Szőrmókusok

 Szombaton annyira felbosszantottak a kutyák, hogy azt mondtam Ladónak, hogy soha többé nem akarok három kutyát. Nem történt semmi komoly, csak Bikfic folymatosan fúr, meg jelöl, Bori meg olyan eleven, mint a forró láva, és néha eldurran az agyam, hogy elegem van, hiába foglalkozom velük annyit, valahogy sosem elég*.

Erre vasárnap elütöttük Buksit.

Dolgoztunk a kertben, hordtuk a mulcsot, és ahogy a platóról pakoltunk le, Ladónak arrébb kellett állnia. Buksi kutyánk az autó alatt feküdt, és amikor elindult, hirtelen felugorva ki akart futni hátrafelé (szerencsére), de a feje fennakadt az autó aljában, ami már mozgott, ezért elgáncsolta őt. Borzasztóan megijedtünk, főleg én, de Ladó is, mert ugyan csóvált szegény, de azért eléggé sántított. 

Végül szerencsésen megúszta egy rándulással, kapott gyulladáscsökkentőt, meg most adagolok neki egy kis porcerősítőt. Hétfőn még sántított kicsit, meg nem tudott hemperegni - pedig akart, és látszott rajta, hogy nagyon tanakodik, hogy most mi legyen, de tegnap reggel már vígan fetrengett a fűben, úgyhogy ebcsont beforr. 

De azért ha jól meggondolom, jó lenne, ha nem járna a szám összevissza, és beszélnék baromságokat, akkor se, ha néha sok, mert Buksi pont ártatlan volt aznap, amikor hisztiztem, hogy nem kell három kutya. De kell, és maradjon minden így, ameddig csak lehet. 

Kedden délután lementem Gigihez a faluba, régen találkoztunk. Megbeszéltük, hogy nem viszek kutyákat. Rájuk is parancsoltam, hogy maradnak, de azért biztonság kedvéért vittem magammal egy pórázt, ha Bori mégis utánam jönne - hiszen Bikficnek tudok parancsolni.

Eléggé örültem magamnak, hogy milyen okos kutyáink vannak, mert leértem a hegyről és a terep teljesen tiszta volt. Időnként megálltam virágot, búzakalászt fotózni**, de azért szépen lassan leértem a faluba, amikor óriási trappolással és csóválással elfutott mellettem Bikfic és Bori. 35 fok volt és már nagyon vágytam arra az irsai fröccsre, amihez a bort ott vittem magammal, ezért nem álltam le velük vitatkozni. Borira ráadtam a pórázt, Bikficre meg rászóltam, hogy menjen haza. El is indult, de aztán olyan sóvárogva nézett utánunk, hogy meglágyult a szívem. A fejét bebújtattam a póráz másik végén lévő résbe és úgy mentünk Gigihez. 

Utólag bosszant, hogy nem küldtem őket haza, mert hát mikor tanulják meg, hogy én oda megyek ahova akarok, ellenben velük, akiknek otthon van a helye, ha nem ilyenkor? De közben meg annyira nevettem rajtuk, ahogy boldogan masíroztak utánam, fel sem fogva, hogy ez amúgy törvénytelen cselekedet, hogy végül is lazára vettem a figurát, és elengedtem a kérdést egy darabig. Ha egy kicsit lehűl az idő, akkor elkezdek erre edzeni. Autóval nagyon jól működik, sosem jönnek utánunk, de úgy látszik, gyalogosan, ha megmarad az ember szaga az ösvényen, az annyira nagyon csábító, hogy nem tudnak ellenállni. Pedig muszáj lesz.

*De, elég, meg látom is az eredményét, csak én vagyok örök elégedetlen, és olyan elvárásaim vannak, ami teljesen irreális egy kölyök kutya felé. Viszont hiába tudom ezt, vannak nehéz percek, várom már hogy benőljön a feje lágya. Gondolom akkor meg majd hiányozni fog, hogy milyen kis cukifej volt. 

**Amit nem értek megint. Tele van a telefonom soha fel-nem-használt képekkel, virágokról, lepkékről, szépséges pókhálókról. Mert csak. 

Original

Ha komolyzenéről* van szó, 90 százalékos pontossággal meg tudom tippelni, ki az adott zeneszerző. Ezzel szemben, bármilyen más stílusú zenével eléggé elveszett vagyok. Az elmúlt hónapok több nagy felismerést is hoztak számomra.

Például, hogy az általam kedvelt egyik Nouvelle Vague szám (Don't go), eredetileg egy szinti-pop duo, a Yazoo szerzeménye. De korábban Billy Valentine-tól ismertem egy számot, ami évekig toplistás volt nálam, amiről kiderült, hogy Creedence Clearwater** - aki nekem semmit nem mondott, kb tavaly novemberig, amikor egyszer Ladó berakta Spotify-on, én meg csak pislogtam, hogy ez milyen jó már, eddig miért nem hallgattuk. 

A hétvégén pedig reggeli közben, szintén Spoti kevert valamit, aminek a szövegét fejből nyomtam, de most persze nem ugrik be - és Ladó kérdezte, hogy mi ez. Csípőből rávágtam, hogy Eric Clapton, de valahogy a hang, aki énekel, nem az övé. Biztos valami feldolgozás. Aztán dehogy, Clapton "csak" elővette azt a számot, teljesen ugyanazzal a hangszereléssel, ritmussal, mint az eredeti, csak hát az ő hangja, az azért más kategória.

Száz szónak is egy a vége: a Spotify-t nekem, zenei analfabétának találták fel, nemcsak élvezen a számokat, amiket bedob, de gyakran olvasok utána előadóknak, együtteseknek, ettől pedig olyan érzésem lesz, mintha tágulna a világ, amiben eddig éltem.

*Amúgy Creedence Clearwater-ről Stehen King is említést tesz a Setét Torony sorozatban, ami jól mutatja, hogy 15 évvel ezelőtt mennyire nem olvastam a könyvet, csak sodródtam a zsúfolt cselekménnyel. Írtam korábban is hogy nagyon mást ad most, és ez minden tekintetben igaz. Sokszor olvasok el mondatokat, csak azért, mert annyira gyönyörű a fordítás, vagy olyan sokat mond az a néhány egymás után letett szó. De erről egy egész bejegyzést lehetne írni, nekem meg dolgozni kell mennem. 

Jobb lesz

Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok valami jó passzban. Szerencsémre már évekkel korábban kifejlesztettem magamban az önegyüttérzést, ami, mint fogalom, csak a napokban jött velem szembe a Mélylevegő Projekt oldalán. Nem tudtam, hogy amit csinálok, annak egyáltalán van neve és így, hogy van, már nemcsak ösztönösen, de tudatosan is tudom művelni. Szóval, ha esetleg ti is hasonló, szar időszakban vagytok éppen (vagy mondjuk most pont nem, de lesztek), akkor ajánlom figyelmetekbe, mint az egyik legkedvesebb öngyógyító folyamatot.

Az önegyüttérzés nem azt jelenti, hogy bármit elnézek, vagy a végtelenségig sajnálgatom magam. Azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben megengedem magamnak, hogy rosszul legyek. Hogy megértően forduljak magam felé, mert ez most ilyen. Azt jelenti, hogy úgy gondolok magamra, mint egy lázas beteg kisgyerekre, akinek most meg kellene engedni, hogy sok mesét nézzen a tévében, a kedvencét kellene főzni, és egyáltalán hagyni, hogy dolgozzon az immunrendszere. 

Ugyanakkor jó lenne kiírni a homlokomra, hogy szarul vagyok, basszátok meg, a hátamra, meg hogy NE MOST rúgjatok belém, ha lehet. De hát ilyen nincs, úgyhogy amikor a munkahelyemen, vagy éppen Ladótól olyat kapok, amit normális esetben egy vállrándítással intéznék el, a mostani, kevésbé normális esetben kábé kiborulok. És amikor a szabadságáról visszatérő kolléganőmnek megemlítem, hogy ma kicsit hagyjon elmélyülni a munkában, mert nem vagyok jól, akkor jó lenne, ha nem az lenne a válasz, hogy "jó dolgodban már te se tudod mit csinálj". De ugye, ez most ilyen.

Tudom, hogy nem maradok így, és tudom, hogy egy jó pszichológus hamar segítene a dolgon, mégsem kérek abból. Meg akarok dolgozni a jobban levésért, nem akarok gyorssegélyt, vagy fájdalomcsillapítót. Meg akarom járni a pokol összes bugyrát, ha meg kell járnom, hogy utána erősebb legyek, mint valaha. Aztán, ha közben mondjuk megkattannék, valaki majd csak akad, aki elvisz a gyogyóba, hogy varrják már össze az elmémben keletkezett hasadást.

Mert ez most ilyen.

Különben hozzánk már megérkezett a hideg. Tegnap este jött, hozott egy kis jeget is, de a szőlőt nem verte le. 

Szóval, jobb lesz. 

Setét torony és hársfavirágillat

 Tizenöt év után vasárnap újra elővettem a Setét torony sorozatot, hogy ezúttal elovassam a végét is, mert amikor először olvastam, nem mertem. Így voltam annak idején a Harry Potterrel, évekig féltem elolvasni az utolsó kötetet, annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy tudtam, mi fog történni.

Hihetetlen, hogy mennyire másképp élt az emlékeimben a történet. Nyilván a legtöbb változást az adja, hogy ennyi év alatt nem vagyok már ugyanaz a csitri*, viszont nem elhanyagolható a tény, hogy a gyász ebben a szakaszában mennyire mást jelent sok-sok mondat. Ismét meg kell állapítanom, hogy King milyen nagyot alkotott ezzel a sorozattal. Amikor épp szarrá facsarná a lelkem, akkor hoz valami durva poént, hogy véletlenül se tudjam, a világnak épp melyik síkján vagyok. Szeretem, pont ez kell most nekem. 

Közben a természet nem áll meg. Beértek a bogyós gyümölcsök, tegnap leszüreteltem a piszkét és a feketeribizlit. Vasárnap berobbant a hársfavirágzás, hétfőn szedtem is egy kosárral. Kiterítettem a virágokat a szobában, és reggel arra ébredtem, hogy az este mosott hajam illatába hársfavirágillat keveredett. Fehér pamutpólót húztam, kicsit összekaptam a lakást és most úgy fekszem a függőágyban, hogy tudom, mindjárt betérek Lud városába. 

Más fontos is történt. Ladó letette a szakvizsgáját, amit tavaly kezdett el. Hatalmas siker és öröm, hiszen amióta csak belekezdett, sok szombatot áldozott bele és végre a munkahelyén is végig tudja tolni a változást, amit szeretett volna. Nagyon büszke vagyok rá. 

Jó élni, akkor is, ha gyakran kísért az utolsó pillanat. Az, amikor lepereg az élet filmje. Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon benne voltam-e. Az enyémben benne lesz-e?

Nyár

Hársfavirág és készülő mentaszörp

Csakazértis. 

*Pedig de! (Boborján hangján) 

Panasz

Amikor tegnap Bori rámugrott és egy sarlóéskalapács mintát vésett a körmével a combomba, már tudhattam volna, hogy ki fog esni a magyar válogatott.

Gyakrabban vagyok szomorú, mint a amennyiszer szeretném, de sokszor nem tudok teret adni a szomorúságomnak, mert menni kell, tenni kell. Mintha egy fáradt, öreg elefánt ülne a mellkasomon, akinek a fenekét hiába bökdösöm, nem akar felállni. 

Amikor lehetne teret adni a szomorúságomnak, akkor meg nem megy. Mert csillagtalan nyári éjszakán, tücsökzenére szentjánosbogarak röptét figyelve nem esik jól szomorúnak lenni. De a lugas alatt, jégbe hűtött erdei szamócával a bodzaszörpben, kiskutyával a lábaimnál sem esik jól szomorúnak lenni.

Szegény én. 

Napok

 Napra pontosan 5 hónapja él velünk egy gyönyörű, ragaszkodó, kedves kis tacskó. 

Napra pontosan 6 hónapja nincs már bátyám. Szomorúbb, hogy nem emlékszem rá, hogy igazából mikor veszítettem el. 

Időzavar

Minden nyáron azt kívánom, bárcsak egy nap tovább tartana, mint 24 óra.

Június első hetében még konkrétan fűtöttünk, szakadt az eső, nem volt energiám semmire. Persze, hogy ne legyen könnyű, megjelentek az egerek a házban, amitől teljesen kiborultam. Az egerek humánus likvidálása (vegán módra), abszolút nem jött be. Az első alkalommal Ladó elkapta az egeret és kitette. Átfertőtlenítettem mindent, és reméltem, hogy ez csak ilyen eltévedt jószág volt.

De egy frászt, másnap délutánra visszatért a szag, meg a "nyomok"*, úgyhogy döntöttem, az az egér aki bejön a házba, csomagolhat a túlvilágra. Sajnos két egérnek kellett dimenziót váltani, de sikerült, és öröm az ürömben, hogy amennyire egy ilyen parasztházban csak lehetséges, minden ragyogóan tiszta, át lett fertőtlenítve az utolsó kis sarok is.

Közben elköltöztettük a Professzort meg Anemónét. Kiköltöztek Sopronból falura, csodaszép, 300 éves, téglából épített monostort találtak, egy hektáros telekkel. Szívből kívánom nekik, hogy az utolsó költözésük legyen ez. Szinte minden hétvégén náluk voltunk, Evelin szülinapját is megünnepeltük - ami még májusban volt.

Közben Napóleon is beújított egy birtokkal Zalában, ő három hektáros területet foglalt magának, eper és bodzafákkal, alig várom, hogy ők is közelebb költözzenek. Jó érzés, hogy egy kicsit mindenki karnyújásnyira lesz, egy-másfél órán belül elérjük majd egymást. 

Ugrálok az időben és a témák között, bocsánat, rengeteg dolog történt,amit most nem fogok tudni normálisan összefoglalmi. Valamikor május közepén megkért a főnököm, hogy nem vállalnék-e napi egy órával többet munkaidőben, és ezzel együtt több feladatot. Még így is részmunkaidő, de pénzben sokat jelent, így aztán igent mondtam - utólag úgy gondolom, hülyeség volt, mert a szabadidőmet nem tudja megfizetni. Ugyanakkor vannak sikereim, van hová fejlődnöm, szóval kár lett volna belesüppedve nemet mondani. 

Teljesen időzavarban vagyok, nem is értem, mit akarok kihozni ebből a bejegyzésből. Hulla fáradtság van most, rengeteg a munka a ház körül, szőlőt kötöztem ma, meg kifejtettem a beérett borsó egynegyedét**. Tegnap bodzaszörpöt készítettem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy idén biztosan nem fogok, aztán szombaton gondoltam egyet, és szedtem egy adagra való virágot. Ennél messzebbre már nem látok vissza, bár közben látom az eredményeket, sikerült befejezni a szekér projektet és valamikor régen a muskátlikat is kiültettem. Emlékszem, hogy virágzott a pünkösdi rózsa, szép csokor volt belőle az asztalon. Holnap szeretném befejezni a szőlőlugast és a borsót, meg jó lenne szüretelni a hársfáról virágot. A napi rutin része az ebnevelde, Bori nagyon ügyes, tud már ülni, feküdni, pacsizni és kúszni. Megtanítottam nekik, hogy maradjanak egymás mellett, és csak az jöjjön hozzám, akit hívok, büszke vagyok rájuk, jó kis falka lett belőlük. A kutyákkal való foglalkozás egyszerre jelent sok energia befektetést és feltöltődést, néha jó lenne szünetet tartani benne, de ha engedek ennek a vágyamnak, azonnal látszik a kiskutya viselkesésén. Úgy vagyok ezzel, hogy ez az az időszak, amikor be kell fektetni energiát a tanításba, ha most ezzel nem bajlódom, később sokkal nehezebb lesz. Hát, így került az összes hobbim kispadra: nem festek, nem írok. 

Ladó is rengeteget dolgozik, most egy ideje minden nap hazajön, kihasználjuk, hogy sokáig van világos, még simán füvet nyírunk este, sötétedésig. A hétvégén összerakta az esővízgyűjtő tartályt is, hát had ne mondjam, hogy azóta nem akar esni az eső. Talán, ha korábban összerakja, hamarabb jön a meleg. Na mindegy. Azért nem panaszkodom, voltunk tóparton, fürödtünk, lángost ettünk, dinnyéztünk is, néha a függőágyban is sikerül elaludni, szóval azért nem minden megfeszített rabszolgaság. 

Egyébként Anna mintájára el akartam kezdeni a felolvasásos önkéntességet, csak próba képpen, de míg Annánál a villamos zörög, nálam nappal a madarak csipognak rendületlenül, este meg a tücskök, és ugyan nekem fel sem tűnik, a felvételen kivédhetetlenül és folyamatosan hallatszik. Még hogy vidéki csend! Szerintem ezzel megvárom a telet, amikor nem lesz madárdal, tücsökzene és ennyi munka. Amúgy, ha már madarak: rengeteg fekete és sárgarigó költözött ide, tavaly csak kakukkok voltak, meg apró énekesmadarak. Egyszerűen teljesen odáig vagyok a rigók daláért, időnként nekiállnak fütyülni a hársfán, olyankor eldobok mindent és úgy élvezem, mintha egy Gardiner vezényelte Händel koncerten lennék.

Lennének még gondolataim az aktuális politikával kapcsolatban, meg a fociról is, de itt sosem politizálok, úgyhogy nem is értem, minek írom ezt le. Megyek inkább aludni, holnap vár a borsó, a szőlő és a hársfavirág. 

Ölelek mindenkit! 

*ne szépítsük: egérszar

**note to myself: tavaly kevés borsó volt, idén durván sokat vetettem, jövőre valahol a kettő között kellene