Idén rengeteget nevettünk. Aznap este három kislány volt nálunk, kezdődött a téli szünet. Sokáig voltunk fent, a lányok Ladóval táncoltak is, társasoztunk és én könnyesre nevettem magam az egyik társasjáték közben. Eközben egy 500 km-re lévő faluban a bátyám az autójával egy fának csapódott és meghalt.
Anyám csak másnap reggel hívott, mert nem akart zavarni.
Visszabújtam az ébredező Ladó mellé, a lányok is mind odagyűltek hozzánk és az óriási öleléskupac közepén arra gondoltam, hogy ebben a veszteségben a legjobban az fáj, hogy tudom, mennyire nem tudott boldog lenni ebben az életben. Hogy soha nem tudta meg, milyen egy ölelő család karjaiba bújni, ha valami ennyire fáj. Ostoba voltam, hogy azt gondoltam, van még időnk megbeszélni mindent.
Hogy reális képet mutassak az életünkről, hoztam képeket az olvadó hóról és a sarazásról is.
Ezek a képek vasárnap készültek - még éppen időben ahhoz, hogy megmutassam a sarat, mert mára gyakorlatilag elolvadt minden, zöld a fű, ami víz volt, már lefolyt a faluba. A kép bal felső sarkában látszik, hogy néz ki ez odalent. Itt a hegyen kisebb pocsolyákban tud csak megállni, a nagyobb vizek utat törnek maguknak az erdőn keresztül, elárasztva a falusiak pincéit. Sok helyen napokig megy a szivattyú - nem állítom, hogy irigylem a falusiakat. Inkább sétálok 20 perccel többet. Kevesen értenek velünk egyet, ezért laknak sokkal kevesebben itt fent, mint lent a faluban, de hát ettől (is) szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák.
Ezen a képen ugyanaz a hely szerepel kisebb időeltolódással. Nagyon behavazva, kidőlt fával, olvadtabban, majd famentesítve. Vasárnap Ladóval megtisztítottuk az utat. Ő motorfűrésszel darabolta, én pedig félrehúztam. Ha kicsit kiszárad, kályhakészre vágjuk. Azt kell mondanom, hogy nem szenvedünk tüzifahiányban - habár egészen kicsi erdőnk van, idén legalább három évre elegendő fát kaptunk tőle. Pedig kizárólag azt szedjük fel, amit az időjárás leselejtez.
Most pedig eljutottam oda, hogy megmutassam mi a túlélési eszköztáram ilyen időben, ilyen helyen. A kép hétfő reggel készült, munkába induláskor. Ő egy Solomon bakancs* egy jó minőségű, vízálló kamáslival. Kétségtelenül időigényes, amíg beöltözöm, de garantáltan nem lesz saras a nadrágom, akár Buksival járunk egyet, akár munkába indulok. Egyébként az a taktikám, hogy az autóban tartom a városi "csinos" bakancsom, így bárhová is indulok, mindig könnyen át tudok vedleni civilizált formába. A kolléganőm rendszeresen kinyilvánítja a (nem túl pozitív) véleményét erről az életmódról, ezért rosszabb napjaimon képes lennék tüzes karddal védelmezni ezt a fajta életet. De ma jó napom van, idén már csak két napot megyek, ráadásul Ladó is szabad lesz jövő hétfőtől, így aztán részemről a dagonyát is el tudom most viselni mindenféle nyiffnyaff nélkül.
*Ódákat tudnék zengeni erről a bakancsról. Könnyű, meleg, vízálló, de szellőzik - mintha puha párnákon lépkednék. Mindig szárazon tartja a lábam, a legjobb mégis az benne, hogy nem kerülgetem a pocsolyákat és a sarat, mert ő erre a terepre lett megalkotva.
Nem meséltem még arról, hogy tulajdonképpen eredetileg nem is ezt a házat akartuk megvenni, de úgy alakult, hogy azt, amit eredetileg szerettünk volna, az utolsó pillanatban visszamondta az eladó.
Az egy szombati nap volt, Ladó megbeszélte a tulajdonossal, hogy ő, a Kölyök és a Professzor segítenek kipakolni a házból az akkor már régen meghalt néni holmijait. Ladó fuvarost is szerzett, oda is mentek a megbeszélt időpontra, majd pakolás közben a tulajdonos megjegyezte, hogy amúgy mégsem adják el a házat. Bocsánat, de nem. Egyébként az egy tipikus kádárkocka volt, ugyanúgy erdő mélyén, mint a mostani otthonunk - de maga a ház nem volt szerelem, csak afféle "eleget nézegettünk már, költözzünk" típus. Mondanom sem kell, hogy mivel már csak az eladó részéről vártunk időpontra ügyvédhez, az albérletünk akkor már le volt mondva.
Na, több se kellett Ladónak, délutánra megvetette magát, emlékszem, olyan arccal nézegette a házakat a neten, hogy valahol belül éreztem, ő most már akkoris házat vesz, ha addig élünk is. Talált egyet, bár (én, az örök majrés) nyavalyogtam neki a hétvégén-idegenek-zavarásáról meg illemről, mondjuk úgy vajmi kevés sikerrel, mert másnapra meg is beszélt egy időpontot, háznézőbe.
Tudhattam volna, hogy ez a ház szerelem lesz, amikor a bácsi mondta, hogy hagyjuk az úton az autónkat - de az ilyen dolgok mindig csak utólag érződnek, amikor már kellő távolból figyeli az ember az emlékeit. Akkor még egy kicsi városi autónk volt (én bicajjal jártam dolgozni, a balesetem után sokáig nem is volt autóm). Gyalogoltunk hát egy zsákutcának tűnő, egyre erdeibb ösvényen és tisztán emlékszem, hogy épp a legújabb zagyvaság ment a fejemben ("kizárt, hogy ilyen helyen lakható házat találjunk"), amikor kiértünk a fák közül és megláttuk a házunk tetejét.
Első szívdobbanásra szerelem volt, ahogy megláttam a szőlőlugast. A magam részéről én már csak udvariasságból mentem a fiúk után megnézni a házat, a pajtát, az istállót, a fészert, majd végül az erdő határait. Amíg a bácsi a lakatokkal molyolt, néma szemvillanásokkal jeleztük egymásnak, hogy ez egy hatalmas Igen. A Kölyök is velünk volt, igyekezett nem túlságosan lelkesedni, de azért rajta is látszott, hogy egyetért a döntésünkkel, ez a ház az otthonunk.
Az eladó egy idős házaspár volt, akik itt laknak a faluban, két, gyermekük van, nálam idősebbek, Ladónál fiatalabbak valamivel. Nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki velük, tavasszal és nyáron is voltak nálunk a fiatalok - vittem nekik bodzaszörpöt, almalevet, vettünk tőlük házi tökmagolajat, szóval valahogy az elejétől fogva igyekeztünk inkább baráti viszonyt ápolni, mint üzletit.
De, hogy ne feledjem szavam, ott tartottam, hogy a nagy elsődobbanásraszerelemből az lett, hogy a következő hét pénteken aláírtuk a szerződést, néhány héttel később pedig kaptunk kulcsokat, hogy jöhessünk festeni, pakolászni, takarítani.
Az első izgalmak az úttal adódtak, Ladó hozatot kavicsot, de elég későn értünk ki, besötétedett, a fuvaros elsüllyedt az autójával, végül a bácsi jött értünk traktorral, pikkpakk kimentette a fuvarost majd a segítségnyújtásért nem fogadott el semmit.
December 17.-én kihoztuk a kanapénkat, meg a Buksit és azután soha többé nem aludtunk az albérletünkben - noha akkor még papíron bent laktunk. Egyébként szerintem írtam én már erről blogposztot, de mivel első évforduló közeledik, nézzétek el nekem.
A pajtából kiköltöztettük a szekeret, amire tavasszal nagy adag muskátli került. Egész tavasszal mondogattam, hogy most már nekiállok lecsiszolom, aztán lekenem lenolajjal, mert milyen szép szekér ez, nem mehet tönkre. De aztán hol esett az eső, hol nagyon sütött a nap, hol a lugast kötözgettem, vagy borsót vetettem - mindenesetre mindig volt valami, amire lehetett fogni, hogy miért nem most csiszolom a szekeret. Borzasztó jellemhibám, hogy egyfolytában mondogatok valamit, ami meghaladja a képességeim, majd mikor erre rájövök, inkább tovább halogatom, mintha azt remélném, hogy idővel majd könnyebb lesz megcsinálni. Aztán Ladó nem bírta már hallgatni, ahogy sopánkodom ezen egyfolytában, azt találta mondani, hogy majd télen megcsináljuk.
És hát az van, hogy marhára most van tél, így aztán, több kifogás nem lévén múlt héten együtt nekiálltunk csiszolni, lenolajkencézni a szekeret.
A fa illata keveredik a lenolajéval. Nézzük az illesztéseket, hogyan simul össze a fém a fával, közös megegyezés alapján Beatles szól a háttérben, sört iszunk, pedig a bor jobban esne, én meg egyfolytában arra gondolok közben, hogy mennyi mindent vihetett ez a szekér, amikor még olyan szegény vidék volt, hogy csak a katonák jártak autón. Szeretek arra a múltra gondolni, amiben én nem voltam. Szeretek elábrándozni ezeken a régi tárgyakon, amik egy múlt kor emlékeit őrzik. Időnként szinte kívánom, hogy szólaljanak már meg, meséljenek valamit, milyen volt az az idő, amiben én még nem éltem. Valószínűleg teljesen hibbant vagyok.
Tegnap Ladó összepakolta a padlásról lehordott újságpapírokat, ami között talált egy 1901-ben született lánynak kiállított munkásigazolványt, amiben az az igazán furcsa, hogy 1907-ben adták ki. 120 éve így nézett ki egy személyazonosításra alkalmas igazolvány.
Ha már az elmúlásnál tartunk. Nem vagyok jó ebben. Pénteken kaptam a hírt, hogy meghalt a bácsi.
Miután beköltöztünk, karácsony után bekerült a kórházba, ahol agydaganatot állapítottak meg nála. Megműtötték. Jobban lett. Aztán nem.
Most pedig ez van.
Én meg most értettem meg az itt született, itt felnőtt és itt megöregedett emberek bánatát. 86 évesen már nem tudják meg, mi lett volna, ha úgy döntenek, hogy elmennek innen és új életet kezdenek valahol máshol, ahová nem köti őket semmi, az élet szeretetén kívül.
A múltkori hóeséskor is volt néhány óra, amikor nem volt áram. A szomszédok is mondták, hogy ez gyakran előfordul, mindig legyen itthon gyertya - hát rajtunk nem múlik, amúgy is szeretem, ha ég mécses a tartóban.
Hétfőn még szekérprojekteztünk (amiről majd szeretnék írni, nem tudom, hogy sikerül-e), kedden azon nevetgéltünk Ladóval, hogy 12 mm esőt ír szerdára, de öt fokot, amit ha kettő fokkal felül kalibrál, akkor bizony marha sok hóra lehet számítani. Ennek a nevetgélésnek az lett a vége, hogy szerdán hajnalban zuhogott az eső, majd úgy délelőtt tíz körül havazásra váltott. Vártam csomagot, ami nehezen érkezett meg, de a futár mikor hívott mondta, hogy nem fog tudni feljönni a hegyre. Bedobtam a Buksit a kisautóba és úgy terveztem, hogy lent hagyom az autót, sétálunk egyet a kutyussal a hóesésben, hátha mára eldurvul a helyzet hóügyileg.
Hát eldurvult.
Este még csak tíz centi esett - tébláboltam benne mezítláb, játszottunk a jószággal, nagyon jó kedvünk volt. Viszonylag meleg volt, ezért teniszlabda méretű hópelyhek estek, folyamatosan olvadt a puha friss hó, teljes extázisba kerültünk. Ladó azért eléggé hiányzott a mókából, igazságtalan, hogy mindig kimarad a jóból, nagyon remélm, hogy lesz még idén ilyen havunk. Mire estére bebújtunk Buksival a kemence melegébe, alaposan kifulladtunk. És akkor egyszer csak elment az áram. A telefonom pedig 27%-on volt, tekintve, hogy gyakorlatilag egész délután fotóztam a havat, meg küldözgettem Ladónak, a Kölyöknek, meg az online iskolától megcsömörlött kamasz unokahugiknak. Vártam kicsit, vártam sokat, nem lett áram, így aztán gyertyafénynél olvastam még elalvásig. Akkor vettem észre, hogy nemhogy áram nincs, de hálózat sem. Nulla.
Minden horror film így kezdődik. Valahogy még ettől sem jött elő belőlem a félsz. Azzal, hogy elérhetetlenné váltam és elérhetetlenné vált mindenki más, valami megfogalmazhatatlan szabadság zuhant rám. Olyan lelkiállapotba kerültem, hogy végül alig aludtam valamit, csak a hóra meg a tájra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű ez az egész. Reggel ötkor lefőztem a kávét, és toporogtam az ablaknál, hogy világosodjon már, szeretnék kimenni. Hat óra után derengeni kezdett, így előkotortam a sínadrágom, aztán huss, ki az udvarra. És akkor felfogtam, amit az ablakból nem - hogy az esti nyomaink teljesen eltűntek, húsz centiméteres hótakaró van, a szőlőlugasnak leszakadt az egyik tartórúdja, amin a madáretető van.
Persze mondanom sem kell, ha addig nem lettem volna teljesen besózva, akkor ettől még inkább bezsongtam. Leakasztottam az etetőt, kiléptem a lugas alól, hallottam, hogy valami mocorog a hátam mögött, amikor visszafordultam egy huppanással leomlott az egész szőlőlugas a hó súlya alatt. Annyira örültem a hónak, meg a gyönyörű tejszínhabos tájnak, hogy még a lugast sem tudtam sajnálni - majd megcsináljuk tavasszal, amikor amúgy is metszeni kell a szőlőt. Áthelyeztem a madáretetőt egy biztonságosabbnak tűnő helyre, aztán néztem, ahogy a madárkák értetlenül toporognak a leszakadt lugason. Buksi jelezte, hogy menne tovább, induljunk, így otthagytuk őket. Néhány lépés után eszelősen rohantam a seprűért. A rózsalonc, a magnólia, a ciprusok, roskadoztak a hó súlya alatt. Ahogy utat törtem magamnak a pajtáig, hallottam, ahogy az erdőben recsegve törik ketté egy fa. Majd még egy. És onnantól kezdve csak azt hallgattam, hogyan adják meg magukat a fák a hónak.
Nem tudom, mennyi ideig seprűztem a fáinkat, az egyiket, mintha újraélesztést gyakorolnék, ütemesen rázni kezdtem, szegény majdnem teljesen elfeküdt. Ladóval komoly vitáink voltak ezekről a fákról, szerinte ki kellene vágni, mert zavarják a panorámát, én viszont rajongva szeretem őket, számomra különleges örökzöldek, többféle, mégis sorban ők egy család, nem szabad kivágni egyiket sem. Végül Ladóval döntetlenben egyeztünk ki, felvág néhány ágat, hogy ki lehessen látni a lombok alatt. Erre most jön húsz centi hó, és kiirtja itt a fáimat! Hát egy frászt!
Mondjuk rengeteget röhögtem közben magamon, mert a seprű eléggé kis eszköznek bizonyult ezekhez a fákhoz. Hólapátot érthetetlen módon - nem tartottunk itthon (eddig), ha valaki kívülről nézte volna a jelenetet annyit látott volna, hogy egy szürke síkabátos pufi valami seprűt hajigál a fákra. A seprű néha fennakadt, ilyenkor hangosan méltatlankodtam, de közben meg nagyon nevettem magamon. Végül az idő kényszerített, hogy hagyjam abba a tevékenységet, menjek le szépen a hegyről és civilizált formát öltve próbáljak meg az irodában dolgozni. Nehezen, de lemásztam. Ekkor merült le teljesen a telefonom. Pedig a falu fölé kiérve kitárult a mesekönyv, gyönyörű panoráma volt, reméltem, hogy hazafelé is marad még ebből valami.
Miután kivakartam az autót is a hó alól, a kocsiban átvedlettem a sícuccomat civilre, szentül megfogadtam, hogy hazafelé beszerzek egy hólapátot - kerül amibe kerül. Csak a falu főutcájára kiérve láttam meg, hogy miért nincsen áram előző este óta és valóságos csodának gondoltam, ha a mai napon még ebből lesz valami. A hegyen a vezetékekből semmit sem láttam, nálunk egyben voltak, de a faluban, a hó súlya alatt gyakorlatilag végig le volt szakadva, helyenként a fák is besegítettek egy-egy letört ággal. Szürreális látvány volt az egész. Az autóban elindítottam az egyetlen használható lemezt, aztán a munkahelyemig vinnyogtam a dallamot a zenekarral.
Ott feltöltöttem a telefonom - sőt, vittem egy pót-telefont is, hazafelé pedig vettem hólapátot, szép kéket. Nyomtam egy hólapát-szelfit Ladónak, aztán amikor gyalogoltam felfelé a hegyre, eléggé elbizonytalanodtam, hogy kell-e nekünk ez a szar vacak, vagy csak úgy, hagyjam ott az út szélén, cipelje akinek két anyja van. Végül nem maradt ott.
A falu felett jobbra
... és balra
Korgó gyomorral értem haza, de megint elöntött az adrenalin - vagy a fene tudja mi, kiengedtem a Buksit, felmásztam a padlásra és lehoztam a fent porosodó ezeréves szánkót. Szerintem Buksit az előző gazdái járatták kutyaiskolába, mert gyakorlatilag kérés nélkül felült rá. Én annyira nevettem rajta, hogy csak második körben sikerült lefényképeznem a mutatványát. Úgy szeretem ezt a kutyát!
Végül nem csúsztunk le a telek aljára, mert alaposan átgondoltam, hogy ha lecsúszunk, ezt a rettenet méretű szánkót fel is kellene húzni, arra meg nem igazán éreztem energiát magamban, ezért némi bohóckodás után betettem szépen a szekéralkatrészek mellé. Aztán begyújtottam a kemencét és a kályhát, tanakodtam egy sort, hogy kellene főzni holnapra ebédet, de végül a nemjózan eszem győzött, visszavettem a sínadrágot, és megint barangoltunk egyet. Ezúttal megnéztük az autóutat is - gyalog egy sokkal rövidebb erdei-mezei úton tudok lejutni. Autóval kétféle úton is el lehet jönni hozzánk. Az egyikre két fa is rádőlt, a másikon pedig a hegy összes olvadó hava áramlott lefelé, viszont a szomszédokhoz eljutva már láttam, hogy járt a hegyen hótoló. Buksival megnéztük a behavazott házakat, laknak itt néhányan, akiknek ez az állandó lakhelyük, de van itt ház szép számmal olyan is, amiket csak nyaralóként tartanak fenn. Addig csatangoltunk, hogy mire hazaértünk, teljesen besötétedett és amikor megláttam a házunkat, az első gondolatom az volt, hogy valami nagy baj lehet, felgyújtottam a házat, vagy ilyesmi, mert világít a konyhaablak. Aztán rájöttem, hogy csak az áram jött vissza, aminek őszintén örültem, mert azért jobban szeretek meleg vízben zuhanyozni. ... és azt se felejtsük el, hogy így meg tudtam írni ezt a marhahosszú posztot is.
Annyira az Isten Háta Mögött lakunk, hogy ma reggel több mint fél órát sétáltunk a Rábaparton, mert elfelejtettük a vásárlási idősávot. Mondjuk legalább maszkot vittünk.
Az a helyzet, hogy végre felnőttem a feladathoz, hogy csütörtökön úgy vásároljak be a hétvégére, hogy még pénteken be tudjak ugrani friss kenyérért és bármiért, amit elfelejtettem volna, utána pedig egész hétvégén ne kelljen lejönni a hegyről*. Viszont elfeledkezdtem egy szívességről amit egy rekesz sörrel honoráltunk és mivel az illető csak ezen a hétvégén járt erre, pótolni kellett. Várom a téli szünetünket, illetve azt, hogy egyáltalán ne kelljen itthonról elmenni sehová. Ugyanakkor rendkívül elégedett lehetek: idén összesen 2 éjszakát nem aludtam itthon. Részemről ez csúcsteljesítmény, előző életünkben mindig mentünk, mint a mérgezett egerek, Ladó előtti időkben pedig nem volt olyan évem, hogy ne költöztem volna. Jól esik ez az állandóság.
Ladóval általában advent első vasárnapján karácsonyosra dekoráljuk a lakást, de múlt héten nagyon fáradtak voltunk, ezért ezt most szombaton pótoltuk. Ilyenkor forraltbort iszunk, vagy fűszeres rumos teát, szól a nyálas merikriszmösz a spotify-on, táncolunk, bohóckodunk, aztán felrakjuk a fényeket, és nagyon megengedjük magunknak, hogy várjuk a karácsonyt. Elég sűrű hetek vannak mögöttünk, annyira, hogy pl. adventi koszorút sem vettünk. A szándék megvolt bennem, hogy készítek, de csak addig jutottam, hogy vettem 4 gyertyát. Végül Ladóval kitaláltuk, hogy készítünk egyet abból, amit az erdőben találunk.
Kaptuk is magunkat meg a Buksit, sétáltunk egy nagyot, szedtünk fenyőágakat, tölgy és bükkfa leveleket, friss csipkebogyót, aztán Ladó megmutatta mit tud. Mindenféle alap nélkül, addig csűrte-csavarta a fenyveket, hogy a végeredményt tekintve el kellett ismernem, hogy tulajdonképpen van érzéke ehhez. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy eddig ez a legjobb része az idei készülődésnek: látom, ahogy a keze alatt formálódik valami, amit eddig leemeltünk a boltban a polcról, néhány hét múlva pedig szemétként végezte. Annyira jó érzés volt, az egész, a sétától a befejezésig, hogy igazából tegnap óta óránként eszembe jut, és csak mosolygok befelé. Én is hozzátettem amúgy a magamét az alkotáshoz. Régebben jótékonykodásból hozzájutottam néhány kézzel készült hóemberhez (helyesbítek: konkrétan hóember hadseregem van), közülük választottam egyet, hogy legyen kedves, pózoljon a koszorún. A díszek pakolgatása közben viszont találtam egy zöldküllő tollat**, úgyhogy a hóemberkéből pikkpakk indiánt faragtam. Így készült el az első, legkedvesebb adventi koszorúnk.
Végül Buksi is kapott fényeket, meg egy nagy szarvast, akit Gerzsonnak hívnak. Szerintem Gerzson sokkal jobban örül a lehetőségnek, hogy őrizheti Buksi álmát, mint fordítva, de ilyen apróságokkal nem törődünk. A lényeg, hogy hamarosan karácsony és nekem idén már csak nyolcsszor kell "korán" kelnem.
*Ebben egyébként az a legnehezebb, hogy kitaláljam a menüt. A "mit főzzek" kérdésre állandó "mindegy" a válasz, de mindegyet pont nem tudok, így ez viszi el a legtöbb energiát.
**Tulajdonképpen nálunk mindenhol IS vannak madártollak, amióta itt lakunk. Könyvekben, muskátliládában, ablakrésben, tényleg mindenhol - szóval engem egyáltalán nem lepett meg, hogy a karácsonyi díszek között is találtam.
Könnyű minden évszakba szerelmesnek lenni, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol mindig élni vágyott.
Tegnap délután Adéllal videócseteltünk, miközben elkezdett hullani a hó. Minden évben rajongva fogadom az első hóesést, annak ellenére, hogy tudom, februárban már a hátam közepére sem fogom kívánni.
Nem esett sok, de a kevésnek is örültünk, Buksi bolondul rohangál benne, harapja, prüszköli - teljesen lemegy ilyenkor kiskutyába. Ha Ladó itthon lenne, biztosan mezítláb bohóckodnánk benne, így egyedül inkább tűnik kínzásnak belefutni - ki is hagytam.
A reggeli rutint megtoldottam egy óriási bögre boszorkányfőzettel*, így sétáltuk le a szokásos körünket.
Miután megmutattam a templomtornyot a bögrének, és visszamásztunk Buksival a házunkhoz, szembesültem azzal, hogy nem biztos, hogy le tudok menni a hegyről. Mert ahhoz, hogy lemenjek, előtte fel kell mennem. Míg Ladó autója tudja az összkerékmeghajtást, az enyém maximum hűséges hozzám, így azért az aggodalmam nem volt teljesen alaptalan.
Miután befogtam a lovakat, egész ügyesen lejutottunk a hegyről, arra viszont számítottam, hogy hazafelé olyan ónos esőréteg fogad, hogy sétálnom kell majd.
Sétáltam is, de nem esett nehezemre, a hóillatú erdőt sosem éreztem még ennyire magaménak. Most pedig megpakolom a kemencét, összedobom a holnapi ebédet, aztán forraltborozni fogok a kanapén.
Nagyon ritkán blogolok laptopról - mondjuk mostanában ez a mondat úgy is megállná a helyét, hogy nagyon ritkán blogolok. Pont.
Megérkeztek az első fagyok, egyre kevésbé van kedvünk kint mászkálni a kutyussal, így arra gondoltam, hogy jó este ez a blogolásra. Amikor megnyitottam a blogger felületet, azonnal a hozzászólások fület nyitotta meg, ahol egy másfél oldalas komment parkolt, amit az apám írt. Majdnem leájultam a kanapéról, a kezem és a lábam remegni kezdett. Végigolvastam, arról szólt, hogy hogyan próbálja megakadályozni a bátyámnak, hogy testvérféltékenységből megöljön engem (segítek: egy kalapáccsal gyomron vágja!). Teljesen lesokkolt, egy pillanat alatt elillant az idill, amiről hónapok óta "panaszkodom". Lefotóztam, küldtem Ladónak, hogy húha, eléggé baj van*, amikor a puszta tény, hogy megosztottam valakivel, lenyugtatott annyira, hogy rájöjjek, ez a régi blogom, az irlszabóadélos fiókommal vagyok belépve, és ez a komment 2012-es. Mire abbahagyták a testrészeim a tremolót, már Ladó írta is, hogy meggondolta magát, mégsem látogatjuk meg a szülőfalumat**, és igazából nem szeretné azt sem, hogy ők megtudják a címünket.
Én teljesen egyetértek vele, sőt, tulajdonképpen az én kívánságomra nem mentünk az elmúlt hat évben egyszer sem, de azért közben szomorú is vagyok.
Ladó családja sem problémamentes***, de amikor együtt vannak, akkor az mindig a nagy társasozások, pálinkázások, beszélgetések ideje, olyankor valahogy mindenkiből előjön, hogy azért összességében mennyire szeretik egymást. A Ladó-fiúk a legjobb testvérek a világon, ha lehetséges három részre osztani az ellentéteket, akkor ők szinte teljes ellentétei egymásnak, mégis mindenben számíthatnak egymásra. Egyik családi banzáj után a másikat várom, számoljuk a hónapokat, hogy na, mikor lehet végre találni egy okot arra, hogy ismét együtt legyünk. Sokan vagyunk, sok a munka is, főzni kell, melyik gyerek mit enne, melyik felnőtt nem eszik meg valamit: van aki nem eszik húst, van aki csak azt eszik, gluténmentes, laktózmentes, mindenmentes, eheted, ehetem? De ez valahogy soha nem elválaszt minket, hanem inkább összehoz. Ha pizzát kell sütni, nyolcat sütünk, mert sokan vagyunk, sokfélék, de hát kit érdekel, egy kicsit mindenki segít, sütni, főzni, teríteni, elpakolni.
És akkor ott vannak az enyémek. A bátyámnak holnap lesz a 35. szülinapja, az anyám minden egyes alkalommal kicsinyítő képzővel mondja a nevét, "Lacika". Például a múltkor sajnálkozott telefonba, hogy Lacika nem volt otthon, nem evett a babfőzelékből, mert nincs tányér a mosogatóban. Majd percekkel később örömködve mondta, hogy Lacika mégis evett, a számítógép előtt megtalálta a mosatlan tányért. "Gratulálok anyuka, kisfiú!" - csak az a baj, hogy ez a mondat 35 évvel ezelőtt hangzott el, azóta már nagyfiú a szentem. A testvérféltékenységről meg annyit, hogy már egyhetes koromban ki akart dobni a kukába, mert sírtam. Jó, ez egy három éves kisfiúnál normális, de később eléggé eldurvult, szakadt dobhártyák, repedt orrok és kék-zöld-lila foltok tarkították a kapcsolatunkat. Én sem voltam szent, egyszer annyira megharaptam (önvédelemből!), hogy vérzett a háta. Apám megígérte, hogy ha még egyszer megharapom, kiveri a fogaimat. Természetesen utána még sokszor megharaptam, apám pedig nem verte ki a fogaimat mégsem, de ez már részletkérdés. Most az van, hogy Lacika soksok évvel ezelőtt beköltözött a nagyszüleim házába, majd mikor ők meghaltak, anyám szó nélkül ráíratta a részét, a nagybátyám pedig némi unszolásra, párszázezer forintért szintén ráírta a nevére. Nem gond, hogy nem kérdeztek meg, az unokatestvéreimet (akik szintén ketten vannak) sem kérdezték, de mondjuk cserébe jó lenne, ha mondjuk találkozhatnánk néha, mint a Ladó fivérek. Ha azt mondaná, hogy "Hugi, számíthatsz rám, bármi van!". Jó, ezen az ötleten azért eléggé nevetek, mert álmomban sem fordult még elő soha, és ha mégis előfordulna, hogy ilyet mond, előbb bíznék valamelyik Ladó-tesóban, mint benne, de gondolom értitek, hogy én egy minimális normalitástól már elégedett lennék.
Ha már álmok, két visszatérő álmom van, az egyiket, ami egyáltalán nem a családomról szól, nem álmodtam már évek óta, de a másikat azért időnként elő szokta venni a jó tudatalattim. Nagyon élethű szokott lenni, a szülőfalum mellett dolgozom egy gyárban, amire eredetileg szántak a szüleim (többször mondták, hogy ott úgyis kapok munkát, ha nem érettségiznék le akkor is - milyen motiválóak és kedvesek, hát nem?). Mindig jelen időben játszódik az álom, tehát annyi idős vagyok, mint a valóságban, és a műszakvezetőm egy agyonsminkelt nő, ordítozik velem, hogy takarodjak a helyemre, megint nem időben jöttem vissza szünetről, én pedig hajtogatom, hogy én nem itt dolgozom, nekem van saját életem, Ladóm, Buksim, engedjen ki, de nem enged ki, hanem kényszerít, hogy dolgozzam, én pedig beállok a gyártósorra dolgozni, és terveket kovácsolok, hogyan szökhetnék meg a jelenlegi életembe. Amikor ebből az álomból felébredek, mindig elgondolkodom, hogy vajon ezt az életemet csak kitalálom-e. Aztán persze hónapokig nem álmodom az eredetileg elrendelt életemről, és olyankor hajlamos vagyok elhinni, hogy ez az igazi életem, Buksival, Ladóval, madáretetővel és gyógyfüvekkel.
Egyébként most, hogy a családomról írok, eszembe jutott, hogy a legutóbbi PMS-emkor Tommy Emanuelt hallgattunk Ladóval. Én az ágyból néztem a tévét****, akkor este Ladó készítette a vacsorát, amikor megszólalt egy szám, és én csak úgy simán elsírtam magam, mire Ladó elhajította a vajazókést, annyira megijedt, hogy mi bajom. És hát azon kívül semmi, hogy időnként jó lenne, ha olyan apám lenne, aki tud hiányozni.
Meg még az is eszembe jutott, hogy van itt a hegyen az Adél barátnőm, akivel most már vagyunk annyira jóban, hogy elmesélte az életét, meg azt is, hogy a kapcsolata rendkívül szélsőséges és hullámzó, és általában azzal mentegeti a tetteit, hogy már az anyukája is ilyen volt, ő ezt látta a családjában, és hát nem tud kilépni ebből, mert sejtszinten emlékezik a teste az ősei hibájára, és nála ez tudatalatti működés. Én meg azt mondom, hogy lehet, hogy az én testem is sejtszinten emlékezik, de akkor engem vagy elcseréltek a kórházban és valami más szülőkre emlékeznek a sejtjeim, vagy az van, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint amit gyerekkoromban láttam a családomban. De ha az utóbbi történik, akkor mindenki hátradőlhet, hiszen "csak" el kell dönteni, hát milyen könnyű, nem?
Nem.
Amúgy.
Szerintem.
Nem könnyű.
Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a sejtjeim nem emlékeznek a szintjükön a családomra, csak időnként villannak be, mint valami múló rémálom.
Amúgy teljesen kiment a fejemből, hogy miről akartam írni, amikor kinyitottam a laptopot, ugyanakkor elgondolkodtam rajta, hogy be kellene zárni a blogom. Ha egy szép napon tényleg apám kommentje lenne a "moderálásra váró"-k között, szerintem nem bíznék meg senkiben, aki meghívót kérne. Úgyhogy, ha mégis olvas, akkor innen azt üzenem neki, hogy ne merje tönkretenni egy hozzászólással az egészet!
*Káromkodtam, oké?
**Most egyébként sem, mert kovid van. Mire nem jó egy világjárvaány!
***Evelin szeptember óta kórházban van.
****Így hívjuk amikor a lángokat nézzük a kályhában. Nincs tévénk, nem volt és nem is valószínű, hogy a következő 70 évben lesz.
Még ágyban szürcsölgettük a kávénkat Ladóval, amikor véletlenül szembe jött ez a videó. Olyan pontosan fogalmazzák meg az érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat, ahogy mi nem tudjuk megtenni.
2020-ban annyira rendellenes magatartás boldognak lenni, hogy eljutottam odáig, hogy én kérek elnézést, amiért nem szorongok eleget. De az van, hogy a madárkák visszatértek az etetőbe, Buksi egészséges, Ladóval összhangban vagyunk. Felcserepeztük a muskátlikat, tettünk helyettük az ablakokba árvácskákat, elültettük a vörös és a fokhagymát, a kemence ontja a meleget. Én ennél többet nem kérnék az élettől.
Gyerekkoromban, ha valaki azt mondta "gesztenye", akkor a tesómmal összevillant a szemünk és nagyjából az volt az egyetlen pillanat, amikor tudtam, mire gondol.
A mai napig előttem vannak gyerekkorom gesztenyeháborúi. Térképeket rajzoltunk, többet is: olyat, ami valóban mutatta, hol van elrejtve az összegyűjtött vadgesztenye, és olyanokat, amiken kamu helyszínek voltak berajzolva az ellenség megtévesztésére. Az ellenség természetesen a faluban összeverődött másik gyerekcsapat volt. Voltak kémek és árulók, volt tényleges háború, amikor alaposan megdobáltuk egymást, és egyszer, amikor én lettem a kém, elloptam mindkét csapat gesztenyéjét, és eldugtam a nagyapámék füstölőjében. Nagyjából 8-10 kg vadgesztenye volt, tettemet máig nem bocsátotta meg senki. A falunkban volt egy utca, amit Gesztenye sor-nak hívtak, és amikor nyolcadikból elballagtam, az iskolaudvar hatalmas gesztenyefáit sirattam legjobban. Számomra a gesztenye azt a gyönyörű, barna fényű, kesernyés illatú csodabogyót jelenti, amit az ember zsebrevág és a zsebében simogatja, mint egy apró jószágot.
Már nagykamasz voltam, amikor először találkoztam a gesztenyével, amit az utcán árulnak forrón, illatosan. Nem kötött hozzá gyerekkori emlék, örültem, hogy van ilyen fajta gesztenye is, összeraktam (marhalassan), hogy ebből készül a gesztenyepüré, de sosem lett rajongás számomra.
Eddig.
Mert most meg az van, hogy itt a hegyen dugig van gesztenyefákkal az erdő, 40 (vagy még több) éves fák szórják a gesztenyét mindenhol és a falubeliek úgy vannak ezzel az áldással, mint a csipkebogyóval: jó, jó, csak ne kelljen lehajolni érte. Szedjen a városi turista, meg aki akar, de őket hagyják békén. Aki itt nőtt fel, annak már a fülén jön ki, de nekem, aki sosem látott még tisztességes szelídgesztenyefát, minden egyes fa egyet jelent a kánaánnal.
Az első sütéskor annyira boldog voltam, hogy a taknyos undorító idő ellenére teletöntem a zsebeimet a még forró gesztenyével, lábamhoz csaptam a Buksit és csakazértis kirándultunk egyet az őszi erdőben.
Amióta pedig az idő még taknyosabbra, még sötétszürkébbre fordult, egyfolytában előveszem ezt az elsősütés-élményemet és úgy forgatom az emléket a fejemben, mint a forró sültgesztenyét a zsebemben.
A kolléganőmnek ellobbant a szélben a mécsese*, és én vagyok az egyetlen, akit még elér, ezért folyamatos verbális gyomorrúgásokkal jutalmaz.
Nem szoktam panaszkodni, a munkahelyemről meg egyáltalán nem szoktam írni amióta eljöttem a cirkuszból, de időnként visszasírom a napi 20 hülyét, ezért az egyért cserébe. Mert az van, hogy tulajdonképpen a kolléganőm nem hülye, nagyon okos, tisztelem is az eszéért és szorgalmáért, de olyan mélységes rosszindulat és gyűlölet van benne, amivel nem tudok azonosulni, és időnként szó szerint úgy érzem, hogy undorító, fojtogató keserű gáz lepi el az irodát tőle. Már reggel úgy jön be, ha nem talál közeli parkolóhelyet, hogy mindent baszkod: ajtót, ablakot, széket, tollat. Aztán ahogy jobban belelendül, én következem a sorban. Hétfőn azzal fogadott, hogy eltűnt x összeg, amit ő a saját pénztárcájából adott oda a főnöknek, és nyomatékosan felszólított, hogy jobban figyeljek oda a pénzre - amit egyébként ő kezel.
Egy órával később előkerült a keresett összeg, bent volt a fiókjában, csak mellétette a kasszának. Igazából nem vártam, hogy bocsánatot kérjen, de azt, hogy a dühösmókus stílusán változtasson, bizony, elvárnám. Elképesztő gyűlölettel tud fröcsögni mindenről és mindenkiről. Negyven fölött jár, sosem volt senkije, utálja az állatokat (szőrösek, fujj!), és napjában ötször elmondja, hogy nem érti, hogy tudok együtt élni Ladóval, ő egyáltalán nem tudna alkalmazkodni senkihez. Örülök, hogy ezt így tudja magáról, szerintem ez jó önismereti pont, de nem lehetne, hogy ezzel párhuzamosan ne tegyen megjegyzéseket rám, aki máshogy él? A főnökünk hetente egyszer jön az irodába, olyankor a kolléganőm megtalálja a módját, hogy megalázzon előtte, vagy legalább beszóljon valamit. Ha hibázom valamiben, akkor hónapokkal később is úgy emlegeti fel, mintha rendszeresen elrontanám azt a dolgot.
És most, hogy a Főnök szeptemberben kitalálta, hogy én is vezessem az online naptárba, hogy melyik ügyfelek jönnek hozzám, mintha fokozódott volna a gyűlölete. Nagyon nehezen jöttem rá, hogy azért van ez, mert ő kap jutalékot a munkája után, én viszont (mint részmunkaidős, leggyengébb láncszem) - nem kapok. A Főnök pedig ezzel szépen megússza, hogy azoknak az ügyfeleknek a jutalékát kifizesse, akikkel én foglalkozom. Természetesen, amikor ez leesett, megpróbáltam megbeszélni vele, hogy tudok erről a dologról, és szándékosan elkummantottam a naptáramból néhány ügyfelet, hátha megenyhül az irányomba, de azt hiszem, hiba volt. Mintha ezzel is még több okot adnék rá, hogy utáljon. Az irodában hetek óta elviselhetetlen a légkör.
Vittem be almalevet a munkahelyre, hogy igyon belőle nyugodtan, de még mielőtt megkóstolta volna, már megjegyzést tett rá, hogy felkészült rá, hogy nem lesz olyan finom, mint a Sió, hiszen ez nem lé almából préselődött. Később azért megállapította, hogy nem rossz. Én nagyon naív ember vagyok, nagyon igyekszem hinni abban, hogy ha valakivel sorozatosan jót teszel, akkor az majd jót fog szülni egy idő után, de az az igazság, hogy elfáradtam. Olyanná vált, mint a köröm alá futott szálka.
A szaglásom rendszeres ellenőrzésére* esténként mécsest gyújtok, fahéj illóolajat csepegtetek a párologtatóba, mandarint falatozom és nagyon élvezem, hogy korán sötétedik, mert hamar ágybabújhatok olvasni.
Ezt is megértük.
Az őszi szünetben itt járt Blanka, nagyokat tekeregtünk az erdőben, szombaton pedig Ladóval kivittük a kerti asztalt a telek közepére, ott reggeliztünk és ott is ebédeltünk. Blanka meg is jegyezte, hogy nem tudja, hogy tudunk így élni, elviselhetetlen ez a panoráma. Igaza is van.
Miután elment, Ladóval szedtünk egy csokor krizantémot (így kell ezt ragozni?), és kisétáltunk a temetőbe. Egyikünk sem kifejezetten vallásos, ráadásul, mivel gyüttmentek vagyunk, nincs is élő halott rokonunk a közelben, kicsit furcsa volt, hogy mentünk. Ilonka néni krizantémjai kinyíltak a kertben, mindig friss csokrot tudok tenni az asztalra belőlük, így aztán arra gondoltunk, hogy kellene vinni a néninek belőle. Egészen este volt már, amikor elindultunk, nem akartuk a falunak mutogatni magunkat, nem miattuk mentünk - de itt ugye, mindenki szeret nagyon figyelni. Akkor kelt fel a hold, amikor kiértünk a falu feletti tisztásra, a tájat a holdfény, a falut az utcai lámpák ragyogták be, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy népmese hőse lennék, egy varázslattal teli világban. A temetőben ez a mágikus hangulat a gyertyák fényétől, a temetőbe látogató néhány falusi alakjától csak fokozódott, Ilonka néni sírját pedig percek alatt megtaláltuk, noha azelőtt soha nem jártunk ott. A férjével közös sírjuk van, aki már '90-ben meghalt. Ilonka néni 28 évet élt a férje halála után a varázserdőben. Az én életemre vetítve ez olyan, hogy egy éves voltam, amikor Ilonka néni egyedül maradt, és 29 amikor a mostani házunk lakatlanná vált. Akkor már írtam ezt a blogot, és fogalmam sem volt arról, hogy két év múlva ott állok majd egy idegen néni sírja felett és arra gondolok, hogy milyen kiszámíthatatlan és ködös a jövő. Nem vagyunk se népmese, se regényhősök, nem szólnak rólunk jóslatok, csak élünk bele a világba, miközben a sorsunk észrevétlenül összefonódik olyan emberekkel, akiknek a testét épp kukacok rágcsálják a földben, a lelkükről meg semmit sem tudunk. Aztán a pillanat elszállt, bohóckodtunk egy sort a gyertyákkal - én konkrétan felgyújtottam valami műanyagot, mert nem értek a mai modern mécsesekhez. Nagyon nevettem, és tudtam, hogy Ilonka néni bírná ezt, azt mesélik róla a faluban, hogy ő olyan volt, hogy mindig mindenben talált valami vicceset. Egyszer a falubeli barátnőm egy temetési misén mellette ült, azt mondta, többször szólnia kellett az öregasszonynak, hogy maradjon csendben, mert az egész padsor rázkódott a nevetéstől, olyan megjegyzéseket tett. Léna néni úgy beszélt róla nekem, hogy mindig mókázott. Hát, ha a lelke akkor éppen ott ólálkodott, volt min szórakoznia. Mondtam is, hogy majd azért biztos ami biztos, jövőre gyakorolni fogom a mécsesgyújtást.
Na, de vissza a varázserdőbe. Azt hittem (én naív), hogy a téli, tavaszi és nyári csoda után már nem érhet meglepetés az erdővel kapcsolatban. Pedig de.
A felső kép a tegnap délutáni naplemente fényében készült, az alsó pedig ma reggel. Nem telt el 24 óra a két kép között. Tegnap még élesen látszott, meddig tart az erdő, és hol kezdődik a tisztás gyönyörű zöld pázsitja, ma viszont az egész mezőt falevelek borították. Szeles reggelre ébredtünk, Buksival sétálva pedig percekig álltunk döbbenten, és figyeltük, ahogy egy-egy hullám egyben leemeli a lombot a fákról, majd apró örvénybe csavarva leteszi a fűre. Nem nagyon tudtam betelni a látvánnyal, percekig álltam ott tátott szájjal, csak később vettem észre, hogy a kutyánk ugyanezt teszi. Lehuppant a fenekére és bámulta az eget, hogyan kavarja a szél a leveleket.
Boszorkányság.
Miután kigyönyörködtük magunkat a levélhullásban, szedtünk még almát**, szeleteltünk gyújtóst***, majd sütöttem palacsintát, mert a helyi barátnőm (akit most már nevezzünk Giginek****) bejelentkezett, hogy régen beszéltünk, beugrana kávézni.
Be is ugrott, aminek aztán az lett a vége, hogy egy órával később a nővérével (és Buksival) kosarakat lóbálva jártuk az erdőt gomba után. Találtunk néhány kiló vargányát, aminek nagy része mostanra már a kemence tetején szárad, másik része pedig a hűtőben várja, hogy holnap rántott gombává változzon.
*Nem mintha félnék a vírustól, ha épp elpusztulnék, most boldogan halnék meg, de azért elég jó ilyesmivel ellenőrzés alatt tartani magam. Ugyanakkor megértek mindenkit, aki fél, mert ez nem egy barátságos helyzet, és természetesen az előző mondatommal nem azt akartam sugallni, hogy vírustagadó lennék.
**Minél jobban őszül az idő, annál keményebb az alma, és annál kevésbé árt neki, ha lepottyan a fáról. Ez friss tudás, nem tankönyvi, tehát ne vegyétek készpénznek, egyszerűen ez a tapasztalatom. Így tehát a lepréselt sok kilogram (azóta már 800 felett járunk) alma után, végre elkezdtem szedegetni evési minőségű almát is.
***Azért a királyi többes, mert Buksi természetesen mindenben segít, ha almát kell szedni, ő is szedegeti (a pocakjába), ha gyújtóst kell szeletelni, nos... ő is szeleteli, a maga módján.
****Gigi születése óta itt él, a szülei és nagyszülei is itt éltek. Beszéli a helyiek ősi nyelvét, ami nem hivatalos, tehát a világon csak a környező pár faluban értik. A férje korán meghalt, amikor a gyermekeik még csak 11 évesek voltak. Érthetetlen módon Gigi ragaszkodik hozzám, kikéri a véleményem az életével kapcsolatban (pedig jóval idősebb nálam). Gigi olyan barátnő, aki a kapcsot jelenti köztem és egy majdnem teljesen eltűnt nép között. Fontos nekem, nem is értem, miért nem neveztem el már őt korábban.
Az élet nem áll meg ősszel, csak lelassul. Most, hogy elállt az özönvízszerű esőzés, minden délután tekergünk a kutyussal. Gesztenyét, csipkét, almát, gombát szedünk, gyógyfüveket gyűjtünk. Két kézzeel adja mindenét a természet.
Aprópó almaszedés. Elmesélném, hogy milyen negatív tapasztalatunk volt a helyi almapréselő üzemmel, de az a helyzet, hogy olyan fantasztikus alternatívát találtunk Szlovéniában, hogy kár lenne panaszra fecsérelni a szót. Legyen elég annyi, hogy eddig 530 kilogramm almát vittünk, a szlovének pedig kedvesek, szorgalmasak, és üvegbe töltik az almalevünket, ami (nagyképűség nélkül) isteni finom. Az üvegeket pedig jövőre újratöltik, ha lesz mivel. Egyébként olyan nagyon büszke vagyok Ladóra. Ahogy beszél az emberekkel, legyen az magyar, osztrák, szlovén, egyszerűen valahogy pillanatok alatt eléri, hogy figyeljenek rá, tiszteljék. Lenyűgöző ez a képessége. Nélküle ez az alma körülbelül megrohadna, mert én valószínűleg feladtam volna a második lerázó telefonhívás után.
Aztán az is van még, hogy maximálisan eltűnt belőlem a megosztási kényszer, de nemcsak, hogy kényszer nincs, hanem minimális indíttatás sem. Ezt a posztot egy hete írom, és eredetileg nem is az almaprojektről akartam írni, bár azt már a nyavalya sem tudja, hogy mégis mi volt a terv. Egyelőre még nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy #vanegyblogomdeminek.
Úgy volt, hogy szombaton biciklitúrázunk, de Ladót behívták dolgozni. Pénteken viszont hazajött, ezért megbeszéltük, hogy elmegyek vele, és amíg dolgozik, addig én bejárom a vidéket.
Hogy ne csússzunk meg a dolgainkkal, pénteken délután leszüreteltük a lugast, és felavattuk a vadiúj káposztás dézsánkat is. Szüretelés közben a metszőollóval sikerült belevágnom a bal tenyerembe - ördögi eszköz az. Ömlött a vérem, Ladó kérdezte, mit hozzon, én meg mondtam, hogy "Sót!! Csak sót!". Hozta a sót, én szorítottam a kezem, ő szórta - nagyon óvatosan, nem győztem biztatni: "Még! Többet!!" Baromira tud fájni a só a sebben, de ez a néhány perces fájdalom megéri. Másnapra picit piros volt a seb környéke, mára viszont egy kis karcolás látszik csak. A só összehúzta és elállította a vérzést.*
A szakszerű elsősegély után még felavattuk az új káposztásdézsánkat. Elraktuk az első savanyúkáposztánk. Miután a szőlőnél elintéztem magam, a káposztagyaluval meg sem próbálkoztam. Mindenesetre nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen lesz az eredmény. Gyerekkoromban én csak az agyaghordóban elrakott káposztát ismertem - magamtól sosem próbáltam volna ki a dézsás eljárást. Alig várom, hogy megérjen.
Szombaton korán indultunk, egy Griffen nevű helyiségbe kellett menni, Karintiába. Felsétáltam a várhegyre**, útközben láttam, hogy van cseppkőbarlang is - de aztán sajnos zárva volt. Ahogy az a magas hegyekben lenni szokott, egész délelőtt köd volt, ezért a panorámából semmit sem láttam, bezzeg mire lejöttem a hegyről, kisütött a nap. Akkor viszont már felfedeztem magamnak egy turistajelzést, azon vándoroltam, nem voltam hajlandó visszamenni a várba, hogy napfényben is megnézzem a kilátást - pedig biztos vagyok benne, hogy megérte volna. Így is megérte, láttam egy újszülött borjút, még tiszta nyák volt, gyorsan el is mentem onnan, nehogy megzavarjam őket a mamájával. Messziről néztem, hogy életében először lábra áll - olyan aranyos volt, legszívesebben hazahoztam volna (heló birtoklásvágy). Jó volt látni, hogy létezik ilyen hely, ahol a bocik legelőn születnek, ahol nincs állatorvos, nincs ember, csak a csorda. Eléggé belemerültem a marha-bámulásba, azt is sikerült megfigyelnem, hogy gyakorlatilag a csordából az összes tehén odament az újszülötthöz "köszönni", tündéri kedvesség áradt ezekből a hatalmas állatokból. Tudjátok rólam, hogy nem vagyok valami extrém vallásos (pedig lehetnék), de ilyenkor, elnézve a természetet, mindig megérint a teremtés ereje, hogy milyen csodálatos világban élünk, mennyire érdekes, ahogyan az állatok viselkednek egymással, és hogyan gondolkodhatnak emberek úgy az állatokról, mintha csak eszközök volnának. Egyből eszembe is jutott, hogy milyen torz lenne egy párhuzamos világban, ha szelfizne a tehén a mászkos borjával, vagy posztolná, hogy hány kilogramm, hány centiméret fejkörméretű dedet hozott a világra.***
Aztán tovább mentem, beértem egy erdőbe, ahol egy kristálytiszta hegyi kis patak futott, elképesztő volt a csend és a béke. Én alapjáraton rengeteget vagyok természetben, hiszen a semmi közepén élünk, de ahogy megláttam a patakot, lerúgtam a cipőm, belegázoltam a jéghideg vízbe, és éreztem, hogy kiírja a rendszer odabent, hogy száz százalékra feltöltve.
*Ezt a technikát 14 éves koromban tanultam - akkor dolgoztam először, konyhalányként. Táboroztattunk, 300 főre, frankfurti leves volt az aznapi menü. A szakács lányával egyidősek voltunk, járósbaba korunktól ismertük egymást a táborokból. Nagy egyetértésben szeleteltük a virsliket, amikor a barátnőm véletlenül belemártotta a kést a vállamba. Szegény, csak le akarta seperni a virslit a vágódeszkájáról, de óriási volt a kondér az asztalon, a vállamig kellett emelnie. Akkor történt, hogy csak néztem, ahogy folyik a vállamon a vér, a szakácsunk meg odalépett, és egy marék sót szórt a tenyerembe, majd rányomta az egészet a vállamra. Annyira megdöbbentem akkor ezen, hogy gyakorlatilag nyávogni is elfelejtettem, de még jobban megdöbbentem azon, hogy a vállamon lévő, három centis vágás két nap múlva csak pici karcolásnak tűnt. Azóta is gyakran alkalmazom ezt a módszert. Annak ellenére, hogy elképesztően beválik, nagyon el tudom borzasztani vele a környezetem.
**Most őszintén, azért a Schlossberg mennyivel szebben kifejezi már azt, amikor egy kiemelkedő hegycsúcsra építenek várat? Valahogy ez a várhegy nekem kicsit gyenge, de valószínűleg azért, mert az alföldön nőttem fel, ahogy a legnagyobb hegy egy vakondtúrás volt.
***Erről jut eszembe, öt éve már, hogy töröltem magam facebookról. Illeve, mint kiderült, nem töröltem magam. Letöltöttem a messengert, mert kellett volna, hogy a Professzorral videócseteljünk, és képzeljétek, MINDEN öt évvel ezelőtti beszélgetésemet betöltötte. Gyakorlatilag újraaktiválta a profilomat. Ezúttal találtam egy olyan opciót, hogy ha 30 napon belül nem lépek vissza, akkor véglegesen töröl - de hiszi a piszi. Egyszerűen elképesztőnek találom az egészet, hogy még ennyi idő után is őrzik az adataimat, a beszélgetéseimet. Kicsit horror. De gondolom ez gyakorlatilag mindennel így van. Bizarr a gondolat, hogy valahol az online térben minden valaha leírt érzelmi reakcíóm, gondolatom úgy él, mintha jelenleg is _történne_. Azért amint látjátok, tudok ezzel együtt élni, hiszen most is épp az online lábnyomomat hagyom itt.
Tizenhét éves voltam, amikor először lehetőségem volt arra, hogy egy teljes nyárra kimenjek Angliába dolgozni. Az viszonylag önálló életem már előtte elkezdődött, próbáltam leválni a bigott vallásos szüleimről. Valószínűleg el tudjátok képzelni, hogy olyan családdal ahol a gyereknek minden étkezés előtt imádkoznia kellett, nem ehetett csokit, és nagyjából mindenfajta földi öröm bűnös tevékenységnek számított, a kamaszkor (ami amúgy sem egyszerű) szinte tomboló vágyat hozott arra, hogy elköltözzem, saját lábamra álljak, ne kelljen alkudozni, hogy "amíg a kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit én mondok". Felvezetésnek elég ebből ennyi, ott tartottam, hogy a lehetőség, hogy egészen Angliáig mehetek, dolgozhatok pénzért, végre vehetek magamnak új cipőt, ruhát, bármit, szárnyakat adott.
El is repültem, a nyár nagyon hamar elszállt, kicsit ráhúztunk, az utolsó középiskolai évemről késtem egy teljes hetet és akkor még örülhettek, hogy egyáltalán visszamentem. A józan eszem súgta, hogy azért jó lenne leérettségizni, mielőtt hozzá megyek az első Wales-i fiúhoz, akivel összehozott a balsors. A hazautazás előtt néhány héttel már aggályos volt, hogy a rengeteg (de tényleg rengeteg!) holmit hogyan fogjuk hazaszállítani, mégis milyen formában csomagoljunk, hogy a dolgaink biztonságban landoljanak. Végül az egyik sportboltban találtam egy megfelelő méretű* Adidas táskát, két kereke volt, lehetett húzni is, de vállra is lehetett venni, vagy két füllel, ketten cipelni. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ez a táska lesz életem következő évtizedének egyetlen biztos pontja. Pontosan egy évvel később ebbe a táskába pakoltam össze az életem, és indultam el Pécsre úgy, hogy nem tudtam, aznap este hol fogok aludni. Három évvel később ugyanazzal a táskával mentem vissza Angliába, majd jöttem vissza Magyarországra. Költöztem vele Zalaegerszegre, Szombathelyre, isten háta mögötti Vas megyei falvakba, végül Ladóhoz.
Ladóval való szétköltözésünkkor nem vittem, éveket pihent az ausztriai lakás padlásán. Amikor tavaly megvettük a házunkat, és decemberben beköltöztünk, már csak mint lomot hoztuk el. Néhány hete, amikor kipakoltunk a pölés helyiségből**, akkor került elő, utoljára. Ladó futólag megkérdezte, kidobhatja e, én pedig gondolkodás nélkül rábólintottam. El sem búcsúztam tőle, tegnap este jutott eszembe, hogy azért talán illett volna mondani néhány szót. Valami ilyesmit: Istenáldjon, soselássalak többé, de azért kösz.
Így múlnak el a tárgyaink. Évekig fontosak, észre sem vesszük, hogy teszik a dolgukat. Aztán úgy lesznek haszontalanok, hogy fel sem tűnik.
*És a görkorcsolyámat haza sem tudtam hozni.
**Van egy helyiség a házban, aminek földes a padlója. Kamra lehetett, vagy pince helyett használták - van egy bebetonozott szőlőprés benne. A nagy pelék imádnak ott futkosni, a teteje deszkázva van csak, a padlásról könnyen lejutnak. Elvileg idén már alszanak. Róluk neveztük el a helyiséget. "Mi az a pöle? Ollan mint a mukucs!" (Bödőcs)
Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon hosszú távon milyen hatással lesz a személyiségemre, hogy ennyire eltávolodtam a világtól.
Ahogy a képeken is látszik, Buksi mindenhol ott van, ő a főszereplő. A szüreteket együtt toljuk, a sétákat általában hétvégén, Ladóval - habár pont ezen a héten eddig mindkét nap csavarogtunk, nem zavart minket az eső sem.
Esténként 11 fok van, hajnalban 4, úgyhogy mi bizony begyújtottunk a kiskályhába. Nem is azért, mert fagyosak vagyunk, hanem mert eléggé romantikus volt, ahogy kint szakadó eső, dörgés-villámlás, szélvihar, idebent pedig forró tea, ropogó tűzzel. Kicsit úgy is érzem most a nagyvilágot, koronástul mindenestül, hogy óriási vihar tombol, én meg ülök a kis buborékomban. Néha még szégyellem is magam emiatt, mert látom közben, hogy másoknak milyen nehéz most. (De azért álszentség lenne nem leírni, hogy ezt a szégyent elég hamar elhessegetem.)
Adéllal beszélgettünk erről az elzártságról, ő azt a szót használta erre az érzésre, hogy láthatatlanok vagyunk. Kicsit tényleg olyan. Viszont míg én ebben abszolút otthonosan érzem magam, ő szenved ettől. Mellőlem már akkor elkoptak a barátaim*, amikor még nem éltünk itt. De hát nem vetem a szemükre, végül is mindig én költöztem odébb. "most sehonnan nem látszom, hová is bújhattam tényleg,... ha tudtam volna, hogy ennyire nem keres senki, nem bújok annyira bonyolult helyekre el." (Kiscsillag).
Azt reméltem, hogy a szeptember beköszöntével majd a blogolási kedvem és időm is visszatér, de úgy látszik, ahogy kitart a jóidő, úgy tart ki a sok apróbb-nagyobb munka a ház körül. Nagyon kiegyensúlyozottan telnek a napok, mindig van teendő, és vannak új tervek.
Készülünk a télre. Fát kell vágni, előkészíteni. A szilva mostanra bevégeztetett, ami nem pitébe sült, abból lekvárt főztem. A lekvárkészítés eszembe juttatta gyerekkorom lekvárfőzéseit. Olyan hangulatban telnek a napok, mintha álmodnék. Sokat gondolok a nagymamámra, arra, ő hogyan főzte a lekvárt, hogyan sütött kalácsot, milyen szokásaik voltak, amiknek akkor, gyermekként nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mégis ennyi évvel később milyen sokat jelentenek. Idén lesz az első, hogy teszünk el savanyítani káposztát, illetve az első kemencegyújtáskor megpróbálkozunk a kenyérsütéssel is.
Aztán mostanra száradt le teljesen a nyár végén szárított gyógynövénycsapat. Ma morzsoltam le a legnagyobb adagot - hittem én, mert amikor végeztem, kedvet kaptam, hogy szedjek még. Így elmentünk Buksival sétálni egyet, hazafelé egy óriási csokor cickafarkkal tértünk meg. De szedtem csalánt, learattam a rozmaringot és még volt egy kis citromfű, hát azokat is mind feltettem száradni. Az egész lakás teafűillatban úszik most.
Azt hiszem, jól vagyunk.
Buksit műteni fogják majd, jövő héten viszem vérvételre. Nem életmentő műtét lesz, csak a bűzmirigyét távolítják el - nagyon sok probléma volt már vele, mostanra döntöttünk úgy, hogy ideje megválnunk tőle. Azért persze kicsit aggódom érte, mert hát ő a legkedvesebb négylábú családtagunk.
Írtam egy marhahosszú posztot, ami nem tudom, hogyan, de eltűnt. Füstöl az agyam. Olyan ritkán tudok írni, aztán ilyeneket csinálok, hát ajjmár.
Na, de csak azért is mesélek, megírom újra.
Ma reggel azzal kezdtem a napot, hogy elaludtam. 6.30 helyett 7.40-kor keltem, de gondoltam, egy kávénak mindenképpen bele kell férnie. Aztán nem tudom, mit bohóckodtam el, de a tűzforró kávét végigöntöttem a pizsamámon. Megégettem a mellkasom és a hasam. Kezdtem bosszús lenni, pedig, ha úgy vesszük szándékosan aludtam el - kinyomtam az ébresztőt, csak még öt percre, helló szeptember 1.!
Egy gyors zuhany után beugrottam a kocsiba, és elmentem dolgozni. A munkahelyemen egyébként egyre morcosabb vagyok. Nehéz az emberekkel folyamatosan kedvesnek lenni, én fáradok, ők meg mintha egyre balfaszabbak lennének. De nem is akarok erről túl sokat nyavalyogni, még mindig ez az egyik legjobb munkahelyem. Igaz, nézzük meg a korábbiakat, mindegyikről ezt meséltem, aztán tudjuk mi lett.*
Amúgy azt akartam mesélni, hogy pénteken véletlenül tekertünk 92 km-t. Hogy lehet véletlenül?
Könnyen.
Ladó autója egy terepjáró, ezért speciális szervízbe volt időpontja, Zala megyében, valami megjegyezhetetlen nevű apró kis településen. Kitaláltuk, hogy feldobjuk rá a biciket, tekerünk egy könnyű, 30 km-es távot, felszállunk a vonatra és hazajövünk. A terv jó volt, azzal viszont nem számoltunk, hogy 30 km után, azt mondja a vasúttársaság, hogy vágányzár van, kerékpárszállítás a vonatpótlóautóbuszokon nem lehetséges. Ki gondolná, hogy az iskolakezdés előtt (alatt, mert szeptember 15-ig!) ezek éppen pályakarbantartási munkálatokat folytatnak?
Ladó bedobta, hogy vegyünk ki egy vendégházat, és aludjunk ott valahol, hiszen ezeken az istenhátamögötti helyeken mindig vannak vendégházak - és voltak is -, de én nagyon nagyon nagyon haza akartam jönni. Hát ki eteti a Buksit este?** Végül megegyeztünk abban, hogy a Google gyalogos térképe szerinti útvonalon megyünk, hogy elkerüljük az extrém autóforgalmat. Így, a legközelebbi vasútállomás 47 kilométerre jött ki.
Már alaposan benne jártunk a délutánban, megcéloztuk az utolsó, 23.07-es vonatot, aztán hajrá.
Azok a gyönyörű zalai dombok, azok a kis gyöngyszem falvak! Nem egy szegedi síkság ez, de a szlovén és osztrák terep már megedzett minket, jól bírtuk a szinteket.
Ami igazán meglepetést tudott okozni, az a valóság eltérése a térképtől. Ahol valamikor út állt, ott most embermagas csalános, elkerített terület, vagy akácerdő. Azt csak a legvadabb álmainkban tudtuk elképzelni, hogy mit tud tenni egy elvadult akácerdő két biciklivel.
Fél tízkor találtunk egy kocsmát, Ladó vett pár sört, 22.40-kor pedig az állomáson sörözve azon nevetgéltünk, hogy egy defekt még belefért volna, de azért talán ideje lenne lottóznunk.
Aki eddig számolta volna, annak még ideírom, hogy ezután a 77 km után, még a vasútállomástól 15 km-re lakunk. Na, az egész exrém távolságon ez utóbbi esett csak nehezemre. Addig az ismeretlen táj szépsége, a kaland pörgetett mindkettőnket, sokat mókáztunk, beszélgettünk, de azért a végén mindketten alaposan elfáradtunk.
Közvetlenül ezután jött a csalános - érthetetlen, hogy azt miért nem fotóztam le.
Ma meg olyan volt még, hogy amikor jöttem hazafelé munkából, bejelentkezett a falubeli barátnőm (nevet kellene már adnom neki), hogy a barátnőjével eljönnének kávézni hozzám. Gyorsan összedobtam a már ismert gyümölcsös pitét, mert milyen jó is úgy vendégeket várni, hogy sütiillatban úszik a ház.
Fél ötkor hívtak, hogy közbejött valami, mégsem tudnak jönni, úgyhogy erre lőttem egy fotót a pitéről***, meg írtam az Adélomnak, hogy "tali a keresztnél?"
Így esett, hogy a fél pitét elajándékoztam, a másik felét pedig egy falásra megettem volna, de inkább félretettem egy kis szeletet, hogy holnap reggel legyen miért felkelni.
... Vagy legalábbis nem kinyomni az ébresztőt.
*Mi lett volna, felmondtam. :D
**Például Adél, vagy a hibbant szomszéd. De nagyon úgy néz ki, hogy amióta itt élünk, én nem akarok sehol máshol aludni, ha ingyen adnák Tenerifét, akkor sem, hiába lenne akár ezer ember is, aki, megeteti a kutyust.
***Nem nyalizásból mondom, de idén megpróbálok annyit sütni belőle, hogy megunjam. Most lett igazán mennyei, egy fél szilvafát rápakoltam. :)
Hosszú hónapok vannak mögöttünk. Március óta nem volt olyan hét, hogy Ladó hétköznap itthon aludt volna. Hétvégén pedig vagy a különböző munkáinkat pótoltuk a ház körül, vagy aktív szociális életet éltünk a család különböző részeivel, barátokkal, sőt, a hibbant szomszédaink is voltak nálunk. Ráadásul olyan bénák voltunk, hogy amikor szabit vettünk ki, nem egyszerre voltunk, hanem váltott héten - főleg a gyerekek miatt, akik korosztály szerinti bontásban voltak nálunk. A 10-14 éves csapat korábban jött nagymamai felügyelettel, a nagyok meg amikor csak kedvük volt, így aztán csak pislogtunk, hogy mikor leszünk már kettesben. Na, nem mintha nem oldottuk volna meg, de azért a kisebb nagyobb szerelmes eltűnések messze álltak attól a minőségi időtöltéstől, amire mindketten vágytunk.
A mostani hétvégét sikerült úgy összehozni, hogy az összes feladatunk annyi volt, hogy Somát elfuvaroztuk a nagymamájához pénteken. Igaz, csütörtökön még nálunk volt a Kölyök, és kirándultunk egyet, azért estére sikerült ketten maradnunk, és még moziba is eljutottunk.
A Csillagos Eget néztük, 3D-ben. Minden este vetítik, csak vannak esték, amikor a felhős, viharos időjárás miatt élvezhetetlen a műsor. Aznap este tiszta volt az égbolt. Kitettük a napozóágyakat (ezúttal csillagozóágyakat) a telek közepére, bontottunk egy üveg villányit, és koraestétől éjfélig csak beszélgettünk és bámultuk az eget. Alkonyatkor még csak ígérte az este a csillagokat, aztán egyik pillanatról a másikra lekapcsolták a világítást, és egyszerre ragyogott fel többmillió csillag. A kiömlött tej is szépen kirajzolódott, mi pedig hirtelen nagyon aprónak és butának éreztük magunkat. Hogy lehet, hogy az ókorban néhány bölcs ember úgy ismerte a csillagokat, mint a tenyerét, mi meg azt sem tudjuk, melyik a Mars vagy a Szaturnusz?Csodálatos a világ, ahogyan minden a helyén van benne, ahogy működnek ezek a dolgok, anélkül, hogy tudnánk, mi hajtja.
Végül három hullócsillagot is láttunk, és ez a néhány óra engem annyira feltöltött mentálisan, mintha kicseréltek volna.
Pénteken elvittük Somát, hazafelé beugrottunk Ladó apukájához Siófokra, aztán olyan útvonalon indultunk vissza, hogy megálltunk csobbanni, meg enni egy lágost. Füreden rollert béreltünk, sajnos a tömegtől nagyon nem lehetett mocorogni, ezért felgurultunk a hegyre (elektromos roller, elég jó kis kütyü), elmentünk egészen Arácsig. Egyszer megálltunk inni egy fröccsöt, leültünk a partra, néztük az emberek fogatagát és úgy éreztem, hogy van egy buborék, amiben vagyunk mi ketten a magunk csendjével és vannak a többiek. Olyan távolinak tűnt, hogy valaha én is ott mentem a tömegben, valamikor régen mennyire próbáltam beilleszkedni, most meg csak ültünk ott Ladóval, összemosolyogva, mint akik valami távoli bolygóról tévedtek ide. Közben meg olyan jó volt csak úgy lenni, volt egy hely, ahol hangulatos jazz zene szólt, élveztük, hogy nyár van. Éjfél után értünk haza.
Szombaton meg úgy ébredtünk, hogy nem kellene csinálni semmit. Így aztán felültünk a bicajunkra, áttekertünk Szlovéniába, találtunk egy mennyei éttermet, ahol van mindenféle vegán/vegetáriánus opció is a helyi dolgokból. Jól belakmároztunk, utána még tekeregtünk egyet. Ötvenkét kilométert sikerült tekerni, ebből körülbelül 26 km teljes hegymenet volt. A szlovén terep, az itteni dimbes-dombos vidékhez képest nagyon kemény, én a magam részéről teljesen kimerültem.
Azért ma délelőtt még összekaptam magam és főztem hagymakrémlevest, rakott padlizsánt, és kipróbáltam Milonka receptjét. (Én! Aki pogácsán kívül soha nem süt semmit... de ha már itt van ez a rengeteg gyümölcs, kellett valami.) Köszi Milonka, Isteni lett. (Ami nagyon nagy szó, mert én kifejezetten antitalentum vagyok sütik terén.)
Szeder, szilva, alma, és egy szem, gyönyörű érett füge
Ezt a posztot azért írom meg, hogy jövő februárban, amikor elkezdem a magocskákat elvetni, akkor emlékeztetni tudjam magam, hogy merre akarok fejlődni.
A borsószüret után tökökkel ültettük tele a kert azon részét, ahol nincsenek óriáskaspók. A tökök mindent elfoglaltak, gyakorlatilag nincs olyan hely a kertben, ahol nem tök van. Ebben igazán az a szomorú, hogy sütnivaló tökként árult palántát vettem a piacon, de ezek tökmagnak való tökök (amiből a helyiek egyébként tölmagolajat sajtolnak). Nem tudom, mit fogunk kezdeni ennyi tökkel, de mindegy, most már nem irtom ki. Jövőre majd okosabb leszek! (Térjünk vissza erre majd egy év múlva.)
Szóval maradt a paprika, az uborka, a paradicsom, padlizsán és a krumpli. Illetve Ilonka néni tormája is kinőtt, vele egyelőre olyan a kapcsolatunk, hogy szemmel tartjuk egymást.
Az óriáskaspós próbamódszer abból állt, hogy gyakorlatilag úgy kezeltük ezeket az edényeket, mintha magaságyások lennének. A kaspó aljába, 40 centi vastagon nedvességtől már rothadásnak indult falevelet tettünk. Arra tettük a termőföldet, majd palántázás/vetés után frissen nyírt fűvel mulcsoztuk. A kert teljes területe nem haladja meg a harminc négyzetmétert, és tavasztól idáig messziről sem látott kapát soha. Időnként, amikor egy gazfickó kinőtt a mulcsból, azt kézzel kihúztam, és a helyére tettem egy kupac fűnyesedéket. A mulcsozás előnyei között szerepel, hogy nem kell állandóan gazolni - csak a számunkra kedves növény bújhat ki a földből, a többiek nem kapnak fényt, illetve folyamatosan nedvesen tartja a talajt, ezzel biztosítva a növényeinknek, hogy ne száradjanak ki akkor sem, ha egész nap 30 fokos napsütés van. Ugyanakkor nem kell attól tartani, hogy elrohad minden, hiszen átengedi a vizet. Bár ezt mindjárt meg is cáfolom.
A krumpli gyönyörű lett, még úgy is, hogy gyakorlatilag nem láttuk virágozni a növényt mert poloskák rágták folyamatosan. Végülis, a krumplinál a gyökere a lényeg, lótetű nem jutott hozzá. Amit jövőre mindenképpen szeretnék máshogy csinálni a krumplival kapcsolatban, az az, hogy 15 szem vetőkrumpli kevés egy ekkora bödönbe. Mindössze egy rekesznyi krumplink lett, ami nemhogy egy télre, de egy hónapra sem elég. Nem haragszom magamra emiatt, nem tudhattam, hogy mennyien férnek el, de ennek kb a duplája simán mehet.
A többiekről meg nincs mit írni. A padlizsán a király mindenki felett, bár a paprikával versenyezhetnének, olyan szép termést hoztak. A paradicsom szépen indult, viszont emellett a csapadékmennyiség mellett sajnos a termés rothad. (Itt cáfolhatnám a mulcsozás rothadás elleni képességét, de az a helyzet, hogy ekkora mennyiségű csapadék mellett a környék összes szabadföldben termett paradicsoma elrohadt. Sajnos erre a fóliasátor lenne a tuti megoldás.) Az uborka meg, ha az ember egyszer elfelejti locsolni, annyira duzzog, hogy egy hónapig semmit sem terem, neki aztán nincs az a víz mennyiség, ami elég lenne, mulcs ide, vagy oda. Előtte mondjuk ő vezette a toplistát, amikor még se paprika, se padlizsán nem volt.
Amit jövőre mindenképpen szeretnék, az ideieken kívül: hagyma, répa, petrezselyem, retek, cékla és saláta. Idén sikerült Ladó kertészetéből fennmaradt, "lejárt" magokat vetni - egy sem kelt ki. (Több napi munkám volt kuka, de ezen végül csak nevettem. Ki gondolná, hogy le tud járni egy mag??) Ezeken kívül szeretnék zöldbabot és főzni való kukoricát, napraforgót*, és legalább háromszor ennyi zöldborsót, illetve másfajta paradicsomot.
Az idei év nagy tanulsága az volt, hogy ennél sokkal több munkát tudnék vállalni a kertben (a szociális élet hátrányára), illetve nem csak munkában, termésben is jó lenne kicsit többet teremteni. Nem álmodozom az éves zöldségszükségletünkről, de ha legalább a felét sikerülne megtermelni, annak nagyon örülnék.
Összességében azért elégedett vagyok, mert az idei mindenképpen teszt-évnek indult. Semmiképp nem akartam túlvállalni magam, hogy csalódás legyen - nos, ez azt hiszem, sikerült.
Ami részleges kudarcként értékelhető, az a gyümölcs felhasználása. A körtét ugyan összeszedtem pálinkának, de a sok utánaolvasás és művelődés után, végül nem kezdtünk bele, mert mire szép mennyiségű körte összejött volna, az eleje gyakorlatilag elrohadt - márpedig, minőségi párlatot csak jó minőségű gyümölcsből lehet készíteni. Erre jövőre visszatérünk. Na, nem mintha versenyre akarnánk vinni a pálinkát, de ha már adott a gyümölcs, valamit kezdeni is kellene vele. Befőttet meg nem teszek el, annak ellenére, hogy Lovasi szerint az "egyiktől fekete, a másiktól pedig rózsaszínű lesz az élet".
A kudarc azért részleges, mert az almatermés viszont gyönyörű, szorgalmasan szedem az almát, amit darálás után le tudunk préseltetni. Ez a projekt folyamatban van, a szedett alma nem rothad.
Ezen kívül szilvafánk van még, aki említésre méltó, de neki még érnie kell. Szilvás pitéről álmodozom vele kapcsolatban, meg talán lekvárról (ebben még nem vagyok biztos, hogy bele akarok vágni).
Nagyon sokat kell még tanulnom, ahhoz, hogy ez könnyebben menjen, főleg türelmet és kitartást. Az egyetlen, amit szerintem százszázalékosan teljesítettem a tervből, az az volt, hogy ha valami nem sikerül úgy, ahogy kellene, akkor intézzem el egy vállrándítással. Tudatosítottam magamban, hogy bizony, ez nem a Lidl, hogy bemegyek a légkondicionált üzlethelyiségbe, és leveszem a polcról a friss zöldséget. (Amivel egyébként nincs semmi gond!) Kertet ápolni, és gondozni nem könnyű feladat, de én ezt akartam, választottam, és lehetőségem van rá, hogy tegyem, ezért azt hiszem igazán megengedhetem magamnak azt is, hogy ha valami nem tankönyvi tökéletes, akkor azt lazán engedjem. Na, ennyit erről. Így is kilométeres lett ez a poszt.
Rengeteg képem van, tényleg csak néhányat töltök fel.
Ekkora az egész kert - az a fura bokor a dézsában, az alábbi padlizsán
Nem tudom, hol éltem eddig, de sosem gondoltam, hogy a padlizsánnak ilyen szép virága van
*A madarak az etetőből elvetettek néhány szem napraforgómagot. Ezt például a muskátlisládába sikerült bedobniuk, ahonnan még időben átültettem - sajnos baleset érte. Viszont jövőre jó lenne néhányat megtartani télre a madárkáknak. Annyit úgysem tudok megtermelni, hogy egy egész télre elég legyen nekik...
