Erdei utakon

Végtelen történetnek tűnik ilyenkor a falevélsöprés, de ha reggelente dolgozni akarok menni (akar a nyavalya), el kell takarítani a lehullott falevelelet, mert nincs az a téligumi, de talán még összkerék sem, ami a csúszós-nyálkás faleveleken elmegy. Jó, egy picit lehet, hogy túlzok.

Kétféle úton lehet megközelíteni a házunkat. Az elmúlt napsütéses, száraz hetek alatt mindkét út használható volt, de ma megérkezett a november, ilyenkor már  csak egyféleképpen érdemes próbálkozni. Tegnap Ladóval együtt letisztítottuk az utat és ugye én már hetek óta benne vagyok ebben, most mégis az egész hátam izomlázas - komolyan nem értem. 

Egyébként nem történik semmi. Volt itthon Léna néni, kutyanapközibe vitte Buksit és Bikficet. Bori pedig hol itthon volt, hol ott, jött ment a két ház között, nem értette, mi ez a változás. Jókat beszélgettünk, egymásnál ebédeltünk, sütöttem almáspitét és gesztenyét, és amikor visszament Ljubjanába, kicsit megint elanyátlanodtam. Pedig tulajdonképpen már rég el vagyok, csak ritkán gondolok rá. 

Voltunk a temetőben, ahogy tavaly, vittünk Ilonka néni sírjára a gyönyörű, sárga krizantémjából. Léna mesélte, hogy régen mindig együtt mentek, telepakolták az autót annyi virággal, hogy alig tudtak beülni. Nagy buli volt Ilonka nénivel bárhová menni, a mesélt történetek alapján úgy képzelem egy standupos mami volt, mindenből viccet csinált. Biztos tetszett neki, hogy idén is bénáztunk a mécsesekkel, mint tavaly, pedig most készültünk öngyújtóval, ami hogy-hogy nem, egyáltalán nem gyulladt meg. Azért jövőre megint megpróbáljuk. Annyira sok virág nőtt, hogy Léna nénit is megpakoltam vele, hiszen a virágot nem sajnálom, csak őt, meg azt, hogy az ő gyászán semmit nem enyhít az idő.

Szociális szorongás

 Néha elfog a vágy, hogy írjak a munkámról, mert egyrészt érdekes, másrészt olyan sztorik vannak, hogy a brazil szappanoperák semmit sem tudnak hozzájuk képest, de aztán látom a sok szart a világban, és inkább uralkodom magamon. Cefetül kellemetlen lenne, ha elmesélném itt az ügyfeleink lehetetlen magánéletét, és akkor valamelyikőtök idekommelné, hogy "ez rólam szól", úgyhogy sajnos a saját magánéletemmel kell beérni, ami (szerencsére) nem túl izgalmas. Mondhatni úgy normális, hogy nem normális.

Régen nagy drámák voltak Ladóval, most meg nagy összecsengés van, már jó ideje nem mentem világgá. Nem mintha igényelné bármelyikőnk is a drámát vagy a világgámenést. Ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy amint kicsit jobban érzem magam (mármár felhőtlenül, pofátlanul elégedett és boldog vagyok), az élet azonnal hoz olyat, hogy a fal adja a másikat. Nagyban gondolkodjunk, például azt gondolom, hogy a tavalyi év életem egyik legszebb éve volt, aztán tudjuk, mit adott (vett el) a december. Azóta nagyon ügyelek rá, hogy nehogy túlságosan jól érezzem magam.*

Vártam, hogy hoz majd olyat az erdeimanó életforma, hogy egyre nehezebben fogok tudni létezni az emberek között és azt hiszem, ez mostanra elég jól tettenérhető. A munkahelyemen egyetlen kolléganővel kell közösen dolgoznunk, az ügyfelekkel pedig, ha nem muszáj, nem is találkozom, mindent tudunk intézni telefonon és online. Rajta kívül Ladóval töltök sok időt (most szerencsére minden nap hazajár), illetve heti rendszerességgel Gigivel és a Professzorral, vele együtt pedig Anemonéval. Szerintem ez így jó és kényelmes, ugyanakkor feltűnt, hogy ha olyan helyzet van, ahol idegenekkel kell kapcsolódni, akkor azt stresszhelyzetként élem meg, iszonyúan lemerülök, megfájdul a fejem és a hátam. 

Aztán most úgy fest, kitaláltam erre egy megoldást.

Nem, nem a közösségi média használatát.

Még a szlovéniai kirándulásunk előtt, bicajoztunk Ladóval, amikor hazafelé összefutottunk azzal a lánnyal, akinek a szüleitől vettük a házat. Veszélyes amúgy a faluban biciklivel járni, mert mindig akad valaki, aki megállít beszélgetni (helló stresszhelyzet), majd ezt többnyire követi egy(két) pálinka, mert "ilyet még biztos nem ittatok!".

Így volt ez aznap is, hülyére ittuk magunkat**, aztán a lány mondott valamit a helyi kórusról, amire én mondtam valamit, aminek az lett a vége, hogy holnap már a harmadik kóruspróbára megyek.

Az első alkalommal remegő lábakkal mentem le a hegyről, nagyon izgultam, hogy mit fognak szólni. Tudjátok, ez egy szlovén anyanyelvű vidék, a kórusvezető szlovéniából jár át, tehát tulajdonképpen ők magyarországi szlovének. Ennek az ellenkezője, a szlovéniai magyarok, vagy muravidéki magyarok ugyanúgy őrzik a magyar hagyományokat, mint itt a helyiek a szlovént, a két ország kölcsönösen támogatja a saját kis közösségét. Szóval nem elég, hogy idegen emberek, de a nyelv is teljesen ismeretlen számomra. Örültem a kihívásnak, annak, hogy olyan, mintha rám szabták volna, pont annyival van a komfortzónámon kívül, hogy még be merjem vállalni, de ne legyen olyan könnyű, hogy ne jelentsen kihívást.

És hát oltári jó volt. Mindenki nagyon kedves, szlovénül folyik a próba, de valaki mindig fordít nekem. Mondjuk ehhez, hogy fordítsanak az kellett, hogy akkor is énekeljem a szólamunkat, amikor csak a fiúkat kérte a kórusvezető, de hát honnan tudhattam volna? Kaptam kottákat és ugyan szoprán hangom van, de az altban nincs elég ember, így oda álltam be. Ennek a kórusvezető is örül, nekem meg végül is mindegy, kottát olvasni tudok, egyszerű dallamok vannak, ami igazán kihívás az inkább a nyelv, és az emberekhez való kapcsolódás. Néha szó szerint keresztbe áll a szemem, hogy most akkor hogyan is kellene ejteni az adott szót. Énekeltem én az előző "szent" életemben latinul, de az összehasonlíthatatlanul egyszerűbb volt (szövegre, mert az meg dallamra volt brutálisan nehéz.) 

Az emberek meg tényleg nagyon kedvesek. Gigi leszólta őket nekem, de szerintem Gigi kicsit nagyképű. Egyszerű falusi emberek, mindenki itt nőtt fel, szerintem legalább a fele nem kottaolvasással tanulta meg a szólamát, mégis gyönyörű hangjuk van és örömmel énekelnek. Csak egy lány van, aki fiatalabb nálam, de az első próbán mindenki körbevett, kérdezgettek, és sokan mondták, hogy nagyon örülnek nekem. Iszonyú jó érzés újra másokkal együtt énekelni. Az agyam szó szerint felrobbant, utoljára 14 éve énekeltem kórusban egy diplomakoncerten. Voltak próbálkozások, például az előző munkahelyemen egy együttessel nyervákoltunk valamit, de aztán az személyes okok miatt abbamaradt. Otthon is szoktunk zenélni Ladóval, ott vannak a gitárok, szóval nem telt zenementesen ez a sok év, de azért nem ugyanaz.

Olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy éneklés közben nem tud félni az agyunk. Egyelőre nem tudom, mennyi igaz ebből, mert annyira koncentrálok, hogy közben nem igazán érek rá félni, vagy szorongani.

*irónia

**Ritkán iszunk a vesecisztás dolog óta, talán pont emiatt 2 pálinka után nevetgélve raktuk fel a bicajinkat a pickup-ra***, amit a hegy alján tettünk le, hogy ne kelljen feltolni a zergéket a hegyre. Aztán amikor beparkoltam a pajtába, Ladó döbbenten állapította meg, hogy elhagytuk a bicikliket. Erre én annyira megijedtem, hogy elhajítottam a kocsikulcsot, amit aztán negyed óráig kerestünk. Szerencsére senkinek nem esett bántódása, a bicikliknek sem, de ismét megállapítottuk, hogy nem vagyunk teljesen normálisak.

***Igen, ilyen felelőtlen vagyok, hogy ezek után még autóba ültem. Na most oda a jól felépített renomém. 

Ő(s)zláb

 Nem tudja valaki, mi történt Violettel? Említette, hogy lehet, hogy bezárja a blogot, remélem ez a helyzet csak átmeneti. Nagyon szeretem, ahogy ír, vele aztán tényleg mindig történik valami izgalmas, ráadásul őt olvasni is külön élmény. 

Az időérzékem kicsit szét van esve, de valamikor elkezdett egy gombaszakértői tanfolyamot, amivel nekem is alaposan megmozgatta a fantáziám, hiszen hol máshol lehetne nagyokat gombázni, mint egy csapadékdús vidéken az erdőben? Engem végül legyőzött a lustaságom, de igazi szuperképességnek tartom, ha valaki képes felismerni a gombákat. 

Errefelé sokan keresnek gombát, gyakran hagyják az emberek csak úgy az út szélén az autójukat, hogy bevessék magukat a sűrűbe. A helyi ismerőseim kivétel nélkül óriási vargányakészleteket halmoznak fel minden évben. Vannak, akik lefagyasztják, mások apróra vágva szárítják. Tavaly én is szárítottam egy keveset, mert Gigi megszánt, és elvitt. Könnyű neki, itt nőtt fel, száz százalékos biztossággal ismeri fel azokat a gombákat, amik ezekben az erdőkben nőnek. Ő például nem rajong a vargányáért - de hát ez ilyen, akinek mindig volt, az nem tudja, mekkora kincs ez. Egyébként az igazi ízélmény a vargányával akkor ért, amikor Léna néni készített nekünk rántva. Gyerekkoromban felénk ritkaság volt a vargánya (pontosabban egyáltalán nem volt) éppen ezért soha eszembe sem jutna, hogy rántott gombát készítsek belőle. Szinte mindig csak fűszerként használtam fel, levesbe vagy pörköltbe. 

Nekem, ha rántott gomba, akkor nagy őzláb.

Idén el vagyunk halmozva vele, szinte mindenhol nő. Két-három naponta panírozással töltöm a délutánokat. Ami egyébként kifejezetten jó volt most, ugyanis ma délután meglátogatott Eszticsillag, és ennek örömére igazi helyi csemegével tudtam megvendégelni. Jó volt látni, ahogy a férjével egymás után kapják be a "kis" kalapszeleteket, annak ellenére is, hogy némelyiket elég jól megpirítottam, mert a viszontlátás öröme teljesen elvette az amúgy is szétesett időérzékem. 

Szőlő

Első évben megmetszettük a lugast, úgy-ahogy, aztán ősszel leszedtük a szőlőt és odaadtuk a szomszédnak, hogy csináljon belőle bort*, mert nem volt időnk és energiánk foglalkozni vele.

Aztán télen jött a hó, a lugas leszakadt a súlya alatt, így mi azzal szilvesztereztünk, hogy szétbontottuk, majd újraépítettük az egészet. Erről meséltem is, de kezdek szenilis lenni, vagy ennyire nem történik semmi, hogy ugyanazokat írom, ebbe most ne menjünk bele.

Szóval helyretettük a lugast és vártuk a tavaszt. Nagyon nehezen érkezett a jó idő, hiszen júniusban még fűteni kellett. Aztán egyszer mégis berobbant a nyár és arra eszméltünk, hogy metszeni kell a szőlőt.

Mini dzsungel

Szőlővirág

Idén két-három hetente is foglalkoztunk vele néhány órát. Metszettük és kötöztük. Június végére látni lehetett, hogy rengeteg fürt lesz, egy ponton alá is kellett dúcolni, nehogy ismét leszakadjon, ezúttal a fürtök súlya miatt.

Egyébként ebben a lugasban kétféle szőlő terem, Izabella és Othello. Azok kedvéért, akik nincsenek annyira otthon a szőlők birodalmában, írok néhány szót ezekről a fajtákról. 

Ez a két fajta direkt termő (labruska, vagy rókaszőlő) fajták közé tartozik, ami azt jelenti, hogy saját gyökerén terem (nem oltványként). Egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy ellenálló a különböző betegségekkel szemben. Ezeket a fajtákat amerikából hurcolták be, olyan régen, hogy azok, akik behozták, már nem élnek, sőt még az ő unokáik sem. Kétes híre van, mert a behurcolásával az európában honos szőlőket kiirtó betegségeket is behozták, emiatt hatalmas pusztulást okozott ezeknek a szőlőknek a megjelenése. Ráadásul a borában, ha nem megfelelő körülmények között állítják elő (és ez fontos), nagy mértékben előfordulhat a rettegett agykárosító metil-alkohol. Nos, annak érdekében, hogy megvédjék az itthoni szőlőket, illetve, hogy megakadályozzák a mérgező borok előállítását, törvénybe foglalták, hogy a labruska fajtákat ki kell irtani**. Ezzel egyidőben kifejlesztették azokat a permetszereket, melyekkel az itthoni szőlőket meg lehet védeni a behurcolt betegségektől. 

Az én véleményem az, hogy valahol (mint minden) ez is javarészt inkább a pénzről szólt, mint a szőlőkről. A labruska nem igényel sem permetszert, sem trágyázást, ezért nem lehetett igazán keresni rajta. Ráadásul oltani sem kell, a kis paraszt bácsi ledugja a szőlővesszőt a földbe és taddaaam, terem a szőlő, mint az őrület, csak győzze metszeni. A halálos metil-alkohol legendáról pedig a következő tények támasztanak némi kétséget. (És ezzel nem azt mondom, hogy kamu a metil-alkoholos sztori, inkább, hogy talán csak nyomokban tartalmaz igazságot.)

Egész Európában van egy aprócska terület, ahol engedélyezik ezekből a szőlőfajtákból a bor készítését és ez a hely az Ausztriai Dél-Burgenland***. Egyedülálló módon, csak itt állíthatnak elő a direkt termő szőlőfajtákból bort, ez az Uhudler. A bor színe emlékeztet a rozéra, de annál valamivel sötétebb, az íze pedig gyümölcsös, szamócára hasonlít. Ha Dél-Burgenlandba visz az utatok és szeretitek a bort, feltétlenül kóstoljátok meg, szerintem nagyon különleges. 

Na, ennek fényében kanyarodjunk vissza a mi labruskáinkhoz. Nagyon meghálálta a gondozást az egész lugas, híztak a fürtök. Sokszor esett az eső is és bizony, gyakran aggódtam, hogy elveri a jég a féltve nevelgetett szőlőnket. Szerencsére mindig vízzel jött, így nem okozott kárt. 

Beköszöntött az augusztus és ahogy teltek a hetek, úgy színesedtek a szemek a fürtökön. 

Szeptember 8.

Innentől kezdve naponta kóstolgattuk. Savanyú volt, mint a veszedelem, viszont a présházról tudtuk, hogy október közepén átállnak almapréselésre, ezért nem vártunk tovább, szombaton szüreteltünk. A levágott fürtöket még aznap átvittük Szlovéniába. 

Ez a lugas nagyjából 8x3 méteres, összesen 111 kg szőlőt szedtünk le (néhány fürtöt elveszítettünk szüretelés közben, néhányat pedig meghagytunk a madaraknak). Így lett összesen 78 liter szőlőlevünk, ami meglepően édes és elmondhatatlanul zamatos. Annyira, hogy én hosszúlépés formában iszom, úgy hígítom vízzel, vagy szódával. 

Egyébként szerintem baromi érdekes az egész szőlész-borász történet, még úgy is, ha nem kifejezetten boros az ember, vagy nem iszik egyáltalán alkoholt. Ha érdekel titeket, olvassatok utána Teleki Zsigmondnak, akinek, miután kipusztult az öt hektár szőlője, nem adta fel, hanem rendelt Franciaországból több ezer magot, és magról nevelt tőkéket, eszméletlen munkával és elszántsággal. Csodálatos történetekre lehet találni, miközben az ember nem csinál mást, csak ismerkedik azzal, amije van. 

*olyan fos bort még garantáltan nem ittatok, én is csak a nyelvemmel érintettem, azóta is kiráz a hideg, ha eszembe jut.

**illetve szabályozták a tartható tőkék számát, így maradthatott életben a mienk, de valószínűleg azok is, amelyekről gyerekkorotokban a nagyszüleiteknél szemezgettetek

***ami ugye nekünk itt van a szomszédban.

Szlovénia

Szeptember elején Ladó kitalálta, hogy menjünk el egy romcsi hétvégére a tengerpartra Szlovéniába.

Nekem nagyon nehezemre esik elmenni itthonról, elhagyni az erdőt, a tisztást, nem is vágyom rá egyáltalán. Aki egyszer otthonra talál a sok évig tartó hajléktalankodás, munkásszállón töltött vándor élet után, az nehezen indul újra útnak, akkor is, ha csak néhány napról van szó. Közben azért a tenger kékje, illata, és az összes, ritka emlék, amit magamban hordozok róla, csábított, így az egyetlen bökkenő az volt, hogy akkor mi legyen a három kutyával.

Ha rajtam áll, jönnek ők is, de igazság szerint akkor arról szólt volna, hogy valami fancy helyen vigyázunk a kutyákra, akiknek egyébként otthon a legjobb. Szóval azért ne menjen el az eszünk, Ladó első körben felhívta az idősebbik bátyját, Napsit. Ez a beszélgetés körülbelül így zajlott le:

L: Mit csináltok szeptember végén?

N: Semmit.

L: Akkor eljöttök hozzánk?

N: Persze.

L: De mi nem leszünk itthon.

N: Miért, hol lesztek?

L: Elmegyünk, megnézzük a szlovén tengerpartot.

N: Hú, ez nagyon jól hangzik, akkor mi is inkább oda megyünk! 

L: Nemnem, kellene etetni a kutyákat. 

N: Ki nem hagyjuk a szlovén tengerpartot, inkább szerzünk valakit, aki vigyáz rájuk! 

Nagyon vicces volt, erre egyikünk sem számított, ugyanakkor mindketten nagyon örültünk, mert soha nem volt még ilyen közös program velük, általában a kötelező köröket toljuk valamelyikünknél, amik amúgy nagyon jók, de azért teljesen más. Az valahogy, valakinek (ha nem mindenkinek) mindig strapás kicsit.

A telefonbeszélgetés alatt épp úton voltunk a Professzorékhoz, így őt, mint másik lehetséges ebfelvigyázót személyesen kérdezte Ladó.

Tulajdonképpen a forgatókönyv ugyanaz volt, leszámítva Anemone reakcióját, aki gyakorlatilag azonnal képes lett volna elindulni, már csak attól a szótól is, hogy "tenger". Így történt, hogy hamarabb lett lefoglalva szállásunk, minthogy megoldottuk volna a kutyák ügyét.

Végül Fannira kényszerítettük rá ajánlotta fel, hogy szívesen eljön hozzánk arra a pár napra. Sikerült a barátnőjét is beszerveznie, így aztán nyugodtan el tudtam engedni a kérdést, hogy mi lesz vele az erdő mélyén, távol mindentől. Azért a biztonság kedvéért megadtam a lányoknak Gigi számát, hogy ha bármi van, legyen egy felnőtt, aki ott van tőlük tíz percre, és a szüleikkel egyidős.

Hogy ne kelljen hatan három autóval menni, mi Napóleonékkal utaztunk, és annyira de annyira imádtam miden percét az egész hétvégének, hogy azóta is előveszem csak úgy a telefonom, hogy végignézzem a képeket.

Tőlünk három és fél óra alatt le lehet érni a tengerhez. Aki esetleg nem ismerné, Szlovéniának összesen negyvenpár km-es tengerpart jutott, így az egész szakaszt akár végig is lehet biciklizni egyetlen nap alatt. Terveztük is, hogy bérelünk kismotort, és végigjárjuk, de végül a bérlő cégnek nem volt három darab kétszemélyes járgánya, így aztán maradtunk a sétánál.

Csodaszép időnk volt és túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki nagyon jól érezte magát. A tesók felszabadultak, végre elkezdtek őszintén beszélgetni a gyerekkori traumáikról, amiről nem mondom hogy sikerült átbeszélniük, de végre elkezdtek valamit, amiből akár különböző oldódások is sikerülhetnek. Imádtam nézni, ahogy mind a három, ki-ki a vérmérséklete szerint reagálja le a régi sebeket. Volt egy tűnő perc is, amikor elővett a jó fajta irigység, de az az örömmel-szomorúsággal kevert, hogy de jó, hogy nekik sikerül.

A tenger meg hát. Fodor Ákost tudom idézni: "Szerelemről és tengerről csak hallgatni tudok."

Az első percben (és utána még néhányszor) előtört belőlem a bedrogozott labrador. Nem vártam senkire, lerúgtam a cipőmet és már futottam is a vízbe. És ezt napjában többször, amikor épp rám tört az érzés, hogy ezt kell tennem. Az időjárás akkor még ragyogó nyári volt, már nem volt tömeg, hála az utószezonnak, a tenger szerintem 23-24 fokos volt, a többiek szerint csak 18, de ha 5 fokos lett volna is belemegyek, mert ember, TENGER!! Szóval amennyiszer lehetett lubickoltam, azt hiszem mindannyiunk közül én voltam a legtöbbet a vízben. 

Egyébként az összes kis tengerparti város, mind egy-egy miniatűr Velence, csak a fullasztó tömeg nélkül. Varázslatos sikátorok, színes ruhák az ablakokban, sirályok, macskakövek. Azért nem cserélném el az erdei otthonunkat, de végül tényleg nagyon jól esett kicsit máshol lenni.

"Milyen hajó megy el, ilyen kis vízbe'?" 

Textúrák

Odasettenkedtem mögéjük, mert ott úgy éreztem, mennyire kedvesek. Itthonról újranézve ez a kép nagyon szomorúnak tűnik. Mintha túl messze ülnének egymástól. 

Ti mit gondoltok? 

Idő

 Minél több idő telik el az utolsó posztom óta, annál nehezebben találom meg, hogy hol is kellene felvenni a blogírás fonalát.

Hiányzik Bezzeg, még mindig naponta eszembe jut. Akkor is gyakran gondoltam rá, míg élt bennem a remény, hogy visszatér.

Az idő elfolyt, sokkal lassabban telik az erdő mélyén, mint a világ többi részén. Ezt akkor veszem észre, amikor a nagyjából egyforma napokat felváltja valami esemény.

Visszagörgettem a telefonomon a képeket, és meg kell állapítanom, hogy a viszonylag egyforma napok kifejezés nagyon nem fedi a valóságot. Konkrétan annyira nem, hogy nincs két egyforma napunk.

A teljesség igénye nélkül itt egy lista, hogy mi történt az elmúlt hónapokban:

• Készítettem kovászos uborkát. Rengeteget. 
• Megtartottuk Blanka szülinapját. 
• A szülinap afterpartijaként elvittük a gyerekeket kajakozni a közeli tóhoz. Blanka annyira rajongott a kovászos uborkámért, hogy pakolt belőle a strandra is. Jófajta irigységgel figyeltem, ahogy a lángoshoz ropogtatja. Bárcsak én is ilyen lettem volna tizennyolc évesen.
• Tettem el uborkát és céklát is savanyúságnak. 
• Gyönyörű lett a paradicsom, a paprika és a padlizsán termés. Ellenben a szarvasok (és nyomukban Bikfic) kipusztította a tökmagolajnak szánt tököt, és a krumpli nagyrészét. Ezen éppen csak egy percet bánkódtam, volt munka így is bőven. 
• Sokat jártunk a Professzorékhoz. Anemonéval elültettünk 96 tő levendulát, a fiúk parkettáztak és konyhabútort is szereltünk. Ódákat tudnék zengeni a testvéri kapcsolatukról, szeretem, hogy annyira különböznek, mégis valahogy kiegészítik egymást. 
• Buksi egészséges, Bori méretre megduplázódott, Bikfic pedig látványosan megváltozott. Nem vagyok kutyapszichológus, de minden nap eszeveszetten csóvál, és örömében fel-alá futkározik, ezt abszolút pozitívan értékelem. Februárban nem láttuk jönni ezt és nem is számítottunk rá, hogy tud ilyet is. A falkának Ladó épített fából kutyaágyat, én pedig varrtam nekik zsákvászon huzatot párnákra. Így méretüknek megfelelő, mégis stílusban egyforma vackuk van, továbbra is rajongunk értük. 
• Szinte minden héten randiztunk, és szinte minden randin láttunk szivárványt. Gyönyörű nyarunk volt. 
• Volt itthon Léna néni. Minden nap eljött Buksiért, aki továbbra is szerelmesen rajong érte (meg a tőle kapott kacsamájért). Rengeteget beszélgettünk, sétáltunk a hegyen, hiányzik a társasága. Talán jövőre, ha nyugdíjba megy, még több időt tudunk együtt tölteni. 
• Leszoktam az instagramról. Néha még benézek, aztán megállapítom, hogy nem maradtam le semmiről. 
• Az erdő szélén őzlábgombák nőttek, napokig rántottgombán éltünk. Remélem lesz még belőle. 
• Voltunk Szlovéniában a tengerparton egy hétvégét. Ladó ötlete volt, megkérte a testvéreit (külön), hogy ugyan nem jönnének-e el addig vigyázni a kutyusokra. Ebből az lett, hogy mindenki rálelkesült a programra, így egy szuper tesós hétvége kerekedett. Hálás vagyok értük, jó látni, hogyan változnak az évek során, hogyan gyúrja őket az élet őszinte, önmagukat felvállalni tudó emberekké. 
• Ladót előléptették. Nagyon boldog most, jó látni, hogy megtérült a befektetett energiája és végre olyan feladatokat kap, ami pont annyira jelent kihívást, hogy ne érezze azt, hogy kiégett, viszont ne is fulladjon bele a stresszbe. 
• Eladtuk az előző autómat, és most kaptam egy újat. Igazi luxusként élem meg a vele való bandázást és - bár nagyon élveztem Ladó pickupjával hasítani - azért jóval könnyebb lesz így az élet. 
• Érik a szőlő. Hamarosan visszük préselni, úgy mint tavaly az almát. 
• Továbbra is hiányzik Bezzeg. Bárcsak olvasna, bárcsak olvashatnánk.

Az idei évet számomra nagyon körbelengi az elmúlás. Sokat gondolok arra, hogyan múlnak el életek, mi marad utánuk, hogyan folytatjuk nélkülük. Gyakran érzem, hogy semminek semmi értelme. "Az élet szar, aztán meghalunk." - mondta valamelyik bölcs influenszer. És tényleg, sokszor nehezemre esik reggelente felkelni, és tenni a dolgom, mintha felvettem volna egy szemüveget, ami folyamatosan arra emlékeztet, hogy minden elmúlik egyszer. 

Persze nem kell azt gondolni mindjárt, hogy depressziós vagyok, egyszerűen ez most egy nehezebb időszak ilyen szempontból. Szerencsére sok szempontból meg könnyebb. Ladó most sokat van itthon, de az idő mennyisége nem megy a minőség rovására, ezért kifejezetten hálás vagyok. Bárcsak megállíthatnám az időt. 

.

 "The last enemy that shall be destroyed is death."

/I.Kor.15.26

Vártuk, hogy visszatérj, fáj, hogy tovább kellett menned. Régóta hiányzol, és ez már így marad.