Annyira az Isten Háta Mögött lakunk, hogy ma reggel több mint fél órát sétáltunk a Rábaparton, mert elfelejtettük a vásárlási idősávot. Mondjuk legalább maszkot vittünk.
Az a helyzet, hogy végre felnőttem a feladathoz, hogy csütörtökön úgy vásároljak be a hétvégére, hogy még pénteken be tudjak ugrani friss kenyérért és bármiért, amit elfelejtettem volna, utána pedig egész hétvégén ne kelljen lejönni a hegyről*. Viszont elfeledkezdtem egy szívességről amit egy rekesz sörrel honoráltunk és mivel az illető csak ezen a hétvégén járt erre, pótolni kellett. Várom a téli szünetünket, illetve azt, hogy egyáltalán ne kelljen itthonról elmenni sehová. Ugyanakkor rendkívül elégedett lehetek: idén összesen 2 éjszakát nem aludtam itthon. Részemről ez csúcsteljesítmény, előző életünkben mindig mentünk, mint a mérgezett egerek, Ladó előtti időkben pedig nem volt olyan évem, hogy ne költöztem volna. Jól esik ez az állandóság.
Ladóval általában advent első vasárnapján karácsonyosra dekoráljuk a lakást, de múlt héten nagyon fáradtak voltunk, ezért ezt most szombaton pótoltuk. Ilyenkor forraltbort iszunk, vagy fűszeres rumos teát, szól a nyálas merikriszmösz a spotify-on, táncolunk, bohóckodunk, aztán felrakjuk a fényeket, és nagyon megengedjük magunknak, hogy várjuk a karácsonyt. Elég sűrű hetek vannak mögöttünk, annyira, hogy pl. adventi koszorút sem vettünk. A szándék megvolt bennem, hogy készítek, de csak addig jutottam, hogy vettem 4 gyertyát. Végül Ladóval kitaláltuk, hogy készítünk egyet abból, amit az erdőben találunk.
Kaptuk is magunkat meg a Buksit, sétáltunk egy nagyot, szedtünk fenyőágakat, tölgy és bükkfa leveleket, friss csipkebogyót, aztán Ladó megmutatta mit tud. Mindenféle alap nélkül, addig csűrte-csavarta a fenyveket, hogy a végeredményt tekintve el kellett ismernem, hogy tulajdonképpen van érzéke ehhez. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy eddig ez a legjobb része az idei készülődésnek: látom, ahogy a keze alatt formálódik valami, amit eddig leemeltünk a boltban a polcról, néhány hét múlva pedig szemétként végezte. Annyira jó érzés volt, az egész, a sétától a befejezésig, hogy igazából tegnap óta óránként eszembe jut, és csak mosolygok befelé. Én is hozzátettem amúgy a magamét az alkotáshoz. Régebben jótékonykodásból hozzájutottam néhány kézzel készült hóemberhez (helyesbítek: konkrétan hóember hadseregem van), közülük választottam egyet, hogy legyen kedves, pózoljon a koszorún. A díszek pakolgatása közben viszont találtam egy zöldküllő tollat**, úgyhogy a hóemberkéből pikkpakk indiánt faragtam. Így készült el az első, legkedvesebb adventi koszorúnk.
Végül Buksi is kapott fényeket, meg egy nagy szarvast, akit Gerzsonnak hívnak. Szerintem Gerzson sokkal jobban örül a lehetőségnek, hogy őrizheti Buksi álmát, mint fordítva, de ilyen apróságokkal nem törődünk. A lényeg, hogy hamarosan karácsony és nekem idén már csak nyolcsszor kell "korán" kelnem.
*Ebben egyébként az a legnehezebb, hogy kitaláljam a menüt. A "mit főzzek" kérdésre állandó "mindegy" a válasz, de mindegyet pont nem tudok, így ez viszi el a legtöbb energiát.
**Tulajdonképpen nálunk mindenhol IS vannak madártollak, amióta itt lakunk. Könyvekben, muskátliládában, ablakrésben, tényleg mindenhol - szóval engem egyáltalán nem lepett meg, hogy a karácsonyi díszek között is találtam.
Könnyű minden évszakba szerelmesnek lenni, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol mindig élni vágyott.
Tegnap délután Adéllal videócseteltünk, miközben elkezdett hullani a hó. Minden évben rajongva fogadom az első hóesést, annak ellenére, hogy tudom, februárban már a hátam közepére sem fogom kívánni.
Nem esett sok, de a kevésnek is örültünk, Buksi bolondul rohangál benne, harapja, prüszköli - teljesen lemegy ilyenkor kiskutyába. Ha Ladó itthon lenne, biztosan mezítláb bohóckodnánk benne, így egyedül inkább tűnik kínzásnak belefutni - ki is hagytam.
A reggeli rutint megtoldottam egy óriási bögre boszorkányfőzettel*, így sétáltuk le a szokásos körünket.
Miután megmutattam a templomtornyot a bögrének, és visszamásztunk Buksival a házunkhoz, szembesültem azzal, hogy nem biztos, hogy le tudok menni a hegyről. Mert ahhoz, hogy lemenjek, előtte fel kell mennem. Míg Ladó autója tudja az összkerékmeghajtást, az enyém maximum hűséges hozzám, így azért az aggodalmam nem volt teljesen alaptalan.
Miután befogtam a lovakat, egész ügyesen lejutottunk a hegyről, arra viszont számítottam, hogy hazafelé olyan ónos esőréteg fogad, hogy sétálnom kell majd.
Sétáltam is, de nem esett nehezemre, a hóillatú erdőt sosem éreztem még ennyire magaménak. Most pedig megpakolom a kemencét, összedobom a holnapi ebédet, aztán forraltborozni fogok a kanapén.
Nagyon ritkán blogolok laptopról - mondjuk mostanában ez a mondat úgy is megállná a helyét, hogy nagyon ritkán blogolok. Pont.
Megérkeztek az első fagyok, egyre kevésbé van kedvünk kint mászkálni a kutyussal, így arra gondoltam, hogy jó este ez a blogolásra. Amikor megnyitottam a blogger felületet, azonnal a hozzászólások fület nyitotta meg, ahol egy másfél oldalas komment parkolt, amit az apám írt. Majdnem leájultam a kanapéról, a kezem és a lábam remegni kezdett. Végigolvastam, arról szólt, hogy hogyan próbálja megakadályozni a bátyámnak, hogy testvérféltékenységből megöljön engem (segítek: egy kalapáccsal gyomron vágja!). Teljesen lesokkolt, egy pillanat alatt elillant az idill, amiről hónapok óta "panaszkodom". Lefotóztam, küldtem Ladónak, hogy húha, eléggé baj van*, amikor a puszta tény, hogy megosztottam valakivel, lenyugtatott annyira, hogy rájöjjek, ez a régi blogom, az irlszabóadélos fiókommal vagyok belépve, és ez a komment 2012-es. Mire abbahagyták a testrészeim a tremolót, már Ladó írta is, hogy meggondolta magát, mégsem látogatjuk meg a szülőfalumat**, és igazából nem szeretné azt sem, hogy ők megtudják a címünket.
Én teljesen egyetértek vele, sőt, tulajdonképpen az én kívánságomra nem mentünk az elmúlt hat évben egyszer sem, de azért közben szomorú is vagyok.
Ladó családja sem problémamentes***, de amikor együtt vannak, akkor az mindig a nagy társasozások, pálinkázások, beszélgetések ideje, olyankor valahogy mindenkiből előjön, hogy azért összességében mennyire szeretik egymást. A Ladó-fiúk a legjobb testvérek a világon, ha lehetséges három részre osztani az ellentéteket, akkor ők szinte teljes ellentétei egymásnak, mégis mindenben számíthatnak egymásra. Egyik családi banzáj után a másikat várom, számoljuk a hónapokat, hogy na, mikor lehet végre találni egy okot arra, hogy ismét együtt legyünk. Sokan vagyunk, sok a munka is, főzni kell, melyik gyerek mit enne, melyik felnőtt nem eszik meg valamit: van aki nem eszik húst, van aki csak azt eszik, gluténmentes, laktózmentes, mindenmentes, eheted, ehetem? De ez valahogy soha nem elválaszt minket, hanem inkább összehoz. Ha pizzát kell sütni, nyolcat sütünk, mert sokan vagyunk, sokfélék, de hát kit érdekel, egy kicsit mindenki segít, sütni, főzni, teríteni, elpakolni.
És akkor ott vannak az enyémek. A bátyámnak holnap lesz a 35. szülinapja, az anyám minden egyes alkalommal kicsinyítő képzővel mondja a nevét, "Lacika". Például a múltkor sajnálkozott telefonba, hogy Lacika nem volt otthon, nem evett a babfőzelékből, mert nincs tányér a mosogatóban. Majd percekkel később örömködve mondta, hogy Lacika mégis evett, a számítógép előtt megtalálta a mosatlan tányért. "Gratulálok anyuka, kisfiú!" - csak az a baj, hogy ez a mondat 35 évvel ezelőtt hangzott el, azóta már nagyfiú a szentem. A testvérféltékenységről meg annyit, hogy már egyhetes koromban ki akart dobni a kukába, mert sírtam. Jó, ez egy három éves kisfiúnál normális, de később eléggé eldurvult, szakadt dobhártyák, repedt orrok és kék-zöld-lila foltok tarkították a kapcsolatunkat. Én sem voltam szent, egyszer annyira megharaptam (önvédelemből!), hogy vérzett a háta. Apám megígérte, hogy ha még egyszer megharapom, kiveri a fogaimat. Természetesen utána még sokszor megharaptam, apám pedig nem verte ki a fogaimat mégsem, de ez már részletkérdés. Most az van, hogy Lacika soksok évvel ezelőtt beköltözött a nagyszüleim házába, majd mikor ők meghaltak, anyám szó nélkül ráíratta a részét, a nagybátyám pedig némi unszolásra, párszázezer forintért szintén ráírta a nevére. Nem gond, hogy nem kérdeztek meg, az unokatestvéreimet (akik szintén ketten vannak) sem kérdezték, de mondjuk cserébe jó lenne, ha mondjuk találkozhatnánk néha, mint a Ladó fivérek. Ha azt mondaná, hogy "Hugi, számíthatsz rám, bármi van!". Jó, ezen az ötleten azért eléggé nevetek, mert álmomban sem fordult még elő soha, és ha mégis előfordulna, hogy ilyet mond, előbb bíznék valamelyik Ladó-tesóban, mint benne, de gondolom értitek, hogy én egy minimális normalitástól már elégedett lennék.
Ha már álmok, két visszatérő álmom van, az egyiket, ami egyáltalán nem a családomról szól, nem álmodtam már évek óta, de a másikat azért időnként elő szokta venni a jó tudatalattim. Nagyon élethű szokott lenni, a szülőfalum mellett dolgozom egy gyárban, amire eredetileg szántak a szüleim (többször mondták, hogy ott úgyis kapok munkát, ha nem érettségiznék le akkor is - milyen motiválóak és kedvesek, hát nem?). Mindig jelen időben játszódik az álom, tehát annyi idős vagyok, mint a valóságban, és a műszakvezetőm egy agyonsminkelt nő, ordítozik velem, hogy takarodjak a helyemre, megint nem időben jöttem vissza szünetről, én pedig hajtogatom, hogy én nem itt dolgozom, nekem van saját életem, Ladóm, Buksim, engedjen ki, de nem enged ki, hanem kényszerít, hogy dolgozzam, én pedig beállok a gyártósorra dolgozni, és terveket kovácsolok, hogyan szökhetnék meg a jelenlegi életembe. Amikor ebből az álomból felébredek, mindig elgondolkodom, hogy vajon ezt az életemet csak kitalálom-e. Aztán persze hónapokig nem álmodom az eredetileg elrendelt életemről, és olyankor hajlamos vagyok elhinni, hogy ez az igazi életem, Buksival, Ladóval, madáretetővel és gyógyfüvekkel.
Egyébként most, hogy a családomról írok, eszembe jutott, hogy a legutóbbi PMS-emkor Tommy Emanuelt hallgattunk Ladóval. Én az ágyból néztem a tévét****, akkor este Ladó készítette a vacsorát, amikor megszólalt egy szám, és én csak úgy simán elsírtam magam, mire Ladó elhajította a vajazókést, annyira megijedt, hogy mi bajom. És hát azon kívül semmi, hogy időnként jó lenne, ha olyan apám lenne, aki tud hiányozni.
Meg még az is eszembe jutott, hogy van itt a hegyen az Adél barátnőm, akivel most már vagyunk annyira jóban, hogy elmesélte az életét, meg azt is, hogy a kapcsolata rendkívül szélsőséges és hullámzó, és általában azzal mentegeti a tetteit, hogy már az anyukája is ilyen volt, ő ezt látta a családjában, és hát nem tud kilépni ebből, mert sejtszinten emlékezik a teste az ősei hibájára, és nála ez tudatalatti működés. Én meg azt mondom, hogy lehet, hogy az én testem is sejtszinten emlékezik, de akkor engem vagy elcseréltek a kórházban és valami más szülőkre emlékeznek a sejtjeim, vagy az van, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint amit gyerekkoromban láttam a családomban. De ha az utóbbi történik, akkor mindenki hátradőlhet, hiszen "csak" el kell dönteni, hát milyen könnyű, nem?
Nem.
Amúgy.
Szerintem.
Nem könnyű.
Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a sejtjeim nem emlékeznek a szintjükön a családomra, csak időnként villannak be, mint valami múló rémálom.
Amúgy teljesen kiment a fejemből, hogy miről akartam írni, amikor kinyitottam a laptopot, ugyanakkor elgondolkodtam rajta, hogy be kellene zárni a blogom. Ha egy szép napon tényleg apám kommentje lenne a "moderálásra váró"-k között, szerintem nem bíznék meg senkiben, aki meghívót kérne. Úgyhogy, ha mégis olvas, akkor innen azt üzenem neki, hogy ne merje tönkretenni egy hozzászólással az egészet!
*Káromkodtam, oké?
**Most egyébként sem, mert kovid van. Mire nem jó egy világjárvaány!
***Evelin szeptember óta kórházban van.
****Így hívjuk amikor a lángokat nézzük a kályhában. Nincs tévénk, nem volt és nem is valószínű, hogy a következő 70 évben lesz.
Még ágyban szürcsölgettük a kávénkat Ladóval, amikor véletlenül szembe jött ez a videó. Olyan pontosan fogalmazzák meg az érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat, ahogy mi nem tudjuk megtenni.
2020-ban annyira rendellenes magatartás boldognak lenni, hogy eljutottam odáig, hogy én kérek elnézést, amiért nem szorongok eleget. De az van, hogy a madárkák visszatértek az etetőbe, Buksi egészséges, Ladóval összhangban vagyunk. Felcserepeztük a muskátlikat, tettünk helyettük az ablakokba árvácskákat, elültettük a vörös és a fokhagymát, a kemence ontja a meleget. Én ennél többet nem kérnék az élettől.
Gyerekkoromban, ha valaki azt mondta "gesztenye", akkor a tesómmal összevillant a szemünk és nagyjából az volt az egyetlen pillanat, amikor tudtam, mire gondol.
A mai napig előttem vannak gyerekkorom gesztenyeháborúi. Térképeket rajzoltunk, többet is: olyat, ami valóban mutatta, hol van elrejtve az összegyűjtött vadgesztenye, és olyanokat, amiken kamu helyszínek voltak berajzolva az ellenség megtévesztésére. Az ellenség természetesen a faluban összeverődött másik gyerekcsapat volt. Voltak kémek és árulók, volt tényleges háború, amikor alaposan megdobáltuk egymást, és egyszer, amikor én lettem a kém, elloptam mindkét csapat gesztenyéjét, és eldugtam a nagyapámék füstölőjében. Nagyjából 8-10 kg vadgesztenye volt, tettemet máig nem bocsátotta meg senki. A falunkban volt egy utca, amit Gesztenye sor-nak hívtak, és amikor nyolcadikból elballagtam, az iskolaudvar hatalmas gesztenyefáit sirattam legjobban. Számomra a gesztenye azt a gyönyörű, barna fényű, kesernyés illatú csodabogyót jelenti, amit az ember zsebrevág és a zsebében simogatja, mint egy apró jószágot.
Már nagykamasz voltam, amikor először találkoztam a gesztenyével, amit az utcán árulnak forrón, illatosan. Nem kötött hozzá gyerekkori emlék, örültem, hogy van ilyen fajta gesztenye is, összeraktam (marhalassan), hogy ebből készül a gesztenyepüré, de sosem lett rajongás számomra.
Eddig.
Mert most meg az van, hogy itt a hegyen dugig van gesztenyefákkal az erdő, 40 (vagy még több) éves fák szórják a gesztenyét mindenhol és a falubeliek úgy vannak ezzel az áldással, mint a csipkebogyóval: jó, jó, csak ne kelljen lehajolni érte. Szedjen a városi turista, meg aki akar, de őket hagyják békén. Aki itt nőtt fel, annak már a fülén jön ki, de nekem, aki sosem látott még tisztességes szelídgesztenyefát, minden egyes fa egyet jelent a kánaánnal.
Az első sütéskor annyira boldog voltam, hogy a taknyos undorító idő ellenére teletöntem a zsebeimet a még forró gesztenyével, lábamhoz csaptam a Buksit és csakazértis kirándultunk egyet az őszi erdőben.
Amióta pedig az idő még taknyosabbra, még sötétszürkébbre fordult, egyfolytában előveszem ezt az elsősütés-élményemet és úgy forgatom az emléket a fejemben, mint a forró sültgesztenyét a zsebemben.
A kolléganőmnek ellobbant a szélben a mécsese*, és én vagyok az egyetlen, akit még elér, ezért folyamatos verbális gyomorrúgásokkal jutalmaz.
Nem szoktam panaszkodni, a munkahelyemről meg egyáltalán nem szoktam írni amióta eljöttem a cirkuszból, de időnként visszasírom a napi 20 hülyét, ezért az egyért cserébe. Mert az van, hogy tulajdonképpen a kolléganőm nem hülye, nagyon okos, tisztelem is az eszéért és szorgalmáért, de olyan mélységes rosszindulat és gyűlölet van benne, amivel nem tudok azonosulni, és időnként szó szerint úgy érzem, hogy undorító, fojtogató keserű gáz lepi el az irodát tőle. Már reggel úgy jön be, ha nem talál közeli parkolóhelyet, hogy mindent baszkod: ajtót, ablakot, széket, tollat. Aztán ahogy jobban belelendül, én következem a sorban. Hétfőn azzal fogadott, hogy eltűnt x összeg, amit ő a saját pénztárcájából adott oda a főnöknek, és nyomatékosan felszólított, hogy jobban figyeljek oda a pénzre - amit egyébként ő kezel.
Egy órával később előkerült a keresett összeg, bent volt a fiókjában, csak mellétette a kasszának. Igazából nem vártam, hogy bocsánatot kérjen, de azt, hogy a dühösmókus stílusán változtasson, bizony, elvárnám. Elképesztő gyűlölettel tud fröcsögni mindenről és mindenkiről. Negyven fölött jár, sosem volt senkije, utálja az állatokat (szőrösek, fujj!), és napjában ötször elmondja, hogy nem érti, hogy tudok együtt élni Ladóval, ő egyáltalán nem tudna alkalmazkodni senkihez. Örülök, hogy ezt így tudja magáról, szerintem ez jó önismereti pont, de nem lehetne, hogy ezzel párhuzamosan ne tegyen megjegyzéseket rám, aki máshogy él? A főnökünk hetente egyszer jön az irodába, olyankor a kolléganőm megtalálja a módját, hogy megalázzon előtte, vagy legalább beszóljon valamit. Ha hibázom valamiben, akkor hónapokkal később is úgy emlegeti fel, mintha rendszeresen elrontanám azt a dolgot.
És most, hogy a Főnök szeptemberben kitalálta, hogy én is vezessem az online naptárba, hogy melyik ügyfelek jönnek hozzám, mintha fokozódott volna a gyűlölete. Nagyon nehezen jöttem rá, hogy azért van ez, mert ő kap jutalékot a munkája után, én viszont (mint részmunkaidős, leggyengébb láncszem) - nem kapok. A Főnök pedig ezzel szépen megússza, hogy azoknak az ügyfeleknek a jutalékát kifizesse, akikkel én foglalkozom. Természetesen, amikor ez leesett, megpróbáltam megbeszélni vele, hogy tudok erről a dologról, és szándékosan elkummantottam a naptáramból néhány ügyfelet, hátha megenyhül az irányomba, de azt hiszem, hiba volt. Mintha ezzel is még több okot adnék rá, hogy utáljon. Az irodában hetek óta elviselhetetlen a légkör.
Vittem be almalevet a munkahelyre, hogy igyon belőle nyugodtan, de még mielőtt megkóstolta volna, már megjegyzést tett rá, hogy felkészült rá, hogy nem lesz olyan finom, mint a Sió, hiszen ez nem lé almából préselődött. Később azért megállapította, hogy nem rossz. Én nagyon naív ember vagyok, nagyon igyekszem hinni abban, hogy ha valakivel sorozatosan jót teszel, akkor az majd jót fog szülni egy idő után, de az az igazság, hogy elfáradtam. Olyanná vált, mint a köröm alá futott szálka.
A szaglásom rendszeres ellenőrzésére* esténként mécsest gyújtok, fahéj illóolajat csepegtetek a párologtatóba, mandarint falatozom és nagyon élvezem, hogy korán sötétedik, mert hamar ágybabújhatok olvasni.
Ezt is megértük.
Az őszi szünetben itt járt Blanka, nagyokat tekeregtünk az erdőben, szombaton pedig Ladóval kivittük a kerti asztalt a telek közepére, ott reggeliztünk és ott is ebédeltünk. Blanka meg is jegyezte, hogy nem tudja, hogy tudunk így élni, elviselhetetlen ez a panoráma. Igaza is van.
Miután elment, Ladóval szedtünk egy csokor krizantémot (így kell ezt ragozni?), és kisétáltunk a temetőbe. Egyikünk sem kifejezetten vallásos, ráadásul, mivel gyüttmentek vagyunk, nincs is élő halott rokonunk a közelben, kicsit furcsa volt, hogy mentünk. Ilonka néni krizantémjai kinyíltak a kertben, mindig friss csokrot tudok tenni az asztalra belőlük, így aztán arra gondoltunk, hogy kellene vinni a néninek belőle. Egészen este volt már, amikor elindultunk, nem akartuk a falunak mutogatni magunkat, nem miattuk mentünk - de itt ugye, mindenki szeret nagyon figyelni. Akkor kelt fel a hold, amikor kiértünk a falu feletti tisztásra, a tájat a holdfény, a falut az utcai lámpák ragyogták be, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy népmese hőse lennék, egy varázslattal teli világban. A temetőben ez a mágikus hangulat a gyertyák fényétől, a temetőbe látogató néhány falusi alakjától csak fokozódott, Ilonka néni sírját pedig percek alatt megtaláltuk, noha azelőtt soha nem jártunk ott. A férjével közös sírjuk van, aki már '90-ben meghalt. Ilonka néni 28 évet élt a férje halála után a varázserdőben. Az én életemre vetítve ez olyan, hogy egy éves voltam, amikor Ilonka néni egyedül maradt, és 29 amikor a mostani házunk lakatlanná vált. Akkor már írtam ezt a blogot, és fogalmam sem volt arról, hogy két év múlva ott állok majd egy idegen néni sírja felett és arra gondolok, hogy milyen kiszámíthatatlan és ködös a jövő. Nem vagyunk se népmese, se regényhősök, nem szólnak rólunk jóslatok, csak élünk bele a világba, miközben a sorsunk észrevétlenül összefonódik olyan emberekkel, akiknek a testét épp kukacok rágcsálják a földben, a lelkükről meg semmit sem tudunk. Aztán a pillanat elszállt, bohóckodtunk egy sort a gyertyákkal - én konkrétan felgyújtottam valami műanyagot, mert nem értek a mai modern mécsesekhez. Nagyon nevettem, és tudtam, hogy Ilonka néni bírná ezt, azt mesélik róla a faluban, hogy ő olyan volt, hogy mindig mindenben talált valami vicceset. Egyszer a falubeli barátnőm egy temetési misén mellette ült, azt mondta, többször szólnia kellett az öregasszonynak, hogy maradjon csendben, mert az egész padsor rázkódott a nevetéstől, olyan megjegyzéseket tett. Léna néni úgy beszélt róla nekem, hogy mindig mókázott. Hát, ha a lelke akkor éppen ott ólálkodott, volt min szórakoznia. Mondtam is, hogy majd azért biztos ami biztos, jövőre gyakorolni fogom a mécsesgyújtást.
Na, de vissza a varázserdőbe. Azt hittem (én naív), hogy a téli, tavaszi és nyári csoda után már nem érhet meglepetés az erdővel kapcsolatban. Pedig de.
A felső kép a tegnap délutáni naplemente fényében készült, az alsó pedig ma reggel. Nem telt el 24 óra a két kép között. Tegnap még élesen látszott, meddig tart az erdő, és hol kezdődik a tisztás gyönyörű zöld pázsitja, ma viszont az egész mezőt falevelek borították. Szeles reggelre ébredtünk, Buksival sétálva pedig percekig álltunk döbbenten, és figyeltük, ahogy egy-egy hullám egyben leemeli a lombot a fákról, majd apró örvénybe csavarva leteszi a fűre. Nem nagyon tudtam betelni a látvánnyal, percekig álltam ott tátott szájjal, csak később vettem észre, hogy a kutyánk ugyanezt teszi. Lehuppant a fenekére és bámulta az eget, hogyan kavarja a szél a leveleket.
Boszorkányság.
Miután kigyönyörködtük magunkat a levélhullásban, szedtünk még almát**, szeleteltünk gyújtóst***, majd sütöttem palacsintát, mert a helyi barátnőm (akit most már nevezzünk Giginek****) bejelentkezett, hogy régen beszéltünk, beugrana kávézni.
Be is ugrott, aminek aztán az lett a vége, hogy egy órával később a nővérével (és Buksival) kosarakat lóbálva jártuk az erdőt gomba után. Találtunk néhány kiló vargányát, aminek nagy része mostanra már a kemence tetején szárad, másik része pedig a hűtőben várja, hogy holnap rántott gombává változzon.
*Nem mintha félnék a vírustól, ha épp elpusztulnék, most boldogan halnék meg, de azért elég jó ilyesmivel ellenőrzés alatt tartani magam. Ugyanakkor megértek mindenkit, aki fél, mert ez nem egy barátságos helyzet, és természetesen az előző mondatommal nem azt akartam sugallni, hogy vírustagadó lennék.
**Minél jobban őszül az idő, annál keményebb az alma, és annál kevésbé árt neki, ha lepottyan a fáról. Ez friss tudás, nem tankönyvi, tehát ne vegyétek készpénznek, egyszerűen ez a tapasztalatom. Így tehát a lepréselt sok kilogram (azóta már 800 felett járunk) alma után, végre elkezdtem szedegetni evési minőségű almát is.
***Azért a királyi többes, mert Buksi természetesen mindenben segít, ha almát kell szedni, ő is szedegeti (a pocakjába), ha gyújtóst kell szeletelni, nos... ő is szeleteli, a maga módján.
****Gigi születése óta itt él, a szülei és nagyszülei is itt éltek. Beszéli a helyiek ősi nyelvét, ami nem hivatalos, tehát a világon csak a környező pár faluban értik. A férje korán meghalt, amikor a gyermekeik még csak 11 évesek voltak. Érthetetlen módon Gigi ragaszkodik hozzám, kikéri a véleményem az életével kapcsolatban (pedig jóval idősebb nálam). Gigi olyan barátnő, aki a kapcsot jelenti köztem és egy majdnem teljesen eltűnt nép között. Fontos nekem, nem is értem, miért nem neveztem el már őt korábban.
