2017. március 30., csütörtök

Hahh!

Egész éjszaka az volt a téma, hogy vajon mennyi béremelést fogunk kapni.

Az dolog megosztó, sokan depressziósak, hogy nem lesz ebből semmi. Vannak, akik a tenyerüked dörzsölik, hogy most aztán habzsi dőzsi. Én az vagyok, aki hiszi, ha elköltötte látja.

Ma reggel zötyögtem a városban, előttem egy Bérfőzés felirattal ellátott ford szuttyogott. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mégis mi a nyavalyának, és főleg, hogyan főzi a béreket? Szerintem éjszakai műszak után nem lenne szabad vezetnem.

2017. március 29., szerda

PMS

Jó lenne, ha az ilyen napokon, amikor úgy érzi az ember lánya, hogy maga alá temeti az Élet nevű massza, szóval, hogy ilyenkor vénásan bekötni altatót, és olyan többnapos álomba zuhanni, amikor arra ébredünk, hogy már minden oké.

Jó lenne tudni, hogy ma volt a mélypont. Mert az még elviselhető valahogy, nagy nehezen, hogy a sötét gondolatok nyomasztanak. Azt is át lehet vészelni minden hónapban, hogy rámtör az egyedüllét, a nekem senkim nincsen.

De az, hogy a munkahelyemen el kell bújnom sírni, na ez szar. Félévente egyszer megengedem magamnak ezt a luxust. De ettől még szar.

Miért nincs senkim ilyenkor, aki átölel, és nem kezd magasztos szónoklatokba a pozitív gondolkodásról, csak elfogadja, hogy most fáj az élet, és egyszerűen csak jelen van?

Ja, de van egy kutyám. Sajnos, ő nem jöhet dolgozni velem.

Ja, meg van egy Ladóm is, valahol hatszázbillió kilométerre.

2017. március 28., kedd

Mikulásvirág

Szerintem a mikulásvirágomnak elmentek otthonról.

Szó szerint mikuláskor kaptam. Nem volt még ilyenem, növénymán vagyok, örülök minden jövevénynek.

Nem ismerem őket, a botanikai ismereteimet csak akkor tágítom, ha valamelyik elkezd látványosan haldokolni. (Most például a hortenziámat kell majd megmentenem, mert ugyan életben van, de jó lenne, ha nemcsak vegetálna. Mondjuk ezzel a projekttel már megvárom a költözést.) De most az van, hogy locsolgattam őket, és a mikulásvirágom tombol! Akkora hatalmas virágai vannak, hogy elképesztő. Amióta itt van kétszeresére nőtt. Azt hittem, hogy ez így virágzik egyet, és majd januárban elköszönünk, mert így ennyi.

De basszus március vége van, és ő úgy viselkedik, mintha mostanra várná a Télapót. Hát nem imádnivaló? :D




2017. március 27., hétfő

Pff

Semmi kedvem/erőm/időm blogolni. Sajnálom, azért majd ma igyekszem, mert amúgy van miről írni.

Nem vagyok túl jó passzban. Még mindig nincs itt nekem az igazi tavasz. Ragyog a nap, a virágok nyílnak, a bokrokon is kipattantak a levelek, a madarak tombolnak. Én meg úgy érzem, hogy sehogy. Ezt már láttuk. Fázom. Amikor meg nem, akkor idegesít, hogy melegem van. Például, ragyog a nap, pulcsit veszek csak egy kutysétához, és kiérve tök hideg van, és tombol a szél. Tudom én is, hogy ez luxushiszti. :)

Van jó is. Találtam limonádés nyári alkony illatú tusfürdőt a Rossmannban. Sajnos azt írták rá, hogy limitált, de aaa, remélem, hogy csak viccelnek. Valójában vérnarancsos kakukkfüves, és van benne menta is, bizsergeti a bőröm zuhanyzáskor. Megvettem hozzá a testápolót is. Ez az első olyan igazi cucc, amit zuhanyzás után még órákkal is érzek. És, a testápoló hamar beleszippan a bőrömbe, nem hagy zsíros érzetet.

Ők azok

Úgy érzem, folyamatosam a felszínen úszkálok, mert tartok tőle, hogy a mélyben valami ilyesztőt találok.

Ugyanakkor J. K. Rowling varázslatos világával álmodtam. Volt varázserőm, voltak gyerekek, és véletlenül felvettem egy kék bikinit, amitől el akartam csábítani Dumbledore professzort. (Szerencsére egy elegáns mozdulattal leszedte rólam.) Nagyon zavarban voltam, és fel is ébredtem kicsit a kuncogásomra. Utána sikerült visszaaludni és folytatni. Jó volt

2017. március 21., kedd

Szokás

Van egy szokásunk Ladóval, amit ugyan én vezettem be, és már szeretnék leszokni róla, mert eléggé egészségtelen, de. De Ladó annyira szereti, hogy mármár szertartássá avanzsálódott, ha ő itthon van.

Mondjuk azt megtehetném, hogy csak akkor művelem én is, ha együtt vagyunk, de ez egy szokás, nem megy egyik napról a másikra.

A lényeg, hogy ez adja a napunk ízét, ezzel kezdünk, akár megyek dolgozni, akár nem. Ha megyek, akkor emiatt képes vagyok egy fél órával korábban kelni, hogy nyugodtan élvezhessem.

Ez pedig az ágybankávézás. Minden reggelem, minden napom azzal indul, hogy felteszem a kávét, és miután lefőtt, visszabújok az ágyikóba, és onnan szemlélem a világot. Ha még olyan korán van, hogy csak az előszoba fénye szűrődik be, akkor a gitárok ívét a falon, vagy a Buksi tömör kucorgását a lábamnál.

Na, és nem is a kávéval van a baj. Meg nem ia azzal, hogy visszabújok, hanem, hogy mindig rágok hozzá valamit. Vagy a Lidl-nek az egyik étcsokis kekszét, vagy nápolyit, vagy mindegymit, csak édes legyen.

Mondjuk a Manner igazi szerelem. Ausztriában van big pack, amiben nyolc csomagot adnak. Borzalmas. Pont a minap láttam a munkahelyen Manner reklámot, és azon gondolkodtam, hogy minek ezt reklámozni, mikor a jó dolgoknak nincs erre szüksége? Aztán egy munkatársamat megkínáltam, aki jól leszólt, hogy ez mennyire indokolatlanul drága, és a szemöldökfelhúzásom után arra jutottam, hogy én nagyon szerencsés vagyok, mert olyan helyeken veszem, (vagy Ladó veszi nekem :)) ahol egészen megfizethető. Nameg őszintén, érdekel is az ára, amikor függő vagyok? Tudtommal még a dohányosoknak is csak egy kis százalékát hatotta meg, hogy drága a dohány.


2017. március 19., vasárnap

Soványság

Eszti írt a szép izmokról, meg edzésről, és ennek folytatásaként írom most ezt.

Gyereknek nagyon vézna voltam, egyfolytában mozgásban voltam, fociztam, fáramásztam, mindig, minden marhaságban első voltam, mert bátyám volt, és ha valakinek, akkor neki mindenképpen meg akartam felelni.

Kamasznak pedig dagi voltam. A kis 156 centis magasságomhoz voltam 50 (majd 53) kg. Megint itt van a rossz-szülő effektus. Nőtt a mellem, nem kaptam toppot, vagy melltartót - pláne sportmelltartót -, és mindenfajta mozgást beszüntettem. Nagyon zavart, hogy nem tudok mozogni tőlük, mert hiába vagyok apró, mellem az nemhogy van, de hatalmas van, indokolatlanul nagy, a testméretemhez képest. Az első melltartómat 16 évesen kaptam az unokatesómtól, aki nagyon megsajnált, meg hát látta, hogy csúnyán görbül a hátam, mert szégyellem a mellem, és így próbálom titkolni, hogy van.

Mikor sikerült otthonról lelépni, gondoskodni kezdtem magamról, többet mozogtam, de társaságba még mindig nem tudtam járni. (Gondolok itt a tisztességes edzésekre.)

Pécsen két kreditért fel lehetett venni a ping-pongot, mint tárgyat, és ez volt az első, hivatalos "mozgási forma", amit bevezettem a heteimbe.

A kilóim akkor még nagyon ragaszkodóak voltak, hála a rendszertelen és egészségtelen táplálkozásnak.

Azután belecsöppentem egy szar, elnyomó kapcsolatba, ahol úgy párolgott el az összes felesleges röcögőm, hogy öröm volt nézni. Lefogytam 53 kg-ról 39-re. Csont és bőr.

Most 42 vagyok, a soványság maradt, de Ladó mellett öröm az élet.

Túl azon, hogy ő sportember (futott maratont többször is, ultrabalatonon is szokott indulni, körbebicajozta az országot, stb.), engem sem hagy ki a jóból. Túrázunk, evezni járunk, síelés, bicajozás, szex, szóval azért nem vallom magunkat egy kanapé-párnak.

Néhány hete a kockáimat is előhívtam (pár nap kitartó felülések, itthoni youtube-jóga), és a munkám is olyan, hogy a napi 10 km séta simán megvan. Ráadásul karácsonyra Esztitől kaptam egy rég-áhított görkorcsolyát, ami a tél múltával ismét sokat van a lábamon. Tehát vannak itt izmok. De mit tegyek, hogy legyen fenekem, hogy ne lógjon a gatya rajtam? Annyira elképesztően csúnyán áll, hogy erre nincsenek szavak.

Ötlet?

Legjobb munkanap

Tegnap volt életem legjobb munkanapja. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy szépen felöltözöm egyenruhába, bemegyek a munkahelyemre, és ott kiderül, hogy aznapra az a feladat, hogy ott legyek. Mint egy 12 órás készenlét.

Ilyenkor nagyokat szoktam enni, fetrengeni a közös kanapén, olvasni, mesét nézni és a kollégákkal, főnökkel eszetlenkedni. Viszont mindezek ellenére nem voltam elégedett, mert egy ilyen szép szombati napon otthon a helyem Ladóval es a Kistutajossal.

Nem élvezhettem sokáig az elégedetlenség érzését, mert Ladó úgy gondolta, hogy attól még, hogy munakidőben vagy, szórakozhatsz is.

Délután egykor megjelentek a munkahelyemen. Közöltem a főnökömmel, hogy elmegyek ebédelni a családommal, majd leléptünk.

Vegaként nem nagyon járunk McDonald's-ba, de tegnap kirúgtunk a hámból. Kistutajos Big Mac-et evett ( csak a nagyfiúk ehetnek Big Mac-et - én nagyfiú vagyok!! - a nagyfiúk meg tudják tankolni egyedül az autót - én meg tudom tankolni! - és tényleg), Ladó húsnélküli sajtburgert krumplival, én pedig borsos camembert, sültkrumplival és salátával, hát tessék, így lehet vegetáriánus az ember a Mekiben is.

Kaja után pedig elmentünk a Tömlöcbe. Mondtam a moderátor lánynak, hogy lehet, hogy engem majd menetközben ki kell engednie, ha hívna a főnököm. Nem kellett kiengednie.

Mindössze egyetlen perccel csúsztunk túl az egy órán, és ezt én nagyon szép teljesítménynek élem meg, mert ketten voltunk használhatóak problémamegoldás szempontjából. 

Élveztem a feladatokat, igazán beleéltem magam, és a végén azt is megtudtam magamról, hogy én nem hogy kicsit nem, de semennyire sem vagyok csapatjátékos. Hiába hittem azt eddig magamról, hogy az vagyok, nem vagyok az.

Mivel ennyire beléltem magam, azonnal a megoldásra fókuszáltam. Hagytam, hogy a megtalált kulcsokkal a Kisfiú nyissa ki a zárakat. Eleinte.

Megoldottam egy egyenletet, TUDTAM, hogy a megoldás tökéletes, miközben a gyerkőc bizonygatta, hogy az nem jó, mert a lakat nem nyílik ki. Nem hagytam magam, újraszámoltam az egyenletet, és a megoldás megint ugyanaz lett, és mint kiderült, tényleg jó volt, csak nem sikerült pontosan belőni a lakaton az eredményt. Innentől kezdve állandóan azt csekkoltam, hogy a Gyerkőc tényleg azt csinálja, amit mondunk neki, és a téves eredményeket újra és újra bepötyögtem a széfbe, mert nem bíztam meg benne, hogy nem e ő rontotta el. Nagyon gáznak érzem magam, mert nem volt semmi tétje a dolognak, a lényeg az lett volna, hogy szórakozunk, bevonjuk a gyereket, én viszont lényegnek azt éltem meg, hogy az egy órán belül megoldunk mindent, és szépen kijutunk.

Egy perc. Ennyivel jöttünk ki később, és az én hibám volt, mert én néztem el egy jelet az utolsó számjegynél.

Ladó megdicsért, hogy milyen okos vagyok, de persze hozzátette, hogy nem vagyok egy nagy csapatjátékos, és ekkor lepergett előttem az az egy óra, és rádöbbentem, hogy mennyire igaza van. Meg arra is, hogy nekem rohadtul nem való gyerek, mert csak idegesít, úgy érzem, ha probléma van, akkor engem a félrevezető kérdések, piszkálások iszonyúan zavarnak. Hiába szeretem nagyon ezt a kölköt, de ha az élet úgy hozza, simán félretolom. Gáz vagyok.

Mondjuk megmagyarázhatom a viselkedésem azzal, hogy amióta józan eszem van, én minden helyzetben csak magamra számíthattam, sosem volt mögöttem egy igazi Család, vagy legalább egy Anya. Sokszor volt, hogy teljesen idegen emberek segítettek rajtam, nevezhetjük ezt Sorsnak is, de igazából ez egy nagyon gyenge érv. Most van egy szerető pasim, vannak barátaim, de továbbra sem tudom magam átadni a biztonság belesüppedős érzésébe. Valami kényszeresség van ebben. Valami totális bizalmatlanság. Amin amúgy nem csodálkozom, de abban biztos vagyok, hogy nem egészséges magatartás.

Mondjuk, ettől függetlenül én jól tudom érezni magam a mindennapokban, nem gondolnám, hogy más, hasonló élményeket megélt ember jobban teljesít ilyen helyzetben. Viszont, most már azt is látom, hogy van hová fejlődnöm.

És a szép teljesítményért pedig kaptam csokit.

2017. március 18., szombat

A Prof. gyereke

Ja, meg eszembe jutott egy gyerekkori sértettségem.

A Prof. középső kislánya matekversenyen hatodik helyezést ért el, nagyon szép teljesítmény, tényleg őszintén örültem, mikor Ákos elújságolta.

Percekkel később - miután letettük a telefont - eszembe jutott, hogy miért annyira ismerős ez a helyzet. Basszus, hát azért, mert ezt már el is felejtettem, de képzeljétek el, hogy hetedikes koromban én is nyertem matekversenyt, méghozzá megyeit, első helyezettel.

És itt a csavar: amikor jött a papír, hogy gratulálnak, ezennel továbbjutottam az országos döntőbe, az időpont ekkorésekkor lesz, akkor a szüleim azt mondták, hogy nem mehetek el, mert szombaton lesz. És szóltak az igazgatónak, és helyettem a megyei második helyezett indult.

És ilyenkor akaratlanul is arra gondolok, hogy ha nekem olyan szüleim lettek volna, mint amilyen szülők a Ladófiúk, lehet, hogy nem kellene vándorcirkuszban dolgoznom, és az is lehet, hogy most nem azon agyalnék, hogy hiába akarok úszótanfolyamra menni két kolléganőmmel (meg németórákat venni, meg elkezdeni varrni), anyagilag most nem fér bele.

Nem akar valaki örökbefogadni? :)

Blanka

Napok óta akartam írni, de idő és energia hiányában elmaradt az írás.

A héten az történt, hogy elloptam Ladó unokahugiját. Öt is van neki, ugyhogy a tisztánlátás kedvéért itt a legidősebbről van most szó. Prof. Dr. Ladó Ákos legnagyobb hercegkisasszonya. (Egyébként saját kívánságára Blanka néven fog futni, ami azért vicces, mert Eszti unokahugiját is pont így hívják.)

Blanka 14 éves lesz júliusban, de már most annyira Nő, hogy egyik döbbenetemből a másikba estem.

Hetek óta tervben volt, hogy elhozom, mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hihetetlenül élvezzük egymás társaságát, a köztünk lévő 14 év korkülönbség szépen elmosódik. Persze, sok téma van, amihez még érzem, hogy nagyon fiatal, nem is erőltetem, ilyenkor átlépem a témát, és gördül tovább a beszélgetés. Na, de visszakanyarodva az elhozás körülményeire.

Nekik a suliban szerdától szünet volt, de őket kikérte az anyuka már hétfőtől. Lebeszéltem a két szülővel, hogy kedden éjszakára megyek, ezért szerdán reggel el tudok menni Blankiért.

Úgy terveztem, hogy majd vele vásárolunk, főzünk valamit, szóltam, hogy hozza el a görkoriját, és majd festünk körmöket, meg sétálunk nagyot a kutyussal, és filmezünk, és nassolunk is.

Hát rögtön az első boltnál fejbevágott az Ünnep, azt hittem, nekimegyek egy villanyoszlopnak: hát hogy lehetek ilyen hülye, hogy azt hittem, shoppingolhatunk egyet a lánnyal? Egy szó van erre: vándorcirkusz. Nekünk nincs ilyen, hogy ünnepnap, legfeljebb ünnepi pénz, de azt sem vesszük észre általában, szóval hagyjuk már.

Lógó orral (és két győri keksszel a zsebünkben) hazamentünk, megsétáltattuk a kiskutyát, és a villanykörte működésbe lépett a fejemben: basszus, határon lakom, a szomszéd országban nem ünnepelnek Március 15.-ét, hát nem erre van a visa kártyám? 

Szuper shoppingot rögtönöztünk, és - bár a nyelvi hiányosságok miatt nem tudtunk nyomdalakkot szerezni, - azért egy szájfénnyel és egy sminktojással (vagy mi a fene neve van annak) gazdagodott a Hölgy. Imádom, ahogyan ennyire örül. Igaz, amikor apuka átvette a kislányát, akkor sokat néztem az eget, meg a tornacipőm orrát, és igyekeztem úgy tenni, mint aki áttetsző, vagy egyáltalán nincs jelen, de hát istenem, tényleg olyan jó érzés látni, hogy ilyen őszintén lelkesen örül.

Mikor hazaértünk, összedobtunk egy levest, meg egy adag krumplistésztát (tudom, az könnyű!). Blanka nagyon sokat segített, én ilyenkor nem értem a lusta gyerekre panaszkodó szülőket, bár gondolom, hogy otthon nem ennyire szorgalmas.

Ebéd után pihentünk, Blanka kutyátsimogatott az ágyban, meg telefont nyomkodtunk, mutogattuk egymásnak a fotóinkat. Elvégre teli hassal nem lehet mozogni.

Nade, utána! Kimentünk görkorcsolyázni, és kézenfogva suhantunk, kutyátfuttattunk, videóztuk magunkat, egyláboncsúszva másiklábatfogtunk, spárgáztunk, guggolvacsúsztunk, nevetgéltünk, elfáradtunk. Minden percét élveztem, kellemes zsibbadással a lábunkban hazagurultunk.


Tusolás után pedig filmeztünk.

Mikor elaludt, arra gondoltam, hogy bárcsak minden szabadnapomon ellophatnám, meghallgathatnám a panaszait, elmondhatnám neki, hogy a válásnál csak az együttmaradás a rosszabb, hogy az élet néha ups n downs. Hogy a fiúk most még fujj, de apa tusfürdőjét órákig szagolgatni az aawwww, ez normális. És az is normális, hogy sokszor azt érezzük (már 13 évesen is, és később egyre gyakrabban), hogy az életünk el van cseszve, de nem, mert az elcseszett dolgainkkal együtt is, ez az életünk, és ez így kerek.

Kicsit meghatódtam magamtól. Majd reggel lett.

Fél tízig hagytam aludni, azután felhúztam felesre a redőnyt, ágyba vittem a reggelinket, és csak úgy áradt belőlem, hogy én most ezt a gyereket elkényeztetem, mert nem a sajátom, és milyen jó nekem, hogy ezt így megtehetem. 

Nagyot sétáltattuk a jószágot, ragyogott a nap, megbeszéltük az élet nagy dolgait, fél egykor pedig egyszerűen visszafeküdtünk, filmeztünk és henyéltünk.

Mielőtt hazavittem, széprefontam a haját.

Miután visszaadtam, óráig volt bennem valami megmagyarázhatatlan üresség. Rámtört az egyedüllevés és a magány. Jó, hogy Buksi mindig itt van, mindig bele tudom fúrni a fejem a bundájába, ha fáj az élet.

2017. március 14., kedd

Napfürdő

Az utolsó nyestes dolog: Ez a cikk nagyon vicces. A vadonatúj autószerelőm pedig azt mondta, hajlakkal fújjam le a kábeleket, és mielőtt megszáradna, szórjam meg borssal, a borsot a nyestek nem kedvelik.

Amúgy ma szuper napom volt. 13 órára mentem a szerelőhöz. Addig kutyasétáltam, meg ágybanfeküdtem.

A szerelőnél nagyon hamar végeztem, ugyhogy amikor hazaértem, kihasználva a csodálatos napsütéses időt, kifeküdtünk a Buksival napozni.

Olyan béke volt, meg madárdal, hogy egy kicsit el is felejtettem, hogy a Föld nevű bolygón vagyunk.



Amúgy holnap jön Ladó unokahugija, aki idén 14 éves. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon szeret velem lenni, és mivel nincs sulija, elhozom elkényeztetni. Mesenézés, nagy kajálások, körmök lakkozása, görkorcsolyázás és óriási kutyaséták elé nézünk. Ahh, csajos programok, ide nekem! 

2017. március 13., hétfő

Buli utóhatás

A nagy stresszen kívül még az is volt, hogy Piri áradozott nekem Ladóról.

Amúgy ezt az egész bulit Piri szervezte, nagyon sok energiát tett bele, nagyon szerette volna, ha jól sikerül. Igazából nem rajta múlt, hogy voltak az estének gyenge pontjai.

Szóval, Piri el van ájulva Ladó tánctehettségétől. Teljesen odáig van (meg vissza), hogy mi mennyire összeillünk, és hogy mennyire látszik kívülről, hogy szeretjük egymást.
Egy másik kolléganőm azt mondta, hogy neki az tetszett bennünk a legjobban, hogy általában a nők rácsimpaszkodnak a pasijaikra, és minden másik nőtől féltik, rajtunk meg az látszott, hogy Ladó imád engem, és hiába táncol akárkivel, én ragyogok, mert egészen, ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy ez a Ladófiú csak engem szeret.

Azt kell mondanom, hogy amúgy ez igaz. Tényleg megbízom benne, és azt gondolom, hogy nem csalna meg soha, inkább végignézné, ahogy a szeme láttára hullok ezer apró szilánkra. Inkább elmondja, hogy bocsi, de sose foglak feleségül venni, és nem lesznek közös gyerekeink, de nem hazudik. Nem olyan fajta.

Akit már egyszer (többször) megcsaltak, átvertek, az már csak arra vágyik, hogy őszinte kapcsolatban éljen. Ladó ilyen. Én ilyen vagyok.

Örülök az összes tévedésemnek, örülök Ladó csalódásának is (pedig azért ő rengeteget veszített), mert ezek a csalódások előre vittek, mindkettőnket.

És nagyon örülök, hogy a kollégáim egy kicsit beleláttak a magánéletembe. Érezhető, hogy a nők egy picit irigykednek, de a férfi kollégáim - akik jelen voltak - visszavettek a pimasz, lekezelő beszédükből, olyan, mintha Ladó tisztelete felém átragadt volna rájuk. Olyan jó nekem, hogy ilyen pasim van.

Aztán, hogy mi van azzal a homályos jövőképpel, az ilyenkor úgysem számít. Mert ugye a lila köd. Meg ezek a végtelennek tűnő, hosszú, boldog pillanatok, amikor megmutatom neki a Peer Gynt-et. És szégyellek megszólalni, mert összetöröm a varázslatot. Ezek nem foglalkoznak azzal, hogy mi volt, vagy mi lesz.

Úgyhogy, most egy kicsit én sem foglalkozom ezzel.

Emancipáció

Szerintem arról nem kell beszámolnom, hogy mennyire frusztrált az autó dolog.

Ma reggel 4.30-ra mentem dolgozni. Ladó a kedvemért felkelt velem 3.30-kor, és elvitt dolgozni. Nem tudom, milyen tudatszinten kell lennie egy embernek ahhoz, hogy ne stresszeljen valamin, amire nincs hatással, de én bizonyos, hogy attól a tudatszinttől még nagyon messze vagyok. (Jó, mondjuk attól is függ, hogy a pszichológia melyik értelmezése szerinti tudatszinteket nézzük.)

Arra gondoltam, hogy reggel nyolckor, amikor kinyitnak az autóalkatrész boltok, a google segítségével felhívok egyet, és megkérdezem, hogy van e náluk készleten az én autótípusomhoz gyújtáselosztó kábel. Már alapból a nevét megjegyezni is baromi nehéz, így nőként. Azután - mivel dolgozom - felhívtam az egyik kollégámat, mondjuk nevezzük őt Vincének, hogy ha ráérne napközben, ugorjon már ki nekem az említett autósboltba, ezért a bizonyos kábelért. Vince nagyon segítőkésznek bizonyult a témában, és - bár ő is csak éppen hogy lecsípett néhány percet a munkaidejéből - megtette a hősi lépést: elhozta a kábelt.

Ekkor még azok a kérdések foglalkoztattak, hogy jó lesz-e? Mi van akkor, ha Nyuszt úr úgy gondolta időközben, hogy visszatér erre az isteni helyre, és megkóstolja a többi kábelt is? Mi lesz akkor, ha hajnali háromkor csak ezt az egy megrongált kábelt vettem észre, és, mert nem néztem meg alaposan, találok majd egy másik elrágott kábelt, ami miatt nem fog indulni az autóm? Hogyan megyek haza, 25 km-re? Ki viszi ki Buksit, ha nem tudok hazamenni? Mi lesz velem? Miért nincs nekem egy nagybetűs Család a hátam mögött, hogy Apu tudnál segíteni?? Miért van az, hogy végül mindig olyan problémákat hoz az élet, amikor nincs B verzió, csak A? Mert az van, hogy most nem volt B verzió. Ha jó a kábel, megy az autó, ha nem jó, akkor nem megy. És nem volt opció arra nézve, hogy mi lesz, ha nem indul el. 

Az egész munkanapot mentőöv nélkül húztam le. Borzasztóan fáradt voltam, reggel fejfájással ébredtem, és egész nap csak egy grapefruitot tudtam lenyomni a torkomon.

Munka közben elmeséltem egy 50+-os kollégámnak, - legyen Józsi - az előző poszt könnyedségével, hogy mi van az autóval, és hogy műszak végén kiballagok hozzá a város túlsó szélére. Jókat nevetgéltünk a nyesteken, hogy milyen zakkant állatok, és éreztem, hogy hiába tudok ilyen jól szórakozni ezen, ez a stressz bennem az idő múlásával akkora, hogy úgy érzem, megfulladok. Ennyi.

És akkor Józsi felajánlotta, hogy kivisz az autóhoz, és mert amúgy egy kicsit konyít az autókhoz, megnézi, hogyan boldogulok. 

Józsinak van egy lánya, aki óvónő, és nálam két évvel fiatalabb. A diplomaosztójára egy autót adott neki, és amúgy van egy fia is, meg egy unokája. 

Ekkor úgy éreztem, hogy most kölcsönkapok egy apát, egy olyat, amilyet én is szerettem volna, de nem jött össze. 

És képzeljétek, pont így volt. Beültem Józsi mellé. Kiértünk a kisautóhoz. És amikor felnyitottam a motorháztetőt, a kezébe adtam a kábelt. Nézd, az egyik vége itt volt, a másik pedig ott. Mutattam. Józsi pedig kellő szakértelemmel bedugdosta a kábel két végét. Na, ülj be, indítsd el, aztán, ha megy, majd én lecsukom a motorháztetőt. Mondta ő.

Beültem. Az autó a szokott módon felmordult. 

Józsi elmosolyodott, lecsukta a motorháztetőt, elköszönt, és ott sem volt. 

Én járattam a motort, mosolyogtam. Azután elkezdtem zokogni. Nem tudom, hogy pontosan a megkönnyebbülés, a hála, vagy a tehetetlenség miatt, vagy ezek együttes keveréke miatt-e, de fogalmam sincs, hogyan értem haza, mert a könnyeimtől nem láttam semmit.

Az egész annyira felkavart. Hogy az utolsó pillanatban annyira éreztem, hogy nem akarom én betenni azt a kábelt, hiába TUDOM, hogy hogyan kell. Azt akarom, hogy a férfiak legyenek a férfiak. És ne akarjam én hordani a nadrágot, és mégis mindig megkapom Ladótól, hogy már megint én akarom hordani azt a nadrágot. De esküszöm, hogy nem akarom. Hogy nő akarok lenni, akinek segítenek a férfiak, aki nem tudja, hogy mi az, hogy harminc amperes biztosíték, és fogalma sincs, mi az a lambda szonda, vagy gyújtáselosztó kábel. 

Hazaérve belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy a vízálló szempillaspirálom jelesre vizsgázott. Ezen elnevettem magam. Nő vagyok. És mindig jön majd egy apa (még ha nem is a sajátom), vagy egy tesó, vagy egy Ladó, hogy hordja a nadrágot. Én a magam részéről lemondok róla.

2017. március 12., vasárnap

A menyét

... aki elhozta a menyét.

Vagy nyest? Állítólag van nyuszt is, de az nem szereti az embereket. Megértem a nyusztot.

Kiműveltem magam a témában (wikipédia), és Horvátország fizetőeszköze a nyest, azaz a kuna. Hát ez milyen cuki. 

Amúgy, állattani szempontból mindegy, hogy menyét, vagy nyest, vagy nyuszt, mert sajnos tényleg nem egy hasznos jószág. Ellenben szerintem nagyon helyes pofája van, és csak nevetni tudok rajta, hogy befekszik a meleg motorhoz, és ott rágcsál, mintha ez valami különös hobbi lenne. Hiszen biztos van saját vacka, ahol a szürke hétköznapjait tölti. Úgy képzelem, olyan ez nekik, mint amikor a pasik kocsmázni mennek, ha otthon feszkó van. 

Nyest úrnak szar napja volt a munkahelyén, otthon a gyerekek hisztiznek, az asszonynak is csípőn a keze mancsa, hát bevágja maga mögött a tölgyfaajtót, és arra gondol, hogy most csak egy jó meleg büdös motorra vágyik, és egy elrágható vezetékre.

Viccet tegyük félre.

Januárban történt, hogy az állítólagos kutyautáló szomszédunk, adott egy rongyikát a Buksinak, hogy legyen szíves azzal aludni, mert kell az illata nyestűzésre. Én jót mosolyogtam ezen, arra gondolván, hogy a mancsnyomokon kívül semmi bosszantó nincs egy nyestben, de örömmel adtam a rongyit Buksinak. (Aki egyébként azonnal módszeresen tépkedeni kezdte, és mire odaértem, lenyelt egy jókora darabot, amit két nap után éjszaka a takaróra kívánt öklendeni. #Kutyávalazélet) Nem tudom, mi lett az eredmény, a bácsi nem mondta, hogy hasznos volt-e, mindenesetre én az ügyet bagatellnek minősítve nem foglalkoztam vele.

Hát most foglalkozom. Állítólag létezik nyestriasztó spray. Holnap kiderül.

Mindenesetre hordok majd magammal Buksizőrt is, meg nyestdezodort is, aztán majd műszaktól függően hol az autót fújkodom, hol a szőrt hintem. Kíváncsi vagyok, mikor küldenek el rendkívüli pszichológiai vizsgálatra...

:))
Amúgy jól szórakozom, persze, bosszantó a dolog, de legalább ennyire vicces is. Szerintem nyestrészről jogos a rágás. Elvégre az ő bundájukat nyúzzák le bizonyos alvilági körökben

Saláta

A tegnapi éjszakára való tekintettel ma valami könnyű, vitamindús regg-ebédet komponáltam.

Összetevők:
- Madársaláta
- Rukkola
- Földimogyoró
- Körte
- Szőlő
- Koktélparadicsom
- Bébicukkini
- Balzsamecet (opcionális, szerintem olívaolajjal, tökmagolajjal vagy szezámolajjal is mennyei lehet)


A lidl jóvoltából magvas pékcucc is jutott mellé.

Szó szerint táncoltak az ízek.

After the party

Megvolt a munkahelyi buli. 

Rádöbbentem egy csomó dologra. Például arra, hogy Ladó mennyire társasági ember, és, hogy mennyire rosszul ítélem meg a kapcsolatunkat még két év után is.

Rájöttem, hogy nem az van, hogy mi nem vagyunk bulizós pár, hanem az van, hogy én nem vagyok bulizós ebben a párosban. 

Az első fél óra után Ladó oldódott, valahogy mindenkivel talált közös hangot, megtáncoltatta a kolléganőimet, és egy csomóan odajöttek hozzám, csak azért, hogy elmondják, nagyon bírják a pasim. 

A legfiatalabbtól a legöregebb nyanyuskáig tényleg mindenkivel jót (és nagyon jól) táncolt, nem számított, hogy magas, vagy alacsony, kövér vagy sovány az adott hölgy.

Én is táncoltam, csak az ő kedvéért. Voltak próbálkozásai, hogy tanítson táncolni, de ha én nem szeretek egy zenét, a lelkem nem engedi a testemnek átvenni a ritmust. Meg amúgyis, tudjuk, hogy nem tudok táncolni.

Egy fröccsöt ittam csak, mert hogy majd vezetek. Hajnali kettőkor aztán kiderült, hogy felesleges aszkézis volt, egy menyét elrágta az autómban az egyik kábelt, és az így használhatatlan lett.

Taxiztunk.

De komolyan, egy menyét. Majd ennek is meg lesz a magyarázata - gondolom -, hogy miért történt. 

Vagy nem.

2017. március 10., péntek

Műszak

Abból tudom, hogy elfáradtam, hogy a redőny lehúzása helyett a villanykapcsolót nyomkodom, és nem értem, miért nem lesz sötét.

Amikor rájövök, már arra sincs erőm, hogy fejcsóváljak. De arra van, hogy emiatt még az ágyból írjak egy bejegyzést...

Forrás: vladsudio.com

Buli

Én nem tudom, mit jelent bulizni.

Ez nem személyiségzavar, vagy kisebbségi komplexus, hanem szocializációs hiányosság.

A gyerekek általában már óvodában elkezdenek bulikázni, azután az általános iskolában folytatják. Mikulásbuli, farsang. Nekem ezek közül az összes teljesen kimaradt, így egyszerűen nem tudok mit kezdeni a végtagjaimmal egy zenéstáncos mulatságon.

Az első középiskolai matinén például kinn ültem a terem előtt a padon, és chipset majszoltam. Amikor be kellett mennem újabb adag kajáért, mindkét fülemet igyekeztem befogni, ameddig és ahogyan csak lehetett. Borzalmas volt.

Pedig tudom milyen érzés felszabadultan táncolni a többiekkel zenére. Kb. négyszer összejött már, hogy sikerült mindent elengedni (megfelelő mennyiségű alkoholban feloldani). Láttam már videót is magamról, ahogyan táncolok a többiekkel, egyáltalán nem volt ciki, sőt, meglepődtem, azt hittem, csak belülről érzem jól magam, de kívülről is jól nézett ki, tényleg felszabadult volt, semmi megjátszás, természetes mozdulatok, mint akinek minden rendben van a fejében.

Sajnos amúgy nagyon nem.

Ezt most azért írom, mert lesz egy munkahelyi buli, ahová elmegyek, mert Piri szervezi. Csak Piri kedvéért megyek el, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy szar lesz a zene (gondolom valami lagzilajcsi), és amúgyis blőee. 

Amióta itt dolgozom (lassan két éve), egyetlen céges bulin sem voltam, nem is hiányzott. Ebből kifolyólag persze Ladót is csak hírből ismerik, egy kicsit szerettem volna ha ez így marad, de eljött a nagy nap. Bemutatom a pasimat a munkahelyemnek. És fordítva.

Közben tövig rágom a körmömet, mert nem tudok táncolni, hiába jelezte több kolléga is, hogy igényt tart velem egy táncikára. Ladóért is aggódom, biztosan féltékenykedni fog utólag, hogy ki hogy nézett rám, stbstb. Pedig ha valamiről, arról tényleg nem tehetek, hogy ki hogyan néz rám.

Meg örülök is nagyon, hogy ott lesz, mert legalább együtt leszünk, és mert legalább visszafogják magukat a pimaszabbjai.

Kellett ez nekem?

Tavaszi szél

Értem én, hogy március 21.

De nem lehetne egy kis előleget? Mondjuk például azt a híres Lágyan Lengedező Szellőt? Muszáj letépni a fejem minden reggel??

2017. március 9., csütörtök

Időzavar

Szeretnék egy időnyerőt, úgy érzem, megint felgyorsultak körülöttem az események, anélkül, hogy engem erről bárki megkérdezett volna.

Blogoltam is volna, de pont az az idő is teljesen kiesett.

Olyanok voltak a fejemben, hogy népnevelés (pl. a közösségi közlekedés alapszabályai), nőnap, titkos szülinapszervezés, kutya, kutya, kutya, időjárás, autó. Röviden felsorolva. Nézzük kibontva.

  • Népnevelés: közösségi közlekedés alatt lehet érteni, buszt, villamost, metrót, vonatot, repülőt, hajót. Bármilyen járművet, amit az ember idegen emberekkel együtt használ, szerintem idevehetjük az utóbbi időben tért hódító telekocsi rendszert is. Nos, alapvetés, hogy amikor az ember hazaér (pláne, ha panel lakásban él), becsukja maga mögött az ajtót. Ha hivatalba megyünk, becsukjuk magunk mögött az ajtót. Ha orvoshoz megyünk, nyitva hagyjuk a váróterem felé nyíló ajtót? Fogorvosnál, nőgyógyásznál, urológusnál, tüdőszűrésen? Tehát, mondhatjuk, hogy alapvetően az ajtóknak az a rendeltetése, hogy elválasszák a teret, kettéosztják kint és bent-re. Érdekes módon, még egy repülőajtót sem felejtettek nyitva felszállás előtt, sőt, a snassz buszokra és metrókra - valamint villamosokra - sem jellemző. Ellenben mennyi vonatajtót hagyunk magunk után, úgy, mintha nem is ajtóról lenne szó? Mondom én, alapvetés, legyünk kedvesek, ha azok a szerencsétlen ajtók nem önműködőek, csukjuk be magunk után, módfelett balesetveszélyesek. A másik alapvetés, hogy mozgó járműből nem ugrunk ki, csak azért, mert elfelejtettünk leszállni, vagy az indulás pillanatában jövünk rá, hogy az adott jármű a másik irányba közlekedik, mint amerre menni szeretnénk. Buszon, megkérjük a sofőrt, hogy - ha lehet - álljon meg. Távolsági járatnál meg szokták tenni (tisztelet a kivételnek). Repülőn és hajón nem tudom, mi az eljárás, de gyanítom, hogy ott sem szokás csak úgy kiugrálni. Viszont nézzük meg EZT. Nem tisztázott, hogy a lány esett vagy ugrott. Az viszont tény: meghalt. Kérlek benneteket, hogy ha ilyen van, használjátok a vészféket, azután magyarázzátok a bizonyítványt, mintsem hogy meghaljatok. Egy vészfékezés után a vonat tovább tud menni, egy ilyen balesetben viszont nem csak a halál ténye fáj, hanem a többi megnyomorított élet. Szülők, barátok, a tolatómozdony vezetője, és annak a vonatnak személyzete, akiéből kiesett-ugrott a lány. Vagy megvárjuk a következő állomást, vonatot. A következő élet ténye nem bizonyított, nem érdemes várni rá. Ez a lány, egy eset az ezerből, szinte minden nap kiugrálnak az emberek a vonatból, a legtöbbnek szerencséje van, és csak a bokáját zúzza meg. Sokat vonatozom, jó lenne, ha iskolában tanítanák, hogyan kell utazni, de nem tanítják. Nagyon nagy kár érte.
  • Nőnap: a főnökömnek van egy rockbandája. Igen, a nagyfőnökömnek. Nem olyan híresek, hogy országosan ismertek legyenek, de itt a környéken elég sokat játszanak, és nagyon szeretik őket. Kedden megígérte, hogy ha hozunk gitárt, akkor játszik nekünk valamit. Vittem gitárt. Játszott. Miközben játszott - munkaidőben! - azon gondolkodtam, hogy nem tudnának annyit fizetni nekem, hogy ezt a főnököt elcseréljem másikra. Amúgy soha ennyi virágot (hetet!) és köszöntést, és csokit, és puszit (és még egy üveg pezsgőt is (!!)) nem kaptam még nőnapra, mint idén. Mintha valentin napot is áttették volna mostanra, vagy nem tudom, de nagyon jól esett. Simán úgy éreztem, hogy szülinapom van. A Lidl-ben pedig minden női vásárló kapott egy szál rózsát. Ezután pont tankolni mentem, és AZ a csaj volt, aki a múltkor segített az autómnál, ezért nekiadtam a Lidl-ös rózsámat, és annyira őszintén örült neki, hogy gondolatban megöleltem a Lidl áruházlánc vezetőjét. :) Az élet apró kompenzációi a mindennapi szarságokért.
  • Titkos szülinapszervezés: Ladó idén négyikszes. Úristen Megtiltotta, hogy bármit szervezzünk neki. Mi meg szótfogadunk. Persze. NEM. Kitaláltuk, hogy mivel Ladó vegán, akkor vegángrillpartit szervezünk. Összesen heten leszünk, szűk baráti csapat, plusz, ha az exe kiszagolná a bulit, akkor a gyerekei, mert biztosan küldeni fogja őket. Én erre készülök, nem lesz baj, ha jönnek. Na, de közben azután felmerült, hogy azért mégiscsak kellene a hús. Viszont Ladó elvei. Úgy érzem, ha emellett nem állok most ki, akkor az pont olyan, mintha megcsalnám. Ezek elvek. Azt hiszem, egyszer egy életben ki lehet bírni egy vegán partit, főleg az ünnepeltre való tekintettel. Húst enni egy vegán partin olyan, mintha egy zsidó szertartáson disznót vágnának. És hiába értem a nem-vegák hozzáállását, akkor is azt mondom, hogy ez most Ladó partija. (Recepteket innen szedek: Veganinja, Alapanyagokat pedig: Vegángrill.) És! Anyagilag fullra én állom a kaját, a többiek hozzák az italt, a szállást pedig összedobjuk. Azt szeretném, (ha már Ladó kérése ellen teszek, és lesz partija) ha úgy lenne, ahogy ő szeretné. Nagyon nehéz ám, ilyen elvekkel élni a világban, a legtöbb ember nem érti ezt, és nem is a megértést, csak az elfogadást szeretném. Elvégre egyszer lesz negyven éves az ember. Úristen! Negyven!!
  • Kutya: nem tudom mi van velem, de úgy érzem, hogy szerelmes vagyok a kutyámba. Érdek nélkül, úgy, ahogy van. Minden mozdulatát, ahogy szuszog, sóhajt vagy mocorog, horkol, csóvál, vagy álmában rezegteti a lábát.. egyszerűen mindenét imádom. Újabban szabály, hogy addig a kanapéján fekve (!) kell várnia, amíg elkészítem a kajáját. Állandóan végigcsöpögtette a lakást az elindult nyálával, folyamatosan láb alatt volt, ugrált. Így kitaláltam, hogy ebből elég, most jól nevelt állat módjára, kulturáltan ki kell várnia amíg hívom. Elsőre tudta, hogy mit várok tőle, és azóta is tudja ezt. Elolvadok, ahogy az okos fejét látom, ahogy a kanapéról fekve figyeli minden mozdulatomat, de uralkodik magán, és nem ugrik le, nem ül fel. Azután leteszem a fürdőszobában a tálját, hallja a hangot, ahogy a tál találkozik a padlóval és még mindig csak fekszik. Várja a hívó szót. Hívom. Odajön. És leül a tele tálja elé, és néz fel, hogy mikor mondom a bűvös Tied-ed. Szeretem. Nem tudok betelni ezzel az érzéssel. Szerintem ez valami elmebaj.
  • Időjárás: én nagyon vártam a Nagy Márciusi Áttörtést, és egyszer le is vettem a futógatyámat az egyenruha alól, azután azt meg is bántam! Tegnap reggel pedig sapkában és kesztyűben ültem be az autóba. Napközben már nevetséges lett volna felvenni a kétpomponos sapkát, de iszonyúan hiányzott: jeges szél fújt. Hiába süt nekem itt hétágra a nap, nekem a csontvelőm is átfagy ettől a széltől, és hát fujj. Mi ez? A hóvirágok fütyülnek az időre, a tőzikék és a krókuszok is. Lelkesen éledeznek. Én meg minden reggel megkérdezem a ház előtti hóvirágot, hogy Te ebben biztos vagy?
  • Autó: Megvan a műszaki. De képzeljétek el, hogy azután a kis affér után (hogy ugye megállt a fenekem alatt), most a vizsga közben felforrt a hűtővizem! Épp csak elkezdtük, felvitte a rendszerbe a srác a kisautót, CO-t kezdett mérni, én meg látom, hogy folyik kifele alul a cucc, meg gőzöl a motorháztető. A sírás kerülgetett, hogy egy ilyen rozoga autóra, már annyi pénzt elköltöttem, és akkor most csinál egy ilyet? A srác megnyugtatott, hogy ettől még simán átmehet. Át is ment, persze, megkaptam, hogy amint lehet, vigyem el újra a fékkel, mert szerinte ezt csak kifizettették velem, nincs rendesen megcsinálva. Akkora csalódás, amikor az embert átvágják. Mondjuk, még elevenen él az emlékezetemben az a nap, akkor is átverve éreztem magam. Ezek szerint nem hiába.
Most akkor megyek készítek egy gombapörköltet.

2017. március 6., hétfő

Béke


Buksi ebéd utáni sziesztája. A háttérben Mozart masterpieces cd zümmög lágyan. Ahányszor ránézek erre a szétvetettlábú jószágra, arra gondolok, hogy ez a világbéke.

A zene apropója egyébként, hogy Prof. Dr. Ladó Ákos kidobásra szánt egy Sony zenelejátszócsapatot. Cd, magnókazetta, bakelitlemezlejátszó. Egy magyar népmesés bakelitlemez, egy Disney mesekazetta és egy Mozart cd maradt benne. A másik kettőt már meghallgattam.

Odabújtam a kutyus mellé, aki épp csak a farkát billentette meg, jelezvén, hogy tudomásul veszi, hogy a kanapéjára telepedtem. Mielőtt álombahegedült volna Mozart, arra gondoltam, hogy mi végre van ennyi elcseszett házasság. Három Ladófiúból kettő elvált. Mindkét helyen kettőnél több, gyönyörű, egészséges, okos gyerekek.

Belefúrtam magam Buksi nyakába. Prímszámokkal álmodtam.

2017. március 4., szombat

Ahogy meg van írva

Megkértem a főnökömet műszak végén, hogy legyen kedves hozzám, és nézze meg az autómat, amúgy férfilag, nem esett e le az ékszíj, stbstb.

Szeretjük egymást a főnökeimmel. Közvetlen feletteseim, hárman vannak, 16 órát nyomnak le egy nap, aztán kettőt pihennek, így váltják egymást. Ezzel, aki ma volt, különösen kedveljük egymást, ha mindenkinek ilyen főnöke lenne, ezen a világon nem lennének főnök-beosztott konfliktusok.

Ránézett az ékszíjra, az a helyén volt, feszesen, ahogy kell. Utamra is bocsátott.

Meg is állt a kisautó a fenekem alatt, a város közepén. Épp, hogy be tudtam gurulni egy benzinkútra. Annyira ijesztő, amikor menet közben lemerül az akkumulátor, hogy aki még ilyet nem élt át, annak csak azt kívánom, ne is éljen át soha! Képzeljétek el, hogy kialszik minden, se index, semmi, még a fék sem fog! A keziféket húztam be, a szívem felkúszott a gyomromon át a torkomba. 

Ettől függetlenül szép és pontos landolás volt. A kutas bácsi jött lelkesen tankolni, ám amikor remegő lábakkal, holtsápadtan szálltam ki az autóból, kicsit visszavett a lendületből. Hát aranyom, én nem tudok segíteni, de pont jó helyen álltál meg, nyugodtan várd meg itt a szerelőt!

Ezt így, szombat este hétkor, hóvégén, a tárcámban a keddi műszakira félretett pénzzel. Köszönöm. Ladóval beszéltem telefonon, aki közben már javában pálinkázott Az Elváltak Klubjában a bátyjával. Azt mondta, drukkol, sajnálja, de most nem tud segíteni, esetleg hívjam fel a szerelőt.

Hívtam a szerelőt, akivel kölcsönös szívességben állunk, az egyetlent, akire ebben az esetben is lehet számítani. Most pont nem ér rá, de van ott egy biztosíték betéve, ami a nyáron is tönkrement, az a rózsaszín, harminc amperes, azt cseréld ki, bikázzátok be, és biztos beindul.

Oké.

Kivételesen tudtam, miről van szó.

A bácsi ingatta a fejét, és otthagyott. Azzal biztatva, hogy bikakábelük ugyan van, de kocsija nincs. Ember, egy benzinkúton vagyunk!! Ahol csúcsidőn kívül is legalább egy autó fordul meg percenként! Vagy ez csak nekem ennyire evidens?

Próbáltam kiszedni a tartalék biztosítékot a tartójából, de valahogy beszorult, és nem sikerült. Erre kijött egy 165 centis, vékony, feketére festett hajú lány a kútról. Ő a kasszás. Egy szép nagy csavarhúzó volt  a kezében, magabiztosan közeledett, s csak amikor elkezdte pöckölgetni a tartót, akkor vettem észre, hogy méretes pink műkörmei vannak. Mi tagadás, egy cseppet sem bíztam benne. A sírás és a kétségbeesés kerülgetett. 

A tartó egy percen belül kinyílt, a következő percben kicseréltük a biztosítékot, a harmadik percben a csaj leintett egy srácot, aki a tankolása kifizetése után épp távozni készült. Ne haragudj, segítenél betolni ezt az autót?

Segített, de velem semmire sem mentek, fogalmam sem volt, hogy ilyen betoláskor mit kell csinálni a pedálokkal. A csaj toppon volt, beült a vezetőüléshez, én az anyósüléshez, a kezemben szorongatva az indításgátlót. A kutaslány nem tudta, mi az, viszont egy újabb percen belül felhördült az autóm motorja, és hirtelen kivágódtunk a város egyik legforgalmasabb utcájára. A lány, nyomta neki a gázt, közben hangosan üvöltve kérdezte, hogy hol van ezen a világítás? én pedig úgy éreztem magam mellette, mintha egy autósüldözős filmben lennénk, akikre drogdílerek lőnek. Egy körforgalom után (időnként fel-felbőgő motorral) visszakanyarodtunk a kútra. Nem sírtam, meg voltam döbbenve. Csak annyit tudtam mantrázni, hogy én még ilyet nem láttam, ilyen nő nincs a világon, mint te, és hogy köszönöm, meg, hogy mivel tartozom. A csaj széles vigyorral kipattant az autóból, odavágta, hogy semmiség, és hogy köszi fiúk, meg még, hogy le ne állítsd! és már ott sem volt.

A világítás olyan erős volt, mint amilyen lenni szokott, egy perc múlva pedig a fűtést is nagyon éreztem a lábamon. 

Mire kiértem a városból, azon gondolkodtam, hogy akkor ezt most álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént.

A reflektorom is tökéletesen világított, az autónak egy nyikkanásnyi gyanús hangja sem volt. Szerintem, most találkoztam egy angyallal, vagy valami nagyon hasonló.

Mindig ezen a kúton tankolok, és ismerem arcról ezt a lányt. Sosem volt kedves, vagy érezhetően szolgáltató hozzáállással (a többiekkel ellentétben, akik mindig plusz pontokat adnak a smart kártyámra, meg a Lackó, aki mindig tankol nekem, én meg fizetek neki egy kávét). És most tudom, hogy valami kattant bennem, hogy szeretném, ha soha többé nem lennének előítéleteim valakiről, csak azért, mert nem az én stílusomban hordja a haját, vagy festi a körmét.

Nekem ez a lány ma többet adott, mint az a néhány óra, ami megspórolódott a hazajövetelemmel a Buksihoz, többet néhány ezresnél, amit az autószerelőn spóroltam. És a ne ítélj elsőre klisénél is többet. Az emancipációnál is többet. A mai örömtől csóváló Buksinál is többet. Valamit, amit nem tudok leírni, csak érezni tudom.

Köszönöm.

Meg azt is, hogy Ladó már épp talált egy sofőrt, hogy akkor most Adélmentési akciót szervezzen, tőlem 110 km-re.

Elkenődve

A kisautóra ebben a hónapban már 100+ ezer lett elköltve, és még mindig nem kapta meg a papírját.

Hogy szép legyen az élet, ma reggel azt vettem észre, hogy gyors ütemben halványodik a világítás, mintha menetközben merülne le az akkumulátora.

Nem tudom, hogyan jutok ma haza, mert Ladó épp a frissen elvált bátyját költözeti.

Szegény Buksikutya pedig egész nap otthon, bezárva. :(

Stressz van bennem, és megmagyarázhatatlan szomorúság: ennyi pénzért már igazán megcsinálhatták volna jól az autómat.

2017. március 3., péntek

Jankovics

Tegnap még az is történt, hogy este megnéztük Ladóval a Jankovics Marcell János vitézét.

Én nagyon szeretem Marcell bácsi világát, annyira kifejező és találó minden egyes képkocka, hogy erre nincsenek szavaim, én ehhez kevés vagyok.

Felbuzdulva kiválóságán, rátaláltam a Gusztáv sorozatra, ami eléggé nem mai gyerek, de nekem nagyon új, ezelőtt nem találkoztam vele, pedig volt rá 27 és fél évem.

Megnéztem pár részt, mert Ladó elaludt. Íme egy fontos rész, amiben Gusztáv akár nő is lehetne, férfiakat válogatva, mert igazán szerintem a jelenség számít. Pont ilyenek vagyunk, mi emberek.


2017. március 2., csütörtök

Ornitológusok és virágok

Reggel Ladó jött értem a munkahelyemre, mert éjszakás voltam, és a karosszériás még mindig nem készült el az autómmal.

Mivel ma jár le a műszakim, ezért muszáj volt elmennünk meghosszabbíttatni. Amíg vártam a soromra a műszakisnál, kihallgattam egy beszélgetést ami két srác között zajlott. Az egyikük, aki műszakiztatja az autókat, a másikuk pedig egy autótulajdonos.

A beszélgetés egy galambröptű ragadozómadárról szólt, akit a műszakiztató srác szokott látni, de nem tudja meghatározni a madár fajtáját. Nem bírtam ki, belekotyogtam, és kiderült, hogy az autótulajdonos egy állatorvos, aki szerényen amatőr hobbiként titulálta az ornitológusságát. Igen, a hétvégén megy Csillebércre, valami madárkonferenciára, ó és "ott fogsz lakni? Az a hely pont hozzám tartozik gólyaügyileg. Madárszempontból fontos hely!" Értem már, miért kellett hosszabbítani ezt a műszakit.

Vigyorogva ültem be Ladó mellé, aki a bajsza alatt mosolyogva összevissza vezetgetett a városban. Azt értettem, hogy Lidl, de a kertek alatti közlekedést nem.
Egyszercsak megállt egy dísznövénykertészet előtt, és azt mondta, hogy akkor most nőnapozunk, mert nyolcadikán nem lesz itthon.
Először csak a nárciszt választottam, azután Ladó a fehér tulipánokat. Majd győzködni kezdett, hogy hozzak egy cikláment is, és végül még felmarkolt egy begóniát. Azzal indokolta ezt a mennyiséget, hogy olyan régóta akart már nekem virágot venni. (Másfél hete kaptam egy csokor tulipánt, szerintem el vagyok kényeztetve.)


Azután még Lidlbe mentünk, és mivel a szomszédban van a Fressnapf, szereztünk a Vuvunak egy furminátort. 

Most pedig a lakás külónböző helységei között boldogan korzózom, és bámulom a szebbnél szebb virágokat.

2017. március 1., szerda

...

Akartam írni arról, hogy Ladóval különköltözünk, de annyira bonyolult az egész, hogy nincs rá energiám, hogy elmeséljem. A lényeg itt van: különköltözünk.

Van ennek egy rakás pozitív és ugyanennyi negatív oldala. Én azt mondom, hogy sokszor a szeretet nem elég. Pénz beszél.

Szomorú vagyok.

Minek kezdtem én írni ezt a blogot? Ezt a posztot?

Ja, biztos azért, hogy megmutassam az új chia csodát, ami (szerintem csak nekem új) marhadrága, de rádöbbentett, hogy én imádom ezeket a taknyos nyákos csodákat, és nyáron milyen finom lesz majd a pirosgyümölcsös limonádéban is a chiamag.