Variációk konfliktuskezelésre

Kétféle ember van. Aki kiabál, és aki nem.

Ha ideges vagyok, és az illető, aki felbosszantott, egy idegen, akkor az a taktikám, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kilépek a helyzetből.

Ha a konfliktus forrása egy olyan ember, aki közel áll hozzám, akkor sokáig beszélgetéssel próbálom a helyükre pakolni a dolgokat. De van az a pont, ahol elfogy a türelmem, és olyankor egy kiadós üvöltözéstől megnyugszom. Ilyenkor ijesztő vagyok azok számára, akik ismernek. Mert nem ilyennek ismernek. Pedig ilyen is tudok lenni.

Ladónak olyan a kiabálás, mint nekem a verés. Nem bírja elviselni, befordul tőle. Két és fél évig tartott, hogy ezt felfogjam, és kidolgozzak helyette egy kiabálásmentes, méghosszabban tűrő, még többet beszélgetős ámde hatékony eljárást. Ehhez nagy segítségemre volt, hogy az elmúlt fél évben, három idegen ember, számomra érthetetlen okokból üvöltött velem. Megértettem (kurvanehezen), hogy a kiabálás a terrorizmus egy fajtája, és igazából nincs jogunk a másik lelkébe így beletaposni, akkor sem, ha kibaszottidegesek vagyunk. Amióta azonos szintbe helyeztem a veréssel (ami szintén elfogadhatatlan, de fel nem cserélendő egy fenékrecsapással), azóta egyáltalán nem kiabálok, és az életem egy kis napfényes tisztás az erdő közepén.

Na, de itt a másik tehetetlen konfliktuskezelési módszer. A Nembeszélekveled. Ami nekem a teljes elutasítás, amit pokolként élek meg, ami helyett inkább sorbaállnék egy pofonért.

És akkor itt jön be a képbe, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

Míg én tegnap majdnem vonat alá vetettem magam bánatomban, Ladó csak simán lehiggadt. Mint ahogyan azt én szoktam volt, egy jó kis kiabálás után.

Jó, hogy nem vagyunk egyformák. De azért el tudnám viselni, ha egy kicsit hasonlóbban konfliktuskezelnénk...

Tárgyak

Tegye fel a kezét az, aki tökéletes, és soha nem hibázik.

Az történt, hogy egy szemétláda, aljas, köcsög, sunyi útpadka megkarcolta Ladó autójának a dísztárcsáját. Kb három centi hosszan, fél centi szélesen, és negyed miliméter mélyen.

A baj meg az, hogy a padka támadásának időpontjában én ültem egyedül az autóban.

Az egyébként mostanában kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatom pedig fejreállt, lelki terrorba kerültem. Kérhetek bocsánatot, állhatok a fejem tetejére, vagy ugorhatok a vonat elé, akkor is dráma van. Ladó nem áll szóba velem.

Biztos vagyok benne, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de ilyenkor én tényleg nem értem ezt a pasast.

Mert az én értékrendem valahol ott van, hogy a legfontosabb, hogy élünk, aztán, hogy egészségesek vagyunk, utána pedig, hogy van mit ennünk, és van meleg, tiszta lakásunk, ahol szerethetjük egymást.

De minden hiába. A párezer forintos karcos dísztárcsa fontosabb a békénél... 

Olyan szomorú vagyok.

Úgy elmennék világgá...

Összekötve

Van az a különös jelenség, amikor találkozom egy idegennel, és néhány perc után, a mozdulatai ismerősek lesznek, a szavait, gondolatait pedig előre tudom.

Mondanám, hogy "néhány éve belépett az életembe", dobálóznék klisékkel, de egyrészt ennél sokkal mélyebben karcol, másrészt még csak nem is igaz, hogy belépett, az meg pláne nem, hogy az életembe.

De azért lett ez a Valaki, valahogyan, hogy férfi vagy nő, az mindegy is*. Sokat gondolok rá, véletlenül, meg szándékosan is. Ha telefonon hallom, úgy érzem, mintha többet mondana a hangja, mint a szavai. Azt gondolom olyankor, hogy teljesen mindegy, miről beszél, merre jár, mit tesz. Valahonnan tudom, mit érez, mikor a saját baján nevet, tudom milyenek a reggelek, és tudom, milyen magány az, ami akkor is ott lebeg körülötte, ha társaságban vagyunk.

Ismerem.

Amikor eszembe jut, a mellkasomból kijön az érzés, egy láthatatlan fonál, végigszáguld az univerzumon, és amikor odatalál hozzá, opál fénnyel világítani kezd, és akkor tudom, hogy egymásra gondolunk.

Ne kérdezzétek.
Meghibbantam.

*Róka véleménye alapján

** Ladó szerint meg lerajzoltam az égig érő paszulyt.... na ja, könnyen beszél, rá _egyfolytában_ gondolok. :)