Napóleon folytatás

Én olyan sokkban vagyok most, hogy fekszem az ágyamban, és a fejemben két kifejezés váltakozik, valami ilyesmi: *miaszaaar* és *tejóisten*.

Itt írtam egy posztot korábban Ladó másik bátyjáról és ezt pedig azért írom, mert talán, ha leírom, rendezettebbek lesznek a gondolataim és az érzéseim, mert jelenleg a káosz az uralkodó színvonal odabenn.

A káoszhoz hozzásegít az a kb egy liter pálinka, amit ma megittam. Már a józanodási fázisban vagyok, és nagyon kultúráltan sikerült inni, de azért volt egy erős óra, amikor a túlélésért küzdöttem.

Az történt, hogy a Ladó fiúk megegyeztek pár hete, hogy február 29.-én tesó-találkozót tartanak a rezidenciánkon. Ebbe a programba végül belekotort egy kicsit, hogy az egyik unokahugi születésnapi partija is erre a dátumra esett. Hogy kinek/minek köszönhető, hogy végül erre a partira meghívást kaptunk, de az tény, hogy ez lett a vége.

Azt  meséltem korábban, hogy Napóleonék gyerekei ugyanazzal a szeretettel és rajongással vannak irántam, mint Ákos gyerekei, és nekem az az erős gyanúm, hogy végül a szülinapos kérése volt, hogy menjünk mi is. 

Eljött tehát a mai nagy nap, reggel egy kényelmes pulcsiruhába bújtam, nem sokat agyalva a "társadalmi konvenciókon". Diónyira zsugorodott gyomorral, 200-as pulzussal érkeztünk a helyszínre, és akkor azzal a lelkiállapottal léptem át a kaput, hogy történjen bármi, én önmagamhoz akarok hű lenni, magamnak akarok megfelelni, nem nekik. Ezt ugyan néhányszor elmantráztam magamban, de a pszichoszomatikus tünetekkel nem tudtam mit kezdeni. 

Napsiék egy kacsalábon forgó palotában laknak. A gyerekek bordarepesztő, hosszú ölelése szépen egyensúlyban tartotta a kínos bemutatkozást, Napsiné szüleinek, akik ugyan elváltak, de ilyen családi alkalmakkor szépen összeülnek a nagyasztalhoz. Ott kezdtem, hogy elmondtam a nevem, udvariasan kezet fogtam, elfogadtam az első gyümölcspárlatot, majd kb 2 perc után már a padlón ücsörögtem a 3 gyerekkel, Harry Potter kvízt játszva. Az öregek meg várták a magyarázatot, hogy ugyanvajon kihez tartozom, és mit keresek egy ilyen családi rendezvényen. Ez a hálátlan* feladat végül Ladónak jutott, addig valahogy senki nem vette a fáradtságot, hogy elmondja nekik.

Aztán én nem tudom, mi történt pontosan, valahol a harmadik pálinka és az ebéd után belépett a látókörömbe Napsi, és onnantól mi ittunk. Durván. 

A fogadásomnak nem lőttek azonnal, én ültem a kanapén, körülöttem a gyerekek, meg a kvíz, bújnak, és beszélnek hozzám, én cirógatom a hajukat, hátukat, közben pedig Napóleon sorozatosan hozza a pálinkákat, és beszél hozzám, egyfolytában hozzám, én pedig, a gyerekekkel együtt értetlenül állok a hatalmas érdeklődés középpontjában. Néha fantomfájt, hogy nincs ott a Professzor, a másik két kislányával, őket ismerem, nekem ők jelentik "Ladó családját", teljesen elvesztem, és valahol a 10. pálinka után kezdtem érezni, hogy amúgy, ez a mennyiség elég sok. 

Szerencsére ők messze laknak, bármikor el lehet indulni azzal az indokkal, hogy késő lesz, mire hazaérünk. Ugyanakkor Napsi szájából olyan mondatok hangzottak el, hogy "ha legközelebb jössz, van még egy csomó különlegesség, amit meg kell kóstolnod", illetve "Ladó azt mondta, még egy utolsó, búcsú pálinka belefér, a meggyet még nem is kóstoltad!". Erről az utóbbiról kiderült, hogy teljes kamu volt, de én, mint egy jó kislány, alázattal vettem tudomásul, hogy itt inni kell és kész. 

Hazafelé megittam 3 liter vizet, és iszonyú mázlim volt, hogy szépen ettem és okosan osztottam be a víz-pálinka arányokat közben. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy én még életemben nem ittam ennyi szeszt ilyen rövid idő alatt. 

Azonban annyira megterhelt engem érzelmileg ez az egész, hogy végig úgy éreztem, nem tudok megbírkózni ezzel a légkörrel, ami ott van. Minden tökéletes, a bútorok, a ház, minden iszonyú modern (ha gonosz akarnék lenni: sznob), de nincs a helynek lelke. Úgy nőtt fel ott 2 kislány, hogy nincsnek kitéve a rajzaik a hűtőre, nincsenek róluk családi (vagy bármilyen) fotók kint. A lakásuk egy katalógus, ők maguk pedig emberek, de hol az érzelem, hol az indulat, az öröm, a bánat? Napóleon közben annyira boldognak tűnt, ennyi idősen (45+) elvégezte álmai tanfolyamát és most azt dolgozza, ami a gyerekkori álma volt. Ő maga a föld fölött lebegett, nagyon kedvesen, nyitottan és örömmel hozta a kis saját főzésű pálinkáját, de a gyerekek bújtak és öleltek, mint 3 kis félős mókus, a többi felnőtt pedig az asztalnál beszéltek semmitmondó** dolgokról. Olyan volt, mintha Napóleon is egy kicsit gyerek volna a többiek között, akik odagyűltek körém. 

Néhányszor sikerült elkapnom, ahogy a felesége rosszalló pillantást vált a nővérével, de olyankor elmondtam a mantrámat, megkerestem a tekintetemmel Ladót, aki szinte mindig azonnal válaszolt a szemével. Volt egy nagyon furcsa mozzanat:

 ennyi embet nem tud együtt enni, így én a gyerekekkel meg a nagyi-papikkal ettem, a felnőttek pedig külön. Mi utána a kanapéra telepedtünk, egyszer csak hallom, hogy valaki beszél hozzám, én pedig Ladót néztem, folyamatosan. Hallottam, ahogy valaki mondja "ne őt nézd, én szólok hozzád", de én meg csak néztem további Ladót, amíg ő meg nem szólalt, végtelenül kedvesen, hogy "Napóleon az, ne rám nézz!" Az agyam, abban a közegben úgy működött, hogy nem vette be, hogy más is képes beszélni hozzám, Ladón és a gyerekeken kívül. 

Kérem, engem ezek az emberek 5 évig levegőnek se néztek. Bocsánat, de ezt még szoknom kell. Valahol nagyon pozitívan értékelem a császár viselkedését, megtisztelő ez a személyem iránti lelkes érdeklődés, de nem vagyunk ezzel kicsit megcsúszva? Vagy legyek olyan, mint a barátaim akiket az előző posztomban felsoroltam, és "álljak felette" ennek a kicsinyes, egoista dolognak, hogy mi volt 5 év alatt, és örüljek annak, amit most kapok? 

De ennyi idő után, ez a megkésett érdeklődés, őszinte? Rágódjak ezen? Érdemes? Vagy marad minden a régiben? Lesz ebből egy fél barátság? Sose lesz? Nem rajongok a felszínes kapcsolatokért, ha valkit befogadok a lelkembe, az mindig számíthat majd rám, és én is alapnak veszem azt, hogy számíthatok rá. Ladónak pedig ez is a családja. 

Ahh shit. Passz. Alszom egyet. 

Sajnálom, ha zagyva a poszt, de ezeket most ki kellett írnom magamból. Köszönöm a figyelmet. 

*Papa válik, 10 éve barátnője van, és a következőt mondta: "Nagyon bátor vagy, hogy így vállalod az új barátnődet!" Ladó: "Már öt éve elváltam. Azóta ő az egyetlen barátnőm."

**Úgy mint: munka, ház, autó.

***Ja, ezt még ide teszem: gyakorlatilag erre az iszonyú gazdag családra nézve napokat szorongtam az ajándékomon, hogy elég jó lesz e, megfelel e majd a "követelményeknek". A szülinapos arcát látva elégedetten konstatáltam, hogy ez így rendben van, de azért kaptam egy beszólást anyukától. Elengedtem a dolgot. Ha neki nem tetszik, az MÁR nem baj. 

Szólj igazat...

... betörik a fejed. 

Nincsenek gyerekkori barátaim. 

Ladó a barátom (is), rajta kívül a Kölyök, a Professzor és Eszticsillag van, illetve vagytok itt a blogon, akik jó szívvel gondoltok rám (fura is, hogy trollok eddig nem találtak meg). Eszticsillag a legrégebbi barátom - idén leszünk 10 évesek.

Lehetnének régebbi barátaim, de akit annak hittem, letagadott, aki meg az akart lenni, én nem akartam. Így alakult, hogy nincsenek gyerekkori barátaim.

Tegnap előkerült egy olyan lány az életemből, akit akkor ismertem meg, amikor az első blogomat kezdtem írni, tizenhat évesen. Egy időben sokat leveleztünk, álmodoztunk, meglátogatott, azután én látogattam, sokat nevettünk, és volt, hogy sírtunk is. Aztán annyi sok olyan dolga lett, amivel nem tudtam azonosulni, hogy egyszer csak megmondtam neki, hogy bocsánat, de nekem más utam van.

Az esküvőjére pl. meghívott, de mivel az ő baráti körében volt egy fiú, aki hogyismondjam, engem a vőlegény baráti asztalához ültetett, ahol arról mentek a fogadások, hogy szerintük hány napot bír majd ki a házasságuk. Végül hónapokig húzták, de még abban az évben elváltak, és a következő évben terhes lett valaki mástól, nagyjából eddig követtem az eseményeket. 

És most előbukkant egy nagyon furcsa e-maillel, amiből én arra következtettem, hogy nem boldog, a segítségemet kérte.  Az indok: rajta vagyok az 50-es* listán. Azon emberek listája ez, akik számottevően hatottak rá a múltban. Megírtam neki, hogy én mit gondolok a helyzetéről ennyi év távlatából, amire másnap reggelre már olyan levelet írt, hogy én félreértettem, ő nagyon is boldog, és köszöni, de akkor mégsem fogok tudni segíteni neki. 

Még váltottunk ma néhány sort, de én ezt ennyiben lezárom. Nekem véleményem van, gondolataim vannak, amiket akkor is vállalok, ha azzal megbántom a másikat. Ilyenkor igyekszem finoman csomagolni a mondanivalót, de persze pontosan tudom, hogy benne van a pakliban, hogy meg fog sértődni az illető. 

Azt hiszem, azért maradt végül ennyire kevés barátom, mert ők tudják ezt értékelni. Felette állnak ennek a gyermeki sértődésnek, értékelik a szándékot, akkor is, ha közben nem értenek egyet.

*50 ember! 50!! Ez csak nekem sok? Vagy én vagyok ennyire magamnakvaló, hogy rám alig hatnak emberek? Vagy túl magasra tettem a lécet? 30 év alatt megjártam néhány országot, Magyarország összes megyéjét (ebből 7 megyében laktam is), tehát nem vagyok az a seggemen ülős fajta, ráadásul olyan munkám volt évekig, hogy ha létezik a "túlsok" emberrel való találkozás fogalma, akkor az rám duplán igaz. Na de 50 ember? Vajon mind az 50től kér tanácsot? És ha igen, akkor egy nagyon-boldog, kiegyensúlyozott ember, mire kér tanácsot/segítséget? Valami baj lehet ezzel a szegény lánnyal. 

Az alkotás öröme

Kinek van meg az általános iskolai rajzórák temperaillata? És az, hogyan bénáztuk fel a félfamentes rajzlapot a rajztáblára? És az, hogy a legnagyobb igyekezetünk ellenére is összefolyt a vízfestékkel festett alakok mosolya, ami - mire eljutott a száradási folyamat végére - ijesztő grimasszá változott? 

Nekem megvan. Szörnyű csalódás volt szinte minden rajzóra, mert mire éppen megszoktam a színeket, és rügyezó kreativitásom virágot bonthatott volna: kicsengettek. 

Néhány hónappal ezelőtt véletlenül kidobott a youtube egy vízfestős videót, ami teljesen lenyűgözött. Pillanatok alatt érzések születnek az üres papíron néhány csepp víz és pigment segítségével. 

Beszippantott ez engem, jobban, mint a zene. 

És ma éppen olyan nap van, amin mindenki komolyan vette, hogy békén hagyjon. 

Az egyik sufniban találtunk egy varrógép állványt, amire Ladó feltett egy nap-által antikolt deszkát. Ez néhány hete volt, amikor az ágyban-kávézásunkat lecseréltük az udvaron, napfényben és madárdalban reggelizésre. 

Ma az "asztalt" kineveztem művészállványnak, kiültem a napra, és egy óra alatt feltöltődtem. 

Ez az én művészetterápiám. 

Igen, jól látjátok: 20 évvel ezelőtt ugyanilyen vízfestékkel* "játszottunk"

Singer

Az ajtók és ablakok különösen szeretnek engem. Vagy fordítva. 

*Nem akartam csillió pénzeket áldozni erre a fellángolásra, egyedül a papír volt az, aminek a minőségét komolyan vettem. Karácsonyra kértem, úgyhogy igazából ezt a "kiadást" is megspóroltam, hiszen nem tudhattam magamról, hogy csak egy fellángolás lesz-e, vagy igazi hobbi. 

Édes otthon

Egyetlenen szobába költözött be a hálónk és a nappalink, átmenetileg.

Szeretem. 

Wie alt/How old...?

Avagy, mennyire vagy öreg?

Pont annyira, hogy ha veszek 2 üveg bort, és elkérik a személyimet, már nem szemforgatással reagálok, hanem szinte ujjongok.

Idén leszek 31, és rettegek attól, hogy soha többé nem kérik majd el a személyim, amikor alkoholt vásárolok.

Tegnap pedog olyan csoda történt, hogy a főnököm letett az asztalomra egy köteg névjegykártyát amin az én nevem állt. Az enyém, mint szaktanácsadó.* Azon kívül, hogy ez eléggé megtisztelő, eszembe jutott, hogy utoljára akkor volt ilyenem, amikor középiskolában üzleti gazdaságtan órán az volt a feladat, hogy csináljunk magunknak névjegykártyát. Kétségtelenül öregszem, hiszen az már 15 éve volt!


 *Egy éve dolgozom a cégnél, és őszintén mondhatom, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem. Csak heti 16 órát dolgozom, és rajtam kívül mindenki csodaszépen beszél németül, illetve van valamiféle szakirányú végzettsége. A közvetlen kolléganőmnek pl osztrák érettségije is van, és kint végezte el a könyvelő szakmát, 20 éve dolgozik kint, szóval, ha valaki, ő nagyon profi.
A főnökömet egyébként emberileg nem állhatom, de nagyon igyekszem szépen viselkedni, hiszen sosem volt még ilyen jó munkahelyem. (Bezzegnek pletykarovat: öten vagyunk a cégben egyébként, és titkos forrásból tudom, hogy csalja a feleségét. Hát lehet az ilyet komálni?) Hú, amúgy ezekről tudnék írni egy teljes posztot,  de sajnos nem vagyok elég pletykás. Tudom ám, hogy nem nagy kunszt, hogy csalja a feleségét, mert ez ilyen, vagy a főnök csalja, vagy a felesége csalja, de nekem ehhez túl érzékeny a gyomrom. Arról nem is beszélve, hogy a titkos forrás mindenről nagyon jól értesült, és ő, velem ellentétben eléggé pletykás. Na, ez a csillagozott rész hosszab lett, mint maga a poszt. 

...

Az előző poszt margójára:

Szerintem nekem árvaházat kellene nyitnom. Jól megy ez a gyerekezés, és valami biztosan van a személyiségemben, amit ezek a sérült gyerekek ennyire megtalálnak. 

Az utolsó pillanatban sikerült elengednem ezt a nyavalygást, játszottunk* székest, meg dobble-t, azután főztünk, egyedül pucolta a krumplit, ki-be pakolgattuk a mosógépet és a szárítót, közben pedig nagyon nagyon sok új német szóval és kifejezéssel gazdagodtam. Buksi is igazi terápiás kutyaként viselkesett, én olyan büszke vagyok rá, hogy így szereti a gyerekeket. Szóval végül nagyobb volt a rinya füstje, mint a lángja, de azért fenntartom, hogy nem szeretném ezt minden nap. 

Amúgy közben befutott az "alsó" szomszédunk is, aki itt nőtt fel, de szlovéniában él és dolgozik, hozott egy üveg szlovén bort, meg levendulás kézműves csokit. Nagyon kedves nő, vele szívesebben tölteném a délutánokat - de ő csak pihenni jár ide. Hivatásos tolmács és tanár, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem a hozzá hasonló okos, és pozitív embereket. Főztem neki kávét, de közben hívták a munkásai, aztán annyira aranyos volt, hogy visszajött, addig a kemence tetején melegen tartottam a kávéját. 

Néhány óráig úgy tűnt, komplett falunap lesz itt, mire Ladó hazaér. Nagyon csodálkoztam magamon, én, az antiszociális, aki egy átlagos szerda délután nemzetközi kávézót nyitott a házában - mert mondanom sem kell, a kislánnyal jött az apja is. 

Ez itt a Hármashatár. 

Kép: vskafandre**

*Nem szponzorált tartalom - sajnos. :) 

**Nagyon szeretem ezt a lányt, annyira kedves rajzai vannak, hogy elképesztő, ha van kedvetek, nézzétek meg a galériáját! Szívem szerint kitapétáznám a rajzaival a házat, annyira illik hozzám a hangulat, amit teremt. 

Leave me alone!

Nagyon antiszociális napokat élek. Erőlködik az időjárás is, néha tavaszt ígér, másnap megfagyok. Utálom a februárt. 

Köszönöm mindenkinek a kedves hozzászólását az előzőekhez, ha változás lesz, ígérem írok róla.

Most rinyálni jöttem. 

Meséltem ugye, hogy elköltöztünk, és örömködtem, hogy nincsenek szomszédaink. Korai öröm volt, ugyanis, attól, hogy közvetlenül nincs szomszédunk, és nem látni rá a házunkra sehonnan, és mi sem látunk másokat, igenis élnek mások is itt a hegyen. 

A "közvetlen" közelünkben egy 60+os, osztrák pasas él, akinek 33 éves szlovén felesége van, és egy hat éves kislányuk. A nőt idézem: "a szerelem, az szerelem!"

A pasas, a feleség, és a kislány is beszélnek valamennyire magyarul, de főleg németül és anglolul kommunikálunk. Őszinte sajnálatomra, a pasas régi cimborája volt az előttünk itt lakó néninek - annyira, hogy szinte itthon érzi magát nálunk, és cseppet sem zavarja, hogy ez a ház már nem a nénié. Annyira nem zavarja, hogy szombaton átjönnek a gyerekkel délután 2kor, este nyolcig itt ül, és piál. Aztán másnap is jön, és amikor csak jön, nálunk megáll az élet, mert Ladó udvarias, én pedig még nem beszélem olyan jól a németet, hogy elküldjem őt a halál fszára. Ilyen alkalmakkor mindig hozza magával a kislányt is, aki, mint egy kis pincsi, a nyomomban van, kb pisilni sem tudok elmenni, mert jön utánam. Annyira el van hanyagolva, hogy az első pillanattól fogva, ahogy megismert, ölelget, bújik, és szeret, végtelenül szeret engem.

Most pedig félévi szünete van, és - ha tehetné - minden nap nálunk lenne, velem AKAR* lenni, ugye, nem bánom?

De bánom! 

Tegnap pl nem jöttem haza munka után, inkább meglátogattam egy barátnőmet, csak ne kelljen a szomszéd gyerekét pesztrálnom. Délután 5kor írt az apja, hogy a gyerek átjöhet e.

Én nem értem.

Normális emberek hétköznap dolgoznak, 5kor ha hazaérnek, szeretnének meleget ebédelni, megbeszélni a dolgaikat, törődni egymással, elvégezni a ház körüli teendőket. Természetesen, Ladó megírta neki, hogy ne jöjjön, cserébe ma 2-től már vele leszek.

Amúgy a kislány aranyos.

De miért kell engem ilyen helyzetbe hozni, és miért nem tudok nemet mondani?


*Ja, igen, mert amúgy hiába szülte ezt is anya a világra. Az anyja épp Jeruzsálemben siratja a falat egy hétig. PONT azon a héten, amikor a kislánynak szünete van. És hát, a gyereknek annyira, de annyira hiányzik egy anya-szerű lény, hogy teljesen mindegy neki, még az is, hogy nem beszélem egyik anyanyelvét sem. Borzasztó. 

Az a mellkas

Amikor elkezdtem megint írni, nagyon nyugodt napok voltak, sokat voltam egyedül, végig tudtam rágni az érzéseimet és a gondolataimat. Nekem erre a fajta egyedüllétre szükségem van, így töltődöm, annak ellenére, hogy egyébként alapvetően nem vagyok introvertált személyiség. Vagy mégis? Olyan van, hogy az ember valameddig extrovertáltként élt, aztán egy reggel felkel, és onnantól már nem az?

Igazából mindegy is.

Van ez a kislány, akiről írtam, aki közvetlenül Ladó családtagja - ennél fogva az enyém is. Most itt elnevezem Evelinnek, hogy könnyebb legyen írni róla. Mielőtt kórházba került volna, nálunk töltötte a hétvégét, azóta pedig rettegésben él a fél család, hogy Evelin szervezete mikor adja fel. 

Az alapszituáció, hogy a szülők elváltak, anyának az évek alatt cserélődnek a pasik, apa frusztrált, Evelin pedig középső gyerek, aki most valamilyen titokzatos oknál fogva  - a kórházban töltött első 4 napján - 35 kg-ra fogyott.

Szervi problémák kizárva.

100 gyerekből 15 belehal az anorexiába,és ha ez nem is konkrétan az, mindenképpen evészavar - a legkisebb stresszre is, ha egyik nap 36,9, másnapra már 35,3ra csökken. 

2 és fél hete kórházban van, gyakorlatilag egy hete semmilyen kezelést nem kap, folyamatosan mackókat beleznek ki a szeme láttára, és háttal állhat csak mérlegre. Kritikán alulinak tartom, hogy egy lelkileg beteg 15 éves kislányt magyarországi közellátásban ilyen módon próbálnak "gyógyítani". Pszichológus, pszichiáter csak vállakat vonogat, én meg eljutottam odáig, hogy anorexiából gyógyuló, vagy felépült emberek blogjait böngészve elkezdtem lázasan olyan kórházakat keresni, ahol valódi segítséget kaphat.

Lássatok csodát, találtam egyet. A kétségbeesett apukának nem kellett kétszer mondani, ezek után pedig az is kiderült, hogy az egyik legjobb barátjának a gyerekkori játszópajtása az intézmény igazgatója.

A bökkenő az, hogy Evelin jogi képviselője az anyuka, akinek alá kellene írnia a papírt, ami kérelmezi, hogy Evelint felvegyék ebbe a remek kórházba. 

De anya meg apa kommunikációja az kb felér egy harmadik világháborús kínai nyelven írt, üzbégül felolvasott hadüzenettel.

Katasztrófa. 

Ebben az érzelmileg tehetetlen állapotban próbálom Evelin nővérében is tartani a lelket, aki a saját kis 16,5 évével felnőttnek érzi magát, mindenkit ki akar osztani, apát, anyát, hugit, miközben ő az utolsó, akit komolyan vesznek ebben a helyzetben. 

Miközben ezek a kamaszok folyamatos kontaktban állnak velem, Ladó egyre nagyobb neheztelésével kell szembesülnöm, aki folyamatosan emlékeztet rá, hogy igazából ez nem az én problémám.

Igaza van. 

És nincs igaza. 

Ha valakit megszeretsz, nem tudod azt mondani neki, hogy a problémáját tartsa magában. Főleg akkor nem, ha az illető még gyerek volt, amikor megszeretted.

Illusztrátor: vskafandre