2017. október 27., péntek

A telesírt bögre után

Az úgy volt, hogy én addig nem nagyon sírtam,  amíg a kommunikáció nullán volt. Züllöttem: csokit ettem és csipszet, teáztam és sorozatoztam, és rendkívül sajnáltam magam, és egy egy józan pillanatomban azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet, hogy ez a fiú nem szeret már engem. Úgy is mondhatnám: lehetetlen.

Ugyhogy megint én adtam fel, megint én írtam neki, hogy akkor most ez komoly e, hogy mi már soha többet nem beszélünk?

Te jóságos egek! Kaptam hideget, meleget, és addig sírtam, amíg az egész át nem csapott egy hisztérikus, ijesztő röhögőgörcsbe. És megvilágosodtam, hogy ez van megint, mindig, hogy gondolunk valamit, félreértünk, és annyira meg vagyunk győződve arról, hogy igazunk van, hogy el sem tudunk képzelni más valóságot.

Az én valóságom - természetesen - az volt, hogy végül feladjuk ezt az állapotot, és megbékélünk. És kezdődik elölről, egy ideig megint jó, aztán megint összeveszünk, aztán egyszer majd csak vége lesz, de ez a vége ez nem lehet most, én még akarom őt, a társaságát, a makacsságát, a gondolatait, az ölelését. Akkor is, ha csalódtam már benne, ha nem hiszek úgy mint az elején. Végülis, kizárt, hogy egy harminc éve tartó kapcsolatban nincsenek hasonló zördülések, hát valahogy majd csak átverekedjük ezen is magunkat.

Az ő valósága - természetesen - az volt, hogy az általa Gaz Csábítónak (továbbiakban GCs, ejtsd: gécsé) kiszemelt férfi karjaiban heverem ki az iránta okozott sérelmeimet, és már az új szerelmet gyújtogatom, és ha keresem is még valaha az életben, az azért lesz, hogy végleg lezárjuk a kapcsolatunkat, és a maradék cuccunkat kicseréljük. 

Én az én valóságomból írtam neki, ő pedig az övéből válaszolt. Csoda, hogy sírtam?

Soma nála volt, küldött magukról egy képet, ahogy a kanapén fetrengenek, és írta, hogy ő így is boldog lesz, legyek én is az a GCs-vel.

Ha lenne GCs akkor sem ez lenne a módja a dolognak, de, te jó ég, azért ennyire másként élni meg egy helyzetet.

Tudom, mindig is tudtam, hogy ha valakit egyszer átvernek, az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Engem is átvertek, de nem egy hadsereg gyerek, és 15 év házasság után. Nem 35 évesen tudtam meg, hogy ez milyen, hanem 25 évesen, család és anyagi egybefonódás nélkül. Mondhatni, hogy olyan fiatal voltam, hogy nekem hiába tépte ki a szívem egy huligán, visszanőtt. De mi lesz ezzel a Ladóval? Ki szereti majd őt, ha én nem?

Az lett, hogy az egyre szürreálisabbá váló, tehetetlen, végtelennek tűnő vitában egyszercsak megkérdezte, hogy meghívhat e ebédelni. Nemet mondtam. Megkérdezte, hogy és uzsonnázni?

Igent mondtam.

Szeretem ezt a szót: uzsonna. Áthallatszik belőle egy hozsánna.

Vezetés

Egy héten belül kétszer kerültem olyan helyzetbe, ahol vétlen sofőrként balesetet szenvedtem volna, ha nem figyelek.

Mindkétszer szabálytalanul előztek szemből.

Az első esetben egy beláthatatlan kanyarban, ködben bukkant fel a szemből jövő autó, olyan rettenetes sebességgel, hogy az életünket (Buksival) az mentette meg, hogy eleve a fékpedálon volt a lábam és ismertem az utat. Már kb hatvanra lassultam, mert tudtam, hogy a kanyar utám jön egy falu. Nem mondom, hogy minden esetben betartom a sebességkorlátozásokat, de köd is volt, fáradt is voltam, rá is értem. Az autó a semmiből tűnt fel, egyszerűen normális ember ekkora ködben, ilyen kanyarban nem áll neki előzni. Ez megtette, és nem, nem fékezett egy pillanatra sem, befejezte az előzést, és amilyen gyorsan jőtt, el is illant, otthagyva engem, belecsúszva az út széli árokba. Nem hiszem, hogy én vagyok ennyire jó sofőr, mintha nem is az én reflexeim lettek volna. Tapostam a féket, és félrerántottam a kormányt, ennyi. Az autóm fara viszont nem tudta követni az eseményeket, és a nedves füves talaj sem kedvezett, ott ültem a kaparó autóval, egy beláthatatlan kanyar után, remegő lábakkal és gyomorral, tehetetlenül. Végül valaki megállt, és segített kihúzni az autót. Nem volt nagy az árok, az autónak sem lett baja.

A második esetben csak enyhe szélütést kaptam. Szintén egy kanyar után történt, ahol van egy útkereszteződés, mellékútról kanyarodunk főútra. A kanyar beláthatatlan, ismerem a terepet, tudom, hogy elsőbbségadásom lesz, lassulok. A kanyarban három autót találok, jönnek szemben, a főútról kanyarodtak, és a leghátul jövő terepjárós köcsög úgy dönt, hogy még itt az elején megelőzi az előtte levőket. A frontális ütközést úgy kerültük el, hogy én, és az egyik előzött autó satufékkel megálltunk, a terepjáró pedig visszavágódott az első autó mögé, így szegény, kettő helyett csak egyet sikerült megelőznie.

Nem tudom, az ilyen emberek mit gondolnak, hogy ők halhatatlanok, mert nekik kurvajó autójuk van, a többiek dögöljenek meg? És ha teszem azt, félrerántom a kormányt, és nem pont szerencsém van az árokkal, és fának csapódom?

Sokadjára gondolkodtam el azon, hogy jobb lenne nekem autó nélkül.

2017. október 26., csütörtök

Reggel

Egy könnycsepp belegördült az arcomról a kávémba. Hosszan néztem utána.

Telesírtam a bögrét.

2017. október 24., kedd

Változatlan

Továbbra is fegyver-, tűz- és kommunikációs szünet van Ladóval. Amíg nem kellett dolgozni jönnöm elég jól viseltem, lógtam a laptopon és sorozatot néztem.

De ma éjszakás vagyok, és mikor jöttem dolgozni, nagyon rámtört, hogy hiányzik ez a mafla.

Hihetetlen, hogy hogyan el tudnak csesződni a dolgok.

2017. október 22., vasárnap

Melengető

A mai napból, mindenféle tekintetben úgy hoztam ki a maximumot, hogy felforrósítottam a cserépkályhát, főztem illatos Gabesz féle zöld teát, és csak annyira mozdultam ki az esőbe, amennyire Buksinak szüksége volt rá.

Közben pedig rábukkantam erre a mesefilmre (ami amúgy fent van a hálón online, magyarul), és hát, ha a tea és a cserépkályha nem lenne elég, akkor a lelkemet tökéletesen átmelegítette ez a remekmű.


Hit, bizalom és tündérpor

Bár úgy tűnhet, Ladóval minden oké nálunk, az a helyzet, hogy ez közel sem így van.

Volt ez az olaszországi kirándulás, sőt, éppen egy hete kaptam tőle egy csokor rózsát is "csakúgy", mégis azt kell mondanom, hogy valami hiányzik. Belőlem.

Szeretem ezt az embert, tisztelem is. Két és fél éve vagyunk együtt, tehát nagyjából ismerem (és elfogadom) a hibáit és tudom, hogy mennyi nagyszerű tulajdonsága van. 

De.

Megrekedtünk. Megfeneklett a kapcsolatunk. Vagy nem tudom, mi erre a jó szó.

Tavasszal is volt egy hasonló krízisünk, de ez most rosszabb, már nem vitatkozunk, nem próbáljuk közelíteni a céljainkat, mert - nincsenek céljaink. Érzi rajtam, nyilván ezért halmoz el mindenfélével, én meg egyre keserűbben fogadom a kockacukrot.

Ez olyan, mint amikor tudod, hogy szomjas vagy, vízre van szükséged, de valaki , aki azt állítja, hogy szeret, folyamatosan cukros üdítőt nyom a kezedbe. 

Mindennek tetejében Ladó extrém féltékeny, nem bízik bennem. Össze is vesztünk tegnap, el is jöttem tőle, azóta nem keres. Miért az ártatlannak kellene bizonyítania, hogy nem vétkes?

És ha már itt tartunk, az ilyen viselkedése miatt, már én sem bízom benne, nem hiszem, hogy ez közöttünk valaha működni fog, hiába szeretem.

A tündérpor meg eleve mese, habbal...

2017. október 19., csütörtök

Soma

Régen írtam már a Ladó-gyerekekről, oka is van, de már nagyon kikívánkozik.

A gyékényesi közös nyaralás után volt egy nagyon csúnya húzásuk. Úton voltunk hazafelé, fáradtak voltunk mindanyian, és a nagyobbik fiú hazudott valamiről, amiről nem kellett volna. Annyira nyilvánvaló, anyától jött hazugság volt, hogy először az apjuknak, másodjára pedig nekem durrant el az agyam.

Igazából nem volt semmi extra, leszidtuk mindketten mindkettőt, elmagyarázva nekik újra (és újra), hogy az anyjuknál hazudozhatnak az anyjuk szabályai szerint, de a mi családunkban nem, mi ezt elfogadhatatlannak tartjuk.

És képzeljétek el, a kicsi szívem csücske, Soma, felvette telefonnal, ahogy leszidjuk őket, majd otthon anyának lejátszotta, hogy mi milyen szarfejek vagyunk. Mindezt két hét gondtalan nyaralás, szörföstábor és wakeboardozás után.

Ladó ezek után leült a két fiúval, és elmondta nekik, hogy ezentúl nem kötelező hozzá eljönni, nyugodtan felnőhetnek apa nélkül, illetve hetente változó apukával is, de ez már az ő döntésük, ha 10 és 13 évesen annyira felnőttnek érzik magukat egy ilyen döntéshez.

És az történt, hogy azóta mindkét fiú megjelenik a kéthetente kijelölt apás hétvégén. A balhé utáni első alkalommal annyira szégyellték magukat előttem, hogy az első szemkontaktust fél nap után sikerült összehoznom a kisebbikkel, a nagyobbikkal pedig csak másnap. Hab a tortán, hogy ha nem viselkednek rendesen elhangzik egy mondat, amit néma csend és engedelmesség követ. Ez a mondat így hangzik: "Ha nem tetszik, hívd fel anyádat, hogy jöjjön el érted."

Fogalmunk sincs, mi történhetett, kinek mutathatták meg a felvételt, aki esetleg igazat adott nekünk, vagy egyáltalán, mi változott, de az bizonyos, hogy a két sátánfajzatnak eltűntek a szarvai. Lassan elkezdhetem fényezni a glóriát nekik.

Viszont elvesztettem valamit, amit nem kárpótol semmilyen szófogadás: Soma iránti bizalmamat. Látom rajta, hogy őt ez bántja, igyekszik körbeudvarolni, szivecskét hajtogat nekem papírból, bújik is hozzám, hagyom is neki, de nem tud igazából kiengesztelni.

Augusztus eleje óta most volt először, hogy megint bekéretőzött aludni közénk, aztán át is ölelt félálomban, nekem meg csak dörömbölt a mellkasom, hogy ez nem az én gyerekem, és ez a gyerek elárult engem.

Mondjátok, hogy idővel megbocsátok majd neki. 

Mondjátok azt is, hogy nem tehet semmiről, ő csak egy gyerek.

De mikortól lesz egy gyerek felelősségrevonható a tetteiért? És vajon én mennyire vagyok infantilis, hogy nem tudok neki megbocsátani?

Azt kihagytam, hogy az anyjuk persze sírva hívta fel Ladót, hogy "hogy engedheted meg a barátnődnek, hogy így beszéljen a gyerekeimmel... a gyerekeINKkel???" Ladó tízpontos férfias válasza pedig az volt erre, hogy "Adél felnőtt ember, azt mond, amit akar. Főleg, ha még igaza is van." ... nem is értem, hogyan gondolhatta szegény nő, hogy ebben a "családban" nekem kuss a nevem, vagy mit várt ettől a drámai kérdéstől, hogy majd Ladó rádöbben, hogy tényleg, hogy tehettem ilyet, és ad egy sallert, vagy mi...?

2017. október 16., hétfő

Light

Nem nagyon van miről írni.

A munkaundorom egyre elviselhetetlenebb, legszívesebben femondanék a francba, de nincs jobb ötletem és még mindig van egy csomó érvem, ami miatt jobban szeretem ezt a munkahelyet, mint a többit, ahol eddig megfordultam.

Az is bennem van, hogy nem akarok rinyálni, megvan úgyis mindenkinek a maga baja, mit rontsam itt a kedvet a saját kínjaimmal? (Az egyik kolléganőm szerint, akit amúgy nagyon nagyon kedvelek, luxusproblémáim vannak, és én hiszek neki.)

Viszont, van itt valami pozitív, amit ma le is fotóztam, kicsi csóri lakásom leghangulatosabb sarka.

A dolog úgy állt, hogy szerettem volna a falamra egy ágat, amire majd kavicsmadarakat festek. Ágat találtam, a madárfestés elmaradt eddig. Megfelelő kavicsok és festék híjján. Ugyhogy az ág, egy ideje csak létezett, funkció nélkül. Egy nap azonban, a pepcoban járva találtam ezt a szép ledes égősort, és megvilágosodtam, mondván, hogy nem kell ahhoz karácsony, hogy égősorral világítsunk esténként.

Így hajnalonként munka előtt ebben a nagyon szem-barát fényben kortyolom a kávémat.

(És néha fennakad rajta egy-egy ruhadarab is, de az már a trehányságom csucspontja, vegyük úgy, hogy le se írtam. :))


2017. október 12., csütörtök

Újra itthon

Velence és az esti bicajozós étterem után még este megnéztük a szálloda úszómedencéjét.

Irtó nagy luxusnak éreztem, hogy a hűvös esti levegő után egy szivárvány színeit váltó világítós, melegvizes medencében kedvemre lubickolhatok teljesen egyedül. Ladó inkább ivott még egy pohár vörösbort.

Reggel viszont ismét korán indultunk haza. Tervben volt, hogy útközben megállunk görkorcsolyázni valahol, de Ladónak hamar haza kellett érnie egy kulcs miatt, ami véletlenül nála maradt.

Útközben sikerült megállnunk egy olyan pihenőnél, ahol közvetlenül az autópálya mellett egy türkíz patak folyik.


Nos, ilyeneket lehetett látni végig az "unalmas" autópálya mellett. A legmagasabb hegyek között ezek a patakok sokkal keskenyebbek, és türkíz helyett kékesfehérek. Sose láttam még ehhez hasonlót sem.

Hazaérve pedig egy boldog, és lefárasztott kutya várt. Apám komolyan vette az állat lemozgatását. Reggel kivitte az erdőbe gombázni, és csak este tértek haza. 

Hétfőn pedig olyan volt visszatérni a munkahelyemre, mintha valaki aljas módon felrugdosott volna a legszebb álmomból. 

Csak most kezdek magamhoztérni a munkasokkból.

Velence

Másnap a svédasztalos reggeli és a kötelező tengerbámulás után Ladó meggyőzött arról, hogy ha már itt vagyunk, menjünk, nézzük meg Velencét.

Menjünk.

Megint lehet elővenni a köveket, akasztófát és egyéb kivégzőeszközöket, de nekem Velence megmarad ennél az egyszernézős városnál. Szép szép, de megölték a turisták.

Október első hetéről beszélünk, tehát joggal gondoltuk, hogy szezonon kívül már nem lesz itt senki (ahogy Lignano is szellemváros). Óriásit tévedtünk.

A szigetre be lehet meni autóval, a városba viszont már nem. Ahol mi parkoltunk, ott a napi parkolójegy 24 euró volt. A parkolóban a pisilés egy euró. A tisztaság* ár-érték arányban nem volt meg, de hát na. Egyszer élünk.

A parkoló egyben egy kikötő is, láttunk hatalmas óceánjáró hajót, de pici városnéző motorcsónakok is akadtak. Ez a városi hajó 75 percre 7,5 euró. Úgy döntöttünk, hogy egyszerűen besétálunk, és legfeljebb visszafelé hajókázunk, ha nagyon elfáradunk.

Ez a kutyus a kikötőben pihent, a gazdája jegyszedő a vízibuszokhoz.

Amikor azonban megláttuk a Velence központja felé áradó, gurulósbőröndös (javarészt ázsiai) turisták tömegét, akkor elhatároztuk, hogy hanyagoljuk a szokásos turista célpontokat. Pici, eldugott sikátorokban andalogtunk, titkos kis hidakon lépkedtünk a víz fölött, és ha néha mégis kiértünk egy nagyobb térre, szörnyülködve visszahúzódtunk a csendes utcákba. Varázslatosak ezek a sikátorok, titokzatos ajtók, elhagyatottnak látszó csónakok.

Tipikus városi látkép: teregetés az utcára. A velenceiek a sziget mérete miatt csak felfelé tudtak építkezni, ilyesmi, hogy saját udvar luxusnak számított.

A házak között. Rengeteg ajtó nyílik így a "semmibe", azaz a vízre.

Szomorúan állapítottuk meg, hogy Velencének bizony lőttek. Minden kedves hangulatát agyoncsapják a turistáknak fenntartott szuvenírboltok, utcai árusok. Ez utóbbiak szelfibotot és (nem vicc) takonylabdát árulnak. Néhány utcában megreked a csatorna és a halszag, a hajók és gondolák pedig egymás hegyén hátán sorakoznak. Azt hiszem, tökéletes helyszín lehetne a város Neil Gaiman egyik regényének. De fantázia nélkül ez a város nem az, ami lehetne.

Délutánra alaposan elfáradtunk a tekergésben. Így felültünk a 7,5 eurós "vízibiszra". Még egyszer, utoljára a vízről is megcsodáltuk a sajátos épületeket, a kék vizet, gondolákat.

Látkép a hajóról (kivételes pillanat, hogy nincs a képen másik hajó. Az a szép híd viszont tele van emberekkel.)

Visszatérve a hotelbe megint bicajoztunk egyet a parton. Apály lévén le tudtuk vinni a bicikliket a vizes homokra, ami ilyenkor pontosan olyan kemény, mint egy erdei ösvény, kényelmesen lehet rajta kerekezni. Megnéztük, ahogy a nap belesüllyed a tengerbe, majd visszatértünk az előző esti étterembe.

*Ha csak azt veszem, hogy ausztriában az autópálya ingyenes wc-iben milyen tisztaság van... de vehetem nyugodtan a magyarországi benzinkutakat is, ez a velencei sajnos még lejjebb van.

Érkezés

Az utazás maga nagyon nyugodtan telt. Az autópálya szinte végig üres volt. Átmentünk az Alpokon, ami - magyar szemmel - meghökkentően hatalmas és lenyűgöző. Havas hegycsúcsok, csipkeszélű sziklák, amerre a szem ellát, alagutak sora, viaduktok és a völgyben futó kristálykék patakok elképesztő látványt nyújtanak. Így nem unatkoztam egy percet sem, nem voltam úgy, hogy csak érjünk már oda.

Aztán, amikor elmaradt az Alpok, pillanatok alatt mediterrán háztetők váltották fel a hegyeket. Leanderbokrok, fektefenyők és különféle pálmafajok szegélyezték az utat. Nem túlzás, ha azt mondom, minden percet élveztem.

Lignanoba megérkezve már kinevetgéltük magunkat az olasz rádióban hallott szavakon, ami nekünk teljes sbalahablának hangzott. Két szót tudtunk, hogy gracie és bongiorno. Jót is tett, hogy a rádióval kiszórakoztuk magunkat - neveletlenség egy étteremben azon kuncogni, hogyan beszél egy másik nép. Kocsiban is neveletlenség, de ott legalább nem bántunk vele senkit.

Nos, az első étterem után, nagyon csalódottak voltunk. A pincér bunkó volt. Beszélt szépen németül Ladóval, de elutasító volt, főleg, miután aziránt érdeklődtünk, mit ehet itt egy vegetáriánus. Nem először tapasztaljuk, hogy bunkók velünk étteremben, de ez kiváltképp rosszul esett. Meg is beszéltük, hogy ide többet nem. Természetesen pizzát ettünk, spárga volt rajta, meg padlizsán, de csak annyira felejthetetlen, amennyire az étterem és a kiszolgálás.

Mivel korán érkeztünk és a szállást csak kettőtől lehetett elfoglalni, megtámadtuk a tengerpartot. Sütött a nap, de erősen fújt a szél. Viszont a tenger hangja, illata, színei elfeledtették a szelet, a bunkó pincért is. Gyorsan kibújtunk a cipőnkből, és ameddig a ruha engedte, beszaladtunk a vízbe. Teljes extázisba estünk, szaladoztunk a hullámokkal, fröcsköltük a vizet, és Ladó mondta is, amit én csak éreztem, hogy boldog vagyok. 



Nem tudom, mennyi időt töltöttünk ott, csak azt, hogy a szállodában kókuszillat fogadott, és a nő magyarázza a wellnesst, meg a medencét, ami a foglalásunkhoz jár.

De mit nekünk wellness? Három óra bicajkölcsönzés ingyenes a hotelnél, annál többre meg kauciót kell letenni. Lecuccolás után tehát bringára pattantunk, és szél ide vagy szél oda, körbetekertük a partot.

Este találtunk egy hangulatos éttermet, ahol a spagetti értelem szerűen húsmentes volt, és a pincérek is kedvesek voltak. Boroztunk a teraszon, amíg kellemesen becsíptünk.

Utazás

Jöttem volna hamarabb, meséltem volna a csodás olaszországról, de olyan rossz passzban voltam hétfőn is, kedden is, hogy inkább nem hoztam ide. 

Csütörtök este megérkezett az apukám. Átvette Buksit és a lakásomat. Elláttam őt mindenféle útmutatóval, majd beültem a csotrogányba, és az estét már Ladónál töltöttem. 

Reggel korán keltett (igen, engem kelteni kell kérem), csak úgy futtában hörpöltem a kávét, ébredezni igazából csak a kocsiban kezdtem.

Klagenfurtnál aztán pihentünk egyet, reggelizni megálltunk az Ikeában, ami közvetlenül az autópálya lehajtó mellett van. Itt alaposan megtömtük a bendőnket, mondván, hogy enni legközelebb már csak pizzát vagy spagettit fogunk. Reggeli után azonban jó kis kalamajkába keveredtem.

Az történt ugyanis, hogy nekem még pisilhetnékem volt, Ladó pedig egy cigire vágyott, ugyhogy elváltunk azzal, hogy az autónál találkozunk. És basszus, én eltévedtem. Olyan bénán, hogy telefon sem volt nálam, hogy felhívjam Ladót, hogy jöjjön be értem, mert a telefon az autóban maradt, töltőn. Kerengtem jobbra balra, mozgólépcső csak felfelé volt, sima lépcső meg a konyhai részlegre vezetett. Liftet, amit találtam, szintén. Szóval tekeregtem, huszonhatszor megcsodáltam a szebbnél szebb lakásdekorációkat, de kezdett rémálommá válni, hogy nem találom a kijáratot. Pénz sem volt nálam, de pénztárt se láttam, hogy merre lehet, csak a kávézóét, ahol ettünk. Ugyhogy magamon nagyon röhögve végül megkérdeztem egy ikeás kisasszonyt, hogy ugyan mondja már meg, merre tudok kimenni a parkolóba. Igaz, angolul kérdeztem, de szerencsére az osztrák ikea dolgozója megértett, és egy eldugott liftet mutatott, amit addig észre se vettem. Hát így.

A parkolóban Ladó a cigarettája felénél járt, és az arcomat látva csak ennyit mondott:
- Ne mondj semmit, én vettem egy wc kefét!

Hogy miért pont azt, az részletkérdés, de ő legalább megtalálta a kasszát.

Folyt. Köv.

2017. október 5., csütörtök

Bongiorno

Tegnap hazajött Ladó. Péntekre vártam, de nem ez volt az egyetlen meglepetése.

Annyira titokzatoskodott, hogy van egy meglepije, de nem mondja meg, csak annyit, hogy legyek szíves nem elvállalni túlórát a hétvégére.

Aztán faggattam. Mit csinálunk? Utazunk. Hová? Messzire. De hová? Buksival mi lesz? Jajj, a Buksi! Keress péntektől vasárnapig kutyapanziót. Na azt nem, mondd meg, hová megyünk, a Buksit nem hagyom itt csak úgy!! Jó, hát olyan helyre megyünk, ahol még egyikünk sem járt. Keress valakit a Buksinak, nagyon messzire megyünk. Végre gyerekek nélkül. És ki tudja, talán, ahová megyünk nem szeretik annyira a kutyákat.

De hová megyünk könyörgöm?

Titok.

Felhívtam az apukámat, aki gondolkodás nélkül megígérte, hogy akár csütörtök este is szívesen lejön egész hétvégére is, vigyázni az egyetlen unokájára, csak menjünk.

De hová??

Olaszországba. Tengerpartra.

(Velencét piszkálgatta hétfőn, de azt hittem, csak viccel.)

2017. október 3., kedd

Oké

Tegnap Gabesz javasolta, hogy ha tehetem, mozogjak valami intenzívet. Ilyen időben (nálunk csepereg, hideg van) nem kíván a testem semmit, csak az ágyat.

Viszont reggel, munka után mégis felvettem a futócipőm és a futóruhám, és nekivágtam a mezőnek Buksival.

Ha valamit utálok, az a futás. Azért van futócuccom, mert Ladó vett nekem, amikor összejöttünk, ő ugyanis nagy futóbolond, maratont futott többször is, ultrabalatonra is szokott menni. Remélte, hogy a szép rózsaszín-kék szerkó majd engem is lázba hoz. Tévedett, de egyszer sem hányta a szememre, elfogadta, hogy nekem ez nem. Nagyon ritkán azért kimentem vele futni (valójában ő jött velem, mert neki gyenge séta se vagyok), de a maximum az egyszer volt öt kilométer, és akkor én azt mondtam, hogy ide nekem a világ összes extrémsportját, de ezt nem.

Ma nem mértem a távot, a cél az volt, hogy kifulladásig megyek. Ugyhogy mentem. Alaposan leizzadtam, hazafelé meg szidtam magam, hogy hogy mehettem ennyire messzire.

Viszont hazaérve langyosodott a cserépkályhám, főztem teát, zuhanyoztam és azt kell mondanom, hogy ez kellett nekem.

Egész nyáron pörögtem, görkori, bicaj, túrák, wakeboard, úszkálás. Bejött a hideg, minden mozgás eltűnt, és egyszerűen ettől becsavarodtam, hogy megállt az élet.

És most minden annyira jó megint. A cserépkályhából dől a meleg, pattog a tűz, Buksi melegíti a lábam, és én ilyeneket olvastam az előbb, hogy levelei páratlanul szárnyaltak, meg vacokkehely és hogy szirmainak színe aranysága.

Nem mondom, hogy rendszer lesz a futásból, de engem most teljesen kicserélt.

2017. október 2., hétfő

Javul

Ma voltam bankban, kértem, hogy a jelenlegi 17 ezres törlesztőmet (személyi kölcsön, ebből vettem 2,5 éve az autómat, mosógépemet és költözten el az exemtől) emeljük fel 35re. Kiderült, hogy azt nem lehet, hanem futamidőt lehet csökkenteni. Még másfél év van hátra. Én erre meg azt mondtam, hogy akkor leszarom, csökkentsük fél évre. Ha elfogadja a bank a kérésemet, akkor havi 41 ezerforinttal (jajj, én drága nutellás gofrijaim!) áprilisban eltűnik a hitelem, jöhet a lakástakarék. Nagyon szeretném. Igaz, hogy így a következő fél évem anyagilag nagyon kényelmetlen lesz, de tudom, hogy meg tudom csinálni (hála a szuper munkahelyemnek.)

Közben voltam Buksival megint állatorvosnál, és az van, hogy bedobta a doki, hogy műteni kellene, mindenkinek nagyon rossz, hogy havonta kell már mennünk (bűzmirigy). Le is fixáltuk, hogy akkor jövő hét szerda, de én nagyon rosszul vagyok a gondolattól, hogy lássam szegényt összeesni az altatótól. Ladó felajánlotta, hogy akkor elviszi ő. Még nem döntöttem, hogy azt akarom e inkább, vagy vele lenni végig. Az a baj ezzel a műtéttel, hogy az utána levő gyógyulás necces, mégiscsak ott kakil, ahol a sebe van :( szegény drága négylábú.
A műtét amúgy egy órás, 35 ezer körül lesz, és tíz nap után lehet leszedni a gallérját, akkor szedi ki a varratot a doki. A hátam közepére nem kívánom a gallérozást sem, nagyon állatkínzónak érzem magam tőle, akkor is, ha tudom, hogy ezt muszáj.

Végül voltam fodrásznál. Annyira jófej fodrászom van, velem egy idős, és Buksi mindig bejöhet velem, hogy ne kelljen a kocsiban ülnie. Mivel hóvége van, nem volt senki Beánál. A kocsiban kiderült, hogy a bank előtt elhagytam az eb nyakörvét, ugyhogy a parkolóból póráz nélkül sétáltunk a fodrászig. Bea meg annyira boldog volt ezen lazaság láttán, hogy nekiadta Buksinak a rántotthúsos szendvicse maradékát. A hajam meg nem változott, csak eltűnt a törött vége.

Buksi nyakörve is meglett. Ugyhogy minden rendben, már csak pihennem kellene.
Mondjuk, úgy néz ki, hogy nem fogok tudni, mert beázik a szomszédom a fürdőmtől, és emiatt holnap jönnek a burkolók. Naná, hogy ma éjszakás leszek.

Azért a kedvem egy kicsit jobb. (Gondolatban nem szólok be senkinek. Ez is jót tesz amúgy.)


2017. október 1., vasárnap

Elmélet

A közeli barátaimnál nem, de a kollégáimnál gyakran érzem, hogy amikor másokat a szájukra vesznek  (többnyire olyanokat, akiket valamiért én sem csípek), akkor rólam is hasonló jókat mondanak a hátam mögött.

Mert az egy dolog, hogy nem szép dolog másokat kibeszélni, mégis mindenki csinálja. Az egy másik dolog, hogy vannak emberek akik ettől rosszul érzik magukat (én), de vannak emberek akik észre sem veszik, hogy ez valami olyasmi, ami nem szép.

De a legrosszabb az egészben, az a lelki lenyomat, amit egy kibeszélősdi hagy maga után bennem: mi van, ha én is egy igazi gyökér/tapló/paraszt stb. vagyok a többi ember szemében?

Van én nekem önkritikám, szerintem elég erős, de tényleg, mi van, ha kritika nélkül őszintén komolyan ezt gondolják rólam mások?

És főleg: miért számít ez nekem?

Nagy sláger azt mondani ilyenkor, hogy ki nem szarja le, de az a helyzet, hogy én nem szarom le. De akkor most komolyan, mások határozzák meg, hogy _valóban_ gyökértaplóparasztvagyok? (Nyilván nem.)

Ma viszont olyan bunkó voltam (igaz, hogy csak gondolatban), hogy komolyan elgondolkodtam magamon. Az történt, hogy volt három cigány a vendégeink között. Ez normális jelenség, ahogy az is, hogy a zöme ennek az embertípusnak nem szokott tudni viselkedni az előadás alatt. Na mindegy, de ez a három kitalálta, hogy elkezd cimbizni velem, a klasszikus módon (amit amúgy rühellek):

- Kérdezhetek valamit cirkuszinéni? Hány évesnek teccik lenni? Olyan gyerekformája van...

És erre reflexből azt gondoltam vissza, hogy "magának meg igen cigányformája van."
Persze nem ezt válaszoltam, de eszembe jutott, hogy legutóbb meg a temetőbe akartam küldeni emiatt egy vendéget, és akkor magamba néztem, és arra gondoltam, hogy szerintem titokban, gondolatban én egy igazi tuskó vagyok.

Ettől jól meg is sértődtem magamra.

Egy sértődékeny tuskó vagyok.

Ilyen világban élünk. És ez szerintem olyan szomorú. Mikor lettem én ilyen?

(Legközelebb csak akkor írok, ha jó kedvem lesz megint, oké?)