asztalhoz fáradni, mert lassacskán készülődnöm kell dolgozni.

Isteni levest és vad (zab)tejszínes gombapörit készített, céklát is adott hozzá, meg a háttérben a Peer Gynt szólt halkan, és akkor megint nem értettem, hogy néha ez az Isten Lába, hogy tud megzavarodni?

Hát sehogy. Mi ilyenek vagyunk.

Jó azoknak, akik nem bántják egymást sosem. Nem tudom, hogy mi most csiszolódunk, vagy ez már mindig így lesz, vagy esetleg létezik e a regényekben leírt Tökéletesség, amikor szavak nélkül is tudják a párok, mit gondol a másik. Azt gondolom, hogy az emberi érzések olyan illékonyak, törékenyek, hogy minden szeretetben töltött pillanatért hálás vagyok.

A többi meg maga az élet.

Gyékényes képekben

Amikor elkezdtem összeválogatni a publikus, arctalan fotókat, hirtelen rádöbbentem, hogy mennyi mozzanat eltűnt a kamera szeme elől. Nem csodálkozom. 

Amint megpillantottam a wakeboard pályát, kezem, lábam bizseregni kezdett. Az utolsó gondolatom volt a telefon. Első nap sikerült a fiúkat felvennem, majd Ladót is meggyőzten az eset dokumentálásának fontosságáról. 

Később a telefon annyira eltűnt a közelből, hogy szerda magasságában már alig nyomkodtam, szombaton pedig azt vettem észre, hogy csontig le van merülve. Gondolom unalmában tette. Elvégre szabadságra mentünk.

Na, nem dumálok tovább. Az összes kép szűrőmentes, eredeti, kamera által rögzített színekkel. Sajnos, negyede az élő valóságnak.

Ez a látvány a házikóhoz tartozó miniparkolóból készült.

A "strand". A stégünk a napozóágyakkal nem lettek megörökítve. A pillanat fontosabb volt.

Buksi és a ladik. Háttérben a kifejlett Tutajos evezget.

A heti körömlakk-árnyalatom, csónakból lóbálva.

Wakeboard. A kép videóból lett kivágva. A kötelező mellény színe nem passzolt a nadrágomhoz. Ennél nagyobb gondom bár sose lenne...

Kavicsok és naplemente.

A megivott fröccsök, az Uno kártya gyűrött nullás lapjai (tudtátok, hogy nullára csapni kell?), a görögdinnyés limonádé, a búvárszemüveg mögötti varázsvilág mind mind csak az agyamban maradt felfestve.

Mivel ez egy ex-bányató, van benne egy különleges pont. Egy elfeledett vasúti töltés, ami a tó egyik szakaszán fut, kb fél kilométer hosszan. Csak csónakkal lehet felfedezni, és egy apró szigetre fut. Sínek már nincsenek rajta. Állunk a naplementében a tó közepén. Bokáig ér a víz. Feltesszük a búvárszemüvegeinket. Lépünk kettőt hármat. Harminc méter mélység. Látjuk a vízben a "falat". Kavicsokat szedegetünk belőle. Buksi döbbenten ugrálja a hasasokat a számára lábszárig érő vízből a végtelen mélységbe. A víz annyira tiszta, hogy a felkavart részek is percek alatt áttetszővé nyugszanak. Annyira nevetnem kell, amikor Buksi víz alatti részét úszni látom, hogy a felbukkanó buborékok helyére víz folyik. Nevettemben felszínre bukom, belekapaszkodom a kutyám farába, és nagyokat rúgkapálva hagyom, hogy vontasson. Ez Gyékényes.

Van egy másik varázspont. Egy hatalmas fa, aminek az egyik lombkorona-beli ágára valaki kötélhintát szerelt. A fára apró fa lépcsők vezetnek. Négy, talán öt méter magasra kell kúszni, a kötelet-fogóját okosan megfogni, belendülni messze a vízbe. Mikor a hinta visszafelé lendül, akkor pedig egyszerűen elengedni. Repülés-csobbanás. A fiúk hisztikéznek, és a jól bevállt Ladies first bullshittel etetnek. Legyen. Repülök, csobbanok. A fiúk csalódottak. Innentől kezdve nem futamodhatnak meg. Ladó elbűvöl egy repülős-fejesugrós trükkel. A lelkem kaparászik bennem. Álom a pasas. Basszus.

Azt hiszem ezt megmutatni nem nagyon lehet. Ennyi futotta a mesélésből.