2019. december 2., hétfő

It's ok to cry here

Néhány héttel (hónappal?) ezelőtt volt nálunk Ladó Ákos, legkisebb lányával, aki akkor még nem töltötte be a kilencet.
Nem győzöm csodálni, hogy ezek a sérült gyerekek mennyire szépen gyógyítják magukat az ő kis egyszerű módján: dalokkal, mesékkel, rajzokkal, álmokkal.

Aznap bujkálhatott a kislányban valami megfázás féle, már ébredéskor fáradt volt. Nem is kellett sokáig várni a megfelelő indokra, amin aztán szépen kisírhatja magát: az aljas szerszám egy fülpucoló pálcika volt.

Van egy kötött, szürke, hosszú kardigánom, bebújtunk alá, aztán csak jöttek a könnyei. Jó biztonságos közeg volt egy kiadós síráshoz, szinte érezni lehetett, ahogy a könnyein keresztül a világ összes fájdalma kifolyik belőle, könnyű lett.

Sokszor eszembe jut, ahogy ott sírt a semmin - és mégis mindenen. Akkortól kezdve éreztem én is, hogy kellene nekem is egy biztos hely egy jó kis sírásra.

A legtöbb gyereknek nem adatik meg ez a hely, a felnőtteknek meg még annyira sem, mint a gyerekeknek. Pedig jobb hely lenne a világ, ha lennének helyek kicsiknek és nagyoknak, ahol nyugodtan lehet sírni.


Kép: Paula Bonet 


2019. november 1., péntek

Van

Volt egy érzés, amit valamikor gyerekként éreztem.* Bezártam egy bárosnydobozba a lelkemben, nagyon ritkán elővettem, néhány percig hagytam magam, hogy érezzem, azután újra eltettem, nehogy elkopjon, eltűnjön. Óvtam az érzést széltől, naptól, fiúktól és lányoktól, mint egy apró kis kincset, igazgyöngyöt, úgy vigyáztam.  Ahogy nőttem, úgy féltettem egyre jobban, egyre ritkábban engedtem magamnak, hogy érezzem, rettegtem, hogy eltörik, elkopik, elvész, szertefoszlik. Annyira féltettem, hogy évekig elő sem vettem, olyan sokáig, hogy egészen elfelejtettem, hogy van egy érzés, eldugva a lelkemben, valahol mélyen, bársonydobozban.

Nemrég véletlenül megtaláltam a dobozt. Megdobbant a szívem. Vajon benne van? Elkopott? Megfakult? Egyáltalán: van? Biztosan létezett, vagy csak álmodtam?

Napokig, talán hetekig ültem a bezárt Érzésem felett, csendesen vívódva.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy kinyílt  a doboz és ott ragyog benne, fényesen, tisztán a gyerekkoromban annyira féltett tündöklő érzésem.

Visszazárjam?  Ha visszazárom, hová rejtsem? Óvjam-féltsem, vagy megéljem? Ha megélem, elkopik e fénye, tisztasága, bája?

Annyi kérdés. 
Nincsen válasz. 


Csak egy érzés.







*ami végre nem félelem, nem rettegés, nem szemtelen pimaszság, nem lázadás. Hiszen ebből állt ki a gyermekkorom színe java. 

2019. szeptember 17., kedd

2019. június 18., kedd

Te dinnye!

Akartam írni korábban a legújabb kalandparkos élményünkről, de közben megtámadott egy vírus. Először csak egy kis torokkaparászás volt, aztán másnap már nyelni nem tudtam, hétvégére belázasodtam, a manduláimtól levegőt is alig kaptam... és ez tart majdnem egy hete. 

Ma már jobban vagyok, de még nem az igazi, már attól is teljesen elfáradok, ha kiviszem a Buksit sétálni. Annak örömére, hogy jobban lettem, elmentem az orvoshoz - magamtól nem mennék, de a munkahelyi hiányzás s miatt muszáj. A doki belenézett a torkomba, írt is fel antibiotikumot, amit nem váltottam ki,  mert helyette inkább vettem egy 10 kg-s görögdinnyét. Görögöt. Nem túl etikus ilyenkor import terméket venni, de kérem, most beteg vagyok. 

Az egész sztorit most azért írom le, mert egyrészt jobban vagyok (mentális állapotom lehetővé teszi), másrészt, ha bárki tudni szeretné a Decathlon kerékpáros táskája tényleg képes-e a 10 kg-teherbírásra, akkor annak elmondjam, hogy igen, képes! 

A Kölyök meg is vádolt azzal, hogy szimulálok. Betegen az ember szedjen antibiotikumot, ne dinnyét szállítmányozzon biciklivel.


2019. május 28., kedd

Bakonyi élménypark

A mostani hétvégén Prof. Dr. Ladó Ákos középső lányának születésnapját ünnepeltük. Ákos meghívott minket a ide, és hát jól tudjátok, hogy mennyire szeretjük az ilyen, és ehhez hasonló kihívásokat. 
Ákos volt olyan kedves, és a két nagylánya mellett engem is benevezett erre. Feledhetetlen élmény volt, szó se róla, de azért kár, hogy ő maga nem próbálta ki.

Ezúttal Kölykön kívül jött velünk a kis Soma is, akinek a születésnapja holnap lesz, így egy kicsit összevont szülinappá tettük, aminek nagyon nagyon örültem, mert Soma már igazi kamasz, és elég nehéz bármit jót tenni vele a születésnapján. Ezúttal ez is sikerült.

Üröm az örömben, hogy Ladónak pénteken fogműtéte volt, így nem tudott igazán részt venni a kalandokban. Irtóra hiányzott a jelenléte, ilyenkor érzem csak igazán, hogy mennyire összeszokott csapat vagyunk mi. Azért nem szomorkodtam egy pillanatra sem, mert egyrészt ezek mellett a gyerkőcök mellett nem lehet (Ákos három kislánya, Soma és a Kölyök), másrészt hogyan is szomorkodhatna az ember, amikor a családjával ekkora kalandokat él át?

Vízibicikliztünk, a kicsik trambulinoztak, drótkötélen csúsztunk, másztunk, hófánkot is kipróbáltunk, fel sem tudom sorolni, mennyi elképesztő szuper dolog van ebben a parkban. Ráadásul a személyzet is hihetetlenül kedves, annak ellenére, hogy napi szinten itt mennyi böszmeember fordul meg itt. De minden fizikai megerőltetés és adrenalin ellenére azt hiszem leginkább azt az érzelmi pluszt szeretném itt rögzíteni, amivel a napot zártuk.

A legnagyobb meglepetést számomra Ákos okozta. Ákost tényleg úgy képzeljétek el, mint egy egyetemi professzort, némi művészeti hajlammal fűszerezve. Amikor megismertem, épp körbefutották a Balatont, vagy Sárvárt, már nem is tudom, melyiket. Később a 40. születésnapján zongorakoncertet adott, aztán valami sötét erők hatására könyvmaffiába keveredtünk, és nem is tudom, de azt hiszem, Ladó összes rokona közül elég nyilvánvalóan ő áll hozzám legközelebb. A háttérből végigkövettem a válását Blanka révén, voltak mélypontjai amióta ismerem, és nyilván, 4 év még nem olyan hosszú idő, de amikor a fotók láttán a Ladók anyukája is azt mondja, hogy nem emlékszik, mikor látta Ákost utoljára ennyire felszabadultan boldognak, akkor az már valami. A drótkötél pályán a lányok egymás között sutyorogva kuncogták, hogy azt megnézem, hogy apám felmegy ide! de amikor Ákos nemcsak felment, hanem csúszott és mászott is, ezer wattos vigyorral az arcán, kénytelenek voltak elismerni, hogy ilyet még ők sem láttak. Ez a változás, amin Ákos a szemünk láttára átalakult kihatott az egész csapatra. A lányok is elengedték magukat, a legidősebb sem akarta fegyelmezni a legkisebbet, elképesztő energiák szabadultak fel, mintha mindenki minden baját a parkon kívül hagyta volna.

Nagyon jó volt ezt átélni, örülök, hogy ott lehettem. Sokszor úgy érzem, az elvált családok gyerekei gyógyíthatatlan sebeket szednek össze, de ha így is van, ezen a hétvégén sikerült adni nekik egy kis fájdalomcsillapítót.
Azon leszünk, hogy gyakrabban kapjanak!

Badacsony

Valamelyik hétvégén ránéztünk az időképre, és úgy döntöttünk, nem várjuk meg amíg kisüt a nap, hanem beültünk az autóba, és elugrottunk Badacsonyba fröccsözni. 
Ladó igazából először Szlovénia és Horvátország tengerparti időjárásait nézegette*, de mindenhol hasonló állapotok uralkodtak, így maradt a Balaton.
Van egy barátunk, akivel mostanában elég sokat bandázunk. Kölyköt a cirkuszban ismertem meg, akkor még csak 19 éves volt (bár lehet, hogy az emlékezetem csal) és mindenki, de tényleg mindenki szerette a munkahelyen. A cirkuszi búcsúbulimon sikerült Ladóval annyit innunk, hogy hirtelen ötlettől vezérelve örökbe fogadtuk, így nagyjából attól kezdve Kölyök a gyerekünk, mindenhová visszük, akár jön "saját" gyerek, akár nem. Családtagnak számít. Természetesen Kölyök jött velünk Badacsonyba is.
Odaérve ezerágú napsütés fogadott minket. Az ittas vezetés elkerülése érdekében leparkoltuk a kisautót, és helyi "dzsip-taxival" felvitettük magunkat a hegyre.
Délelőtt 11 órakor megittam az év (eddig) legfinomabb fröccsét. Minden tökéletes volt, a napfény átmelegítette a hetek óta fázó csontjaim, az irsai a lelkem, Buksi a lábamhoz simulva feküdt, a távolban kéklett a Balaton, akkor és ott nem is hittem el, hogy létezik más tér és idő az itt-és-most-on kívül.
Délután kettőkor, néhány pincészet és sajttál után abbahagytam a korhely életmódot, és bőszen számolgatva a bevitt alkohol/idő arányát felelősségteljesen kapaszkodtam Buksi pórázába. Közben  próbáltam meggyőzni a két fiút, hogy nem akarunk vonatozni Ladó régi iskolájához. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel.
Vonatra szálltunk, megcsodáltuk Balatonfüredet, nagyokat nevettünk, Ladó nosztalgiázott, az utolsó vonattal pedig visszamentünk Badacsonyba, ahol még rávettek, hogy menjünk le Hévízre fürdeni.
Ladó és Buksi fürödtek, a Kölyökkel szurkoltunk nekik, hogy a sötétben nehogy felfalja őket valami víziszörny.
Éjfélre szépen elcsendesedtek. Hévízről hazaúton megint utólért a feledhetetlen-jelen-pillanat. Telihold volt, a tájra titokzatos pára hullt, sokszor megálltam őznek, rókának elsőbbséget adni. 
Bárcsak lenne valami tuti trükköm arra, hogy ezeken az elcseszett esős napokon is rá tudjam magam hangolni arra az érzésre, amik az ilyen hétvégéken utolérnek.


**

***

****
Hévíz


*Még mindig nem szoktam meg, hogy Ladó spontaneitásával vigyázni kell, mert hihetetlenül gyorsan pattannak ki a fejéből extrémebbnél extrémebb ötletek. Ugyanakkor azt sem tudom elmondani, mennyire vágyunk mindketten az igazi nyárra.

*********A képeket a Kölyök fényképezte.

2019. május 14., kedd

Bonifác, vidd a haverjaidat máshová

Ez az őrült jeges szélvihar engem is őrültté tesz. Biztosan tehetek róla, de engem ez az időjárás agresszívvá, ingerlékennyé tesz. Legszívesebben leordítanám a fejét az egész szélviharnak, a felhőknek, meg az esőnek, meg úgy az egész idióta időjárásnak. Nyilván az ordítozás nem vezetne sehová, legfeljebb alaposan berekednék, illetve a szomszédok ijedtükben leengednék redőnyeiket, majd riasztanák az illetékes hatóságokat, hogy kényszerzubbonyban vigyenek el. Ezt elkerülendő én eresztettem le a redőnyeimet, főztem teát, bújtam köntösbe-ágyba. Nem kérek a külvilágból, köszönöm.

Persze van jó mesélnivaló is, de olyan pocsék kedvem van, hogy arra is képtelen vagyok, hogy örüljek, hogy a hétvégén megint milyen jól feltöltődtünk. 

Azért megpróbálom.

Egy kis hon- és népismeret: hallottatok már a Vendekről? A wikipédiában szereplő cikk írói(?) valószínűleg minden lexikális tudásukat bevetették annak érdekében, hogy egy kellően ködös, homályos és zavaros cikket írjanak a magyar szlovénekről. Én nem tudok ilyen okosságokat, csak azt tudom, amit az elmúlt öt évben a saját szememmel láttam, saját kapcsolataimból tapasztaltam. Azt tudom ennyi év után, hogy ők nem magyarok, nem szlovének, nem osztrákok, ők vendek. 
Amikor először hallottam a nyelvet beszélni, tátott szájjal füleltem (mintha a szájtátás összefüggne a nyelvértéssel). "blablablaaahátizsákblablablaaanémetszóblablblaaaszomszédblablanémetszóblablaaaablabhozblabla" - és most igyekeztem szó szerint idézni.
A volt kolléganőmről akkor tudtam meg, hogy ő nem magyar, hanem vend. Hogy mondod, Ágikám? - kérdeztem vissza. Vend! 
A szomszédjával találkozott a munkahelyünkön, és teljesen észrevétlenül, automatikusan váltottak magyarról vend nyelvre, ami a magyar-szlovén-osztrák nyelv egy sajátos keveréke. Vannak szavak, ahol a szót magát nem érteni, csak azt, hogy magyar ragozása van, egy mondaton belül szerepelnek egymás mellett német és magyar szavak is, és mindennek az alapja valamiféle ősi szlovén nyelv szavai, amit már maguk a szlovének sem értenének meg. Persze egy vend minden probléma nélkül megérti a szlovén nyelvet, a magyart, és mondjuk a német nyelv egyharmadát. Na, azért ne legyek ennyire előítéletes, nem _minden_ vend. 
Vend Ágikám tartott egy kis összefoglalót a vendségéről. Büszke arra, hogy ő vend leány, sajnálja, hogy a fiai már nem tanulták meg a nyelvet, de mindenki beláthatja, bármilyen más nyelvvel sokkal többre viszik majd az életben, mint a vend nyelvvel. Az apukájának pedig még az állt a régi, könyvecske formátumú személyi igazolványában, hogy "vend állampolgár".
Természetesen az emberi ostobaság ide is elér, az nem létezik, hogy egy helyen, ahol egy ilyen egyedi kultúra még fennmaradhatott, ne lenne olyan csoport, aki szívből utálja, és megveti a vendeket. Találkoztam olyan emberrel, aki az anyja életére is megesküdött volna, hogy minden vend született fogyatékos, lusta és kiállhatatlan. Nyilván ítéljen mindenki a maga esze szerint (milyen ember az, aki az anyja életére bármilyen formában is megesküszik??).
Aztán hallottam olyan elméletet a vendek értelmi szegénységére, hogy azért "olyanok", mert a háború idején nem mehettek sehová, és kénytelenek voltak egymás között szaporodni. Értsd: nem mehettek Szlovéniába, mert nem szlovének, nem mehettek Ausztriába, mert nem osztrákok, és Magyarország távolabbi vidékeire sem mehettek, mert nem magyarok, így aztán tesók az unokatesókkal, tisztafertő.
Ez itt a Hármas Határ vidéke. Egy olyan maroknyi népcsoporttal, akikről soha nem tanultunk egyetlen történelem órán sem.
Nem ismerem a múltat, a történelemkönyveknek nem tudok hinni, de egy valamit biztosan tudok: ha valaki bunkó venddel találkozik, az sürgősen nézzen tükörbe. Az öt év alatt eléggé sok vend típusú emberrel találkoztam, és mindegyik igazán nyitott, őszinte, a maga módján egyszerű, jó szándékú ember volt. Persze, aki nem született vend, az ő szemükben "gyüttment", de hát ez teljesen érthető. 

Ezek után én fogtam magam, és vettem egy teleket a vendvidéken a hétvégén fogtuk magunkat és elmentünk biciklizni a Vendvidékre. Nem tudok még egy ilyen vidéket Magyarországon, ami ennyire szép lenne. Tavalyelőtt ősszel Gabesszal kocsikáztuk be a vidéket, akkor is lenyűgöző volt, de biciklivel bejárni feledhetetlen élmény. Azt hiszem a 13 és 15%-os emelkedői ellenére is meg fogjuk ismételni.

Nézzük a térképet:

A google kerékpéros ikonja inaktívvá vált, és közölte velem, hogy "itt nem lehet kerékpárral közlekedni"
Ó, dehogynem. :)

Szentgotthárdról indultunk, ahol csatlakozott hozzánk egy barátunk. Alsószölnökön muszáj volt inni néhány fröccsöt. Nagyon nehezen indultunk tovább, mert a kocsmában a helyi arcok túlságosan nyitottak és kedvesek voltak, olyannyira túlságosan, hogy a saját fröccsöm után még kaptam két másikat, amit nem én kértem. 
Alsószölnök után Felsőszölnökre mentünk. Itt kellene megjegyeznem, hogy nem volt tervben, hogy merre megyünk, csak azt tudtuk, hogy ha jó az idő, akkor biciklizünk egy kicsit*. Persze, pontosan tudtam, hogy milyen terepviszonyokra számíthatok, ha belemegyek abba, hogy innen menjünk át Kétvölgybe. Belementem. Nem szégyen a biciklitologatás - de bizonyos emelkedőkön igen kimerítő.


Azt gondoltam, hogy rengeteg fotót készítettem a tájról. Tévedtem.

Kétvölgy

Szintén Kétvölgy, Vendvidéki vendégház. Megálltunk egy kávéra. 

Lizi

... és Jónás
Tündéri két kutyus volt. Imádom a pulikat, egyszer volt egy pulim, Jónást majdnem hazahoztam. Mit szólt volna Buksi? 

Innen - mivel kizárt dolog volt, hogy a domborzatot hazafelé erre ismételjük meg - áttekertünk Apátistvánfalvára. Hogy Apátistvánfalváról ne kelljen ismét hegyet mászni Szentgotthárdig, tettünk egy kis kerülőt Újbalázsfalva felé. 

Szerencsére tudok hatni a fiúkra, ezért a kirándulásunk végül nem kocsmatúrában végződött, hanem Buksisétában és pizzaevésben. Gyakorlatilag összerogytunk a kanapén. Most, hogy így ezt leírom, lehet, hogy nem az időjárással van az igazi probléma (DE!), hanem azzal, hogy fizikailag teljesen kimerítettük magunkat. 

Megérte.


*nálam ez maximum 20 km-t jelent. Itthonról Szentgotthárdig 8 km-t, majd visszafelé is. A 37-hez még nyugodtan adjuk hozzá ezt a 16-ot. Igazság szerint nekem már Alsószölnökről haza kellett volna jönnöm... :)

2019. május 10., péntek

Szabadidő

Az előző posztból kimaradt, hogy az új munkahelyem csak négy órás, ami azt jelenti, hogy reggel kilenctől délután egyig vagyok bent, plusz a szerdáim szabadok.* 

Nagyon lassan alakult ki a napi rutinom, nagyon nehezen fogtam fel, hogy a túl sok szabadidőt is muszáj valahogy beosztani.

Így most reggel 6.30-kor kelek, és kb. 7-ig semmit sem csinálok, csak az ágyban iszom a kávémat, és gyönyörködöm Buksiban. 7-től 8-ig készülődöm, öltözködöm. Azelőtt ez mindig egy párperces kapkodós jelenet volt az életemben, innen nézve hihetetlen, hogy egy teljes órán keresztül képes vagyok ezzel szöszölni. Igaz, ebben az egy órában benne van az is, hogy többször elmerengek az időjárás adottságain, és újratervezem az outfittem. Mert megtehetem. Nyolckor - pontosan nyolckor - Buksi felkel a vackáról, hosszú két percig jógázik, majd kíváncsi tekintettel farokcsóvál, mintha tapintatosan azt kérdezné tőlem, hogy indulhatnánk e sétálni, vagy még lecserélem a pulcsimat harmadjára. 
Sétálunk.
Hazaérve reggelizünk, Buksi visszafekszik, én pedig biciklire pattanok, kb. 8.45-8.50 között.

Igazából valamikor itt ébredek fel rendesen. A két falu között végig bicikliút van, néha találkozom vadászó macskával, de legjellemzőbb minden reggel a tücskök és kabócák tombolása. Nem hiszem el, ha nem a saját fülemmel hallom, de valami elképesztően nyomják a muzsikát, és nem tudom, hogy ezt most csak a tavasz teszi-e, vagy mindig ilyen őrültek, de a nap bármely szakában járok arra, akkor is zenélnek, ahogy a hangszerükön kifér. 

Az irodánk egyébként magyar munkavállalóknak intéz mindenféle ügyes-bajos dolgot, jogi tanácsadást. Nagyon szeretem, általában ketten vagyunk bent, egy nagyon pozitív, vidám lánnyal, akivel közel egyidősek vagyunk. Az ügyfeleink - a cirkusszal ellentétben - azért jönnek be hozzánk, mert segítséget kérnek, ennélfogva a hangnem és a hozzáállás is összehasonlíthatatlan a cirkuszi vendégek magatartásával. 

Aztán a délutánok változóak. Ami fix, az az ebéd és a Buksi. Újra gitározom, ukulelézem - attól függően, mennyire szeretnék elfáradni. A gitár nehezebb, az uku könnyebb, de azért mégis valami olyasmi, amit szeretek és ami úgy kapcsol le, hogy feltölt. Van olyan délután, amikor a németet nyomom többet, és vannak kifejezetten takarítós, háziasszonyos teendőkkel fűszerezett délutánok. A hétvégéket pedig mindig annyira teletöltjük programmal, hogy tulajdonképpen teljesen legálisan lazulok hétközben.

Múlt héten pl. Budapestre mentünk, mert Ladó születésnapjára az anyukájától színházjegyeket kapott. Előtte héten pedig Ladó Ákosék jöttek, kerékpáros hétvégére. Húsvétkor pedig eveztünk, kalandparkoztunk.

Az evezésről hozok most képet. Hihetetlen, hogy néhány hete leégtem** evezés közben, most pedig kabátot kell venni, meg esernyővel szaladgálni.

Meseszép

Ezen a félszigeten véletlenül ottfelejtettem a telefonom

Ez pedig már akkor készült, amikor a telefont visszaszereztük. Buksi éppen egy kavicsot tesz elém, szeretete jeléül. 

Volt ez a kidőlt fa, ami miatt meg kellett állnunk, hogy átemeljük a kenukat. Ekkor vettem észre, hogy a telefon nincs nálam. Vaddisznók és szarvasok csapáin visszasétáltunk. "Csak" 20 percet kellett menni. Szerencsére egyik vaddisznó, szarvas, vagy hód sem gondolta azt, hogy jó pénzt kapna a bolhapiacon a telefonomért...



*Érdekes, hogy 4 órában lehet itt annyit keresni, mint otthon 8 órában. Vagy inkább szomorú.

**Első nap bikiniben voltam, az alső képen már okosan felöltözve, mint a jó gyerekek: nagyon, nagyon fájt a bőröm.

2019. május 8., szerda

Most már aztán tényleg elég

Legalább harmincszor kezdtem el bejegyzést, hogy elmondjam, hogy újra blogolok. Mindenfélét kitaláltam, hogy miket írok az "első" új bejegyzésbe, és mindannyiszor megfutamodtam a feladat elől.

De most! Nem emelem fel a hátsóm a kanapéról, amíg a közzététel gombot meg nem nyomom, vagy ne legyen a nevem Szabó Adél!

Ezért úgy döntöttem, hogy listát írok az elmúlt év fontosabb eseményeiről, és ha valakit érdekelnek részletek, kommentben jelezheti, hogy miről írjak bővebben. Bár egyelőre nemigen maradtak olvasóim, de hát sosem lehet tudni.

Ott kezdeném, hogy tavaly azért zártam be a blogot csak úgy ukmukkfukk (vagy más szóval sebúsebá), mert bele estem a mélabú nevű betegségbe. Szépen összejöttek a dolgok, minden összetorlódott. Az élet folydogált a medrében, csak én közben valahogy ott* maradtam néhány hónapig valahol, egy érzelmi semmi közepén. Kaptam segítséget, jobban, sőt jól vagyok.

Az "összetorlódott minden"-ben benne van, hogy a 2017-es év nem volt éppen lelki szarságoktól mentes, 2018.-at sikerült egy autóbalesettel kezdeni, miután Ladóval ismét összeköltöztük (illetve én hozzá), később Ladó legidősebb lánya is beköltözött a barátjával, szóval hirtelen lett egy 18 éves mostohalányom és a pasija, leánybúcsút szerveztem, esküvői tanú voltam, munkahelyi válságban szenvedtem és innentől gyakorlatilag nem kellett győzködni, hogy kell egy pszichológus.

Vannak dolgok, amiket nem szeretnék listázni, de akkor most tényleg abbahagyom a magyarázkodást, és lássuk:

  • Sikertelen: szóval nem szerveztem le egy leánybúcsút. Nem akarok senkit sem kiábrándítani, főleg Eszticsillagot nem, akinek az esküvőjéről szó van, de úgy néz ki, azt végül _mindenki_más_ szervezte. 
  • Sikeres: voltam esküvői tanú. Azt hiszem, ahhoz képest, hogy az az időszak volt  érzelmileg a legmélyebb, eléggé jól abszolváltam.
  • Sikertelen: úgy néz ki, nem házasodom. 
  • Sikeres: újabban nem vágyom a házasulásra, gyerekezésre. Egyrészt úgy fest, nem lehet gyerekem, másrészt az agyam azelőtt nem ismert területe elkezdett működni, és elfogadtam, hogy nekem nem ez az utam, illetve ettől függetlenül is lehet az embernek jó élete. 
  • Sikertelen: nem lett új autóm.
  • Sikeres: vettem új biciklit. Zergének** hívják.
  • Sikertelen: nem jött össze az éneklős zenélős izébigyó.
  • Sikeres: vettem egy telket egy csodaszép helyen.
  • Sikeres: felmondtam a cirkuszban.
  • Sikeres: találtam új állást.
  • Sikeres: találtam egy másik új állást Ausztriában, irodai munka, nem kell éjszakáznom, szabad hétvégéim vannak.
  • Sikeres: rengeteget csavargunk, evezünk, biciklizünk, voltunk éjszakai szánkózni a Nagy Családdal itt.
  • Sikeres: a család egyre szebben alakul, sokat találkozunk Prof. Dr. Ladó Ákossal, anyóspajtással, csiszolódnak a gyerekek, velünk együtt.
  • Sikeres: béke van. Kint is. Bent is.


Herr und Frau Zerge



*valahol itt: "Nem akarom, hogy ennyi legyek a világban, hogy a nekrológom így szóljon, hogy Szabó Adél, meghalt 70 évesen, élt kb. néhány hónapot, a fennmaradó időben aludt, cirkuszban dolgozott és Szuper Máriózott szívből szeretett fogadott fiával, Ladó Somával."

**Ezen felbuzdulva idén Ladó szülinapjára kapott tőlem egy ugyanilyet, férfi vázas kivitelben. Előző bringámat Epigrammának kereszteltem, de akkor még nagyon fiatal voltam, és az volt minden álmom, hogy ő legyen az én sírfeliratom. Úgy néz ki, ezt a sírfelirat dolgot még jobban át kell gondolnom.