2019. május 14., kedd

Bonifác, vidd a haverjaidat máshová

Ez az őrült jeges szélvihar engem is őrültté tesz. Biztosan tehetek róla, de engem ez az időjárás agresszívvá, ingerlékennyé tesz. Legszívesebben leordítanám a fejét az egész szélviharnak, a felhőknek, meg az esőnek, meg úgy az egész idióta időjárásnak. Nyilván az ordítozás nem vezetne sehová, legfeljebb alaposan berekednék, illetve a szomszédok ijedtükben leengednék redőnyeiket, majd riasztanák az illetékes hatóságokat, hogy kényszerzubbonyban vigyenek el. Ezt elkerülendő én eresztettem le a redőnyeimet, főztem teát, bújtam köntösbe-ágyba. Nem kérek a külvilágból, köszönöm.

Persze van jó mesélnivaló is, de olyan pocsék kedvem van, hogy arra is képtelen vagyok, hogy örüljek, hogy a hétvégén megint milyen jól feltöltődtünk. 

Azért megpróbálom.

Egy kis hon- és népismeret: hallottatok már a Vendekről? A wikipédiában szereplő cikk írói(?) valószínűleg minden lexikális tudásukat bevetették annak érdekében, hogy egy kellően ködös, homályos és zavaros cikket írjanak a magyar szlovénekről. Én nem tudok ilyen okosságokat, csak azt tudom, amit az elmúlt öt évben a saját szememmel láttam, saját kapcsolataimból tapasztaltam. Azt tudom ennyi év után, hogy ők nem magyarok, nem szlovének, nem osztrákok, ők vendek. 
Amikor először hallottam a nyelvet beszélni, tátott szájjal füleltem (mintha a szájtátás összefüggne a nyelvértéssel). "blablablaaahátizsákblablablaaanémetszóblablblaaaszomszédblablanémetszóblablaaaablabhozblabla" - és most igyekeztem szó szerint idézni.
A volt kolléganőmről akkor tudtam meg, hogy ő nem magyar, hanem vend. Hogy mondod, Ágikám? - kérdeztem vissza. Vend! 
A szomszédjával találkozott a munkahelyünkön, és teljesen észrevétlenül, automatikusan váltottak magyarról vend nyelvre, ami a magyar-szlovén-osztrák nyelv egy sajátos keveréke. Vannak szavak, ahol a szót magát nem érteni, csak azt, hogy magyar ragozása van, egy mondaton belül szerepelnek egymás mellett német és magyar szavak is, és mindennek az alapja valamiféle ősi szlovén nyelv szavai, amit már maguk a szlovének sem értenének meg. Persze egy vend minden probléma nélkül megérti a szlovén nyelvet, a magyart, és mondjuk a német nyelv egyharmadát. Na, azért ne legyek ennyire előítéletes, nem _minden_ vend. 
Vend Ágikám tartott egy kis összefoglalót a vendségéről. Büszke arra, hogy ő vend leány, sajnálja, hogy a fiai már nem tanulták meg a nyelvet, de mindenki beláthatja, bármilyen más nyelvvel sokkal többre viszik majd az életben, mint a vend nyelvvel. Az apukájának pedig még az állt a régi, könyvecske formátumú személyi igazolványában, hogy "vend állampolgár".
Természetesen az emberi ostobaság ide is elér, az nem létezik, hogy egy helyen, ahol egy ilyen egyedi kultúra még fennmaradhatott, ne lenne olyan csoport, aki szívből utálja, és megveti a vendeket. Találkoztam olyan emberrel, aki az anyja életére is megesküdött volna, hogy minden vend született fogyatékos, lusta és kiállhatatlan. Nyilván ítéljen mindenki a maga esze szerint (milyen ember az, aki az anyja életére bármilyen formában is megesküszik??).
Aztán hallottam olyan elméletet a vendek értelmi szegénységére, hogy azért "olyanok", mert a háború idején nem mehettek sehová, és kénytelenek voltak egymás között szaporodni. Értsd: nem mehettek Szlovéniába, mert nem szlovének, nem mehettek Ausztriába, mert nem osztrákok, és Magyarország távolabbi vidékeire sem mehettek, mert nem magyarok, így aztán tesók az unokatesókkal, tisztafertő.
Ez itt a Hármas Határ vidéke. Egy olyan maroknyi népcsoporttal, akikről soha nem tanultunk egyetlen történelem órán sem.
Nem ismerem a múltat, a történelemkönyveknek nem tudok hinni, de egy valamit biztosan tudok: ha valaki bunkó venddel találkozik, az sürgősen nézzen tükörbe. Az öt év alatt eléggé sok vend típusú emberrel találkoztam, és mindegyik igazán nyitott, őszinte, a maga módján egyszerű, jó szándékú ember volt. Persze, aki nem született vend, az ő szemükben "gyüttment", de hát ez teljesen érthető. 

Ezek után én fogtam magam, és vettem egy teleket a vendvidéken a hétvégén fogtuk magunkat és elmentünk biciklizni a Vendvidékre. Nem tudok még egy ilyen vidéket Magyarországon, ami ennyire szép lenne. Tavalyelőtt ősszel Gabesszal kocsikáztuk be a vidéket, akkor is lenyűgöző volt, de biciklivel bejárni feledhetetlen élmény. Azt hiszem a 13 és 15%-os emelkedői ellenére is meg fogjuk ismételni.

Nézzük a térképet:

A google kerékpéros ikonja inaktívvá vált, és közölte velem, hogy "itt nem lehet kerékpárral közlekedni"
Ó, dehogynem. :)

Szentgotthárdról indultunk, ahol csatlakozott hozzánk egy barátunk. Alsószölnökön muszáj volt inni néhány fröccsöt. Nagyon nehezen indultunk tovább, mert a kocsmában a helyi arcok túlságosan nyitottak és kedvesek voltak, olyannyira túlságosan, hogy a saját fröccsöm után még kaptam két másikat, amit nem én kértem. 
Alsószölnök után Felsőszölnökre mentünk. Itt kellene megjegyeznem, hogy nem volt tervben, hogy merre megyünk, csak azt tudtuk, hogy ha jó az idő, akkor biciklizünk egy kicsit*. Persze, pontosan tudtam, hogy milyen terepviszonyokra számíthatok, ha belemegyek abba, hogy innen menjünk át Kétvölgybe. Belementem. Nem szégyen a biciklitologatás - de bizonyos emelkedőkön igen kimerítő.


Azt gondoltam, hogy rengeteg fotót készítettem a tájról. Tévedtem.

Kétvölgy

Szintén Kétvölgy, Vendvidéki vendégház. Megálltunk egy kávéra. 

Lizi

... és Jónás
Tündéri két kutyus volt. Imádom a pulikat, egyszer volt egy pulim, Jónást majdnem hazahoztam. Mit szólt volna Buksi? 

Innen - mivel kizárt dolog volt, hogy a domborzatot hazafelé erre ismételjük meg - áttekertünk Apátistvánfalvára. Hogy Apátistvánfalváról ne kelljen ismét hegyet mászni Szentgotthárdig, tettünk egy kis kerülőt Újbalázsfalva felé. 

Szerencsére tudok hatni a fiúkra, ezért a kirándulásunk végül nem kocsmatúrában végződött, hanem Buksisétában és pizzaevésben. Gyakorlatilag összerogytunk a kanapén. Most, hogy így ezt leírom, lehet, hogy nem az időjárással van az igazi probléma (DE!), hanem azzal, hogy fizikailag teljesen kimerítettük magunkat. 

Megérte.


*nálam ez maximum 20 km-t jelent. Itthonról Szentgotthárdig 8 km-t, majd visszafelé is. A 37-hez még nyugodtan adjuk hozzá ezt a 16-ot. Igazság szerint nekem már Alsószölnökről haza kellett volna jönnöm... :)

2019. május 10., péntek

Szabadidő

Az előző posztból kimaradt, hogy az új munkahelyem csak négy órás, ami azt jelenti, hogy reggel kilenctől délután egyig vagyok bent, plusz a szerdáim szabadok.* 

Nagyon lassan alakult ki a napi rutinom, nagyon nehezen fogtam fel, hogy a túl sok szabadidőt is muszáj valahogy beosztani.

Így most reggel 6.30-kor kelek, és kb. 7-ig semmit sem csinálok, csak az ágyban iszom a kávémat, és gyönyörködöm Buksiban. 7-től 8-ig készülődöm, öltözködöm. Azelőtt ez mindig egy párperces kapkodós jelenet volt az életemben, innen nézve hihetetlen, hogy egy teljes órán keresztül képes vagyok ezzel szöszölni. Igaz, ebben az egy órában benne van az is, hogy többször elmerengek az időjárás adottságain, és újratervezem az outfittem. Mert megtehetem. Nyolckor - pontosan nyolckor - Buksi felkel a vackáról, hosszú két percig jógázik, majd kíváncsi tekintettel farokcsóvál, mintha tapintatosan azt kérdezné tőlem, hogy indulhatnánk e sétálni, vagy még lecserélem a pulcsimat harmadjára. 
Sétálunk.
Hazaérve reggelizünk, Buksi visszafekszik, én pedig biciklire pattanok, kb. 8.45-8.50 között.

Igazából valamikor itt ébredek fel rendesen. A két falu között végig bicikliút van, néha találkozom vadászó macskával, de legjellemzőbb minden reggel a tücskök és kabócák tombolása. Nem hiszem el, ha nem a saját fülemmel hallom, de valami elképesztően nyomják a muzsikát, és nem tudom, hogy ezt most csak a tavasz teszi-e, vagy mindig ilyen őrültek, de a nap bármely szakában járok arra, akkor is zenélnek, ahogy a hangszerükön kifér. 

Az irodánk egyébként magyar munkavállalóknak intéz mindenféle ügyes-bajos dolgot, jogi tanácsadást. Nagyon szeretem, általában ketten vagyunk bent, egy nagyon pozitív, vidám lánnyal, akivel közel egyidősek vagyunk. Az ügyfeleink - a cirkusszal ellentétben - azért jönnek be hozzánk, mert segítséget kérnek, ennélfogva a hangnem és a hozzáállás is összehasonlíthatatlan a cirkuszi vendégek magatartásával. 

Aztán a délutánok változóak. Ami fix, az az ebéd és a Buksi. Újra gitározom, ukulelézem - attól függően, mennyire szeretnék elfáradni. A gitár nehezebb, az uku könnyebb, de azért mégis valami olyasmi, amit szeretek és ami úgy kapcsol le, hogy feltölt. Van olyan délután, amikor a németet nyomom többet, és vannak kifejezetten takarítós, háziasszonyos teendőkkel fűszerezett délutánok. A hétvégéket pedig mindig annyira teletöltjük programmal, hogy tulajdonképpen teljesen legálisan lazulok hétközben.

Múlt héten pl. Budapestre mentünk, mert Ladó születésnapjára az anyukájától színházjegyeket kapott. Előtte héten pedig Ladó Ákosék jöttek, kerékpáros hétvégére. Húsvétkor pedig eveztünk, kalandparkoztunk.

Az evezésről hozok most képet. Hihetetlen, hogy néhány hete leégtem** evezés közben, most pedig kabátot kell venni, meg esernyővel szaladgálni.

Meseszép

Ezen a félszigeten véletlenül ottfelejtettem a telefonom

Ez pedig már akkor készült, amikor a telefont visszaszereztük. Buksi éppen egy kavicsot tesz elém, szeretete jeléül. 

Volt ez a kidőlt fa, ami miatt meg kellett állnunk, hogy átemeljük a kenukat. Ekkor vettem észre, hogy a telefon nincs nálam. Vaddisznók és szarvasok csapáin visszasétáltunk. "Csak" 20 percet kellett menni. Szerencsére egyik vaddisznó, szarvas, vagy hód sem gondolta azt, hogy jó pénzt kapna a bolhapiacon a telefonomért...



*Érdekes, hogy 4 órában lehet itt annyit keresni, mint otthon 8 órában. Vagy inkább szomorú.

**Első nap bikiniben voltam, az alső képen már okosan felöltözve, mint a jó gyerekek: nagyon, nagyon fájt a bőröm.

2019. május 8., szerda

Most már aztán tényleg elég

Legalább harmincszor kezdtem el bejegyzést, hogy elmondjam, hogy újra blogolok. Mindenfélét kitaláltam, hogy miket írok az "első" új bejegyzésbe, és mindannyiszor megfutamodtam a feladat elől.

De most! Nem emelem fel a hátsóm a kanapéról, amíg a közzététel gombot meg nem nyomom, vagy ne legyen a nevem Szabó Adél!

Ezért úgy döntöttem, hogy listát írok az elmúlt év fontosabb eseményeiről, és ha valakit érdekelnek részletek, kommentben jelezheti, hogy miről írjak bővebben. Bár egyelőre nemigen maradtak olvasóim, de hát sosem lehet tudni.

Ott kezdeném, hogy tavaly azért zártam be a blogot csak úgy ukmukkfukk (vagy más szóval sebúsebá), mert bele estem a mélabú nevű betegségbe. Szépen összejöttek a dolgok, minden összetorlódott. Az élet folydogált a medrében, csak én közben valahogy ott* maradtam néhány hónapig valahol, egy érzelmi semmi közepén. Kaptam segítséget, jobban, sőt jól vagyok.

Az "összetorlódott minden"-ben benne van, hogy a 2017-es év nem volt éppen lelki szarságoktól mentes, 2018.-at sikerült egy autóbalesettel kezdeni, miután Ladóval ismét összeköltöztük (illetve én hozzá), később Ladó legidősebb lánya is beköltözött a barátjával, szóval hirtelen lett egy 18 éves mostohalányom és a pasija, leánybúcsút szerveztem, esküvői tanú voltam, munkahelyi válságban szenvedtem és innentől gyakorlatilag nem kellett győzködni, hogy kell egy pszichológus.

Vannak dolgok, amiket nem szeretnék listázni, de akkor most tényleg abbahagyom a magyarázkodást, és lássuk:

  • Sikertelen: szóval nem szerveztem le egy leánybúcsút. Nem akarok senkit sem kiábrándítani, főleg Eszticsillagot nem, akinek az esküvőjéről szó van, de úgy néz ki, azt végül _mindenki_más_ szervezte. 
  • Sikeres: voltam esküvői tanú. Azt hiszem, ahhoz képest, hogy az az időszak volt  érzelmileg a legmélyebb, eléggé jól abszolváltam.
  • Sikertelen: úgy néz ki, nem házasodom. 
  • Sikeres: újabban nem vágyom a házasulásra, gyerekezésre. Egyrészt úgy fest, nem lehet gyerekem, másrészt az agyam azelőtt nem ismert területe elkezdett működni, és elfogadtam, hogy nekem nem ez az utam, illetve ettől függetlenül is lehet az embernek jó élete. 
  • Sikertelen: nem lett új autóm.
  • Sikeres: vettem új biciklit. Zergének** hívják.
  • Sikertelen: nem jött össze az éneklős zenélős izébigyó.
  • Sikeres: vettem egy telket egy csodaszép helyen.
  • Sikeres: felmondtam a cirkuszban.
  • Sikeres: találtam új állást.
  • Sikeres: találtam egy másik új állást Ausztriában, irodai munka, nem kell éjszakáznom, szabad hétvégéim vannak.
  • Sikeres: rengeteget csavargunk, evezünk, biciklizünk, voltunk éjszakai szánkózni a Nagy Családdal itt.
  • Sikeres: a család egyre szebben alakul, sokat találkozunk Prof. Dr. Ladó Ákossal, anyóspajtással, csiszolódnak a gyerekek, velünk együtt.
  • Sikeres: béke van. Kint is. Bent is.


Herr und Frau Zerge



*valahol itt: "Nem akarom, hogy ennyi legyek a világban, hogy a nekrológom így szóljon, hogy Szabó Adél, meghalt 70 évesen, élt kb. néhány hónapot, a fennmaradó időben aludt, cirkuszban dolgozott és Szuper Máriózott szívből szeretett fogadott fiával, Ladó Somával."

**Ezen felbuzdulva idén Ladó szülinapjára kapott tőlem egy ugyanilyet, férfi vázas kivitelben. Előző bringámat Epigrammának kereszteltem, de akkor még nagyon fiatal voltam, és az volt minden álmom, hogy ő legyen az én sírfeliratom. Úgy néz ki, ezt a sírfelirat dolgot még jobban át kell gondolnom. 

2018. március 23., péntek

Variációk konfliktuskezelésre

Kétféle ember van. Aki kiabál, és aki nem.
Ha ideges vagyok, és az illető, aki felbosszantott, egy idegen, akkor az a taktikám, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kilépek a helyzetből.
Ha a konfliktus forrása egy olyan ember, aki közel áll hozzám, akkor sokáig beszélgetéssel próbálom a helyükre pakolni a dolgokat. De van az a pont, ahol elfogy a türelmem, és olyankor egy kiadós üvöltözéstől megnyugszom. Ilyenkor ijesztő vagyok azok számára, akik ismernek. Mert nem ilyennek ismernek. Pedig ilyen is tudok lenni.

Ladónak olyan a kiabálás, mint nekem a verés. Nem bírja elviselni, befordul tőle. Két és fél évig tartott, hogy ezt felfogjam, és kidolgozzak helyette egy kiabálásmentes, méghosszabban tűrő, még többet beszélgetős ámde hatékony eljárást. Ehhez nagy segítségemre volt, hogy az elmúlt fél évben, három idegen ember, számomra érthetetlen okokból üvöltött velem. Megértettem (kurvanehezen), hogy a kiabálás a terrorizmus egy fajtája, és igazából nincs jogunk a másik lelkébe így beletaposni, akkor sem, ha kibaszottidegesek vagyunk. Amióta azonos szintbe helyeztem a veréssel (ami szintén elfogadhatatlan, de fel nem cserélendő egy fenékrecsapással), azóta egyáltalán nem kiabálok, és az életem egy kis napfényes tisztás az erdő közepén.

Na, de itt a másik tehetetlen konfliktuskezelési módszer. A Nembeszélekveled. Ami nekem a teljes elutasítás, amit pokolként élek meg, ami helyett inkább sorbaállnék egy pofonért.

És akkor itt jön be a képbe, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

Míg én tegnap majdnem vonat alá vetettem magam bánatomban, Ladó csak simán lehiggadt. Mint ahogyan azt én szoktam volt, egy jó kis kiabálás után.

Jó, hogy nem vagyunk egyformák. De azért el tudnám viselni, ha egy kicsit hasonlóbban konfliktuskezelnénk...

2018. március 22., csütörtök

Tárgyak

Tegye fel a kezét az, aki tökéletes, és soha nem hibázik.

Az történt, hogy egy szemétláda, aljas, köcsög, sunyi útpadka megkarcolta Ladó autójának a dísztárcsáját. Kb három centi hosszan, fél centi szélesen, és negyed miliméter mélyen.
A baj meg az, hogy a padka támadásának időpontjában én ültem egyedül az autóban.

Az egyébként mostanában kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatom pedig fejreállt, lelki terrorba kerültem. Kérhetek bocsánatot, állhatok a fejem tetejére, vagy ugorhatok a vonat elé, akkor is dráma van. Ladó nem áll szóba velem.
Biztos vagyok benne, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de ilyenkor én tényleg nem értem ezt a pasast.
Mert az én értékrendem valahol ott van, hogy a legfontosabb, hogy élünk, aztán, hogy egészségesek vagyunk, utána pedig, hogy van mit ennünk, és van meleg, tiszta lakásunk, ahol szerethetjük egymást.

De minden hiába. A párezer forintos karcos dísztárcsa fontosabb a békénél... 

Olyan szomorú vagyok.

Úgy elmennék világgá...

2018. március 18., vasárnap

Összekötve

Van az a különös jelenség, amikor találkozom egy idegennel, és néhány perc után, a mozdulatai ismerősek lesznek, a szavait, gondolatait pedig előre tudom.

Mondanám, hogy "néhány éve belépett az életembe", dobálóznék klisékkel, de egyrészt ennél sokkal mélyebben karcol, másrészt még csak nem is igaz, hogy belépett, az meg pláne nem, hogy az életembe.

De azért lett ez a Valaki, valahogyan, hogy férfi vagy nő, az mindegy is*. Sokat gondolok rá, véletlenül, meg szándékosan is. Ha telefonon hallom, úgy érzem, mintha többet mondana a hangja, mint a szavai. Azt gondolom olyankor, hogy teljesen mindegy, miről beszél, merre jár, mit tesz. Valahonnan tudom, mit érez, mikor a saját baján nevet, tudom milyenek a reggelek, és tudom, milyen magány az, ami akkor is ott lebeg körülötte, ha társaságban vagyunk.

Ismerem.

Amikor eszembe jut, a mellkasomból kijön az érzés, egy láthatatlan fonál, végigszáguld az univerzumon, és amikor odatalál hozzá, opál fénnyel világítani kezd, és akkor tudom, hogy egymásra gondolunk.

Ne kérdezzétek.
Meghibbantam.


*Róka véleménye alapján
** Ladó szerint meg lerajzoltam az égig érő paszulyt.... na ja, könnyen beszél, rá _egyfolytában_ gondolok. :)