2020. július 31., péntek

Tiszta szemű, szomorú emberek

Történnek jó dolgok, például voltunk gombázni Blankával, élményfürdőben közepesen-nagycsaláddal és a helyi barátnőmmel kedden tekertünk 50 km-t, kisebb-nagyobb emelkedőkkel.

És persze rörténnek rosszak is, már vártam, hiszen "gyanús volt, hogy most fog, majd minden tönkremenni". Nem felvágásból mondom, de azért szerencsére nem minden.

Említettem korábban, hogy Ladóval egy elég rossz dolog van folyamatban, ami egy hatalmas anyagi veszteség. Erről szerdán meg is érkezett a végleges határozat. Nem akarom ezt részletezni, legyen elég a hasonlat: képzeljétek el, hogy valaki évekig keményen dolgozik, félreteszi a pénzét egy kis faládikóba. Szépen gyűlnek a garasok, a szorgalmas ember arra gondol, hogy tetőt cserél a házán, cserepet vesz belőle, fa anyagot. Aztán egyszer csak jön valaki, és tűzre dobja a faládikót. Hamu és füst, és lángja sincs, aminél télen melegedhetne az ember. Hiszen nyár van, ilyenkor nem kell a meleg, télre meg már a hamut is elfújja a szél.

Hát ennyi. 

Elbúsultam ezen tegnap, meg hát nyilván nyomasztott már egy ideje, hogy ez van, de akármennyire igazságtalan is, vannak ennél rosszabb dolgok is. 

Az alsó szomszédunkban nem lakik senki. A tulajdonosa egy szlovéniában élő, hamarosan nyugdíjas tanár- és tolmácsnéni, aki egyszer egy évszakban megjelenik és olyankor eltölt itt pár napot. Minden alkalommal csörög telefonon, hogy jön, beköszön, hoz finom szlovén bort, meg kézzel készített különleges csokit. Ő egy igazi tündér néni, gyönyörű kék szeme van, kedves hangja, mosolya.
Szerdán megbeszéltük, hogy csütörtökön randizunk nála, általában ő jön hozzánk, most én mentem. Van a faluban áfonyáskert, hogy ne menjek üres kézzel, vittem neki egy kiló friss áfonyát. Buksi is elkísért. 
A házunk majdnem egyforma, nálunk kevesebb régi holmi van, hiszen mi itt élünk, nála viszont minden olyan, mintha múzeumban járna az ember. Igaz, én sparhelten főzök, nincs is más, nála pedig van egy kis gázpalackos tűzhely, de a hangulata a háznak majdnem ugyanaz. Gyakran érzem, hogy olyan, mintha én a múlt század közepén élnék, csak a ruháim másabbak (illetve van okoskütyüm). Tegnap is így éreztem magam, ahogy beléptem Léna néni gyermekkori helyszínére.
Miután megbeszéltük az aktuális dolgainkat, kicsit belementünk egymás múltjába. 

Elmesélte, hogy az apukája harminc évesen halt meg. Az anyukája akkor volt várandós vele. Vakbéllel vitték kórházba, holtan hozták haza. Az anyukája megnézte a férjét, azt mesélte, feketék voltak a körmei. Valószínűleg rossz vért adtak neki, amibe belehalt.
Ezek után Léna koraszülötten jött a világra, annyira beteg volt, hogy egy orvos házaspár örökbe akarta fogadni, mondván, hogy úgysem maradna életben egy olyan háztartásban, amilyen körülmények vannak ott fenn a hegyen.
Az anyukája végül nem adta, de ebben a kicsi Lénának nem volt túl sok öröme. A halott férj után az anyukája fiút akart, erre kapott egy beteges, nyeszlet kislányt. Sokat bántotta őt az anyja, a nagyanyjával éltek egy fedél alatt hárman. Ami munka volt a ház körül, mindent maguknak teremtettek meg, a favágástól kezdve az állatok nevelésén át a gazdálkodásig mindent ez a kettő (később három) nő művelt.
Ahogy a kis Léna nagyobb lett, iskolába járt, majd elment Ljubljanába egyetemre, szerelmes lett, gyermekei születtek - nyolc évenként egy, két fiú, egy leány.
A legidősebb fia hat éve halt meg, harminckét évesen, szervátültetést követő kórházi fertőzésben. 

Kérdeztem, ezek után hogyan tud Istenben hinni. Azt mondta, hogy nehezen, időnként egyáltalán nem.
Azt is kérdeztem, hogy ilyen terhes élettel a háta mögött, hogyan tud ennyire kedves és pozitív lenni. Amire azt mondta, hogy szereti az embereket. 

Én meg erre azt mondtam magamnak, miután hazaértem, hogy a világ összes faládikóba rejtett pénzét tűzre lehet vetni, amíg van akit szeretünk és féltünk, amíg annak a valakinek a hangját minden nap hallhatjuk, nem számít semmi.


2020. július 24., péntek

Nagycsaládos

Már megint túl nagyképűnek tűnne áradozni arról, hogy milyen jó volt ennyien együtt lenni.

2020. július 15., szerda

Kukorica

Anyós és a gyerekek vasárnap délben érkeztek. A három Ladófiú legkisebb gyerekei ők, Vicuska, Soma és Milla. 

Milláról még nem meséltem szerintem, 14 éves lesz augusztusban. Korábban akárhányszor jött hozzánk, mindig vele adódott a legtöbb feladat. Heves, kapkodó természete, diszlexia, hiperaktivitás, mindenféle egyebek voltak vele. Ha valamit a kezébe vett, az csakhamar eltörött, leesett, elveszett - körülötte mindig izzott a levegő, vibrált minden. Egyszer egy sípályán egy bámulatos esés közben a sílécével beszakította a sisakomat. Az viszont napi szintű volt, hogy valamelyik testrészével, a kontrollálatlan mozgásával odavágott hol ennek, hol annak. 
Ahogy viszont bejött a karantén, és nem kellett suliba járnia, minden nap felült a biciklijére, eltekert a hozzájuk legközelebb eső lovardába, lovagolni, lovakat csutakolni, ganajozni - mindezt teljesen önszántából. A munkától nemcsak megerősödött, a természete is sokat szelídült. Rá sem ismerek, mintha kicserélték volna, valahogy rá a kamaszkor teljesen ellentétesen hat. Fantasztikus ez a változás benne, rengeteget segít, mindig jó kedvű és úgy figyel az unokatestvéreire, úgy vigyáz, hogy nézni is tiszta öröm.

Vasárnap és hétfőn este az volt a program, hogy kivisszük őket egy hozzánk közeli tópartra fürdeni. Ez igazából nem strand, de a tó egyik részén engedélyezett fürdeni - télen ide járunk korcsolyázni, ha elég hideg van. Sok embert vonz egyébként, hiszen ingyenes, gyönyörű tiszta, és van egy kicsi lángosos bódé is, ha időközben megéheznének az arrajárók. Mindegyik gyerek egy kicsi vízidisznó, imádnak pancsolni, ha rajtuk múlna, még éjszakára is a vízben maradnának.
Ladó a héten szabin van, én majd csak holnaptól, így hétfőn, munkából hazafelé vettem főzni való kukoricát. 
Anyóspajtival ebéd után meg is főztük őket, egy nagy tálba alaposan bebugyoláltuk a forró kukoricákat, a gyerekeket bedugtuk az autóba, és negyed óra múlva önfeledten pancsoltunk a tóban. 

Órákkal később, a víz jól kivette a kölyköket, nekihasaltak a kukoricának, és úgy faltak, mintha aznap még nem ettek volna. Az arcukon földöntúli elégedettséggel rágcsáltak, aki csak rájuk nézett, azt hihette, nincs is a világon finomabb étel a friss, meleg, fröccsenős főttkukoricánál. 

Egy tejszőke, hat év körüli kisfiú elkódorgott a szüleitől, jó öt méterre megállt tőlünk, és tátott szájjal figyelte, hogyan esznek. Időnként nyelt egyet, még a szája is mozgott, annyira belemerült a látványba.
Tündéri volt a vágyódása, így amikor sikerült szemkontaktust felvenni vele, megkérdeztem, elfogad-e egyet. Természetesen nem kellett kétszer mondani neki, az arca ragyogott a boldogságtól, ahogy átvette a kincset.
Már tátotta a száját a harapásra, amikor megjelent az anyukája. Sűrű elnézéseket kért, én meg magamban fohászkodtam, hogy csak ne legyen olyan, mint az én anyám, ne adja vissza, engedje elfogadni. 
Engedte.
Nagyon hálás voltam neki, hogy nem kezdte el leszidni, hogy ilyet nem illik, és hogy látszólag csak minimálisan frusztrálja a helyzet. Utólag is úgy gondolok rá, hogy bárcsak minden anyuka ilyen laza lenne. Hát nem? 

A többiek mondták később, hogy a kisfiúnak volt egy kisöccse is, és látták, amikor a gondosan, csak félig lerágott kukoricát odaadta neki a bátyus. 

Annyira kedves emlék ez nekem az elmúlt napokból, hogy időnként eszembe jut, és csak vigyorgok bele a semmibe. 


2020. július 14., kedd

Impulzus

Nagyon régen, amikor elkezdtem blogba írogatni, akkor volt ilyen, hogy leírtam ami impulzus ért, aztán annyi.
Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen, mint tegnap, hogy leírom, amit érzek, abban a pillanatban, nem törődve semmivel. Ez azért van, mert ha egyedül is vagyok, sosem érzem magam magányosnak vagy elhagyatottnak. Nekem Ladó, amellett hogy a társam és szerelemem, a legjobb barátom is. Mi tényleg mindent megbeszélünk a legapróbb részletekig. Így aztán, nekem ő az impulzus-felületem, bármi van, ami megosztásra érdemes, megírom neki, vagy elküldöm hangüzenetben. Mivel hónapok óta hétfőtől péntekig Bécsben dogozik, napjában többször videócsetelünk, néha csak 1-2 percre is felhív, ha olyan munkája van, hogy belefér. 

Tegnap éjfél után viszont annyira egyedül maradtam az érzéseimmel és a bánatommal, hogy telefonról blogolva (amúgy, szinte mindig úgy blogolok, most is), kiírtam, hogy szar most nekem.

És tudjátok, jól esett.*

Reggel megbeszéltük a konfliktust azzal  aki írta azt a nagyon bántó dolgot - Ladóval meg nem kellett, mert reggelre már teljesen más színben láttam az ő viselkedését.

Mert akkor azt éreztem, nem áll ki mellettem, cserben hagyott. 

Reggel meg már azt, ami valójában történt. Hiszen azt válaszolta arra az üzenetre, hogy "beszéljétek meg". Kihátrált belőle, pontosan tudva, hogy látom, amit ír, hiszen épp a mellkasán volt a fejem. Nem, nem állt ki mellettem, hanem hozzám küldte, ahogy eredetileg is nekem kellett volna írnia. 

És egyébként, hogy ne csak rébuszokban beszéljek, az történt, hogy a gyerekekkel be akartunk dobni a vízbe a Kölyköt, aki nem volt valami nagy hangulatban. A gyerekek imádják őt nagyon akartak vele pancsolni egyet, én meg biztattam őket, hogy persze, dobjuk be. Nem lett belőle semmi, mert nagyon kapaszkodott a szárazföldbe, de míg részünkről ez csak játék volt, neki nagyon rosszul esett.

Reggel aztán kölcsönös bocsánatkérések - részemről további sírdogálásokkal - az ügy lezárult.

Van egy csoportunk whats appon, amiben hárman vagyunk, Ladó és a Kölyök. Én annyira duzzogtam este, hogy kiléptem belőle. Aztán, mikor a Kölyök visszatett, és ém elfogadtam, Ladó megölelt és azt mondta, hogy "marhák vagytok." Milyen igaza van, hát nem? 

Nevettséges, és gyerekes, hogy az ember ilyen kis dolgoktól milyen szomorú és zaklatott tud lenni. De ez van, ezek is mi vagyunk, fáradtan, gyerekesen és túlérzékenyen.

*A sok kedves komment is mind <3 Olyan jó, hogy vagytok nekem. 

.

Egy óra zokogás után, a hideg lépcsőn ülve felnéztem az égre. A csillagok hallgattak. Az ő messzeségükből én még csak nem is látszom, az ami nekem fáj, nem is létezik. Hiszen a csillagok mind kövek.

Három napja nem alszom, se sokat, se keveset. 

Foglalkozom a gyerekekkel a legjobb tudomásom szerint. Kiegyensúlyozottak, vidámak, az étvágyuk csillapíthatatlan. 

És akkot véletlenül meglátom, hogy egy őszinte barátomnak hitt ember azt írja az embernek, akit szeretek, hogy "az Adél kibaszott gáz ahogy viselkedik." - és az ember, akit szeretek, nem azt válaszolja, hogy nem.

2020. július 12., vasárnap

Most

Minden úgy van, ahogyan lennie kell.

... meddig? 

*Az anyukák elengedték a gyerkőcöket. A három legkisebb Ladó. Biztosan minden családban ezt érzik az emberek, hogy milyen jófejek ezek a gyerekek - hát, ez a helyzet. 

2020. július 8., szerda

B&W

Sikerült megpucolnom az ablakok harmadát. Alapvetően nem érzem, hogy sok ablak lenne a házon, de ilyenkor azért mindig megállapítom, hogy ez az ablakmennyiség sok. A szomszéd-hiány miatt gyakorlatilag minden oldalon van ablak, talán csak észak felé nincs, de a felújítás során tervben vannak még nagyobb üvegfelületek, hogy később bent is olyan legyen, mintha kint lennénk.

Közben beesteledett, a telefonom pedig szólt, hogy tele van a memóriája, legyek szíves törölni valamit. Határozott unszolására átpörgettem a képeimet, és rájöttem, hogy viszonylag gyakran fotózom fekete-fehérben is, de végül mindig a színek győznek.
Mutatok párat ezekből. 





2020. július 7., kedd

Válogatáskazetta

Általában úgy szokott lenni, hogy ha ezer olyan dolgom van, ami határidős, akkor hirtelen fontos lesz festeni, meg blogolni. A mai nap már az ördögé, hiába osztottam be a hetet, hogy melyik nap mit fogok tenni, gyakorlatilag azzal, hogy délután hazaértem, és leheveredtem öt percre a kanapéra, ugrott a beosztás. De ha már így lett és kivízfestékeztem* magam, akkor az összegyűjtött zenéimet most megosztom.

Azzal kezdeném, hogy nekem soha, semmilyen körülmények között nem lehetne válogatáskazettám, mert annyira széles skálán mozog az ízlésem, hogy ha ne adja az ég, véletlenül elférnének egy dvd-n, abból káosz lenne, így aztán azt hiszem, kronológiai sorrendbe teszem azokat a számokat, amikhez olyan szoros kapcsolat fűz, hogy érdemes mesélni róla. A többieket pedig ömlesztve láthatjátok majd a csillagozott** részben.

Kisgyermekkor:
Mivel álszentek neveltek, nullaéves koromtól kezdve, gyakorlatilag hallelujázó angyalkóruson nevelkedtem. Emellett, ha nem Kossuth rádió híreket hallgatott anyám, akkor a Bartók rádió szólt, így bátran mondhatom, hogy kis híján valamennyi (és valamire való) reneszánsz, barokk, klasszicista és romantikus zeneszerző művével találkoztam már. Ebből a korból a mai napig a barokk maradt meg, közülük Händel Fireworks cd-je alapkelléke*** az autómnak. Természetesen Bach-ot is meg kell említenem, de ezt most itt hagyom abba, mert sosem jutunk innen tovább. 
Viszont ide tartozik, ha nem is maradt kedvenc, az első találkozásom a nem "kóser" zenével. A szokásos padláskörúton jártam menekülőben 4-5 éves korom körül. Akkor már túl voltam a Rejtő képregények sorba rendezésével, és elégedetten tapasztaltam, hogy nem hiányzik egyik sem. További "tiltott" kötetek után kotorásztam, amikor felfedeztem egy dobozt, tele magnókazettákkal. Találomra kivettem kettőt, amit lecsempésztem a házba, az ágyam alá, várva az alkalmat amikor kettesben lehetek a magnóval. Omega volt és Apostol. Ahogy elkezdtem lázadni a rendszer ellen, gyakorlatilag rongyosra hallgattam ezeket a kazettákat. Találtam továbbá Richard Claydermann-t, de aztán tőle megváltam, sértette ifjúi ízlésemet a fehér zongora a kazetta borítóján. Na, nem mintha az Omega vagy az Apostol nem kopott volna ki belőlem. De akkor még nem volt youtube.

Kiskamaszkor:
Általános iskolában találkoztam Juanes-zel, minden osztálytársam kívülről fújta a lakamisszanegrát, de volt valaki, aki szerzett tőle egy komplett cd-t. 13 évesen már olyan fejlettek voltunk technikailag, hogy valaki meghekkelte azt a lemezt, és mp3-ban is meglett. Ekkor nagyon vágytam már valami másra, ami nem vallásos, de ha valaki kérdezi, Eddát hallgattam-e, letagadom!

Kamaszkor:
16 évesen jött a nagy bumm, amikor apám miatt kórházba kerültem, a kórházból pedig Bibliatáborba. Találkoztam egy fiúval, aki nálam 3 évvel idősebb volt, és konziba járt, gitár szakra. Én konyhán dolgoztam, ő valamiféle karbantartóként működött ott, esténként mi, fiatalok csapatba verődtünk, és kijártunk a táboron kívülre egy erdőszéli magas sziklához, ahol aztán csillagokat néztünk legalább este 11-ig, hogy kaland legyen visszasettenkedni a táborba (ahol 10 órakor már "takarodó" volt). Egy idő után mi valahogy leváltunk a csoportról. Még lila volt a szemem alja, amikor elkezdtem dolgozni, valahogy összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, mi történt velem. Elmeséltem neki. Hümmögött egy sort, másnap este pedig hozta a gitárját, egy szót se szólt, hanem elkezdte játszani ezt. És akkor én ott már tudtam, hogy ha egyszer abbahagyom a hegedűt, akkor gitározni fogok. Általa megismertem Tommy Emanuelt, meg a másik fiút, aki rajzolt. A rajzos fiú elkísért a felnőttkorig, ő mutatta meg Stinget, Eric Claptont, Kispál és a Borzot, Palya Beát, Zoránt, Cseh Tamást és mindenki mást, akit a korosztályom már unos untig ismert, nekem meg új volt minden, mint borjúnak a kapu. Próbálok olyan számokat linkelni ezektől az előadóktól, amikre nagyon emlékszem, hogy az "elsők" között voltak.

Húszas évek:
A rajzos tovább folytatta áldásos tevékenységét a zenei kiművelésemben. Nouvelle Vague, Philipp Glass*****, Ludovico Einaui, Yann Tiersen. Ezzel együtt filmeket is kaptam, "alapművek" - mondta. Amiről 19 éves koromig lemaradtam, azt négy öt év alatt mind igyekezett bepótolni, hogy ismerjem, tudjam, legalább egy kicsit legyen ismerős. Mielőtt ő elveszett térben és időben mellőlem, még megmutatta Coldplay-t de akkor már bennem volt a felfedezés vágya, így bukkantam a Coeur de Pirates-re, Katie Muelára, Damien Rice-ra, vagy a magyarok között Ghymes-re. Egyszer egy véletlen folytán hozzám került a Képzelt riport. Amikor Ladóval összeköltöztünk, erre festettük az első lakást, ahová összeköltöztünk - azóta is mindig erre festünk szobát ruha nélkül******. 

Most meg itt vagyok, és zsong a fülem a sok zenétől. Nem tudom, van ember, aki ezek közül mindegyiket végig hallgatja? Nem ajánlom, főleg azért nem, mert ezzel végül is megszegem a kihívás azt a részét, hogy mi lenne életem válogatáskazettáján. Mert ugye, nem lenne ilyen kazettám. Nagyon attól függ, hogy mit hallgatok, hogy milyen kedvem van. 

De ebben az a legjobb, hogy a jelenlegi Spotify-listámról egyetlen számot sem tettem ide. Hát mindegy.

*Erdei pajzsikát festettem, ez Ladó kedvenc növénye, rengeteg van belőle az erdő szélén. Nehéz volt.
**Annyira elfáradtam ebben a gyűjtögetésben, hogy akik kimaradtak, már kint maradnak.
***Olyan öreg az autóm, hogy cd lejátszó van benne, és nem is hajlandó akármit lejátszani. Így aztán kicsit olyan, mintha egy Neil Gaiman karakter autója lenne, ahol bármit tett is be a lejátszóba a srác, végül mindig ugyanazt a számot játszotta neki az autó. - Ha valakit érdekel a könyv, Elveszett próféciák a címe.
*****Erre a számra pl. egyszerre dolgoztunk. Én novellát írtam, ő pedig rajzolt, a végén pedig megnéztük, mit álmodtunk rá. Érdekes volt. Jó emlék.
******Hát igen, festés közben elkerülhetetlen, hogy ne húzzuk végig egymáson a festőhengert teljesen véletlenül. Ki győzne annyit mosni?

Ennyi csillag az égen sincs. Nem vagyok valami összeszedett mostanában, igaz?

2020. július 6., hétfő

Zajlik

Annak ellenére, hogy nagyon sok jó és rossz történik, és lenne miről, nincs nagy kedvem írni. Energiám sincs.

A rossz dolgokról nem akarok, mert nem velem történnek (főleg Ladóval*, de Evelin sincs túl jó állapotban), a jókról meg nehezen megy, mert extrém fáradt vagyok.

A fogam helye már majdnem teljesen begyógyult. Voltak itt az unokahugik pár napot, a Kölyök is eljött egy este - ez egy hete volt, mégis olyan, mintha ezer éve lett volna. A kert és a ház ontja a munkákat, minden nap csak abbahagyni lehet, befejezni nem.
Annyira elhavazódtam, hogy virágzott a hársfánk, de mire odaértem, hogy szedek télre teának, elvirágzott. 
Rágcsálókkal is küszködünk, a padláson néhány nagy pele párocska lakik - őszinte sajnálatunkra meg kell válni a társaságuktól. Nagyon kis kedves állatok, nem félnek tőlünk, szinte karnyújtásra is közel engednek magukhoz, bámulnak minket nagy fekete szemeikkel, mint akik azt mondják: menjetek ti, mi voltunk itt előbb. Mivel Ladóval mindketten szeretjük az állatokat (túl ezen, védett a faj), ultrahangos rágcsálóriasztót vettünk, illetve kicsit meggyorsítottuk a szénapadlásról a széna lepakolást - mielőtt pici pelebabákkal rakták volna tele az egész szénakupacot. Most kicsit hontalanok, de ha van elég eszük, utánamennek a szénának, mert nem elégettük, csak lehordtuk az erdő aljára, majd elemészti az idő.

Apropó szénapakolás. 11 szekér telepakolt széna jött le a padlásról. Teljesen spontán, úgy jött össze, hogy szombat délelőtt megérkezett hozzánk a markolós, akire egy hónapja vártunk - lebontotta a tyúkólat. Ezzel egy hatamas tér nyílt meg a házról a telekre, ugyanakkor ki is találtuk, hogy milyen jól mutatna, ha a két szőlőlugast összevezetnénk, egyetlen hatalmas árnyékos hely lenne a ház előtti tér. Talán jövőre elkezdjük.
Miután a markoló elment, jött a faluból egy volt cirkuszi kollégám, kis traktorral. Egy, hozzá kompatibilissé épített szénahordó szekeret vontatott. A kollégán kívül egyikünk sem tudta, milyen munka lepakolni ekkora mennyiségű szénát. A padláson meleg volt, dőlt rólunk a víz, szállt a por az ezer éves szénából és időnként váratlanul aktív darázsfészekbe, passzív macskatetembe botlottunk. Utóbbi nem bántott, szag nélkül összeaszalódva került elő, viszont az előbbi elég harcias fellépésű volt. Ladót öt darázs is megcsípte. Engem csak egy talált meg, de ez az egy is elég kellemetlen helyen mart belém - a jobb muszklim szép nagy.
Ezek után nem csoda, ha közben úgy döntöttünk, minden széna-kör után megiszunk egy pálinkát és egy fröccsöt. Estére szépen néztünk ki, teljesen leharcolódtunk a munkában, gyakorlatilag este nyolctól másnap délelőtt tízig aludtunk.
Újból megállapítottuk, hogy igazából mi remek páros vagyunk, a fizikai kimerültség ellenére is - szuper kis hétvége volt.

Mondanám, hogy jövök hamarosan sok-sok jó hosszú poszttal, de nem valószínű, hogy ebben a hónapban sokat fogok tudni írni.

A héten szabadidőmben ablakpucolás van tervben, jövő héttől jön az anyósom, ha elengedik az elvált anyák** a kicsiket (10 és 13 évesek), akkor három unokával. Július 16.-ától öt napos össznépi családi találkozó várható - tizennyolc (talán kevesebb) fővel, ahol mi leszünk a házigazdák. Anyóspajti hetvenedik születésnapját ünnepeljük és úgy adódott, hogy a béke talán itt a leg-fenntarthatóbb.
Majd meglátjuk.
Csak minimálisan aggódom, hogy milyen lesz, mert ha rossz, nekem megvan a B-terv: én bizony beiszok valamit Blankával, és elfekszem az immár tisztába tett szénapadláson. De ez nem valószínű, hiszen Ladóval akár világháborút is lehetne győzni, úgyhogy azért inkább abban bízom, hogy minden rendben lesz.

Még egy dologról mindenképp szeretnék írni, ha már a blogos kihívással nem haladok.

Képzeljétek el, itt újabb csoda van: szentivánéj óta esténként szentjánosbogárkák ünneplik a nyarat az erdő szélén. Varázslatos kis lények ezek. Ahol korábban laktunk, ott is voltak a falu szélén, álmomban sem reméltem, hogy ez a csoda így velünk tart.
És ha mindez nem lenne elég, délelőttönként kacsafarkú szenderek reggeliznek a muskátlin. 

Az élet végülis csodaszép.



*Nem kérdeztem meg tőle, de valahogy érzem, hogy ez olyasmi, amiről nem szeretné, ha írnék. Szerencsére nem az egészsége, így aztán akármilyen rossz is, nekem azért inkább jó. Jöjjön bármi, aminek jönnie kell, amíg jól van, addig elviselünk mindent. 
**A három testvér közül, tudjátok, hogy ketten elválak. Két anyuka mondja meg, jöhet-e a gyermeke nyaralni egy hétre. Amikor olvasom, hogy milyen nehéz megoldani a nyarat a dolgozó, egyedülálló anyukáknak, mert nem tudják hová tenni a kiskorúakat, mindig elcsodálkozom azon, hogy ez a két nő milyen mázlista, hogy csak attól kell óvnia a gyerekét, nehogy valaki elvigye tőlük nyaralni. Mindenféle ellenszolgáltatás nélkül - horrible dictu! - strandra vinnénk, fagyiztatnánk, játszanánk a gyerekekkel. Mindkét anyuka arra hivatozik, hogy "ez nem lett megbeszélve". Már csak annyi kérdés maradt bennem, hogy mégis, mennyi idővel kellene korábban szólni ahhoz, hogy megbeszélt státuszba kerüljön az ügy, mert ezek szerint egy hónap kevés volt...