Megtöröm a jeget

A tavalyi blognovember óta érlelődik bennem a visszatérés gondolata, de aztán ügyesen halogattam a belépést a felületre, mert elfelejtettem a jelszavam és gyáva voltam nekiállni a helyreállításnak. Amikor sikerült végre bejutnom és szembesültem vele, hogy mennyi közzétételre váró komment van itt, elszégyelltem magam. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket, ugyanakkor még valószínűleg nem várható hosszú távú visszatérésem.

Az egyszerűség kedvéért updateljük az utolsó néhány bejegyzésem:

- Végetért a képzés, amin vekengtem, 2025. szeptember helyett 2025. novemberben, de a záróvizsgámat még nem tettem le. Szerencsém volt, nem buktam meg egyszer sem, a két hónap csúszás egy tanárcserének volt köszönhető. Most novemberig van időm, hogy letegyem ezt a bizonyos záróvizsgát. Leírom, hogy majd tíz év múlva (amikor halálra keresem magam vele) nevetséges legyen: remélem soha nem fogok ebben dolgozni. Sőt, most már azt is leírom, hogy mi volt ez, nevessetek ki: mérlegképes könyvelőnek tanultam az elmúlt két évben. Talán csak a kórboncnok szakma áll tőlem messzebb, mint pénzügyi (had)műveletek, de arra sem esküdnék meg - rosszabb napjaimon az élveboncolás gondolata is meg tud fordulni a fejemben. A záróvizsgához minden anyag a megvan, egy dolog hiányzik: a szorgalom. Minden más (hogy nincs egy nyugodt négyzetméter a házban a felújítás miatt, vagy hogy nincs időm rá) - tudom jól, hogy csak kifogás. Na persze, messze kószáló szorgalmamon nem segít, hogy nem szerettem meg ezt a szakmát. Bárcsak bele tudtam volna bolondulni, mint a kedves tanárnénink, aki időnként a semmiből szerelmesen felkiáltott: "de csodálatos dolog a számvitel!" Erről ennyit.

- Munka fronton 2024. szeptemberében megérkezett a várva várt felmentő egy új kolléganő formájában, így leadhattam azt a munkakört, ami miatt elkezdtem 2023. decemberében a mérlegképes képzést. Megváltás volt, ezt a mostanit szeretem, még akkor is, ha időnként ebbe is beleőszülök. Utólag visszagondolva, nem éreztem azt a megváltást, amit vártam, mert a képzés akkor kezdett eldurvulni (viszlát adózás vizsgám!), de 2024. szeptemberében nem tudhattam, hogy elsőre sikerülni fog a 2024. novemberi adózás. Megtudtam viszont magamról, hogy amin sokat szorongok, az jól sikerül. Ezen a loglikán elindulva mostanra profi lettem szorongásból, ha bárki úgy érezné, hogy kevés a sajátja, ebből kifogyhatatlan készleteim vannak, örömmel passzolok le! Egyébiránt a munkahelyemről továbbra sem mesélhetek, pedig ez teszi ki a napjaim egyharmadát (és fú, rengeteget tudnék és kellene is mesélni róla, csak hát a titoktartás az titoktartás. Ugyanitt: volt már olyan veletek, hogy kiírta a telefonotok, hogy "Ön nemzetbiztonsági megfigyelés alatt áll!" Szerintem ez jófejség, hogy kiírja. Mert jobb esetben kiírja, rosszabb esetben meg nem kell tudnotok róla. Vagy? Ti tudnátok így nyugodtan blogolni, egyébként? 

- Otthonfelújítás terén a tavalyi év nagyon szép eredménnyel zárult, ezzel egyidőben most a legkaotikusabb minden. Ugyanakkor Ladó kérésére erről nem írok részletesebben, bizonyára megértitek. Mentálisan és érzelmileg kikészít a káosz, érzésre olyan, mintha soha nem lenne már ennek vége. Ladó ilyenkor mondja, hogy menjek albérletbe, de annál rosszabbat meg elképzelni sem tudnék, úgyhogy abba kapaszkodom, hogy van hova lejjebb menni. Mindig van hová lejjebb menni.

- Ebek: többé kevésbé elmondható, hogy egészségesek. Buksi már nagyon öreg, májusban betöltött 16 éves lesz, elkezdi a 17-et. Sokat alszik, az étvágya jó, kicsit sántít, de dolgavégezni még mindig elmegy messzire a háztól, még így is, hogy hó van. Bikficről ugyanezt nem lehet elmondani (fogjuk rá, hogy azért, mert nem volt gyerekszobája). Ő továbbra is egy cuki troll, aki ha nagyon hideg van, képes az ajtó elé pisilni, állandó bosszúságot okozva nekünk. Bori nagyon okos, de már nem lehet elmondani róla, hogy "nyugi, nem harap". Ettől nem vagyok túl boldog, de szerencsére senkiben nem okozott még maradandó károkat. Bikfic járt a legrosszabbul. Egyszer annyira féltékeny volt (kajamaradékra), hogy kilyukasztotta a fülét. Az eset után két hétig közvetlenül egymás mellé tettem a táljaikat és úgy etettem őket, hogy a kezem végig belelógott a táljukba. Először volt csak egy halk morgás Bori részéről, de azt hiszem, sikerrel zárult a terápia. Egészen biztos vagyok benne, hogy azért fajultak el ennyire a dolgok, mert nem foglalkoztam velük eleget. Ha már nem lesz más, ami miatt marcangolja magam, erre bármikor visszatérhetek. Megnyugtató.

Kicsit (nagyon) nehéz ekkora kontroll mellett élvezettel írni, és ezt sajnálom. Örülök, hogy Lujza visszatért és rendszeresen posztol, és nagyon örülök a többieknek, akik abba sem hagyták az írást. Lassan szoktam bele a zugolvasásba, alaposan belejöttem, majd megpróbálok visszaszokni a kommentelésbe, mert emlékeim szerint jó érzés volt kommenteket kapni. 

Válogatok még pár képet, az idei szép télről, de nehéz csak párat választani. Nálunk még mindig teljesen fehér a táj, ezzel együtt iszonyúan csúszik az út, de én nagyon örülök neki, még akkor is, ha bizonyos szempontból a felújítást akadályozza ez az állapot. Jó, hogy van tél, csikorog a jég, ráfagy a köd a fákra. Bárcsak minden évben így lenne.

forgot how to live

 Horror időszakom van és alig használnak már jól bevált praktikáim. Tetézi a dolgot, hogy nincs kire fogni, én vagyok az egyedüli felelőse annak, hogy túlvállaltam magam.

Nem szeretem* ezt a képzést amit elkezdtem, nem az én világom, nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet. Két dolog miatt nem hagyom abba: az egyik, hogy kifizettem érte elég sok pénzt, a másik, hogy nagyon tündéri tanárnőnk van, bárcsak minden tanár ilyen lett volna az életemben. Az ő lelkesedése az, ami még tartja bennem a lelket, pedig hétről hétre egyre több anyaggal vagyok elmaradva. És ez még így fog menni 2025 szeptemberéig. Brr.

A munkahelyemen is borzasztó nehéz minden, február elseje óta két munkakört viszek, megterhelő, hogy egyik héten az egyik széken ülök, mire sikerül felvenni a ritmust, át kell ülnöm másik irodába, hogy pótoljam az ott felhalmozódott dolgokat. Mostanra legalább annyival könnyebb, hogy lett valamennyi rutinom, jobban be tudom osztani, hogy mire mennyi időt kell szánnom. De a február nagyon nehéz volt, mert a munka (és suli) mellett még az emberi szarságokkal is küzdöttem, illetve nagyon bántott, hogy nem kapok megfelelő segítséget, választ a kérdéseimre (ellenben azzal, hogy ha hibáztam, akkor UTÓLAG mindenki nagyon okos lett, azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kellett VOLNA). Mostanra az emberi tényező a legkevesebb, magasról teszek rájuk, erre végképp nincs energiám, hogy azon lovagoljak, hogy kinek miért nem tetszik a pofám. Ezen a fronton is szerintem csak az tartja bennem a lelket, hogy Sarah-val időnként sikerül egy húron pendülni, tudom, hogy nagyjából látja ezeket a dolgokat, legalább felé nem kell igazolnom magam. Ilyenre, hogy politikailag, erkölcsileg van véleményem, és ütközik bizonyos (akár munkahelyi) dolgokkal, már végképp nem jut energiám.

És persze, közben otthon is folytatjuk a felújítást és messze még a vége. Mert amúgy nem, nem haladunk úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, még akkor sem, ha időnként tényleg szépen összejön minden úgy, ahogy elterveztük. Heti egy napot tudunk haladni (ha nem jön közbe semmi), szombatonként, mert vasárnap muszáj pihenni. Nem mintha a vasárnapjaim pihenéssel tölteném. Többnyire szorongok a sulin, és eszeveszetten próbálom behozni a lemaradásomat, kétségbeesetten tömbösítve meghallgatva néhány óra anyagot, miközben etetem a mosógépet és a mosogatógépet, hogy legalább a putri ne legyen nagyobb az elviselhetőnél. 

És amúgy nem látom a végét.

Semminek. Se a sulinak, se a munkámnak, se a házfelújításnak.

A helyettesített munkakörömet meghirdették, de nem találtak megfelelő embert, így szeptemberig egészen biztosan a nyakamban marad. Emiatt egyébként nem tudok szabadságra menni, mert mégis, hogy a viharba, amikor egymást érik a feladataim? 

Pedig a lelkemet eladnám egy olyan napért, amikor nem csinálok semmit. 

Amióta kitavaszodott, azért annyival jobb, hogy van egy kis napfény. Olyan apróságokkal próbálom visszabillenteni az egyensúlyom, hogy minden héten szedek virágot a munkahelyre, és akkor abban gyönyörködöm, hogy a Macska giccseskedik az ablakban a csokor mellett. Vagy pl. összebandáztam egy fiatal óvónénivel a munkahelyemmel szemben lévő óvodában, és reggelente, vagy délután együtt kávézunk. Meg ilyen van, hogy azzal segítek magamnak rendesen inni, hogy bodzavirágot, mentalevelet, friss epret pakolok a palackomba, különben elfelejtek innni. De azért ezek még így nagyon gyenge próbálkozások, hogy visszakapjam a lelki egyensúlyom. Hiányzik a kert, mert ahhoz, hogy tudjam csinálni ezt, el kellett engednem, hogy idén legyen kiskert, és ezzel kapcsolatban valószínűleg a legrosszabb döntést hoztam meg. Legalább a tavaly felcserepezett eper szépen terem, csak locsolni kell, meg a muskátlit is átültettem, amin látszik, hogy teljesen azért ezt sem engedtem el.

A blogokkal is időnként lemaradok, de azért a pihenés illúziójával szoktam pótolni (meg nyilván az insta pörgetésével, ami tiszta agyrém, hello Dolly!) Pitykegomba bezárásáról egy az egyben lemaradtam, azért Pityke ha még írsz és olvasol, akkor egy meghívóra beneveznék. És ha már itt tartunk, köszönöm Luna, hogy automatikusan kaptam megint, és Mici neked is, hogy ilyen kitartóan érdeklődsz. Szívből sajnálom, hogy semmi jó hírrel nem tudok most szolgálni.

Cserébe összeválogattam néhány cicás-virágos képet. Tudom, hogy sovány vigasz, de most ennyire futja.

Ölelek mindenkit, aki még véletlenül erre jár.

*illetve szörnyen utálom

** ezt a bejegyzést is negyedjére raktam össze, olyan is. Bocsi. <3

New year, old me

Alig telt el két hét ebből az évből, de már most látom, hogy túlvállaltam magam. Jelentkeztem egy képzésre, ami még decemberben kezdődött, de én csak most csatlakoztam be, ennek az első vizsgája január végén lesz. Ezzel úgy voltam, hogy ha most nem csinálom meg, soha nem fogom, mert így is csak jövő szeptemberben fogom befejezni, amire borzasztóan sajnálom az időt, de arra számítok, hogy a felnőttképzés még jobban át fog alakulni, ezért inkább belevágtam. Február elsejétől elmegy egy kolléganőm, az ő feladatait májusig én fogom ellátni (persze, jóféle császári aranypénzért). Teljesen véletlenül találtam magunknak egy anyanyelvi szlovén tanárnénit, aki privátban órákat tud majd adni nekünk Ladóval, ezzel párhuzamosan folytatjuk a házfelújítást. Elkezdtük a ház külső szigetelését, jövő héten pedig jön hozzánk markoló és dömper és egy pár nap alatt valószínűleg felismerhetetlenségig átalakítják majd a terepet a ház körül. Meséltem volna a karácsonyról, a szilveszterünkről (Ladó kisebb utcabált szervezett), akartam írni évértékelőt, de közben történt egy megrázó haláleset, aminél véletlenül pont jelen voltam, szóval cseppet sem csodálkozom, hogy mostanra lebetegedtem. Olyan büszke voltam magunkra, hogy végre sikerült megúszni ezt a vírusos időszakot, kár volt. Az egyik kolléganőm kovidos volt az ünnepek alatt, de még taknyosan és torokfájással jött vissza, szerdán éreztem már, hogy ezt sikerült megörökölnöm tőle. Tegnap már home officeban dolgoztam, nem kis lelkiismeretfurdalással, mert akinek a munkáját februártól átveszem most szintén táppénzen van, pedig vannak elmaradt dolgok és egyedül itthonról azzal nem sokat haladtam. Aztán Sarah (legyen inkább Sári, jobban szeretem a magyar neveket) írt nekem egy szívhezszóló szépüzenetet, amiben elmondta, hogy ez most még nem az én felelősségem és ne vegyem magamra és nyugodjak meg, igyekszik majd odafigyelni rám, hogy májusig ne szakadjak bele a munkába. Emiatt kicsit megint lelkiismeretfurdalásom lett, mert a képzésről (bár szorosan összefügg a jelenlegi munkámmal) nem szóltam még neki. Ennek két oka van, az egyik, hogy nem akarom, hogy a cég kifizesse a képzésemet*, a másik, hogy nem biztos, hogy végül májustól ebben a munkakörben maradok (egyébként nem is nagyon szeretnék, a két munkakörből pont azt szeretem jobban, amelyik nem kapcsolódik a képzéshez, tiszta agyrém vagyok). A képzést magam miatt csinálom, meg azért, hogy ha egyszer mégis úgy döntenék, hogy innen elmegyek, akár egyéni vállalkozóként is dolgozhatok vele. Félreértés ne essék, nem szeretnék elmenni, jól érzem magam itt, annak ellenére is, hogy a rózsaszín köd mondjuk elég hamar elillant. Itt sincs kolbászból a kerítés, de már önmagában az, hogy ér hibázni és felsőbb szinten is természetes emberi tényezőként vannak kezelve, nekem nagyon tetszik, könnyebb így az élet.

Úgy néz ki, muszáj kicsit betegnek lennem, hogy időt adjak magamnak a blogírásra. A telefonomba már jegyezeltem, hogy miről akarok mesélni, úgyhogy az egyiket elmesélem most, aztán meglátjuk, a többire mikor jut idő.

Ahogy hidegebbre fordult az idő, a szokásosnál is több madár jelent meg az etetőn és az etető körül. A búbos cinegéket már régen láttam, helyette viszont bejöttek az őszapók csapatosan, a tengelicek, erdei pintyek, zöldikék, mezei verebek, és már harkályból is kettő van - akik látszólag nem kedvelik egymást. Ez a nagy forgalom azt eredményezte, hogy felbukkant egy karvaly is, és itt őgyelgett, gondolta, ennyi madárból csak kerít magának is valami falatot. Az ünnepek között egyik nap, amikor szigeteltük az oromfalat, háromszor is megtámadta őket, nem félt se a kutyáktól**, se tőlünk, pedig én minden alkalommal mondjuk úgy, hogy hevesen reagáltam az akciójára. Persze, mindegyik énekesmadarat féltem, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez a természet rendje, ha rajtam múlna, nyilván nem ez lenne. A karvaly egyébként a madárhatározók szerint is egy kifejezetten káros jószág, pedig valahol butaság hasznossági szempontból megítélni a természetet, mert ez csak a dolgok emberi oldala, alapvetően tényleg mindenkinek helye van az ökoszisztémában, tudom én jól, de senki ne várja el tőlem, hogy ne hozzak érzelmi alapú döntést, amikor Kóci vadmadár létére minden nap csipeget valamit a tenyeremből, és minden délután vidám csirregéssel, apró reppenésekkel üdvözöl, amikor hazaérek. Szóval ott tartottam, hogy minden énekesmadarat féltek, de Kócit kifejetten. Aggodalmam nem volt teljesen alaptalan, két napig feltűnő csendesség volt az etetőn, Kócit sem láttam. Kezdtem horgolni a gyászkendőmet, amikor aztán egy reggel a szokásos vidám röppenéssel megjelent a fejem fölötti ágon, arra várva, hogy feltörjek pár szem diót, és megkínáljam. Azóta újra rend van, nem tudom, mi lett a karvallyal, kétlem, hogy az anyukájára tett megjegyzéseim sértették volna az önérzetét, mindenesetre örülök, hogy más vadászterületet keresett magának.

Ha már az állatoknál tartunk, lett két macskám is, ami amúgy nem is az enyém, hanem a plébánosé. Haza nem hoznék macskát, a kutyák, de főleg a madarak miatt nem, de egykébként nagyon szeretem őket is. Egyszer az egyik a lábamhoz dörgölőzött, és mivel a bolt pont szemben van a munkahelyemmel, a reggeli kiflim mellé macskakonzervet is vettem. Azóta már alutasakost szereztem, mert azt egyszerűbb adagolni. Minden reggel hét órakor ott ülnek a lábtörlőn és várják, hogy beérjek dolgozni. Sokszor van, hogy én érek be leghamarabb, ilyenkor csak leteszem a cuccomat, egy rövid időre nyitva szoktam hagyni az ajtót, ezek meg befutnak, ott rohannak a sötét folyosón, amíg elő nem veszem nekik a kaját. Végtelenül kedvesek, feldobják a reggeleim, az egyik evés közben is dorombolni szokott, olyankor el is felejtem, hogy ők amúgy abba a fajba tartoznak, akik időnként megeszik az énekesmadarakat. Van egy kolléganőm, aki talán még nálam is állatbolondabb, ő kérdezte, hogy nem sajnálom-e alutasakosra a pénzt. Jó hülye kérdés volt, sose gondoltam volna, hogy ez szempont lehet. Az állatokat mindig is jobban szerettem a pénznél, mert mégis mikor dorombol nekem reggel hétkor mínusz tíz fokban egy ötszázas? 

*kinézem belőlük, hogy kifizetik, de még a próbaidőm se járt le, és amúgy is, eszem ágában sincs a munkaszerzősésnél szorosabbra fűzni a viszonyunkat.

** mondjuk ezektől a kutyáktól a kismadarak sem félnek, nem sokat törődnek egymással.

Csillámpor boruljon rátok

 Végre túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, innentől már, ha csak percekkel is, de hosszabbodnak a nappalok. November eleje óta én ezt várom a legjobban, nem a karácsonyt. 

Ma már szabadságon vagyok, január másodikán folytatjuk. Kicsit rövidnek tűnik (az előző évekhez képest), de azért várom, mert úgy tűnik, bővülni fog a munkaköröm. Ami most jön, olyat még nem csináltam soha, nem félek tőle, hogy nem bírom majd, inkább izgatott vagyok, hogy megint tanulhatok valami újat. Próbálom beleengedni magam, hogy itt ér hibázni, a hiba az emberi mivoltunk része és úgy tűnik, végre van egy vezető az életemben, aki érti, hogy igazából a hibákból lehet jól tanulni. Jó nekem.

Mikulásra sütöttem a kollégáknak mézeskalácsot, díszítettem is, de nem volt itthon abból a típusú zacskóból, amivel díszíteni szoktam*, és egy ponton elszakadt az amivel dolgoztam, ráfolyt az egész a kalácsokra, jó mérges voltam. Kevertem új mázat, de aztán az idegtől csak ráb*sztam, úgy néztek ki, mintha filózófusok díszítették volna (kaotikusan). Nem hagyott nyugodni a dolog, sütöttem még egy adagot a szomszédoknak, ma délelőtt megírtam azokat is, ezúttal normális zacskóval. Most csak fenyőfa és szarvas kiszúrót használtam, úgy vagyok vele, hogy mindegy, csak valami legyen azért mégis.

Van hová fejlődni, de legalább Harry felismerherő.

Anszki, tarthatnál mézeskalács díszítő workshoppot online. :D

Még nyolcadikán volt évzáró rendezvény is, kicsit mosolyogtam magamban, amikor a főfőfőcsúcsgóré megköszönte mindenkinek az éves munkáját, mert igazán nincs mit, boldogan vakolgattam a nyáron, jól esik, hogy elismeri, de hogy azért az ő projektjeikhez én még idén nem tettem hozzá semmit, és emiatt kicsit idegenül éreztem magam. Mindenkinek van olyan érzése néha, hogy nem tudja, mit keres ott ahol éppen van, velem is ez volt, de ettől függetlenül jól elbeszélgettem a körülöttem ülőkkel. Kedves emberek és finom kaja volt, de mégis az volt a legjobb (nekem), hogy sikerült alkalomhoz megfelelően öltöznöm. Egy tulipánmintás ruhát választottam, van két óriási zsebe, ami elnyeli még a telefont is, így nem kell hozzá táska. Kicsit aggódtam (mert mindenen tudok aggodni, ugye), hogy így karácsony előtt ez mennyire illik, de aztán az asztalokon is tulipán volt kitéve dekorációnak, szóval legalább ebben megtámogatott a véletlen.

Itthon nyugalomban telnek a hosszú esték. Most mellényúltam a könyvtári könyveimmel, egytől egyig felszínes, sablonos történeteket sikerült kihalásznom a zavarosból, az első néhány oldal után lehet tudni, hogy ki a gonoszdi, a karakterek pedig halál unalmasak. Nem is fejezem be egyiket sem, rövid az élet a rossz könyvekhez.

Ladó beteg volt múlt héten, belázasodott, hányt is egyszer, így itthon maradt. Előfizettem az amazon prime-ra, mert a netflix és a disney+ kínálatán már túl vagyunk. Mivel egyikünk sem az a sorozatnézős típus, nehéz olyan filmet találni, ami igazán leköt. Ladó jobban elvan ezekkel a középkategóriás akciófilmekkel vagy vígjátékokkal, őt kikapcsolja, én vagyok ebből a szempontból is kényes. Ami nagyon ijesztő, azt velem nem lehet megnézni, mert túlságosan beleélem magam, aminek viszont nincs sodra, vagy gyenge a humora, azt hamar elunom, és nyomkodni kezdem a telefonom közben. Viszont amennyire nem szeretjük a sorozatokat, annyira szeretjük a Serlock Holmes filmeket. Egészen véletlenül az amazon prime-on szembejött a 2010-es brit sorozat, hát most adtunk neki egy esélyt. Azt kell mondanom, hogy a mi ízlésünknek megfelelő, mert másfél órás egy rész, nincs az a sorozatokra jellemző darálható érzés. Most esténként ebből nézünk részeket bekuckózva, olyan jól leköt, hogy sokszor napközben is gondolkodom rajta, elnevetgélek a poénokon, vagy átgondolom, hogya lehetett volna másképp megoldani az ügyet, ha nem ez van. Persze ebben a verzióban is valószerűtlenül okos Sherlock, de tetszik, hogy használnak mobilt, internetet és Watson blogol. Olvastam kritikákat róla, valaki szerint túl gyenge a Watson karakterét játszó Martin Freeman. Engem nem zavar, hogy Zsákos Bilbó Watsont játszik, de valószínűleg azért, mert bizonyos helyezetekben (amikor ráncolja a homlokát) nagyon hasonlít a bátyámra. Ha nem láttátok még, és valami könnyed, nem túl véres sorozatot néznétek, akkor ajánlom. De azért még ideírom, hogy azoknak nem való, akiknek magasabban van az ingerküszöbe.

Egyébként hozzánk is megérkezett a jézuska, hozott szőnyegeket, kenyérpirítót és airfryert hasogatógépet. A kenyérpirítónk még tavasszal tönkrement és most, hogy Ladó beteg volt, hiányzott a pirítóskenyér. A hasogatógép, na, hát azt nem is magyarázom, mi így ünneplünk. Továbbra is azt gondolom, hogy jól jönne egy airfryer, mert kettőnknek pont elég lenne néha bedobálni a cuccokat, de közben sajnálom rá a pénzt, mert tudom, hogy ha készen lesz a konyhánk, útban lesz, most se tudnám hova tenni, szóval mindig meggyőzöm magam, hogy annyira nem fontos.

Azt hiszem, most egy darabig már csak olvasóként leszek jelen, szóval ezúton kívánok nektek békés, repedtbejglis, beszélgetésekben és jó könyvekben gazdag karácsonyt. Vigyázzatok egymásra és magatokra, pihenjetek és egyetek sokat.

Ámen.

*simítózáras tasakba szoktam tenni a mázat, és ikeás zacskócsipesszel zárom le ott, ahol már nincs a mázból, hogy ne folyjon szét. Ezek tasakok sokkal erősebbek a sima uzsonnászacskóknál, jobban bírják a gyűrődést.

Kiakadok

 El is buktam az ítélkezős kihívásomat.

Valamelyik nap be kellett ugranom az általános iskolába munka ügyben. Nem tudom, mi volt a szituáció, de az első osztályosok tanárnénije éppen üvöltve azt mondta az egyik kisgyereknek, hogy a szájába fog lépni.

Olyan sokkot kaptam, hogy alig tudtam megszólalni. Álltam ott, mint egy szobor és csak tátogtam. Nem tudom, ki hogyan viselkedik a rosszabb napjain, de én egy felnőtt embernek sem mondanék ilyet, akkor egy védtelen hét éves gyereknek miért? Mármint nem vagyok szent, szoktam durvákat gondolni, ha ideges vagyok, vagy a barátnőimnek/Ladónak írni, valahova kell ventillálni, na de egy gyereknek, pláne másénak?

Utólag nagyon bánom, hogy lefagytam, hogy nem szóltam semmit. Egy hét éves kisgyerek még elég kicsi és kiszolgáltatott, de egy negyvenkettes lábú kamasz is az, legalábbis érzelmileg biztosan. Lehet panaszkodni, hogy ezek a mai fiatalok milyen pofátlanok, hogy beszélnek a felnőttekkel, de az az igazság, hogy van honnan tanulni. Nem is kell messzire menni, egy telex cikk kommentszekciója is bőven megérne néha egy fullos pszichiátriai kezelést.

Próbáltam magamban empatikus lenni a pedagógussal, de rájöttem, hogy nem tudok. Elhiszem, hogy egy idő után eszköztelen, elhiszem, hogy kimerült, elhiszek mindent, de nem tudok empatikus lenni. Egy hét éves gyerek akkor és ott tanulja meg, hogyan kell egy közösségben viselkedni, hogyan kell szabályokhoz alkalmazkodni - ráadásul egyszerre mindjárt van vagy száz szabály (maradj csendben, figyelj oda, köszönjél, hangosabban!!, ne beszélgess!! stb.). Aztán ott vannak a szülők, jó esetben egészséges háttérrel, beadják a gyereket az intézménybe és fogalmuk nincs arról, hogy napközben mi történik, mert a kérdésre, hogy mi történt a suliban, csak egyetlen válasz létezik, és mind tudjuk, hogy az a "SEMMI!". Miközben rohadtul lehet, hogy háromszor a szájába (lelkébe) léptek (óránként).

Az egész helyzettel kapcsolatban mégis a tehetetlenség zavar a legjobban. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy pedagógus munkáját minősítsem? Mit kellett volna mondanom? Találkoztam már azóta többször ezzel a tanárnénivel és mindig elfog a hideg viszolygás, összemegyek öt centis kisegérbe és halkan elsurranok minél messzebb tőle. Nekem ez jó megoldásnak tűnik, de akárhányszor ránézek a sulira, mindig olyan érzésem lesz, mint amikor látok egy állatmenhelyet: ki kéne szabadítani onnan mindenkit.

How can i stop wondering?

Gyerekkoromban sem volt soha ilyen szép Mikulás nap, mint amire ma reggel ébredtünk.

Reggel hatkor még sötétben, ebekkel a szokásos reggeli sétánkon. Bikficet ne keressétek, ő csak reggelizni bújik elő ilyen időben

A tizenöt perces sétát a munkahelyemre közel egy óra alatt tettem meg, mert egyfolytában megálltam bámészkodni. Őzek, nyuszik, vörösbegyek, rigók, csak a szokásos társaság. Sajnálom, hogy telefonnal nem tudom őket lencse végre kapni (milyen jó kifejezés már ez :D), de azért örülök is, hogy nincs profi gépem, mert akkor nemhogy egy óra, de egy nap alatt se érnék be dolgozni. 

Tegnap este mézeskalácsot sütöttem, ezt hoztam mikulás ajándéknak a kollégáimnak, főztünk magunknak szegfűszeges teát, spotin karácsonyi zenéket raktam be, kint továbbra is esik a hó, ezt a bejegyzést pedig telefonról pötyögöm, amíg a tea ihatóra hűl. Aztán belevetem magam a munkába, valószínűleg nagy rá az esély, hogy nem fogok tudni koncentrálni, mert azon jár az eszem, hogy menni kellene hóban hemperegni.

Don't judge

Három napja szedem a D vitamint és olyan, mintha kicseréltek volna. Csökkent a szorongásom, sokkal jobb a kedvem, és ugyan péntek óta minden napra volt valami program, jól éreztem magam házon kívül (a ruháimban is). Persze, esett a hó, ez is biztosan sokat számít.

Külsőségek.

Egyébként most az előítéletek gondolata foglalkoztat. Olyan mocskosul könnyű belecsúszni abba (nekem is), hogy mások viselkedése felett ítélkezzünk, mintha jogunk lenne apró (sokszor téves) információkból bárkit bármilyennek megbélyegezni, annak reményében, hogy mi jobbak vagyunk (vagy jobbnak tűnjünk) másoknál. Ha nincs az önigazolás mögött önismeret, az ítélkező magatartás számomra visszataszító.

Aki olvasta a blogom a kezdetektől, tudja, hogy Ladóval a kapcsolatunk eleje nem volt könnyű menet, nagyon sokat harcoltunk (nyugodtan írhatnám, hogy harcoltam), sokszor olyan csatákat is megvívott velem, ami csak az én fejemben létezett. Volt olyan helyzet is, hogy amiatt feszültem vele össze, mert valaki beszólt nekem, hogy milyen embernek gondol, amiért egy elvált, négy gyerekes apukával járok. Mintha ez a tény, hogy valaki elválik négy közös gyerekkel, indok lenne arra, hogy elítéljék. Abban az időben nagyon sokat adtam mások véleményére, az határozta meg a saját magammal való kapcsolatomat is, hogy mások mit gondolnak rólam. 

Aztán volt egy autóbalesetem, ami után áthelyeztem a fókuszt a saját életünkre, átértékeltem minden addigi tapasztalatomat és úgy döntöttem, hogy attól fogva nem generálok drámát, nem harcolok azzal az emberrel, akitől ennyi éven át olyan sok szeretetet kaptam. Szövetségesem lett, a legjobb jóbarátom, azzá vált, akivel otthon vagyok, bárhol legyünk a térben fizikailag. Továbbra is kapom a beszólásokat, bár nyolc év együttlét után már teljesen másokat, mint eleinte. Minden nap elítél valaki valamiért. 

Leggyakrabban az étkezési szokásaim miatt ("eredj legelni"- és hasonló kedvességek), de ha valamiért szóba kerül, hogy saját elhatározásomból nem szeretnék gyereket vállalni, akkor is simán leönzőznek, anélkül, hogy ennek az egyébként egyáltalán nem súlytalan döntésnek a hátteréről bármit tudnának (vagy közük lenne hozzá). A kedvencem mégis az, amikor valaki magát kedvesnek, empatikusnak vallva, mások háta mögött megjegyzéseket tesz, kibeszélő showt tart, majd mintha mi sem történt volna, éli tovább a kis képmutató életét, amikor esetleg az ember megpróbálja szembesíteni a viselkedésével. Ezzel a mondattal pedig máris önellentmondásban vagyok, ezalapján én ugyaolyan ítélkező vagyok, mint bárki más.

Nem ítélkezni egyáltalán nem könnyű. Elfogadni és felülemelkedni egy sértő megjegyzésen kifejezetten nehéz, de sokszor a dolgok mögé nézve könnyebbé válhat. A múltkor a boltban egy néni háromszor is nekem tolta a bevásárló kocsit, aztán kiderült, hogy valószínűleg kicsit demens. Nehéz belegondolni a  demenciájával valószínűleg magára hagyott idős ember helyzetébe, aki úgy próbál gondoskodni magáról, hogy néha azt sem tudja hol van, de ha belegondolok, akkor könnyebbé válik elviselni, hogy harmadjára is nekemtolta azt a rohadt kosarat.

Van egy podcast sorozat (Egyszer lent), nagyon szeretem, sokat segít abban, hogy elfogadjam idegen emberek bántó mondatait, vagy számomra sértő viselkedését. Nagyon megragadott Varju Péter története, akit parkinsonnal diagnosztizáltak. Ő mesélte, hogy egyszer egy nehezebb napján egy vasúti takarító beszólt neki. A járása alapján részegnek gondolta, ő pedig aznap pont olyan kedvében volt, hogy elmondta, hogy parkinsonos, de nagyon sokszor túl fáradt ahhoz, hogy megvédje magát a teljesen idegen emberek aljas beszólásaitól. Engem iszonyúan megérintett. Egy mozgássérült betegsége könnyebben beazonosítható, de egy mentális betegség, vagy akár más, komolyabb probléma kívülről egyáltalán nem látszik. De egy egyszerű fáradtság, kimerültség is okozhat olyan viselkedésbeli megnyilvánulást, amitől az embernek feláll a szőr a hátán. Egy rosszul fogalmazott mondat, vagy rossz hangsúllyal ejtett szó, mindennek tud súlya lenni.

Ezúton szeretném magam arra megkérni, hogy legyek sokkal elnézőbb és nagylelkűbb az emberekkel, főleg azokkal, akik nem szimpatikusak nekem (mert lássuk be, azokkal könnyű, akik amúgyis szimpik). Egyszerre csak egy napig, aztán ha az sikerül, csinálok egy egyhetes kihívást.