Shopping

Csütörtökön munkaszüneti nap volt Ausztriában, így Ladó szerda estétől itthon volt. Csütörtökön már reggel azzal kezdte, hogy el akar vinni engem vásárolni. Mondtam neki, hogy amióta itt élünk*, nagyon sok dolog átértékelődött bennem, többek között a vásárláshoz való hozzáállásom is. Jó sokáig győzködött, mire ráálltam, hogy induljunk el, de annyiban lealkudtam a dolgokat, hogy a legközelebbi városnál messzebb ne menjünk. Ez 15 km-re van tőlünk, és olyan kicsi, hogy majdnem falu. Nincs benne se Lidl, se Tesco, ilyenek, hogy New Yorker, meg H&M teljesen elképzelhetetlen, hogy valaha a távoli jövőben nyitna. Azért ilyen kilátásokkal eléggé elképzelhetetlen a klasszikus shopping, de hát azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nekem valahol ez volt a célom.

Letettük az autót, azután felsétáltunk a cukrászdába, hogy rendeljünk Evelin szülinapjára tortát. Ugyan én teljesen tisztában voltam azzal, hogy Evelin nem fogja megenni a tortát, mert nem gluténmentes, mert tejszínhab, mert ahhfujj, de Ladó meggyőzött, hogy Evelinen kívül leszünk még itt páran, akik viszont szívesen ennének tortát, így aztán lett torta. A cukrászdával szemben van egy hangulatos, teraszos kávézós-kajálós hely, ha már így enyhültek a járvány körüli dolgok, kiültünk egy kicsit. Jó volt a napsütésben üldögélni, másokat is vonzott a lehetőség, de nem volt zavaróan sok ember. Én kértem egy irsai fröccsöt, ettünk is valamit, aztán addig beszélgettünk, hogy kitaláltuk, hogy igazából az egész városból minket a piac azon része érdekel, ahol növényeket lehet venni. Így alakult, hogy a nagy shoppingolásból az lett, hogy vettünk fuksziát, meg begóniát, napvirágot, illetve én kicsit beljebb kószáltam a virágoktól, és találtam egy eldugott sarokban jostát, egrest, piros és feketeribizlit. Sajnos málna tő már nem volt, de hát ezekkel megrakodva is úgy éreztem, mintha kifosztottunk volna egy ékszerüzletet. 

Ahogy hazaértünk, nagyjából azonnal nekiálltunk elültetni az új szerzeményeket. Majd a virágokról is mutatok képet, ha egy kicsit nagyobbak lesznek. A vízfestékkel festés után, a növények ültetése, a föld túrása adja a legtöbbet nekem most, hihetetlenül feltölt. És nekem erről, az élet ilyen formában való megjelenéséről, illetve arról, hogy milyen csoda a növények és állatok világa, mindig Isten** jut eszembe.

A josta és az egres elültetve, jobbra pedig a márciusban elvetett borsó virága

 Bemutatom nektek a Rózsalonc nevű fás cserjét. Gyönyörű neve van, nem? A bal felső képen az egy esővíz tároló kőtömb, nagyon jól állnak egymásnak a rózsalonc lehullott virágaival.

Aki emlékszik rá, a bal oldali kép a fahéj illatú bazsalikom volt, amit márciusban kezdtem nevelni. A jobb oldali múlt héten készült: annyira megnőtt, hogy át kellett ültetnem. Hétfőn már tőle kértem leveleket a makarónihoz.

*fél éve!

**Tök szívesen írnék egy Istenes posztot, mert van egy csomó dolog, amit vele kapcsolatban érzek és gondolok, minden vallástól teljesen függetlenül, de nem akarok itt teológiai vitákat, és nemcsak azért, hanem azért is, mert sokéves tapasztalatom van már arról, hogyan nem kellene Istenről beszélni.

Evelin 15

A hétvégén megint sokan voltunk, annyira kimerültem, hogy hétfőn és kedden meg sem tudtam mozdulni.

Van egy találós kérdésem: hogy eszi meg az anorexiás a szülinapi tortáját? Kommentben lehet tippelni.

Most volt az első alkalom, hogy ebben a felállásban állt össze a család. A Professzor Anemónéval, a három gyerekkel (Evelint ugye kiengedték, ezúttal pedig közösségbe is mehetett), kiskutyával, plusz jött a Kölyök is, összesen nyolcan voltunk, na meg az ebek. 

A lányok nagyon örültek a hintának, Evelinben dolgozik az antidepresszáns, ami azt jelenti, hogy időnként mosolyog. 

Szombaton összekaptam a csapatot, és kivittem őket virágot és szamócát ültetni. Ültek ott a napfényben egy darab geotextílián, túrták a földet kesztyű nélkül, hallgatták a cinkés történeteim, olyan jó volt, hogy akkor ott azt kívántam, bárcsak mindig ez lenne.

Délben Anemóne főzött thai kaját, isteni volt. Nagyon elgondolkodtam rajta, milyen lehet neki, egy teljesen más kultúrából ebbe az összekuszálódott magyar családba belecsöppenni. Blanka azt mondja, kb mindenkire külön főz, mert a thai hagyományos kajákat csak Blanka eszi meg vele, a Professzor nem eszi meg ami fokhagymás, vagy egy kicsit csípős, Vicuska mindig válogat, csak azt eszi meg, ami neki tetszik, Evelint meg hagyjuk is. Most először megnéztem őket úgy, mintha idegen lennék, és nagyon meglepődtem, hogy igazából egyáltalán nem csoda, hogy Evelinnel ezek vannak, ebben a családban mindenki válogat, senki sem eszi meg azt, ami éppen van. Vicuskával is lesznek itt még gondok szerintem evés terén, hacsak nem kezd el valaki szigorúbban ráfigyelni. Leves az fujj, másodikból csak egy kis rizs, egy óra múlva meg kérdezi, hogy nincs valami nasi, mert ő éhes, aztán fél kézzel bevág egy tábla csokit. Nagyon nem tetszik ez nekem, de hát nem az én gyerekem, majd nyáron próbálok kicsit hatni rá, ha jönni fog, mert szerintem egyáltalán nem oké, hogy ennyire válogat. Persze ezeket a dolgait nagyon jól tudja kompenzálni azzal, hogy iszonyú cuki kislány, és annyira az ujja köré csavar mindenkit, hogy észre sem veszi senki, és máris érzelmileg zsarolva van. Ha Vicuskának valami nem tetszik olyan szintű duzzogást nyom le, még sírni is képes, ami miatt aztán mindenki rosszul érzi magát, főleg az, aki bántani merte őt, a kis cicavirágot. Nagyon keményen el van kényeztetve a kis kincsem, nem tudom, mi lesz így a továbbiakban vele. Gyakorlatilag elég egy fél mondat neki, ami ha éppen nem tetszik, már nyávog/duzzog/sír. Szomorú dolog ez, meg az is, hogy olyankor hirtelen mindenki a kedvét kezdi keresni, a felnőttek lemennek alászolgába, hogy felszárítsák a könnyeket, és ebben nem csak a többiek a hibásak, én is ugyanezt csinálom. Valaki mondja már meg, hogy ez miért van így, és hogyan lehetne másképp? Nem értek egyet a szüleim módszerével, hogy akkor is odacsaptak, ha nem csinált az ember semmit, de ez sem oké, hogy semmi szigor nincs, nincsenek korlátok, gyakorlatilag a gyerekek instabil érzelmi hullámain száguldozunk. Teljes káosz. 

Vasárnap reggel Evelin összemart az apukájával, mert neki most az a taktika, hogy egész nap alig eszik, este meg tömi magába az édességeket, így aztán a zokogó Evelint egy órán keresztül győzködtem arról, hogy hagyja abba a sírást, álljon a lábára, és jöjjön reggelizni. Komolyan mondom, ez az anorexia kész elmebaj, nem tudom, hogy bírják ezt a szülők és a testvérek 0-24-ben. Egyáltalán nem csodálom, hogy időnként elszakad a cérna. Azok alapján, amiket Evelin elmesél a pszichológusok munkájáról (bocs Anna), teljesen nonszensz, hogy egyáltalán gyógyul. Evelin az apukájával akar élni, ezen most megy egy gyermekelhelyezési per, és anyuka be akarja bizonyítani, hogy Evelin nem beszámítható, és ne vegye figyelembe a bíróság Evelin kérését. Erre a pszichológus napi szinten nyomasztja Evelint azzal, hogy nem normális dolog, hogy nem a tesóival és az anyukájával akar élni, és állítólag azt is teljes értetlenség övezte, hogy hogy teheti meg, hogy a születésnapját a nagybátyjánál ünnepli. Nem tudom, mi igaz ebből, mindenesetre kétlem, hogy Evelin ezeket a dolgokat csak úgy kitalálná - talán felnagyítja, de azért így is elképesztő, hogy pont egy lélekgyógyász hogyan engedhet meg magának ilyen megnyilvánulásokat a "gyógyítás" nevében. Mindenesetre abban az egy órás lelkizésben gyakran mondogattam Evelinnek, hogy ne csukd be a szemed, nézz a szemembe, kifele nézz, ne befelé. Úgy tűnik, teljesen felismerte, hogy milyen helyzetben van, hogy mit követett el, és már enne ő, de nem érez még mindig éhséget, és amikor eszik, azon aggódik, hogy nem tud kontrollt tartani, amitől aztán rosszul lesz. Mindezt még tetézi azzal az érzéssel, hogy tele van önváddal, amiért ő ilyet tesz/tett. Nem lehet egyszerű a bőrében lenni, de azt sem könnyű végignézni, hogy mindent, de mindent lemér (még egy salátalevelet is!), és mindent, de mindent lefotóz. Katasztrófa, én komolyan nem tudom, hogy tudják ezt anorexiás gyerekek szülei végigcsinálni.

Anemónéra visszatérve, én még ilyen kedves lányt nem láttam. Lehet, hogy azért tud ennyire kedves lenni mindig, mert nem ért mindent, de az is lehet, hogy ő tényleg ilyen. Nagyon kell ő ebbe a családba, Blanka gyönyörűen beszéli vele az angolt, Vicuska is reflexből válaszolgat neki angolul, jót tesz nekik ez a helyzet. Meg nagyon jó látni, hogy a lányok ennyire szeretik. Nagyon nevettem, amikor Blanka ebédnél próbálta elmagyarázni Anemónénak, hogy folyik a kutya nyála, de nem tudta a nyál szót, ezért megoldotta úgy, hogy "liquid from his mouth". 

Gondoltam írok itt egy jó hangvételű posztot, mert amúgy az egész hétvége iszonyú jó volt, alapjáraton mindenki jó hangulatban volt, hát nekem ezt most nem sikerült átadnom.

Blanka tanul

Buksi rajong Anemónéért, mindenhová követi, még romantikázni is

Kiskutya, nagykutya, napfény

Dolgos napok

Múlt héten Ladó itthon volt, hogy rendezzék a túlóráit. Eljött a Kölyök is, hosszú volt ez a karantén, hát most valamennyit pótoltunk a kiesett bandázásból.

Rengeteget dolgoztak a fiúk, én meg az élelmezésükről gondoskodtam - habár szerdán nem tudtak dolgozni az eső miatt, és akkor arra értem haza, hogy a Kölyök kiflit sütött. Isteni lett, én a magam részéről sosem vágnék bele ilyen bonyolult ténykedésbe, de a Kölyök nagyon ügyes, és eléggé vállalkozó szellemű is, szóval a végeredmény az lett, hogy a kiflik nem érték meg a 24 órát. Talán a 12-t sem, olyan hamar elfogytak.

Elképesztő ez a fiú egyébként, a ragaszkodása, a feltétlen bizalma, a tisztelete, amit Ladó iránt tanúsít - jó nézni őket együtt. Ladónak nemcsak nagy segítség ő, hanem olyan, amilyen fiút mindig is szeretett volna. A Kölyök talált egy apát benne, akire felnézhet, Ladó meg egy fiút, jó kis páros ők így együtt. Gyakran gondolok arra, miközben őket nézem, hogy az élet hogyan rakja össze a családokat, és miért pont úgy. Vajon boldogabbak lennének az emberek, ha nem ennyire különböző személyiségek kerülnének egy családba? Gondolom nem ezen múlik a boldogság, csak én most ezzel vagyok körülvéve, hogy mindenkinek családból eredő alapvető konfliktusai vannak, amiken csak részben, vagy egyáltalán nem tud túllépni.

Szomorú dolgok ezek, tovább is lépek.

A fiúk eredetileg a fatárolót akarták rendbe tenni, ami végül olyan jól sikerült, hogy egy tető alatti kiülő lett belőle, ahol kellemesen lehet majd üldögélni akkor is, amikor kint esik az eső, vagy fúj a szél. 

Eközben a szőlőlugas szépen besűrűsödött, már alig lehet átlátni rajta és annyira sok fürtöt fog nevelni, hogy helyenként majd újra kell kötözni. Nem tudom még, mit kezdünk ilyen sok szőlővel, de titokban reménykedem abban, hogy belevágunk, és készítünk saját bort. Elvileg a néni, aki itt lakott, minden évben készített 200 litert - mondjuk szegény, alkoholista is volt. Erről a néniről a falubeli embereknek (szinte kivétel nélkül mindenkinek akivel eddig beszéltünk), van egy olyan története, hogy Ilonka nénivel annyira sokat ittak, meg táncoltak, hogy be kellett zárni a kutyát, mert az nem bírta a mulatást. Az egyik falusi azt mesélte, hogy annyira vicces néni volt, hogy egyszer egy temetésen Ilonka néni mellett ült a templomban, és az öregasszony folyamatosan dumált, ami miatt elröhögte az egész padsor a temetési misét. Nagyon jó érzés, hogy aki csak megtudja, hogy mi vettük meg ezt a helyet, csupa jó emléket őriz a nénivel és a házzal kapcsolatban.

Amikor gyerek voltam a mi falunkban egy srác megölte az apját, ami a híradóban is benne volt - a '90es években nem volt annyira gyakori a családon belüli öldöklés. Az a ház évekig üresen állt, aztán egyszer megvette egy fiatal, 2 gyermekes pár, és az egész falu sutyorgott a hátuk mögött. Azért az elég jó, hogy mi egy olyan házat találtunk, akinek az előző lakóját mindenki szerette. Van olyan, hogy tudunk rendelni kenyeret hétvégére, előre kell szólni, és amikor megyünk érte, megismernek, de azért a kenyér papírjára az van írva, hogy Ilonka néni háza - amin nagyon szoktunk mosolyogni, jó érzés, hogy nem felejtik el.

Egy heti írnivaló van most bennem, hát kicsit hosszú leszek, de van még mesélnivalóm. 

Például a kékcinkékről, akik a hálószobaablakkal szembeni faodúban raktak fészket. Nagyon sokszor néztem őket, ahogy etetnek, vagy a kitett buksiszőrt viszik be a fészekbe, így aztán kíváncsian vártam, mikor kezdenek a csöppek gyakorolni. Egyik reggel viszont eléggé elszomorodtam, az odú teljesen szét volt rágva, a szülők pedig nem voltak sehol. Arra gondoltam, talán nyest, vagy mókus foszthatta ki a fészket, szegény szülők, milyen szomorúak lehetnek.

Nagyjából két napig gyászoltam a kicsiket, illetve gyorsan megnéztem a széncinkéket is, az ő odújuk rendben volt, ők egy távolabbi almafán laknak. A gyász úgy ért véget, hogy egy este, a szokásos körutunkat jártuk a Buksival, amikor óriási ricsajra lettünk figyelmesek. Öt darab, kék-sárga pufi tollopamacs gyakorlatozott a szétkarmolt-rágott kékcinke odútól alig messzebb lévő szilvafán. Annyira édesek voltak, vidáman csiviteltek, repkedtek 15-20 centis távolságokat. Az egyikük kicsit bénázott, egy nagyon vékonyka ágat vett célba, ami nem tudta őt megtartani, ezért fejjel lefelé lógott egy daraig, amíg ki nem nézett magának egy vastagabbat, amire átröppent. Én úgy örültem nekik, hogy élnek, hogy addig néztem őket amíg majdnem teljesen besötétedett. Másnap reggel alaposabban megnéztem az összerágott odút és megállapítottam, hogy a fészekfosztó üres hassal távozhatott, mert egyetlen kitépett tollmaradvány sem volt.

Olyasmiről tudnék még írni, hogy elkezdett teremni az erdei szamócánk, meg kinyílt a pünkösdi rózsa, de ezekről hoztam képeket.

Ilyen aprószemű, igazi erdei szamócát utoljára gyerekkoromban ettem, a Zempléni-hegységben. Nem is hasonlít a piaci, szelídített változatára, fanyar, savanykás zamata van. Nagyon szeretem, és alig várom, hogy a nemes rokona is termőre váltson. :)

. 

..

A hinta

Kiderült, miért vagyok ennyire fáradt és erőtlen. A szerdai 6 órás vezetés közben le volt húzva a kocsiban az ablak, meg néhány napja nyitott ablaknál alszunk, így valószínűleg huzatot kapott a hátam. Vasárnap is fájt már, de tegnap, munkából hazafelé menet, ahogy mutattam a rendőrnek a határon az igazolványom és indultam tovább, belehasított a fájdalom a vállaimba. Hazaérve gyorsan összedobtam egy ebédet a fiúknak. Szerencsére ők is alaposan kifárasztották magukat délelőtt, így közös délutáni sziesztát rendeztünk. Nagyon kellett nekem, éjszaka becsuktam az ablakot, és hálóköntösben aludtam, hogy melegen tartson. Ma reggelre sokkal jobban vagyok már, de úgy tűnik vége az ifjúkori duhajkodásnak, a szervezetem jelez, hogy bocsmár.

Ladó most itthon lesz pár napot - szólt a cég, hogy rendbe kellene tenni azt a sok túlórát, ami az elmúlt hetekben összegyűlt. Múlt hét szerdán jött haza, csütörtökön kicserélte a wc-nket (hú, ne tudjátok meg, a néni milyen fürdőszobát hagyott maga után...), pénteken pedig randiebéddel várt haza. Nagyon szeretem, amikor itthon van, agyon vagyok kényeztetve. 

Többek között olyat is csinált szombaton, hogy kicserélte a kézmosó csapot. Hosszú ideje tervezte már, mert a kézmosónál pl. csak a meleg vizet lehetett használni, ha a hideget valaki megnyitotta, nem lehetett elzárni. Sokáig gyűjtötte hozzá az erőt, egy ilyen öreg háznál, ha valamihez hozzányúl, nagy esély van rá, hogy esetleg borul minden. Nem lehet tudni, hogy a tudása teszi-e, vagy puszta szerencse műve - esetleg a kettő együtt -, de eddig akárminek nekifogott, mindig be tudta fejezni anélkül, hogy további katasztrófákat okozott volna. Így volt ez a mosogató és mosógép bekötésénél, a szennyvíz tisztító berendezésnél (ami egy külön posztot érdemelne, de hát kit érdekel a kakiszűrés?), a wc cserénél és most a csapnál is. Valószínűleg nem tudom jól kifejezni az örömem ezen dolgok felett, mert mindig kérdezget, hogy minek örülnék, mit csináljon legközelebb.

Én meg erre sosem mondok semmit, mert egyrészt tudom, hogy előbb utóbb mindent meg fog/fogunk csinálni, egyszerre úgysem lesz kész semmi, másrészt nem akarok elvárásokat támasztani felé, harmadrészt pedig előző életemben olyan körülmények között éltem, amikhez képest a mostani viszonyok teljesen összkomfortosak - akármennyire hihetetlennek is hangzik.

Aztán mégis sikerült valami olyat kérnem, amiben volt kihívás is, meg tényleg vágytam rá. Eredetileg szülinapomra kértem, ami júliusban van, de Ladó nem szokott az ilyen kihívásokkal várakozni, így aztán némi fejvakarás után elkészítette.

Ez a csoda egy erdei hinta. Alapvetően beértem volna egy pici, kis láblógatós tákolmánnyal is, de Ladónak elszabadult a fantáziája. Olyan helyet talált a hintának, ami az erdő szélén van, a fák 15-20 méter magasak és az erdő legszéléhez képest völgyben állnak. Úgy szerelte fel a hintát, hogy induláskor kényelmes magasságban lehet felülni rá, de ahogy belendül, az avarszinthez képest 6 méter magasságba kerül az ember. Olyan lágyan indul, hogy igazi repülés élményt ad, egyszerűen egy csoda lett.

Ladócsaládos

Múlt hétvégén volt az a nagy családi találkozó, amiről annyira akartam mesélni, de az érettségi szünetes unokahugik szerdáig maradtak, Ladó is hazajött szerda este, és sem azelőtt, sem azóta alig volt egyetlen egyedül töltött percem, amiben írhattam volna. Nem szeretek, és nem is tudok úgy írni, hogy valaki van körülöttem, így aztán eléggé el vagyok maradva a történésekkel.

Ott kezdem, hogy szombaton jött a Professzor, Anemónéval, Blankával és a kiskutyával. Közben befutott a markolós, akinek aznap volt pár órája eljönni az utunkat kapargatni (kavicsozás ezredik felvonás, és még mindig nincs készen). Valahol ezek alatt megérkezett Napóleon is a két kislányával, és mivel én eközben az egész napomat azzal töltöttem, hogy a nyolc főre történő többfogásos kaját összerakjam, nagyjából semmit nem érzékeltem abból, hogy sokan vagyunk, és mik történnek. Aztán egyszer csak elment a markolós, megebédeltünk, Professzorék is hazamentek, mert Evelinhez igyekeztek a kórházba, és hirtelen hárman maradtunk a pajtában, Napóleon, Ladó és én. Némi Napsi-féle pálinka társaságában megpróbáltuk kielemezni az eltelt néhány évet, mi történt, miért volt konfliktus, ki mennyire érzi magát felelősnek - hát nem tudom, végül azt hiszem, az jött ki eredménynek, hogy Ladó a hibás, de ő meg már annyira megszokta, hogy ő hibás, meg Napóleonra annyira rájár mostanában a rúd, hogy végül azt hiszem, nem számított az egész, csak az, hogy megértük azt, hogy Napóleon itt van nálunk és jól érzi magát.

A gyerekek eközben a kanapén békésen társasoztak.

Ezt már említettem, hogy este kint aludtunk a pajtában, nagyon jó volt megnyitni a sátorszezont. Az eső zuhogott, a szél vízcsomókat csapdosott a tetőnek, én pedig alig aludtam valamit, csak feküdtem ott a sötétben, hallgattam az esőt, meg átértékeltem magamban a dolgokat. Olyasmikre jutottam, hogy lehet, hogy én vagyok a hibás ezért az egész mosolyszünetért a Ladó-fiúk között, és, ha így van, mennyire kár, hogy így telt el ez a néhány év.

A sógórnőmet eddig egy lusta nőnek láttam, akinek mennyire kényelmes Napsi pénze, most meg azt látom, hogy küldött nekünk általa készített házi tormát, házilag sütött kenyeret, saját készítésű lecsót, pestót, stb.-t. Kicsit összeszégyelltem magam ott, az esőáztatta pajtatető alatt, hogy miért kellett nekem így viselkednem/gondolkodnom róla, amikor egyébként nem olyan rossz ember ő, csak hát nyilván idő sem, és alkalom sem volt rá, hogy megismerjem. Napóleon mesélt néhány dolgot, hogy milyen konfliktusok zajlanak a sógornőm meg az anyósom között, és ezek a felismerések még rosszabbá tették a helyzetet, olyan érzésem volt, mintha azáltal, hogy én vagyok anyóskedvence, a sógornőm és az anyósom között lévő szakadék még mélyebb lenne. 

Ennek tudatában már nem is volt nagy kedvem odaadni nekik az anyáknapi kártyát, amit korábban Evelinnel is aláírattak a kórházban, és éreztem is, hogy ennek lehet, hogy nem lenne most helye, de azért Napóleon is aláírta, meg a lányok is, és elvitték neki. Anyósom irtó kedves e-mailt írt nekem, amitől aztán sikerült még szarabbul éreznem magam, mert olyanokat írt, hogy én fogom össze ezt a széttöredezett családot, és erre a bizonyíték a sok aláírás. Itt jegyezném meg, hogy összesen négy aláírás hiányzott a lapról, és az a négy, mind  Ladó gyerekeié, szóval azért nem kellene ennyire szentté avatni, mert van ám közöm ahhoz bőven*, hogy közülük senki sem írta alá a lapot.

Lépjünk tovább.

Vasárnap a pajtában felállítottuk a ping-pong asztalt, és játszottunk egy nagyot. Forgóztunk, nagyon jó volt, mindenki játszott, senki sem húzódott félre, hogy nincs kedvem, meg nem tudok. Jó volt látni azt is, hogy Napóleon is játszik, és vigyorog, meg jól érzi magát, meg a lányok is. A legkisebb lány már 13 éves, az esélyegyenlőség jegyében kapott két életet, nem tudom leírni, meg már nem is vagyok abban az állapotban, hogy le tudjam írni, milyen jó volt együtt játszani.

A kutyusokról is van mit mesélnem. A Kicsi még sosem volt póráz nélkül, igaz, lassan már egy éves lesz, szóval elérte a maximális méretét, viszont ezzel együtt is akkora, mint egy nagyobb macska. Ladó könyörgött egy fél órát Blankának, hogy engedje el, nem fog elmenni, végül Blanka ráállt, elengedte, és a kis szőrpamacs pattogott a nagy fűben, elképesztően boldog volt. Ladónak persze igaza lett, a kiskutya, amint megérezte a hirtelen jött szabadságot és teret, már nem volt kedve világgá menni - megérezte, hogy bizony, ebben a rengetegben ő eléggé kicsi állat. Buksi nagyon rendes volt vele, elvitte sétálni. Ahogy Buksi komótosan ballagott, a Kicsi körbe-körbe futkározott körülötte, mindig azt lesve, mit csinál az ő nagytestű cimborája. Olyan is volt még, hogy a vajas dobozt mindig odaadom a Buksinak, hogy tisztogassa el, mielőtt kukába dobom, és erre Buksi nem tisztogatta, hanem kivitte az udvarra a Kicsinek. Blanka meg aggódott, hogy ha a Kicsi odamegy, akkor Buksi majd féltékenyen megharapja, ezért folyamatosan kergette Kicsit Buskitól, az öreg kutyánk meg csak ballagott egyre messzebb Blankától. Mikor aztán Blanka feladta, Buksi letottyant a fenekére, letette a dobozt, és nézte, ahogy a kiskutya kinyalogatja. Olyan büszke voltam a kutyánkra, hogy lehet, hogy ennek a jószágnak ekkora szíve van?

Aztán hétfőn én mentem dolgozni, Blanka, Napóleon idősebb lányával, Fannival kettesben maradtak nálunk. Arra értem haza, hogy a függőágyban nevetgélnek, jó volt látni őket így. Főztünk együtt, kint ettünk, evés közben Blankát szekáltuk, és közben elképesztően sokat nevettünk. Blankának vannak szavai, amitől elfogja őt az undor, Fanni ismerte az összes ilyen szót, ezzel szórakoztunk, hogy időnként egy-egy mondatba tettük ezeket a szavakat, és vihogtunk, ahogy Blanka reagál. Délután átjött Alma, kártyáztunk vele egy kicsit, este pedig filmeztünk, meg jégkrémeztünk, szuper volt. 

Kedden szakadt az eső, én pedig arra értem haza munkából, hogy a lányok begyújtottak a sparheltbe, és terített asztallal vártak haza. Nagyon meglepődtem, Ladó szokott ilyet időnként, ha itthon van, de már nagyon régen volt rá példa, hogy terített asztallal és meleg ebéddel vártak haza. Hirtelen elfogott az érzés, hogy milyen nagyok lettek ezek a lányok, néhány éve még mindent csak segítséggel lehetett feladatot adni nekik, most meg itt vannak, 16 évesek, és milyen önállóak. Nagyon büszkék voltak magukra, én is rájuk, hogy nem gyújtották fel se magukat, se a konyhát, sőt, a mosogatógépbe is bepakoltak, el is indították. Tudom, nem kellene így elájulva lennem ettől, de én ahhoz vagyok szokva, ha Soma is itt van, vagy Ladó bármelyik gyereke, hogy őket ki kell szolgálni, nekik az is nehezükre esik, ha a lábukat fel kell emelni, miközben az ember porszívózik... Mindegyis.

Délután Blanka mondta, hogy festene valamit az anyukájának, anyák napjára (heló mintaátadás :)), Fanni is benne volt, így közös művészeti délutánt tartottunk. Én is festettem Vicuskának egy Cicavirágos képeslapot, az ötletet valahonnan a netről szedtem. 

Este pedig a szokásos film-jégkrém kombóval boldogultunk.

Szerdán Fanniért majdnem félútra eljöttek a szülők, egy benzinkút parkolóban átadtam őt nekik. Kedvesek voltak, megköszönték, hogy itt lehetett a gyerek, én akkor is csak masszív szégyenkezést éreztem, hogy hogy mehetett ez korábban ennyire félre.

Blankát hazavittem. Ahogy kitettem, szólt az anyukájának, hogy megkérje, hogy segítsen felvinni a cuccait, az exsógornőm köszönni is nehezen köszönt, nemhogy azt köszönje meg, hogy a gyerekét kényeztettem pár napig. Jó, hát amúgy sem mentem volna be egy kávéra hozzá, de azért nem kellett volna ilyen hevesen "invitálnia". Blanka állt a lépcső tetején, onnan integetett, az arcára kiült a kétségbeesett szomorúság, hogy akkor én most elmegyek, őt meg itthagyom, hirtelen eltűnt belőle a magabiztos kamasz és ugyanaz a 11 éves kislány állt ott, akit megismertem, csak integettem neki, és vigyáztam, hogy ki ne jöjjön a könnyem.

Szerda estére jött a hír, hogy Evelint kiengedik a kórházból, jönnek a hétvégén hozzánk. Pénteken az anyukája megtiltotta neki, hogy a covid** miatt hozzánk jöjjön, aztán felhívott, hogy a másik kettőt viszont elhozná hozzánk VONATTAL, mert Vicuska is, Blanka is nagyon készültek (Evelinnek ez milyen csalódás lehetett?). Én leszereltem azzal, hogy Ladó nélkül nem döntök, Ladó meg a Professzor nélkül nem dönt, szóval végül nem jöhetett a másik kettő sem. Sok csalódás volt a péntekben, cserébe viszont jött a Kölyök, aminek mindketten nagyon örültünk, mert már nagyon régen jöhetett úgy, hogy a kutyáját is elhozhatta, meg itt is alhat.

Volna még itt más dolog, csupa pozitív áradozás Ladóról, de azt egy másik posztban írom majd meg, mert most valamiért szomorú vagyok, és ilyenkor nehéz igazán átadni azt, ami egyébként csupaöröm. 

Fest-ékes

Kiskutyás

*Akkor is van közöm hozzá, ha valójában egy kifogás vagyok, és ha nem lennék, se jönnének.

**Azért ez egy agymenés, hogy Blanka, aki itt volt 5 napot, találkozik Evelinnel, nyilván, ha elkapta tőlünk, akkor ugyanúgy továbbadja Evelinnek. A másik, ami szintén egy nonszensz, hogy ő elhozná a kettőt vonattal (??), utána menne a beteg gyerekéhez, hát nem tudom, mi ebben a kisebb kockázat, mintha autóval jönnek mindannyian. Nem találok szavakat, és nem találok értelmes magyarázatot sem arra, hogy miért kellett ezt, a kórházban nem tiltották el a közösségbemenéstől, ugyanakkor a lelki csalódás, amit az anyja adott Evelinnek, szerintem több kárt okozott az egészben, mint a nagy "védelem" amit így kapott. 

Elfáradtam...

... és még csak most jön a java!!

Rengeteg a dologról szeretnék írni, de most nem fogok, egyszerűen nem megy, de ha nyugisabb napok jönnek, elmesélek majd mindent apránként. 

Most olyan hírrel jöttem, ami nem várhat: Evelint holnap kiengedik a kórházból, mert elérte a 39 kg-t, és valamilyen titokzatos oknál fogva a komplett pszichiátriát kiürítik. Hazaküldenek mindenkit, Evelinnek pedig úgy néz ki, folyamatos kontrollra kell majd "csak" visszajárnia. Nagyon gyorsan történnek itt a dolgok, nem is fogom fel.

Talán nem szükséges mondanom, de azért mégis: holnap este már nálunk alszanak. 3 gyerek, egy kiskutya, egy thai doktorlány és egy professzor. Nagyon várom őket, akármilyen fáradt is vagyok épp.

És még olyan van, hogy kinyílt a gyöngyvirág. Az illatán kívül minden része mérgező. De az illatát a legdrágább parfümök sem tudják utánozni, ez egy csoda.

Convallaria majalis

Miközben ez után a virág után kutattam, megtaláltam az ország legszebb természetfotóit készítő lány blogját. 

Olyan gyönyörű, alpesi időjárásunk van, hogy a fű egy hét alatt tíz centit nő, és vele nőnek a vadvirágok. 

A kékcinke már leszid minket, ha az odúja közelébe megyünk, és hajnalban olyan koncert van az erdőben, hogy hat óra után már nem érdemes visszafeküdni.

A tücskök is észvesztően hegedülnek,  békák is elkezdtek zúgni. Éjjel nappal hangos az erdő - mondja valaki, hogy vidéki csend... :) 

Múlt hétvégén már sátorban aludtunk Ladóval, és úgy tűnik, a népsűrűségnek köszönhetően holnaptól ismét kitelepülünk. Fantasztikus, hogy úgy nyaralunk, hogy közben itthon vagyunk. Ennél többet nem kérek én se szülinapra, se karácsonyra. 

Gyorsposzt

Nem terveztem, hogy anyám reakciója* ilyen sokáig fog itt virítani, utolsó posztként, de így alakult. 

Pénteken egész nap egymással töltődtünk. Nagyon nehezen viseljük mindketten ezt a járványhelyzettel együtt járó iszonyat mennyiségű munkát. Ladó soha azelőtt nem dolgozott ennyit, gyakorlatilag, amióta bevezették a "kurzarbeit"-ot, heti 52 órát dolgozik. Tavaly alig utazott el, most viszont minden héten hétfőtől péntekig távol van. Mostanra merültek ki teljesen az érzelmi tartalékaink, úgyhogy nagyon kellett a májuseggyes semmittevés.

Most ezt a posztot csak úgy ideteszem, az első májusi képpel, amit fotóztam, mert a nagylányok nálam vannak, és folyamatos csacsogás megy itt, amit nagyon nagyon élvezünk, rengeteget nevetünk - nem lehet így írni.

*Cserébe az anyósom ódákat zengett nekem, amiből szintén nem jövök ki olyan jól, mint szerettem volna, de erről is írok majd egyszer.