Szlovénia

Szeptember elején Ladó kitalálta, hogy menjünk el egy romcsi hétvégére a tengerpartra Szlovéniába.

Nekem nagyon nehezemre esik elmenni itthonról, elhagyni az erdőt, a tisztást, nem is vágyom rá egyáltalán. Aki egyszer otthonra talál a sok évig tartó hajléktalankodás, munkásszállón töltött vándor élet után, az nehezen indul újra útnak, akkor is, ha csak néhány napról van szó. Közben azért a tenger kékje, illata, és az összes, ritka emlék, amit magamban hordozok róla, csábított, így az egyetlen bökkenő az volt, hogy akkor mi legyen a három kutyával.

Ha rajtam áll, jönnek ők is, de igazság szerint akkor arról szólt volna, hogy valami fancy helyen vigyázunk a kutyákra, akiknek egyébként otthon a legjobb. Szóval azért ne menjen el az eszünk, Ladó első körben felhívta az idősebbik bátyját, Napsit. Ez a beszélgetés körülbelül így zajlott le:

L: Mit csináltok szeptember végén?

N: Semmit.

L: Akkor eljöttök hozzánk?

N: Persze.

L: De mi nem leszünk itthon.

N: Miért, hol lesztek?

L: Elmegyünk, megnézzük a szlovén tengerpartot.

N: Hú, ez nagyon jól hangzik, akkor mi is inkább oda megyünk! 

L: Nemnem, kellene etetni a kutyákat. 

N: Ki nem hagyjuk a szlovén tengerpartot, inkább szerzünk valakit, aki vigyáz rájuk! 

Nagyon vicces volt, erre egyikünk sem számított, ugyanakkor mindketten nagyon örültünk, mert soha nem volt még ilyen közös program velük, általában a kötelező köröket toljuk valamelyikünknél, amik amúgy nagyon jók, de azért teljesen más. Az valahogy, valakinek (ha nem mindenkinek) mindig strapás kicsit.

A telefonbeszélgetés alatt épp úton voltunk a Professzorékhoz, így őt, mint másik lehetséges ebfelvigyázót személyesen kérdezte Ladó.

Tulajdonképpen a forgatókönyv ugyanaz volt, leszámítva Anemone reakcióját, aki gyakorlatilag azonnal képes lett volna elindulni, már csak attól a szótól is, hogy "tenger". Így történt, hogy hamarabb lett lefoglalva szállásunk, minthogy megoldottuk volna a kutyák ügyét.

Végül Fannira kényszerítettük rá ajánlotta fel, hogy szívesen eljön hozzánk arra a pár napra. Sikerült a barátnőjét is beszerveznie, így aztán nyugodtan el tudtam engedni a kérdést, hogy mi lesz vele az erdő mélyén, távol mindentől. Azért a biztonság kedvéért megadtam a lányoknak Gigi számát, hogy ha bármi van, legyen egy felnőtt, aki ott van tőlük tíz percre, és a szüleikkel egyidős.

Hogy ne kelljen hatan három autóval menni, mi Napóleonékkal utaztunk, és annyira de annyira imádtam miden percét az egész hétvégének, hogy azóta is előveszem csak úgy a telefonom, hogy végignézzem a képeket.

Tőlünk három és fél óra alatt le lehet érni a tengerhez. Aki esetleg nem ismerné, Szlovéniának összesen negyvenpár km-es tengerpart jutott, így az egész szakaszt akár végig is lehet biciklizni egyetlen nap alatt. Terveztük is, hogy bérelünk kismotort, és végigjárjuk, de végül a bérlő cégnek nem volt három darab kétszemélyes járgánya, így aztán maradtunk a sétánál.

Csodaszép időnk volt és túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki nagyon jól érezte magát. A tesók felszabadultak, végre elkezdtek őszintén beszélgetni a gyerekkori traumáikról, amiről nem mondom hogy sikerült átbeszélniük, de végre elkezdtek valamit, amiből akár különböző oldódások is sikerülhetnek. Imádtam nézni, ahogy mind a három, ki-ki a vérmérséklete szerint reagálja le a régi sebeket. Volt egy tűnő perc is, amikor elővett a jó fajta irigység, de az az örömmel-szomorúsággal kevert, hogy de jó, hogy nekik sikerül.

A tenger meg hát. Fodor Ákost tudom idézni: "Szerelemről és tengerről csak hallgatni tudok."

Az első percben (és utána még néhányszor) előtört belőlem a bedrogozott labrador. Nem vártam senkire, lerúgtam a cipőmet és már futottam is a vízbe. És ezt napjában többször, amikor épp rám tört az érzés, hogy ezt kell tennem. Az időjárás akkor még ragyogó nyári volt, már nem volt tömeg, hála az utószezonnak, a tenger szerintem 23-24 fokos volt, a többiek szerint csak 18, de ha 5 fokos lett volna is belemegyek, mert ember, TENGER!! Szóval amennyiszer lehetett lubickoltam, azt hiszem mindannyiunk közül én voltam a legtöbbet a vízben. 

Egyébként az összes kis tengerparti város, mind egy-egy miniatűr Velence, csak a fullasztó tömeg nélkül. Varázslatos sikátorok, színes ruhák az ablakokban, sirályok, macskakövek. Azért nem cserélném el az erdei otthonunkat, de végül tényleg nagyon jól esett kicsit máshol lenni.

"Milyen hajó megy el, ilyen kis vízbe'?" 

Textúrák

Odasettenkedtem mögéjük, mert ott úgy éreztem, mennyire kedvesek. Itthonról újranézve ez a kép nagyon szomorúnak tűnik. Mintha túl messze ülnének egymástól. 

Ti mit gondoltok? 

Idő

 Minél több idő telik el az utolsó posztom óta, annál nehezebben találom meg, hogy hol is kellene felvenni a blogírás fonalát.

Hiányzik Bezzeg, még mindig naponta eszembe jut. Akkor is gyakran gondoltam rá, míg élt bennem a remény, hogy visszatér.

Az idő elfolyt, sokkal lassabban telik az erdő mélyén, mint a világ többi részén. Ezt akkor veszem észre, amikor a nagyjából egyforma napokat felváltja valami esemény.

Visszagörgettem a telefonomon a képeket, és meg kell állapítanom, hogy a viszonylag egyforma napok kifejezés nagyon nem fedi a valóságot. Konkrétan annyira nem, hogy nincs két egyforma napunk.

A teljesség igénye nélkül itt egy lista, hogy mi történt az elmúlt hónapokban:

• Készítettem kovászos uborkát. Rengeteget. 
• Megtartottuk Blanka szülinapját. 
• A szülinap afterpartijaként elvittük a gyerekeket kajakozni a közeli tóhoz. Blanka annyira rajongott a kovászos uborkámért, hogy pakolt belőle a strandra is. Jófajta irigységgel figyeltem, ahogy a lángoshoz ropogtatja. Bárcsak én is ilyen lettem volna tizennyolc évesen.
• Tettem el uborkát és céklát is savanyúságnak. 
• Gyönyörű lett a paradicsom, a paprika és a padlizsán termés. Ellenben a szarvasok (és nyomukban Bikfic) kipusztította a tökmagolajnak szánt tököt, és a krumpli nagyrészét. Ezen éppen csak egy percet bánkódtam, volt munka így is bőven. 
• Sokat jártunk a Professzorékhoz. Anemonéval elültettünk 96 tő levendulát, a fiúk parkettáztak és konyhabútort is szereltünk. Ódákat tudnék zengeni a testvéri kapcsolatukról, szeretem, hogy annyira különböznek, mégis valahogy kiegészítik egymást. 
• Buksi egészséges, Bori méretre megduplázódott, Bikfic pedig látványosan megváltozott. Nem vagyok kutyapszichológus, de minden nap eszeveszetten csóvál, és örömében fel-alá futkározik, ezt abszolút pozitívan értékelem. Februárban nem láttuk jönni ezt és nem is számítottunk rá, hogy tud ilyet is. A falkának Ladó épített fából kutyaágyat, én pedig varrtam nekik zsákvászon huzatot párnákra. Így méretüknek megfelelő, mégis stílusban egyforma vackuk van, továbbra is rajongunk értük. 
• Szinte minden héten randiztunk, és szinte minden randin láttunk szivárványt. Gyönyörű nyarunk volt. 
• Volt itthon Léna néni. Minden nap eljött Buksiért, aki továbbra is szerelmesen rajong érte (meg a tőle kapott kacsamájért). Rengeteget beszélgettünk, sétáltunk a hegyen, hiányzik a társasága. Talán jövőre, ha nyugdíjba megy, még több időt tudunk együtt tölteni. 
• Leszoktam az instagramról. Néha még benézek, aztán megállapítom, hogy nem maradtam le semmiről. 
• Az erdő szélén őzlábgombák nőttek, napokig rántottgombán éltünk. Remélem lesz még belőle. 
• Voltunk Szlovéniában a tengerparton egy hétvégét. Ladó ötlete volt, megkérte a testvéreit (külön), hogy ugyan nem jönnének-e el addig vigyázni a kutyusokra. Ebből az lett, hogy mindenki rálelkesült a programra, így egy szuper tesós hétvége kerekedett. Hálás vagyok értük, jó látni, hogyan változnak az évek során, hogyan gyúrja őket az élet őszinte, önmagukat felvállalni tudó emberekké. 
• Ladót előléptették. Nagyon boldog most, jó látni, hogy megtérült a befektetett energiája és végre olyan feladatokat kap, ami pont annyira jelent kihívást, hogy ne érezze azt, hogy kiégett, viszont ne is fulladjon bele a stresszbe. 
• Eladtuk az előző autómat, és most kaptam egy újat. Igazi luxusként élem meg a vele való bandázást és - bár nagyon élveztem Ladó pickupjával hasítani - azért jóval könnyebb lesz így az élet. 
• Érik a szőlő. Hamarosan visszük préselni, úgy mint tavaly az almát. 
• Továbbra is hiányzik Bezzeg. Bárcsak olvasna, bárcsak olvashatnánk.

Az idei évet számomra nagyon körbelengi az elmúlás. Sokat gondolok arra, hogyan múlnak el életek, mi marad utánuk, hogyan folytatjuk nélkülük. Gyakran érzem, hogy semminek semmi értelme. "Az élet szar, aztán meghalunk." - mondta valamelyik bölcs influenszer. És tényleg, sokszor nehezemre esik reggelente felkelni, és tenni a dolgom, mintha felvettem volna egy szemüveget, ami folyamatosan arra emlékeztet, hogy minden elmúlik egyszer. 

Persze nem kell azt gondolni mindjárt, hogy depressziós vagyok, egyszerűen ez most egy nehezebb időszak ilyen szempontból. Szerencsére sok szempontból meg könnyebb. Ladó most sokat van itthon, de az idő mennyisége nem megy a minőség rovására, ezért kifejezetten hálás vagyok. Bárcsak megállíthatnám az időt. 

.

 "The last enemy that shall be destroyed is death."

/I.Kor.15.26

Vártuk, hogy visszatérj, fáj, hogy tovább kellett menned. Régóta hiányzol, és ez már így marad. 

These days

Ladóval volt egy komoly beszélgetésünk, ami átfordított bennem egy csomó dolgot és amire már régóta szükségem volt.

Ennek eredményeként újra jól funkcionálok, tele vagyok energiával és tenni akarással és minden időmet arra fordítom, hogy produktív legyek. Esténként iszonyúan elfáradok, éjszaka alszom, mint a bunda, reggel hatkor magától pattan ki a szemem, és a kávéig ugyan nagyon kómás vagyok, de utána ha beindul a nap, nem is nagyon állok meg. A munkahelyemen pedig kivételesen jó, hogy nincs annyi munka, kényszerpihenőzöm. Most is munkából írok.

A reggeli és esti órákat tudom a legjobban kihasználni, amikor még/már nincs annyira meleg. Tegnap reggel zöldbabot szüreteltem, ma pedig kakukkfüvet, és a világ legjobb dolga harmatos kakukkfűillattal kezdeni a napot. Tudom, harmatos gyógynövényt szedni nem annyira szerencsés a száradási idő miatt, de úgy gondolom, negyven fokban szedni sokkal szerencsétlenebb körülmény. De most virágzik, most kell szedni, nem ér rá, hogy megvárjam vele a hűvösebb időt.

Az autómnak lejárt július elsején a műszakija. Élni akartunk a lehetőséggel, hogy veszélyhelyzet van, és meg van hosszabbítva 60 nappal, mert szeptemberre várunk egy másikat, de a határon megállított a magyar rendőr, és kicsit belémveszett. Végül jól jött ki, mert Ladó most cégessel jár, én pedig megkaptam Ladóét, és most azzal menőzök. Ez egy nagytestű pickup, sokszor feldobom rá Zergét, a bicajom, és azt játszuk, hogy félig autóval, félig bicajjal jövök dolgozni. Valószínűleg ez is hozzájárul a mostani megnövekedett energiaszintemhez, hogy sokat mozgok, remélem egészen szeptemberig maradhat ez a felállás. Amúgy, hatalmas élmény egy ekkora autóval hasítani az aszfaltot, miközben Bon Jovi szól, a nyár szőkén ragyog, az út menti fák bólogatnak a reggeli szélben. Sokszor érzem azt, hogy hihetetlen, hogy mindez velem történik. 

Volt szülinapom, amit egyedül töltöttem, de másnap meglátogattak a szüleim. Mindenre el voltam szánva - ismerve őket, de aztán nagyon jól sikerült, nem volt érzelmi zsarolás, meg semmi bántás. Sőt, apukám azt mondta, hogy szeret, anyukám meg bocsánatot kért, hogy nem támogattak eléggé. Úgy látszik, az emberek változnak. Végül abban maradtunk, hogy jó volt ez így, különben ki tudja, most hol lennék. Nem szeretném, hogy ezen emésszék magukat. Ami volt elmúlt, és nyilván részemről is bocsánat, hogy nem vagyok jelen az életükben, de ezért a helyzetért kölcsönösen megdolgoztunk azt hiszem.

Most pedig szabadságon leszek, mert Blanka 18 éves lesz, és összejön a Ladócsalád ünnepelni. Nagyon várom őket, olyan ez nekem, mint egy nyári karácsony. 

Szőrmókusok

 Szombaton annyira felbosszantottak a kutyák, hogy azt mondtam Ladónak, hogy soha többé nem akarok három kutyát. Nem történt semmi komoly, csak Bikfic folymatosan fúr, meg jelöl, Bori meg olyan eleven, mint a forró láva, és néha eldurran az agyam, hogy elegem van, hiába foglalkozom velük annyit, valahogy sosem elég*.

Erre vasárnap elütöttük Buksit.

Dolgoztunk a kertben, hordtuk a mulcsot, és ahogy a platóról pakoltunk le, Ladónak arrébb kellett állnia. Buksi kutyánk az autó alatt feküdt, és amikor elindult, hirtelen felugorva ki akart futni hátrafelé (szerencsére), de a feje fennakadt az autó aljában, ami már mozgott, ezért elgáncsolta őt. Borzasztóan megijedtünk, főleg én, de Ladó is, mert ugyan csóvált szegény, de azért eléggé sántított. 

Végül szerencsésen megúszta egy rándulással, kapott gyulladáscsökkentőt, meg most adagolok neki egy kis porcerősítőt. Hétfőn még sántított kicsit, meg nem tudott hemperegni - pedig akart, és látszott rajta, hogy nagyon tanakodik, hogy most mi legyen, de tegnap reggel már vígan fetrengett a fűben, úgyhogy ebcsont beforr. 

De azért ha jól meggondolom, jó lenne, ha nem járna a szám összevissza, és beszélnék baromságokat, akkor se, ha néha sok, mert Buksi pont ártatlan volt aznap, amikor hisztiztem, hogy nem kell három kutya. De kell, és maradjon minden így, ameddig csak lehet. 

Kedden délután lementem Gigihez a faluba, régen találkoztunk. Megbeszéltük, hogy nem viszek kutyákat. Rájuk is parancsoltam, hogy maradnak, de azért biztonság kedvéért vittem magammal egy pórázt, ha Bori mégis utánam jönne - hiszen Bikficnek tudok parancsolni.

Eléggé örültem magamnak, hogy milyen okos kutyáink vannak, mert leértem a hegyről és a terep teljesen tiszta volt. Időnként megálltam virágot, búzakalászt fotózni**, de azért szépen lassan leértem a faluba, amikor óriási trappolással és csóválással elfutott mellettem Bikfic és Bori. 35 fok volt és már nagyon vágytam arra az irsai fröccsre, amihez a bort ott vittem magammal, ezért nem álltam le velük vitatkozni. Borira ráadtam a pórázt, Bikficre meg rászóltam, hogy menjen haza. El is indult, de aztán olyan sóvárogva nézett utánunk, hogy meglágyult a szívem. A fejét bebújtattam a póráz másik végén lévő résbe és úgy mentünk Gigihez. 

Utólag bosszant, hogy nem küldtem őket haza, mert hát mikor tanulják meg, hogy én oda megyek ahova akarok, ellenben velük, akiknek otthon van a helye, ha nem ilyenkor? De közben meg annyira nevettem rajtuk, ahogy boldogan masíroztak utánam, fel sem fogva, hogy ez amúgy törvénytelen cselekedet, hogy végül is lazára vettem a figurát, és elengedtem a kérdést egy darabig. Ha egy kicsit lehűl az idő, akkor elkezdek erre edzeni. Autóval nagyon jól működik, sosem jönnek utánunk, de úgy látszik, gyalogosan, ha megmarad az ember szaga az ösvényen, az annyira nagyon csábító, hogy nem tudnak ellenállni. Pedig muszáj lesz.

*De, elég, meg látom is az eredményét, csak én vagyok örök elégedetlen, és olyan elvárásaim vannak, ami teljesen irreális egy kölyök kutya felé. Viszont hiába tudom ezt, vannak nehéz percek, várom már hogy benőljön a feje lágya. Gondolom akkor meg majd hiányozni fog, hogy milyen kis cukifej volt. 

**Amit nem értek megint. Tele van a telefonom soha fel-nem-használt képekkel, virágokról, lepkékről, szépséges pókhálókról. Mert csak. 

Original

Ha komolyzenéről* van szó, 90 százalékos pontossággal meg tudom tippelni, ki az adott zeneszerző. Ezzel szemben, bármilyen más stílusú zenével eléggé elveszett vagyok. Az elmúlt hónapok több nagy felismerést is hoztak számomra.

Például, hogy az általam kedvelt egyik Nouvelle Vague szám (Don't go), eredetileg egy szinti-pop duo, a Yazoo szerzeménye. De korábban Billy Valentine-tól ismertem egy számot, ami évekig toplistás volt nálam, amiről kiderült, hogy Creedence Clearwater** - aki nekem semmit nem mondott, kb tavaly novemberig, amikor egyszer Ladó berakta Spotify-on, én meg csak pislogtam, hogy ez milyen jó már, eddig miért nem hallgattuk. 

A hétvégén pedig reggeli közben, szintén Spoti kevert valamit, aminek a szövegét fejből nyomtam, de most persze nem ugrik be - és Ladó kérdezte, hogy mi ez. Csípőből rávágtam, hogy Eric Clapton, de valahogy a hang, aki énekel, nem az övé. Biztos valami feldolgozás. Aztán dehogy, Clapton "csak" elővette azt a számot, teljesen ugyanazzal a hangszereléssel, ritmussal, mint az eredeti, csak hát az ő hangja, az azért más kategória.

Száz szónak is egy a vége: a Spotify-t nekem, zenei analfabétának találták fel, nemcsak élvezen a számokat, amiket bedob, de gyakran olvasok utána előadóknak, együtteseknek, ettől pedig olyan érzésem lesz, mintha tágulna a világ, amiben eddig éltem.

*Amúgy Creedence Clearwater-ről Stehen King is említést tesz a Setét Torony sorozatban, ami jól mutatja, hogy 15 évvel ezelőtt mennyire nem olvastam a könyvet, csak sodródtam a zsúfolt cselekménnyel. Írtam korábban is hogy nagyon mást ad most, és ez minden tekintetben igaz. Sokszor olvasok el mondatokat, csak azért, mert annyira gyönyörű a fordítás, vagy olyan sokat mond az a néhány egymás után letett szó. De erről egy egész bejegyzést lehetne írni, nekem meg dolgozni kell mennem. 

Jobb lesz

Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok valami jó passzban. Szerencsémre már évekkel korábban kifejlesztettem magamban az önegyüttérzést, ami, mint fogalom, csak a napokban jött velem szembe a Mélylevegő Projekt oldalán. Nem tudtam, hogy amit csinálok, annak egyáltalán van neve és így, hogy van, már nemcsak ösztönösen, de tudatosan is tudom művelni. Szóval, ha esetleg ti is hasonló, szar időszakban vagytok éppen (vagy mondjuk most pont nem, de lesztek), akkor ajánlom figyelmetekbe, mint az egyik legkedvesebb öngyógyító folyamatot.

Az önegyüttérzés nem azt jelenti, hogy bármit elnézek, vagy a végtelenségig sajnálgatom magam. Azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben megengedem magamnak, hogy rosszul legyek. Hogy megértően forduljak magam felé, mert ez most ilyen. Azt jelenti, hogy úgy gondolok magamra, mint egy lázas beteg kisgyerekre, akinek most meg kellene engedni, hogy sok mesét nézzen a tévében, a kedvencét kellene főzni, és egyáltalán hagyni, hogy dolgozzon az immunrendszere. 

Ugyanakkor jó lenne kiírni a homlokomra, hogy szarul vagyok, basszátok meg, a hátamra, meg hogy NE MOST rúgjatok belém, ha lehet. De hát ilyen nincs, úgyhogy amikor a munkahelyemen, vagy éppen Ladótól olyat kapok, amit normális esetben egy vállrándítással intéznék el, a mostani, kevésbé normális esetben kábé kiborulok. És amikor a szabadságáról visszatérő kolléganőmnek megemlítem, hogy ma kicsit hagyjon elmélyülni a munkában, mert nem vagyok jól, akkor jó lenne, ha nem az lenne a válasz, hogy "jó dolgodban már te se tudod mit csinálj". De ugye, ez most ilyen.

Tudom, hogy nem maradok így, és tudom, hogy egy jó pszichológus hamar segítene a dolgon, mégsem kérek abból. Meg akarok dolgozni a jobban levésért, nem akarok gyorssegélyt, vagy fájdalomcsillapítót. Meg akarom járni a pokol összes bugyrát, ha meg kell járnom, hogy utána erősebb legyek, mint valaha. Aztán, ha közben mondjuk megkattannék, valaki majd csak akad, aki elvisz a gyogyóba, hogy varrják már össze az elmémben keletkezett hasadást.

Mert ez most ilyen.

Különben hozzánk már megérkezett a hideg. Tegnap este jött, hozott egy kis jeget is, de a szőlőt nem verte le. 

Szóval, jobb lesz.