Too good to be true

Ezt még múlt hét pénteken írtam, azóta - szombaton még nem, de tegnap azaz vasárnap - észrevettem, hogy lekerültek a plakátok, és már csak fehér felület van, több helyen filccel összefirkálva, hogy "ki az a Zsolti bácsi?" meg hogy "2/3!!". :-)

Vas megyében - amennyire meg tudom ítélni - az elmúlt egy hétben semmi nem változott. A háborús plakátok nem tűntek el, V. Németh Zsolt arca narancssárgával keretezve tovább mosolyog a villanyoszlopokról, néhány Dobrev Klára is fennmaradt még. Nem kért bocsánatot senki, a Vas népe újság kicsit talán csökkentette a politikai cikkeit, de ezt régebben sem olvastam, és (múlt hét) hétfőn is csak kíváncsiságból lapoztam bele.

Érdekes, hogy innen és talán Sopronból ingáznak Ausztriáb a legtöbben, mégis ismerek olyat, aki meg van győződve arról, hogy a leváltott kormány fantasztikus volt. Nem állok le vitatkozni senkivel, mindenkit meghallgatok, a véleményem pedig olyan, mint a zoknim - van, de nem mutogatom. Annyira sok gondolatom van, hogy képtelenség mindegyiket leírni, de megpróbálom pontokba szedni.

- Buborék: más is használta ezt a szót, és találó is: ezek az emberek (velem együtt) Vas (vár)megyében buborékban élnek. Sok az idős, aki csak és kizárólag a közmédiából tájékozódik. Ezzel nem lehet mit kezdeni. De pont tegnap két véglettel is találkoztam. Az irodát takarító néni (aki nyugdíj mellett takarít) kifejezte örömét a Tisza győzelme mellett, de hozzátette, ő mindig a Fideszre szavazott korábban, de ez a "háborús pszichózis borzasztó volt". (Az ő szájából hallani ezt a kifejezést megmosolyogtatott, nem is tudom, miért). Délután egy vállalkozóval találkoztunk a házfelújítás kapcsán - akiről kiderült, elég sok (köz)pénzt hazalapátolt, közbeszerzési projekteken dolgozott. Fiatal, okos vállalkozó, aki nagyon rövid idő alatt kiizzadta nekünk aggodalmát, hogy jönnek a drónok, és a vegyi fegyverektől sokkal jobban fél, mint az atombombától. És egyébként tényleg vannak fiatal-középkorú, művelt emberek, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy itt minden rendben van. Ez volt az, ami miatt én sem hittem az utolsó pillanatig sem, hogy a TIsza megnyerheti a választást: engem ilyen emberek vesznek körül. Én ilyenekkel találkozom a boltban, a bankban, az utcán, a munkahelyen. Azokat a gondolatokat, érzéseket, amik a korábbi kormányt kritizálták csak suttogva mertük elmondani egymásnak, vagy néma pillantásokat váltottunk, mert már tavaly év elején (amikor még ki sem robbant az adatvédelmi szivárgás) közölte a legfőbb főnökünk, hogy meg ne tudja, hogy a szervezeten belül Tiszások vannak, mert neki ezt a minisztériumban a szemére vetették. Kíváncsi voltam az appra, de azt éreztem, nem tehetem meg. Ha elveszítem a munkám a politikai véleményem miatt, az a családi béke felbomlását is okozhatja, hiszen Ladó úgy gondolja, a mi békénket az erdő közepén nem rombolhatja le, hogy mi van az országban. Pontosan azért költöztünk ilyen helyre, hogy ez ne legyen hatással a mindennapjainkra - és ha nem olvasok híreket, akkor valójában nincs is (nyilván sarkítok). A munkámat elvégzem, ő elmegy Ausztriába hétfőn, hazajön csütörtökön/pénteken, szépen élünk, ha időnként nehéz is, a nagy egészben nem számítunk.

- Olvasom a kommenteket a közmédia dolgozói kapcsán, hogy "miért nem mondtak fel" - és őszintén, nem tudom. A saját munkahelyemet is egy bántalmazó kapcsolathoz tudom hasonlítani, pedig messze nem olyan rossz, mint a korábbi. Alá-fölé rendeltségi, függési viszony van közöttünk, úgy idomítottak minket, hogy "addig örülj, amíg van munkád", elhitették velünk, hogy máshol nem kellenénk, másra nem vagyunk alkalmasak. És milyen alternatív lehetőség van itt vidéken? A viszonylag jól keresők is (a főállásuk mellett) kijárnak Ausztriába takarítani. Lehet ezen kívül dolgozni gyárban. Tanítani? Nincs gyerek. Gyógyítani? Nincs kórház, de orvos sincs. A bátrabbak alapítottak családi vállalkozást, lekvárt főznek, szállást adnak ki, úgy látom, nehezen boldogulnak. Idén 37 éves leszek, ez a tizennegyedik állásom - és ekkora statisztikával az a tapasztalatom, hogy hiába mondasz fel, máshol sem lesz jobb. Egyik volt munkahelyemre sem tudom azt mondani, hogy szerettem, vagy jó volt, - az eggyel korábbi munkahelyemről amikor eljöttem, még azt is megkaptam az akkori főnökömtől, hogy egészen biztosan velem van a baj, hogy nekem semmi nem jó. Elhittem? Igen, kezdem elhinni, hogy én vagyok a probléma, ha nekem mindenhol van problémám. Visszakanyarodva a közmédia dolgozóira: az egészen biztos, hogy ha a tizenötödik munkahelyem lett volna is felmondtam volna - ha ilyen elnyomásban kell dolgozni, ennél azért jobb egy lélekölő multi is. De ez az én véleményem. Árnyalja a képet, hogy aki operatőrnek tanult, vágónak, hangmérnöknek (vagy nem tudom, mik vannak még), a szakmájában korlátozott helyen tud elhelyezkedni, olyan anyagi körülményei vannak, hogy nem tud kilépni. Illetve abba sem látunk bele, hogy az elmúlt 4-8 évben hogyan cserélődtek a dolgozók, hányan voltak, akik végül felálltak. 

- Nagyon örülök, hogy alig egy hete cserélődött a rendszer, máris hullanak fejek, lemondanak, meggyónnak, ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Nem tudom levenni a szemem a hírekről, nem tudok koncentrálni a napi dolgaimra, mert annyira érdekes most ez a sok esemény. Nem szép, nem elegáns tudom, de kárörvendve nézem a vergődést, undorodom a "csak parancsot teljesítettem" emberektől. Tele vagyok érzelmekkel, egyszerre vagyok boldog, elégedett, szabad és könnyű, ugyanakkor mérges és bosszúvágytól fűtött, forradalmi hangulatban. Ki kellene csekkolnom, mert végtelen fáradtságot érzek, de képtelen vagyok abbahagyni, mint valami drogos, frissítgetem a partizán/telex/444 oldalait, mikor jön valami új. Győzködöm magam, hogy egy hónap és két hetem maradt a vizsgáig, nekem most arra kell koncentrálnom, de képtelen vagyok ilyen jellegű viselkedésre, az önkontroll halvány szikrája sem maradt bennem. Na de majd jövő héttől leteszem én is a nagyesküt arra, hogy "holnaptól" minden más lesz, és tanulok, mint a kisangyal.

SZABAD.

Tegnap reggel szavazás után autóba pattantunk, hogy meglátogassuk Ladó apukáját Siófokon. Ladó szülei elváltak, a Papa újraházasodott, de mindkét szülője és a Papa felesége is a Tiszára szavazott, pedig 70 fölött járnak már. 

Amikor odaértünk be volt kapcsolva a tévé és ment az M1, én pedig öt perc múlva úgy éreztem, megőrülök, ha nem kapcsoljuk ki. Meg is kérdeztem, hogyhogy nem kapnak tőle agyvérzést, mire a Mama felkiáltott, hogy "ÉN KAPOK!", a Papa meg trollkodva mondta, hogy azért kapcsolja be, hogy alaposan szidalmazhassa őket.

Rövid látogatás volt, este már az ágyunkból néztük a Partizánon az eredményvárót.

Az első eredmény - 3,3%-os feldolgozottságnál - 53%-os volt a Fidesz javára, és én majdnem sírtam, hogy ez lehetetlen, de aztán a következő fél órában győzködtem magam, hogy ezek csak a legkisebb falvak, és ez semmi. Aztán amikor (innen nézve pillanatok alatt) megfordult az arány, és egyre csak nőtt és nőtt a különbség, megkönnyeztem. Beleívódott az emlék az agyamba, ahogy állok a hálószobában a kezemben egy pár zoknival, és mondja Marci Bíró Nagy András szavába vágva hogy "bocsánat, de történelmi pillanat van abban az értelemben, hogy a 2011-es választójogi törvény elfogadása óta valószínűleg nem volt még olyan választási eredményvárás, amiben azt lehetett látni, hogy 6,5%-os feldolgozottságnál nem a Fidesz vezet, hanem a Tisza" Jó, ezt a mondatot most kikerestem, hogy ide tudjam gépellni. Soha nem felejtem el, milyen sokk volt a 2022-es Fidesz 2/3, de ezt a mostanit meg aztán pláne soha-soha, erre mindig emlékezni szeretnék. Utána persze alig aludtam valamit, mert cseteltünk a barátaimmal, meg azt néztem, hogyan ünnepelnek a népek Pesten, és kicsit sajnáltam, hogy kimaradok belőle. Jó volt látni, ahogy karneváloznak a fiatalok, dudálnak az autók, szaggatják a háborús plakátokat, énekelnek és táncolnak az emberek. 

21 éves voltam, amikor a F átvette a hatalmat, akkor lettem felnőtt, és egész felnőtt életemben ez ment. És pár poszttal ezelőtt még rettegtem leírni a véleményemet, mindent csak burkoltan, vagy úgy sem, azóta meg századosok teregették ki a szennyest, és nem is tudom, százmázsa szorongás ment ki belőlem. Tele vagyok reménnyel, nem tudom levenni a szemem az ünneplő tömegekről és a hírekről. Várom, hogy eltűnjenek a Zelenszkij-MP-mentekaháborúba plakátok és hirdetések. Tudom, hogy iszonyú nehéz dolga lesz az új kormánynak, de a remény és az öröm most itt van.

IGEN

Megérte

Állapotok

Talán magyarázatra szolgál a múlt heti posztom. Sikerült rosszul tankolnom az autóba, szerencsére nem lett nagyobb anyagi kár. Érzelmileg full padlóra küldött, a szégyen érzés csak egy a sok közül, az önbizalmam eddig sem volt toppon, de most aztán teljesen a béka segge alá került. Nem segít, hogy kampányidőszak van, és még egy ilyen isten háta mögötti kis faluban is tele van szemetelve minden villanyoszlop. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy nemcsak az én mentális egészségem állapotom nem felel meg az EU szabványoknak.

Annyira ki vagyunk már borulva az elmúlt évek eseményeitől, hogy mindenre ugrunk, mint a tigris. 

Történt egyszer, egy munkahelyi ebéden. Az egyik kolléganőmnek csörgött a telefonja, a fia hívta, majd amikor letették, csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy a fia épp egy lány kézilabda csapatot vitt meccsre. Lehetett volna egy teljesen ártatlan kérdés is, ami erre érkezett az egyik férfitól: "hány évesek?" - de erre mi (nők) kórusban visítottunk fel, hogy "GYEREKEK!!!" - épp, hogy a kezünk ügyében lévő evőeszközökkel fel nem szeleteltük a kérdezőt. El is felejtettem az egészet, de az éjszaka volt egy rémálmom erről a kérdező férfiról, amiről persze eszembe jutott ez a kis eset. Azóta ezen gondolkodom, hogy vajon mennyire ment már az agyamra ez a szenny.

Olvastam egy cikket, amiben az Epstein ügyet boncolgatta az író, abban a vonatkozásban, miszerint hány ember kell egy szörnyeteghez? Sofőrök, pilóták, ügyvédek, titkárnők, takarítók, több száz, több ezer ember, akiknek, ha fel is tűnt, hogy valami nem stimmel, mindenki úgy gondolta, hogy nem az ő dolga. Ugyanitt, tök mindegy, melyik szörnyetegről van szó, Hitler vagy Sztálin esetében feltehető ugyanez a kérdés. Nincsenek illúzióim az épp aktuális elmeroggyantakról sem, akik jelenleg intézik a népirtás(oka)t. És akkor itt vagyok a kis szemétdombomon, ahol meg sem merem kapirgatni a trágyát, nehogy büdösebb legyen, mint amilyen amúgyis. 

Arra gondoltam, hogy megcsináltatom az útlevelemet, még a választások előtt, amíg még lehet. Ki tudja, ha ismét nyer a fidesz, és kiraknak minket az EU-ból (amire minden esélyünk megvan), jól jön majd, hogy van útlevelem. Ennyit erről.

Ha mentálisan nem is, fizikailag jól vagyok. Négy hónapja nem iszom alkoholt, odafigyelek a kajára és vettem egy súlyozott hulahop karikát, amivel heti három-négy edzést tolok, attól függően, mennyi időm van. Néha ugrókötelezem is, ha kevesebb az időm, jól felnyomja a pulzusom. Nekem ez az edzésforma bejött, főleg, amióta szép idő van. Télen is edzettem, közben néztem valamit laptopon, most meg a fejemen a fejhallgatóval pillanatok alatt lenyomom a kitűzött célt. Ülőmunka és tanulás mellett iszonyúan szükségem van erre. 

Tavaly Ladótól szülinapomra kaptam egy apple watch-ot, attól nagyon hamar kiderült, hogy borzasztóan alszom. Állítólag egy felnőtt embernek az összes alvásából 20-25%-ot mély alvásban kellene tölteni (kb 1,5-2 óra). Nálam ez akkor 20-25 perc volt. Örültem, hogy kaptam egyfajta magyarázatot arra, hogy miért vagyok minden reggel olyan, mint akit megrágtak és kiköptek, de a problémát nem oldotta meg. Végül (egészen más okból) Ladó döntött úgy, hogy nem iszik alkoholt (egy ideig), támogatásomról biztosítva csatlakoztam hozzá. Valamenyire segített, szörnyen lassan (értsétek: hetek, de inkább hónapok alatt), de a 20-25 percekből lassan lett 40 és 50 perc is, ami a korábbi duplájának számított, úgyhogy nagyon meg voltam magammal elégedve. Aztán februárban elkezdett dolgozni nálunk a kőműves, ami azt jelentette, hogy minden reggel hétkor megjelent (hétvégén is), így ha nem akartam pizsamában találkozni vele 5kor, de legkésőbb 5.30kor fel kellett kelnem. Mivel egy teljes hónapig dolgozott nálunk, olyan ébredési rutin alakult ki nálam, hogy azóta hétvégén is 5.30kor felébredek, és ha már úgy alakul, fel is szoktam kelni (vagy legalábbis nem alszom vissza, csak fetrengek, kávézom). Cserébe este 8.40től takarodót fúj az órám, legkésőbb 9.30kor már el szoktam aludni. Így alakult, hogy ma reggel kicsit kómásan ébredtem. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy az éjjel nemhogy átléptem a bűvös 1 órás mély alvást, de egyenesen ott vagyok, ahol lenni kellene: sikerült 1 óra 25 percet aludnom. Annyira fel vagyok dobódva tőle, hogy ma éjjel ezért biztos megint csak 20 perc lesz, de igyekszem szem előtt tartani azt a csodálatos klisét, hogy a fejlődés nem lineáris. Egyébként hiányzik a pia. Hiányzik a teraszon fröccsözés, esti borozgatás, főleg amikor van valami: karácsony, szilveszter, szülinap. Hiányzik akkor is, amikor valami nagyon megerőltető munkát csinálunk, mert azelőtt bedobtunk közben egy pálinkát, aztán adj neki. Végigpróbáltuk az alkoholmentes söröket, sőt bort is (nem volt jó!), az edelweis alkoholmentes búzasöre egész finom. A Szent András sörfőzdét még korábban (az alkoholos időkben) felfedeztük, az ő alkoholmentes söreik is finomak (már ahhoz képest, hogy milyen egy átlagos alkoholmentes sör), de nem akarok álszent lenni, nekem ezzel vannak problémáim. Nem tudom, meddig maradunk így, jó lenne valami egészséges mennyiségre rátérni, de ha egy kicsit kutat az ember a témában, olyan, hogy egészséges mennyiség - alkoholból nem létezik. Sajnos. 

A másik nem túl érdekes töréntés, hogy rendeltem egy csomó finomságot a magosbolt.hu-ról (nemreklám). Mandula, kesudió, törökmogyoró, napraforgó, szezámmag, lenmag, chia mag, tökmag, liofilizált gyümölcsök - fúú, nyami. Az első rendelésünket egy hét alatt felfaltuk Ladóval, akkor döbbentem rá, hogy a szervezetünk mennyire ki volt éhezve ezekre. Nagyon megszerettük a banános chia pudingot - még a kőművesünk is rákapott, annyira, hogy abban az időben úgy nézett ki egy bevásárlásunk, mint akik otthon egy egész majomketrecet tartanak - annyi banánt vettünk. Persze, fogyni azt egy dekát nem sikerült, edzés ide-vagy oda. Reménykedem, hogy ép testben majd egyszer lesz ép lélek is - mert, amint azt fent kifejtettem, mentálisan és érzelmileg finoman szólva is elég rottyon vagyok.

Bárkivel előfordul

- benzinre gázolajat tankolni (vagy fordítva)

- bankkártya adatokat megadni csalóknak

- bent felejteni a kólát/sört a mélyhűtőben

- szikével belevágni csomagkibontáskor a csomagba (lehetőleg drága bútor legyen benne)

- új ruhát leenni kimoshatatlan kajával (ugyanitt gyapjú pulóvert rossz programon kimosni)

- tévedésből másnak írni üzenetet (kiegészítve olyan csatolmánnyal, ami nem tartozik a címzettre)

...

Folytassátok nyugodtan, legyen ez a bejegyzés mindenkié, aki valamiért rosszul érzi magát, és vígasztaljuk egymást azzal, hogy "bárkivel előfordul".

Megtöröm a jeget

A tavalyi blognovember óta érlelődik bennem a visszatérés gondolata, de aztán ügyesen halogattam a belépést a felületre, mert elfelejtettem a jelszavam és gyáva voltam nekiállni a helyreállításnak. Amikor sikerült végre bejutnom és szembesültem vele, hogy mennyi közzétételre váró komment van itt, elszégyelltem magam. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket, ugyanakkor még valószínűleg nem várható hosszú távú visszatérésem.

Az egyszerűség kedvéért updateljük az utolsó néhány bejegyzésem:

- Végetért a képzés, amin vekengtem, 2025. szeptember helyett 2025. novemberben, de a záróvizsgámat még nem tettem le. Szerencsém volt, nem buktam meg egyszer sem, a két hónap csúszás egy tanárcserének volt köszönhető. Most novemberig van időm, hogy letegyem ezt a bizonyos záróvizsgát. Leírom, hogy majd tíz év múlva (amikor halálra keresem magam vele) nevetséges legyen: remélem soha nem fogok ebben dolgozni. Sőt, most már azt is leírom, hogy mi volt ez, nevessetek ki: mérlegképes könyvelőnek tanultam az elmúlt két évben. Talán csak a kórboncnok szakma áll tőlem messzebb, mint pénzügyi (had)műveletek, de arra sem esküdnék meg - rosszabb napjaimon az élveboncolás gondolata is meg tud fordulni a fejemben. A záróvizsgához minden anyag a megvan, egy dolog hiányzik: a szorgalom. Minden más (hogy nincs egy nyugodt négyzetméter a házban a felújítás miatt, vagy hogy nincs időm rá) - tudom jól, hogy csak kifogás. Na persze, messze kószáló szorgalmamon nem segít, hogy nem szerettem meg ezt a szakmát. Bárcsak bele tudtam volna bolondulni, mint a kedves tanárnénink, aki időnként a semmiből szerelmesen felkiáltott: "de csodálatos dolog a számvitel!" Erről ennyit.

- Munka fronton 2024. szeptemberében megérkezett a várva várt felmentő egy új kolléganő formájában, így leadhattam azt a munkakört, ami miatt elkezdtem 2023. decemberében a mérlegképes képzést. Megváltás volt, ezt a mostanit szeretem, még akkor is, ha időnként ebbe is beleőszülök. Utólag visszagondolva, nem éreztem azt a megváltást, amit vártam, mert a képzés akkor kezdett eldurvulni (viszlát adózás vizsgám!), de 2024. szeptemberében nem tudhattam, hogy elsőre sikerülni fog a 2024. novemberi adózás. Megtudtam viszont magamról, hogy amin sokat szorongok, az jól sikerül. Ezen a loglikán elindulva mostanra profi lettem szorongásból, ha bárki úgy érezné, hogy kevés a sajátja, ebből kifogyhatatlan készleteim vannak, örömmel passzolok le! Egyébiránt a munkahelyemről továbbra sem mesélhetek, pedig ez teszi ki a napjaim egyharmadát (és fú, rengeteget tudnék és kellene is mesélni róla, csak hát a titoktartás az titoktartás. Ugyanitt: volt már olyan veletek, hogy kiírta a telefonotok, hogy "Ön nemzetbiztonsági megfigyelés alatt áll!" Szerintem ez jófejség, hogy kiírja. Mert jobb esetben kiírja, rosszabb esetben meg nem kell tudnotok róla. Vagy? Ti tudnátok így nyugodtan blogolni, egyébként? 

- Otthonfelújítás terén a tavalyi év nagyon szép eredménnyel zárult, ezzel egyidőben most a legkaotikusabb minden. Ugyanakkor Ladó kérésére erről nem írok részletesebben, bizonyára megértitek. Mentálisan és érzelmileg kikészít a káosz, érzésre olyan, mintha soha nem lenne már ennek vége. Ladó ilyenkor mondja, hogy menjek albérletbe, de annál rosszabbat meg elképzelni sem tudnék, úgyhogy abba kapaszkodom, hogy van hova lejjebb menni. Mindig van hová lejjebb menni.

- Ebek: többé kevésbé elmondható, hogy egészségesek. Buksi már nagyon öreg, májusban betöltött 16 éves lesz, elkezdi a 17-et. Sokat alszik, az étvágya jó, kicsit sántít, de dolgavégezni még mindig elmegy messzire a háztól, még így is, hogy hó van. Bikficről ugyanezt nem lehet elmondani (fogjuk rá, hogy azért, mert nem volt gyerekszobája). Ő továbbra is egy cuki troll, aki ha nagyon hideg van, képes az ajtó elé pisilni, állandó bosszúságot okozva nekünk. Bori nagyon okos, de már nem lehet elmondani róla, hogy "nyugi, nem harap". Ettől nem vagyok túl boldog, de szerencsére senkiben nem okozott még maradandó károkat. Bikfic járt a legrosszabbul. Egyszer annyira féltékeny volt (kajamaradékra), hogy kilyukasztotta a fülét. Az eset után két hétig közvetlenül egymás mellé tettem a táljaikat és úgy etettem őket, hogy a kezem végig belelógott a táljukba. Először volt csak egy halk morgás Bori részéről, de azt hiszem, sikerrel zárult a terápia. Egészen biztos vagyok benne, hogy azért fajultak el ennyire a dolgok, mert nem foglalkoztam velük eleget. Ha már nem lesz más, ami miatt marcangolja magam, erre bármikor visszatérhetek. Megnyugtató.

Kicsit (nagyon) nehéz ekkora kontroll mellett élvezettel írni, és ezt sajnálom. Örülök, hogy Lujza visszatért és rendszeresen posztol, és nagyon örülök a többieknek, akik abba sem hagyták az írást. Lassan szoktam bele a zugolvasásba, alaposan belejöttem, majd megpróbálok visszaszokni a kommentelésbe, mert emlékeim szerint jó érzés volt kommenteket kapni. 

Válogatok még pár képet, az idei szép télről, de nehéz csak párat választani. Nálunk még mindig teljesen fehér a táj, ezzel együtt iszonyúan csúszik az út, de én nagyon örülök neki, még akkor is, ha bizonyos szempontból a felújítást akadályozza ez az állapot. Jó, hogy van tél, csikorog a jég, ráfagy a köd a fákra. Bárcsak minden évben így lenne.