2026. július 26., vasárnap

Piros

Papiros.

Levizsgáztam, már igazából két hete, de érzésre olyan, mintha hónapok teltek volna el. Mondjuk a kettes bizonyítvány jó gyenge, de ha figyelembe vesszük, hogy álmodozásból kitűnő vagyok, és a könyvelőség mennyire messze áll attól, akkor az a kettes túlságosan fényes is. 
Az idő kifolyik a kezemből. Mindegyik vizsgám Pesten volt, így már előtte nap vonatoztam. Az utolsó, szóbeli előtt - megelőlegezve magamnak a sikeres teljesítést - újra beiratkoztam a városi könyvtárba. A könyvtáros lány kitörő örömmel fogadott - "Adél, már nagyon vártunk, itt az olvasójegyed a fiókban!" - Rögtön két könyvet is letett elém, mert amióta nem jártam, az egyik sorozatnak két új része is megjelent. Két és fél év. Örökkévalóságnak tűnt élvezhető könyvek nélkül. Így érezheti magát az a növény, akiről nem gondoskodnak, épp csak annyi víz, és annyi napfény, amitől meghalni nem tud. Nem vágyom szépirodalomra, mélységekre, limonádét kérek, cukorszirupot intravénásan, nevetést, madárcsicsergést, napsugarakat, hovatovább giccset! Megkapom. Hét könyvvel jöttem el - kevés, roppant kevés.
Nehéz volt a vizsgákra készülni. Május-június tücsökciripelős, szentjánosbogarakkal megvilágított, virágillatú estéin kényszerítettem magam a kötvények, részvények, konszolidációs körök és cash-flow kimutatások agyamba történő gyömöszölésére. Annyit mondogattam magamnak, hogy 60%-ra gyúrunk, hogy végül pontosan ennyit sikerült teljesítenem. Történelem immár. De azért még itt ki kell emelnem Ladó türelmét és kitartását – bár állítása szerint, neki könnyebb volt elviselnie a kiborulásaimat, mint nekem magamat. Ha fele annyira volt nehéz neki, mint nekem, akkor is jár neki a kitüntetés, hát ez mi volt.
És akkor most itt van, hogy vissza kellene találnom önmagamhoz. Belegörgettem a galériámba, és rá kellett jönnöm, hogy végig itt voltam magammal.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése