2019. december 2., hétfő

It's ok to cry here

Néhány héttel (hónappal?) ezelőtt volt nálunk Ladó Ákos, legkisebb lányával, aki akkor még nem töltötte be a kilencet.
Nem győzöm csodálni, hogy ezek a sérült gyerekek mennyire szépen gyógyítják magukat az ő kis egyszerű módján: dalokkal, mesékkel, rajzokkal, álmokkal.

Aznap bujkálhatott a kislányban valami megfázás féle, már ébredéskor fáradt volt. Nem is kellett sokáig várni a megfelelő indokra, amin aztán szépen kisírhatja magát: az aljas szerszám egy fülpucoló pálcika volt.

Van egy kötött, szürke, hosszú kardigánom, bebújtunk alá, aztán csak jöttek a könnyei. Jó biztonságos közeg volt egy kiadós síráshoz, szinte érezni lehetett, ahogy a könnyein keresztül a világ összes fájdalma kifolyik belőle, könnyű lett.

Sokszor eszembe jut, ahogy ott sírt a semmin - és mégis mindenen. Akkortól kezdve éreztem én is, hogy kellene nekem is egy biztos hely egy jó kis sírásra.

A legtöbb gyereknek nem adatik meg ez a hely, a felnőtteknek meg még annyira sem, mint a gyerekeknek. Pedig jobb hely lenne a világ, ha lennének helyek kicsiknek és nagyoknak, ahol nyugodtan lehet sírni.


Kép: Paula Bonet