Don't panic...

... and carry your towel!*

Csak-azért-sem vagyok hajlandó vírusozni - bár, ha azt veszem, ez a mondat épp olyan, mintha.

A hétvégén olyan öröm történt, hogy a Professzor elhozta bemutatni hozzánk a barátnőjét, akivel elképesztően édesek együtt, és akinek már néhány éve drukkolunk, hogy a válása után sikerüljön érzelmileg talpra állni. Mondjuk a szerelem nem éppen talpra állás, inkább talpon lebegés - de tudjátok, aki sokat volt padlón, az nagyon megérdemli, hogy lebegjen.

Sajnos Ladó szombaton dolgozott, így nem tudott kirándulni velünk és mire hazaért, nagyon fáradt volt, de azért ő is eléggé örült. 

Aztán az is történt még, hogy a Prof nemcsak az új menyecskét hozta, hanem a legkisebb lányát is. Meséltem már róla korábban. Vicuska (ebből áthallatszik egy Cicuska) a legkisebb a családban, a Nagyi kilencedik unokája, és éppen kilenc éves. Csak négy éves volt, amikor megismertem, és kíváncsian figyelem jellemfejlődését, talán az összes gyerkőc közül ő az, aki a legjobban ragaszkodik hozzám - és nem is titkolom: a ragaszkodás kölcsönös. Elképesztő, hogy egy év alatt is milyen sokat változott a személyisége. Tavaly nagyon sok időt töltöttünk együtt, több hétvégén volt nálunk, mint Soma. És míg tavaly minden csupa móka volt és kacagás, minden a játékról szólt, idén ez már máshogy van.

Úgy volt, hogy keddig maradhat nálunk, de a főnököm egy pöcsfej nem adott két nap szabit**. Amint kettesben maradtunk, komoly témákat feszegetett (barátságról, titoktartásról, igazmondásról), és néha olyan dolgokat fogalmazott meg, hogy csak ámultam. Kilenc évesen valóban ennyire érettek lennének a gyerekek? Elképesztő. És valahol iszonyú szomorú, hogy az anyukája észre sem veszi ezt (igen, amúgy, ő Evelin kishúga, szóval igen, ez az anya ugyanaz az anya). Ez a kislány egy igazi érzelem bomba, egyik boldog pillanatából szinte átmenet nélkül tud beleesni a boldogtalanságba. Végtelenül huncut és kreativitása mindenre kiterjed, legfőképpen abban profi, hogyan tesztelje a felnőtt idegrendszer határait. Igyekszem lelke minden lehetőségét kiaknázni, engedem - sőt, támogatom - az ablakon kimászást, a tetőre felmászást***, a koszosnak-lenni-nem-bűn érzését. Az anyukája nyilván elborzadna, ha látná, miket művelünk. Én viszont töretlenül hiszek abban, hogy a túlféltés nem egyenlő a szeretettel, és abban is, hogy a gyerekeknek néha szükségük van arra, hogy olyan határokat lépjenek át, amit normális körülmények között nem tehetnének meg. Azt gondolom, hogy a sár - ami a föld és a víz keverékéből jön létre, egy olyan valami, ami a természet egyik legalapvetőbb alkotó eleme, és a városi aszfalthoz szokott kislánynak megmutatom, hogy ha ezt érzi, az egyszerre játék, és a való élet.

Remélem, hogy örökké emlékezni fog ezekre a dolgokra és később segítenek majd neki továbblépni az élet adta sárfoltokon. 

Kirándultunk 

Szelfiztünk is, de azt nem mutatom meg. :)

És vízfestékkel festettünk

Itt szeretném megjegyezni, hogy mennyire tanulékony. Nem folytak össze a színek, nem vizezte túl, aprólékosan kidolgozta, és csak úgy ragyog a kék a háttérben. 

*Douglas Adams

**Igen, most, hogy lassan  mindenhol kijárási tilalom van, nem adott két nap szabadságot. 

***Mielőtt a szívetekhez kapnátok: nagyon vigyáztam rá, ugyanakkor van egy olyan dolog a tetőre mászásban, ami egyfajta testi-lelki határ-átlépés, amikor legyőzi a félelmét, és átadja magát az érzésnek, hogy nincs lehetetlen. Szeretném, ha ezt magával vinné a kamaszkorába, és később felnőtt korába is. Gyerekkomban rengeteget másztunk tetőre a bátyámmal. Egy alkalommal esernyővel próbáltunk ejtőernyőzni. A tesóm le is lökött, szerencsére semmilyen komoly bajom nem lett. :)

Szabad szerda

Szabad szappanozni...

Amikor ma reggel hét órakor felébredtem, nem sütött a nap. Szomorúan tettem oda a kávémat, és arra gondoltam, hogy azért egy szerdától nem vártam volna ezt a búskomor viselkedést. Viszont, mire megittam a kávémat, a nap is megihtta a magáét, mert ragyogott, ahogy csak az égen kifért. 

Magamhoz vettem a bundás jószágot. Tegnap hazafelé felfedeztem az erdőben egy ösvényt, és elhatároztam, hogy amint lehet, Buksival felfedezzük, merre vezet. 

Neki indultunk hát, de 20 perc után kiderült: az ösvény a varázserdőben egyszerűen végetér, nincs tovább. 

Azért azt nem lehet mondani, hogy nem találtam ott semmit. 

"A valóság is lehet olyan szép, sőt, szebb, mint a hazug ábránd."*

*Kap egy virtuális csokit, aki megmondja, kitől idéztem. 

Olyan szép

Olyan szép, amikor az ember szerelmes. Minden tavasszal félredobban a szívem, minden tavaszba belehalok* picit örömömben. 

Reggelente a madarak éneke semmihez sem fogható, a napsugarak táncot járnak az házfalon, ablakon, függönyön. A házból kilépve fejen kólint az erdő és a mező illata. Lépten-nyomon virágzik a kankalin és az ibolya, a völgyben pedig még a tőzikék is bólogatnak szép fejükkel. Csoda az erdő, napról napra változik ilyenkor. A reggeli fehér-barna zúzmarát felváltotta a sárga-zöld-barna rügyfakadás.

Délutánra tompul csak el a madárdal, estére feljön a hold, és a közelben élő macskabagoly minden este gurgulázva huhogja kéményünk füstjét.

Olyan bús-szomorú-örömöm van, kifacsarja a lelkem minden nap ez a csodaszép természet.

Reményeim szerint ez az utolsó _téli_ kép

*Versek jutnak eszembe ilyenkor, napjában többször is elfelejtem, mibe fogtam bele. Tisztára meghibbanok ilyenkor. 

" Mellettem állsz, s mégis, mintha

messze lennél: rád gondolok.

Formállak magamban, mint egy verset

s dúdollak, mint egy dallamot." (Zelk Zoltán) 

Vagy ez:

" Fázol? Várj, betakarlak az éggel,

hajadra épül a hímzett csillagok

csokra és holdat lehellek a

szemed fölé. " (Radnóti Miklós) 

Kommentelj kultúráltan

Akkora mázlista vagyok, hogy az évek folyamán egyetlen névtelen baromarc sem talált meg eddig, hogy most ezért a bejegyzésemért tuti megbaszódok jön valami értelmiségi.

Amióta újra elkezdtem írni, sokminden változott körülöttem, de azt hiszem én változtam a legtöbbet. 

Régebben mindig mindenhol zugolvasó voltam (mert hát hogy jövök én ahhoz, hogy "idegenekhez" szóljak?), újabban folyamatosan nyitok, egyre több új blogot fedezek fel, egyre több helyen merem otthagyni a véleményem. Ami általában megmarad egy kedves/támogató* mondat szintjén. Viszont sajnos egyre több bloggernél láttam, hogy indokolatlan seggarcoskodás megy - természetesen névtelenül -, ennek fényében azt hiszem, példát veszek Milonkáról, és ha sikerül, beállítom, hogy csak cenzúrázott kommentek jelenjenek meg.

Mert kinek van szüksége arra, hogy ezen a felületen, ahol az ember a saját külön kis világát éli, idegenek kvázi "odaszarjanak"?

Drága olvasóim, felelősek vagyunk azért, ami az oldalunkon megjelenik, és amíg egy ilyen embert élőben le tudunk építeni, egyéb szocmédiában le tudjuk tiltani, itt is meg kell találni az utat arra, hogy ne engedjük, hogy bántsanak minket és az olvasóinkat.

*hja, elismerem hogy Bezzegnél elragadtattam magam, de néha az emberek olyan elképesztően trollok tudnak lenni. :(

Gondolataim az anorexiáról

Találtam ezt a blogot, mert természetesen, attól, hogy nem írok róla, nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, ne akarnék többet tudni, és ezzel együtt: minél többet tudok, annál tehetetlenebbnek érzem magam. És ha én tehetetlenséget érzek, akkor hajlamos vagyok dühbe gurulni.

Volt egy időszak az életemben (piszlicsáré szakítás, szót sem érdemel)*, amikor kb rivotrilt szedtem reggelire és vacsorára, amihez ráadásul teljesen illegálisan jutottam hozzá. Pontosan tudom a hatását, éreztem: olyan volt, mint az élő halál esszenciája - minden érzés megszűnt, és ettől volt annyira istenien jó. Végre tudtam aludni rémálmok nélkül, végre mardosó fájdalom nélkül ébredtem, és a mai napig vannak napok, amikor annyira elfáradok, hogy vágyom az érzésre, hogy ne érezzek semmit. Ugyanakkor soha, de soha (eddig) nem gondoltam abba bele, hogy ezt a brutális szert beteg embereknek írják fel. Olyanoknak, akiknek valóban tarthatatlan szorongásos betegségük van.

Nem tudom, mit élhet át ez a szegény kislány, aki ott fekszik bent a pszichiátrián, és ráadásul olyan betegséggel küzd, amire másnak/máshol adnak szorongásoldót.

A súlya tovább csökkent, a kibelezett mackós fenyegetést nem váltják be, gyógyszert nem kap. Szeretném tudni, milyen módszerekkel dolgoznak abban a kórházban, mert a dühtől kinyílt bicskám nagyon ficereg.

Annyira végtelenül szomorú és dühös vagyok egyszerre, hogy a mindennapi örömeimet is ecetes íz járja át. Miért nem tesz már valaki valamit? 

*Lelkileg módfelett sérült és önző voltam, vagy közérthetőbben szólva: nemnormális. De nézzük el a fiatal Adélnak: nehéz gyerekkora volt. Amúgy, van itt valaki, akinek nem?

Eb ugatta

Buksit már mindannyian jól ismeritek. Őt 5 éve fogadtuk örökbe, pontosan annyi ideje van nálunk, mint amennyi időt nélkülünk élt. Bár ezen a blogon elég drámai időket örökítettem meg korábban, meg kell állapítanom, hogy Buksi jellemfejlődése eléggé egybevág a Ladóval való kapcsolati fejlődésünkkel. Az első években gyakori drámázások közepette sokszor gondoltam arra, hogy Buksi valószínűleg sosem fog úgy kötődni hozzzánk, mintha kiskutyaként fogadtuk volna be, hiszen őt már egyszer cserben hagyták, és teljesen rendben van, ha ezek után nem bízik meg bennünk.

Nem arról van szó, hogy nem fogadott volna szót az elejétől fogva. Ül, fekszik, pörög, pacsi, duplapacsi, nem, tied, hozd a labdát, hol a cica... Ezeket az első pillanattól fogva megmutatta, csak hogy tudjuk, mennyire okos. A kötődésén érződött, hogy nem hisz nekünk. Mindenkivel kedves volt, lenyomja bárkinek a teljes programot, és igen, ő mindenkit szeret. A legjobban mégis a labdát és a hasát* szereti.

Nem tudom, pontosan mikor jött rá, hogy nem fogjuk cserbenhagyni, nincs konkrét eset, hogy mikor éreztem először, hogy igen, most már biztosan nem ideiglenes befogadóként tekint ránk, de az bizonyos, hogy beérett a kutya-gazdi kapcsolatunk.

A költözést úgy oldottuk meg, hogy őt egyáltalán nem hoztuk ki ide, amíg csak festeni jártunk, vagy amíg nem tudtuk biztosra, hogy a miénk lehet a ház. Akkor hoztuk ki talán először, amikor a Kölyök leparkettázta a szobánkat, és akkor másodszor, amikor elhoztuk a kanapénkat, az ő vackával. Attól a naptól kezdve viszont már nem aludtunk a lakásban. Nem vett részt a lakás kipakolásában, csak ott volt jelen, ahová a bútorok befelé pakolódtak.

A házhoz tartozó terület hatalmas, erdő, rét, legelő, meg kitudja milyen besorolással van, a lényeg: nincs kerítésünk. Sehol. Ha Buksi akarna, lemehetne a faluba, és csavaroghatna kedve szerint. Néha el is tűnik egy órácskára, és ugyan eleinte kitört ettől a frász, mostanra ott tartunk, hogy ha elmegyek dolgozni, kiteszem őt a házon kívülre.

És nem, nem kötöm meg.

És ő itthon van, amikor érkezem.

És ha ez nem lenne elég, a Kölyök is örökbefogadott egy kutyát, egyenesen Budapestről. És ez a képesség nála is tökéletesen adott, pedig ő nem is itt lakik, és ugyanolyan kanapéhuszár, mint a mi Buksink.

Szombaton, a nagyszabású családi rendezvényre is úgy mentünk, hogy reggel 7-től este 8-ig kint volt. És kitörő örömmel fogadott, amikor hazaértünk.

A kutyák fantasztikusak.

*Valamelyik nap arra értem haza, hogy a gyümölcsfáinkat gyakorlatilag indokolatlanul kettévágták, mert állítólag veszélyeztette a villanyvezetéket. Nem az emberekre voltam mérges, akik levágták, hanem a törvényre, ami ezt lehetővé teszi. Az emberek pedig nagyon viccesen dicsérték a házőrzőnket, akiről kiderült, hogy eléggé korrumpálható egy kis kenyérrel és kolbásszal. 

Józan

Na, csak sikerült kiheverni a tegnapi lelki és fizikai megpróbáltatásim. Ittas állapotban kicsit ijesztőbb az élet, sokkal többet agyalok, mint alapjáraton. Egyébként utólag nagyon jól szórakoztam magamon, iszonyú vicceseket alkottam a hazaúton.

Például A Kölyök jött hozzánk tegnap este, és mivel Ladó vezetett, én pedig képtelen voltam gépelni, hangüzenetekkel válaszoltam neki whats appon. Ezeket így ma reggel visszahallgattam, és utólag eléggé meg vagyok elégedve magammal. 10 évvel ezelőtt, ha ittam, kb gyászmenet-bérencnek is elmehettem volna, olyannak, akinek fizetnek azért, hogy látványosan szenved. Ez ma már nem igaz, inkább stand-up-osnak állhatnék be, olyan humorral adtam elő az összes zagyvaságomat.

Persze az előző blogbejegyzésemnek már eléggé józanodós szaga volt, nem igazán élveztem visszaolvasni, úgyhogy aki ezt előbb olvassa, annak üzenem, hogy nem hagy ki semmit, ha nem olvassa el. Nem vagyok híve az utólag törlős-piszkozatba állítós írásoknak, maradjon csak ott nekem emlékeztetőül, hogy az is egy vélemény volt - tőlem. Tegnap este, mikor azt hirtelen kiírtam, kezdtem érezni, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, vagy mi történt az elmúlt 24 órában, amit szerencsére azóta kialudtam, illetve kibeszéltem magamból, és némi fejcsóválások közepette helyükre pakoltam a dolgokat.

Sokat segített ebben a rendrakásban, hogy fizikai kínjaimat délután megfűszereztem egy kis fahordással. 

Imádok itt élni, minden kinti munka, amiben teljesen kimerülök, a lelkemet eszméletlenül helyreteszi. Ilyenkor estére az összes izmomat érzem, legszívesebben receptre íratnám fel ezt, mindig, amikor valami kibillent az egyensúlyomból.

Nem mellesleg, nézzétek, milyen szép textúrája van a fáknak: