Oké, boomer

 Hiába van internethozzáférésem, gyakorlatilag szatyorban élek. Hozzám nem jutott el az infó, hogy már robotok szolgálnak ki bizonyos éttermekben.

Vasárnap úgy döntöttünk, hogy ágyban maradunk, Ladó annyira fáradt volt, hogy a szombatot majdnem teljesen átaludta, és még vasárnap sem érezte úgy, hogy toppon van. A legutóbbi projekt itthon egy új kémény építése volt, ami rettenetesen kivette minden erejét, fáj a dereka, és a munkahelyén is sok a stressz. Úgyhogy vasárnap adtunk az érzésnek, és elmentünk Szlovéniába ebédelni.

A McDonald's-ba. 

Nekünk a szlovén meki van a legközelebb, a magyar a legmesszebb, noha opció lehet az osztrák is.  Vegetáriánusként is elég jó a választék a gyorséttermekben, vannak már ezek a McPlant-ek, szóval időnként előfordul, hogy mekiben eszünk. Természetesen vannak elveink az ételek minőségét illetően, de mi sem vagyunk szentek. Nem fogok magyarázkodni na. 

Alapvetően már nem kell emberhez szólni, ha rendelni akarunk, ott a kis tapogatós képernyő, a nyelvet is ki tudjuk választani, tehát semmilyen szinten nem tűnik fel, hogy nem itthon* eszünk. A kaját egy srác hozta ki, de amikor megettük, úgy gondoltuk, hogy azért egy fagyi még mindkettőnknek befér. 

Tapogattunk még egy kicsit a képernyőn, visszaültünk az új rendelési számmal, amikor R2D2-t megszégyenítő csipogás-nyávogással kevert észvesztő hangzavarral megállt az asztalsor végén egy hegyesfülű kuka. 

Láttam ám, hogy a mi fagyink van rajta, de a kihúzott székektől nem tudott az asztalunkig jönni, ezért odamentem hozzá és érdeklődve vizsgálgatni kezdtem. Főleg amiatt, hogy biztosan a mi fagyink-e, kerestem az azonosító számot. Legnagyobb riadalmamra vettem észre, hogy a képernyője elkezdett visszaszámolni. Épp hogy rám nem ripakodott, hogy haladjak már. Eközben egy kézilabdacsapat pont ott rendelte meg a menüjét, és több, nálam jóval magasabb és jobban öltözött kamasz azt figyelte, hogy a robotmacska mennyire "kjút!". Jobban zavarban voltam, mintha meztelenül kellett volna végigmennem a főutcán. Fogalmam sem volt, hogy meg kell-e nyomni valamit a macskán, hogy elmenjen, vagy hogy vár-e borravalóra, ezért esetlenül megpróbáltam kihúzni a tálcát, de mivel beállt a székek közé (amik miatt nem tudott eljönni az asztalunkig), nagyon nehezen fértem hozzá. Mire visszaültem, úgy éreztem, hogy legalább egy órán keresztül szerencsétlenkedtem, és ennyi idő alatt valószínűleg a fagyi meg is olvadt. Palacsintát lehetett volna sütni az arcomon, rettenetesen kellemetlen élmény volt. 

Az egész fagyievés alatt egy szót se szóltunk egymáshoz, de aztán a kocsiban egészen hazáig a robotmacskáról beszéltünk. 

Boomerek vagyunk.

Én legalábbis biztosan.

Ugyanakkor, ha előtte olvasok róla, vagy látom youtube-on**, akár kellemes élmény is lehetett volna, vagy akár le is fényképezhettem volna! Ha tudom, hogy mit vár tőlem (?) a robot, ha hozzáférek a tálcához, egyáltalán, ha SZÁMÍTOK RÁ, hogy egy robot fog kiszolgálni, valószínűleg nem lett volna ennyire kellemetlen. 

De én még erre nem állok készen.

*Most rákerestem, lehetséges az, hogy itthon még nincs vegetáriánus/vegán burger a mekiben?
**Persze ezek után néztem róla videókat, és szerintem az, amelyik engem megtámadott, tuti rossz volt, mert valamiért visszaszámolt a képernyője, ahelyett, hogy kiírta volna a rendelési számot. 
***Jól rászoktam ezekre a csillagokra... 

Önéletrajz

 Írtam egy bejegyzést az átalakult emberi kapcsolataimról, de aztán annyira személyes lett, hogy inkább ott marad piszkozatban. Nem vagyok ebben valami jó, hogy rébuszokban írjak magamról. Én abban vagyok jó, hogy mindent leírok, és utána gondolkodom, hogy talán mégsem kellett volna. 

Aztán megírtam ezt tegnap, hogy "előre" írjak, és véletlenül közzétettem, majd viszavontam, aztán kicsit frissíteni akartam a hátteret (ami végül nem tetszett), linkeket, képeket, mire jól ősszekevertem mindent. Nagyon béna vagyok most.

A nosztalgikus blogbejegyzésekről (amiket nagyonnagyon szeretek olvasni!!) jutott eszembe, hogy elég nehezen nosztalgiázom. Ladóról már szívesen, ladószámításunk előttről kevésbé. A mostani eszemmel úgy ítélem meg, hogy elképesztően bődületes ökörségeket csináltam, de azért igyekszem magammal szemben is alkalmazni az ítélkezés mentes együttérzést. Függetlenül attól, hogy az a sok ostobaság mind kellett ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok, azért jó lett volna, ha van egy csepp eszem, vagy vannak elveim, vagy nem is tudom, kevésbé vagyok elfuserált. 

Mondjuk, most már mindegy. 

De az biztos, hogy örömmel olvasom a nosztalgiáitokat, én magam viszont igyekszem elkerülni. Ez a blog nagyjából úgyis ladószámításunk óta van, akit a kapcsolatunk - meglehetősen viharos - eleje érdekel, vissza tud lapozni. 

Úgy tűnik, hogy most nem tudok a házfelújításban olyan munkákkal haladni, amivel egyedül is tudnék, bizonyos feladatokat muszáj szakembereknek csinálnia, kicsit lazultak a napok, de a nyár, meg a szeptember mocskosul kemény volt. Egyszer majd mutatok képeket, csak össze kell valahogy szedegetnem a szanaszétküldött üzenetekből, mert szeptemberben, amikor le akartam menteni a fotókat a telefonomról, véletlenül egyetlen gombnyomással kitöröltem az összeset. Majdnem agyvérzést kaptam, rengeteg emlék veszett oda arról, ahogy kőműveskedem. Mondtam már, hogy béna vagyok? Ja igen, nemcsak most. Maradt fenn néhány videó az utókornak, mert a családnak és a szűk baráti körnek minden nagyobb etapról készítettem egy két-három perces beszámolót, de az mégsem ugyanaz.

Kaptam egy állásajánlatot is, amiről most még nem akarok írni*, és az egyik barátnőmmel arról értekeztünk, hogy kell-e az önéletrajzba fénykép, ha a pályázat szerint "részletes szakmai önéletrajz"-ot kérnek?

Alapvetően, mivel úgy kerestek meg, hogy érdekel-e, és hogy ha felteszik a pályázatot és átgondoltam, akkor adjam be, úgy voltam vele, hogy felesleges a fénykép, hiszen ismernek. Ezt tetézte a szőrszálhasogatásom, amikor megláttam a pályázati felhívást. 

Aztán megkérdeztem a google-t is, és találtam valami ezeréves cikket arról, hogy tőlünk nyugatabbra  (ha csak nem kifejezetten front-desk munkakörhöz keresnek munkatársat) már kevésbé divat fényképet kérni. Pont azért, hogy adott esetben ne a szimpátia/bőrszín/stb., hanem a tényleges szakmai háttér döntse el, hogy kit hívnak be interjúra. 

Egyelőre nem árulom el, hogy beadtam-e a pályázatom, és ha igen, akkor fényképpel vagy anélkül adtam-e be. Ti mit gondoltok erről?

*és lehet, hogy később se :)

Kóci esete a szobanövénnyel

 Reggelente a hálószobaablakból szoktam figyelni, ahogy csipegetnek az etetőn a madarak. Fakopáncs Frigyes is visszatért, szeretem nézni, ahogy a különféle fajok, egymástól eltérő vérmérséklettel osztoznak a finom falatokon. 

Néhány hete egyik reggel Kóci kiszúrta, hogy ott vagyok az ablakban, és odaröppent a zsalugáterre, onnan nézegetett, hogy esetleg nem lenne-e nálam számára valami extra finomság. Ezalatt mindketten tudjuk, hogy a diót érti, mert diót nem szoktam tenni az etetőbe, de neki (és Mócinak, a félénk csuszka haverjának) mindig törni szoktam egy-egy darabot a szotyi közé, amit a tenyeremből csipegethetnek. 

Felelőtlenségemre figyelmeztető lelkiismeretemet azzal hallgattattam el, hogy Kóci bizonyára látja az üveget, hiszen a zsalu tartóvasára szállt. Óvatosan kinyitottam hát az ablakot, és nyújtottam neki egy kis diót a mellényzsebemből. Ez aztán szokásunkká vált, hogy ha benti teendőm akadt, időnként, ha kiszúrtam, hogy ott sertepertélt, megkínáltam néha. Soha, egyetlen egyszer sem csapódott neki az üvegnek, nagyon értelmes és illedelmes madár.

Egy nap, gyönyörű idő volt kint, kitakarítottam a lakást, felmostam, és a gyors száradás érdekében kinyitottam az ablak egyik szárnyát, majd a konyhában folytattam ezt a kevésbé nemes tevékenységet. 

Kitalálhatjátok, hogy mi történt.

Kóci engem keresve, berepült a szobába, de a csak félig nyitott ablakon már nem talált ki. 

Diszkréten pánikoltunk.

Ha nem pánikolok, bizonyára kinyitottam volna az összes többi ablakot, amin aztán szépen kitalált volna, de pánikoltam, mert ő is pánikolt. Kettőnk közül mégis ő volt az okosabb, ahelyett, hogy az üvegbe verdeste volna a kis fejét, bebújt az egyik szobanövény sűrűjébe, és meglapult, amíg megfogtam. Úgy repült ki a markomból, mintha rettegne, hogy megeszem. Még nem volt időm elmondani neki, hogy se szárnyas, se szőrös, se pikkelyes állatot nem eszem.

Hogy sírtam-e? 

Nagyon.

Hogy ezután jött-e újra a tenyeremre, és az ablakba?

Naná!

Sírtam-e, amikor az eset után először vett tőlem szotyit?

Zokogtam! - a megkönnyebbüléstől természetesen, hogy nem lett semmi baja, hogy nem törte össze a fejét, szárnyát, bizalmát.

Tulajdonképpen most mintha még merészebb és bátrabb lenne, már bárkinek a tenyerére rászáll, például a szomszéd kislánytól is elfogadja a diót (de ezt már írtam tegnap).

Soha többet nem nyitom ki az ablakot, ha ott kéreget, és szellőztetéskor is csak bukóra. Nem tudnám elviselni, ha miattam baja esne. 

Ha bagoly huhog este, egyből arra gondolok, hogy sokkal jobb lenne, ha Kóci itt aludna a szobanövényen éjszakánként, mert innen egészen bizonyosan nem csapna le rá ragadozó. Rettenetes, ijesztő és egyben a legszebb érzés a világon, hogy az ember így képes szeretni, minden érdek nélkül.

Szomszédok

Olyan jó, hogy felpezsdült az élet itt a blogokon, kiderült, hogy a kihagyott hónapok alatt egy csomó mesélnivaló gyűlt fel bennem, pedig amúgy mintha nem is történt volna semmi.

Aki elég régóta olvas, tudja, hogy milyen szomszédtalan életünk van, és azt is, hogy ezzel együtt mi egy összetartó közösség vagyunk. A faluban mi vagyunk az egyetlen szomszédi társaság, akik még összejárnak névnapot ünnepelni.

 

Régen ez itt szokás volt és gyakran megszólták azt, aki nem volt jóban a szomszédaival. Haragudhatott valaki a családjára, összeveszhetett a sógorával, a vejével, az anyósával, de a szomszédaival nem. Mert a szomszédok jelentették a biztonságot. Ha baj volt, a szomszéd volt az első, aki tudott segíteni, vagy segítséget hozni. 

Már annyira felhígult a falu népe, hogy a mi szomszédi közösségünkben is már csak két olyan ember van, aki itt nőtt fel*. Van egy idős házaspár Budapestről, egy németXszlovén pár egy kislánnyal, meg Léna néni, aki ugyan itt nőtt fel, de Ljubljanában él. (Korábban már meséltem róluk, azok kedvéért írom, akik nemrég keveredtek ide.)

 

Nyáron a névnapomat nálunk ünnepeltük, én főztem, Léna néni segített, Ladó intézte a piát, és idén az volt az egyetlen esemény, ahol mindannyian jelen tudtunk lenni.

Mondanám, hogy jól sikerült, de a parti egy pontján a bolond német megharapta az egyik helyi születésű szomszédot, aki emiatt sírt. Ladó (az egyetlen épeszű és kevésbé ittas) javasolta, hogy a német kérjen bocsánatot, mire az illető hazament. Ezek a némettel harminc éve ismerik egymást, úgyhogy egy héttel később a másik helyi szomszéd névnapján bocsánatot kért, és az ügyre soksok pálinkával borítottak fátylat. A szórakoztatás kedvéért jegyzem meg, hogy a sztorihoz hozzátartozik, hogy ötven feletti felnőtt férfiakról beszélek. 

Kicsit irigylem azokat az embereket, akik ennek a gyönyörű szomszédi hagyománynak már nem hódolnak.

De csak egy egészen kicsit.

Mert az egyiknek a rokona még a mai napig sütni szokott kenyeret kemencében, és a múltkor befutott egy frissen sült cipóval, mert arra gondolt, hogy biztos örülnénk neki. A másiknak a nővére sütött harmic palacsinát, de hát ő azt egyedül nem tudja megenni, hozott belőle. A német-szlovén kislány a hétvégén almáspitével jött át, én meg köménymagos vajas kiflit sütöttem - cseréltünk. Léna néninek pedig őszi szünete volt, pénteken meghívott ebédre, ahol hajdinás vargányaleves volt a menü. Vittem neki sütőtököt a kertből, meg a kislány almáspitéjén felbuzdulva, én is megsütöttem az első idei pitémet, abból kapott egy kis kóstolót. És ha már felfűtöttem** a sütőt, gesztenye is került, azt is tettem a jóságokhoz.

A tányért Eszticsillagtól kaptam, aki a saját kezével készítette.

Szemfülesek a házunkat is megtalálják rajta. :)

A kislánynak is őszi szünet volt, hétfőn átjött kismadarat etetni. Látnotok kellett volna az arcát, amikor Kóci először vett a tenyeréről, azt hittem, soha többé nem fogja abbahagyni a vigyorgást. Egyébként olyan nagylány már ez a kislány, hogy akkora mint én (nincs nehéz dolga, én vagyok kicsi). Még szeptemberben kiválogattam egy zsák ruhámat, amiket felraktam Vintedre, de aztán gondoltam, megkérdezem, hogy kell e neki belőle valami. Lelkesen válogatott, ki is választott néhányat. Jó érzés volt hazakísérni, feltöltött a társasága.

Léna nénivel pedig mostanra elmélyült a kapcsolatunk. A veszteségeink összekötnek minket, nevetni és sírni is tudunk már együtt. Továbbra is járnak hozzá a kutyáink, Bikficnek bérelt helye van a kanapéján. Mivel Léna néni menekültekkel is dolgozik, végül megbeszéltem vele, hogy elviszi a ruháimat a gyerekeknek, úgyhogy le is töröltem mindent Vintedről. Amikor most elbúcsúztunk, megölelt, és azt mondta "Szeretlek!".

Persze, hazáig sírtam.

*Nem tudom, ki emlékszik erre, de idén januárban Adél néni meghalt.

**És nem tudom, ki emlékszik még arra, vagy említettem-e, de nekünk nincs klasszikus villany/gáz sütőnk, ha sütni akarok valamit, be kell gyújtanim a sparheltet, az fűti fel a hozzá épített sütőt. Emiatt teljesen értelmetlenek számomra azok a receptbéli instrukciók, hogy "200 fokra előmelegített sütőbe tesszük". Halvány fogalmam sincs, hogy hány fok van odabenn, de eddig még minden szépen megsült, amit betettem. Csak arra kell figyelni, hogy ha leégett a tűz, időben rakjak rá újabb adag fát.

Holdsugaras Moomin

 Anemone és Professzor a nyáron Finnországban dolgoztak egy hiperszuper kutatás miatt. Szuvenírként Moomin teát, és Moomin cukorkát hoztak nekünk, amit csak néhány hete kaptunk meg. A cukorka mentolos, belül csokoládékrémmel töltve, megettem volna az egész zacskóval egyszerre. Ehhez képest mondjuk még mindig őrizgetek valamelyik kabátzsebemben egy-egy szemet, hogy legyen minek örülni később. A teának pedig a doboza is csodálatos, kedves rajzokkal. Négyféle ízesítést tartalmaz, fekete tea alapon ilyen tökéletességekkel, hogy áfonyás muffin, vagy rebarbara&eper. Az elnevezésük is olyan, mintha a meséből találná ki az ember, páldául "Moomin mama varázsfőzete". Azt hiszem, ennél kedvesebb ajándékot nem is hozhattak volna nekünk. Még talán fontos megjegyeznem, hogy a legszebb az volt, hogy Anemone megtanult pár szót az átadáshoz magyarul. Fantasztikus ez a lány, persze nem csak ezért, mindenért.

Valamelyik nap alaposan elromlott délutánra az idő, úgyhogy begyújtottam a kandallóba, megfőztem egy moomincsodateát, és elővettem az egyik könyvtári könyvet. Nem nagyon tartom számon, hogy miket olvasok, többnyire hangulatokat keresek, és lelkiismeretfurdalás nélkül félbehagyok valamit, ha nem tetszik. Ezúttal olyasmibe nyúltam bele, amit még most sem tudok hová tenni. Egyértelműen a borítója fogott meg a könyvtárban, ahol ki volt téve az ajánlott olvasmányok polcára, rögtön a bejárathoz. A cselekmény az igazából a semmi, mert ez a helyzet, nem nagyon történik benne semmi. Nagyon sok, és a végére már kicsit fárasztó idézetekkel és lábjegyzetekkel van teletűzdelve, ugyanakkor mérhetetlenül jó érzéssel töltött el, amikor olyan idézet bukkant fel a párbeszédekben, amire én is emlékeztem, vagy ha nem a konkrét idézet, de a könyv legalább megvolt. Már-már önelégültséget éreztem, amikor egy olyan könyvből volt pár sor, amit az egyik kedves bloggerínánk fordított, rendesen felragyogtam, amikor megláttam a nevét. Na de a hangulata, az teljesen elvarázsolt és magával ragadott, abszolút lehettem volna én is a főhős, meg bármelyikünk  innen, aki szeret álmodozni, és szereti a könyveket. Csupa kedves karaktert vonultatott fel, nem volt benne közellenség, ami nekem kifejezetten simogatta a lelkem ebben a nehéz időben, amikor olyan nagy divat mindenhol ellenségeket látni. Egyébként a magyar címet eléggé elfuserálták, semmi köze semmilyen rejtélyhez semminek, de hát ez legyen a legkevesebb hibája. Sajnálom, hogy egy pillanat alatt elolvastam, még tudtam volna egy három-négyszáz oldalt olvasgatni a semmiről. A legjobb hasonlatom, hogy olyan volt, mint egy kellemes délutáni alvás a kanapén.

Memento mori

Trigger warning: a halálról lesz szó az alábbiakban. Akinek friss vesztesége van, vagy úgy érzi, hogy kényelmetlen számára a téma, annak javaslom, hogy térjen vissza később. A téma érzékenysége miatt én magam is csapongó leszek, talán követhetetlen. De úgy érzem, ennek most itt van a helye. 

És még egy fontos dolog: mindenki másképp éli meg a veszteséget. Egyékbént is, de gyász esetén végtelenül fontos az ítélkezés mentes elfogadás. Ebben a helyzetben végképp nincs olyan, hogy valakinek az érzései illetlenek, vagy nem jogosak.

Egy kedves barátnőm mostohaapja egy hónapja kapott diagnózist gyomorrákról. Megműtötték, az egyik varrat felszakadt, szepszist kapott és meghalt. De valójában ez a történet szólhatna bármelyikünkről, tetszőleges kórsággal behelyettesítve. A hiány pótolhatatlan. Akár róla van szó, akár Bezzegről, akár bármelyikünk barátjáról, családtagjáról.

A bátyám és anyám halála olyan hatással volt rám, hogy túlzás nélkül állíthatom, hogy más ember lettem. Nem tudom úgy élni már a mindennapokat, mint azelőtt és ha nem is naponta, de hetente gondolok az elmúlásra. Arra, hogy mennyire átmeneti minden állapot, mennyire mulandó a létezésünk. Mint Kóci röpte. 

A gyász kezdeti szakaszában ezt úgy éltem meg, hogy emiatt nincs semminek semmi értelme. Most úgy élem meg, hogy pontosan emiatt van mindennek értelme. Vagyis emiatt kellene, hogy legyen, kellene értelmet adni. Ha más értelmet nem, akkor csak azt, hogy legyen szép. 

Mint Kóci röpte. (Hiába, úgy tűnik, ettől a madártól nem tudok elvonatkoztatni.)

Mindkét családtagom sokszor jut eszembe. Anyával rendszeresen álmodom és utána mindig kipihenten, szinte boldogan ébredek. Egyre többször fordul elő, hogy felismerem őt magamban, olyan dolgokban is, amik régen idegesítettek. Voltak szava járásai, amiket újabban én is mondok, és olyankor csak befelé vigyorgok, hogy lám, lám, akasztják már a hóhért! Mondok példát is. 

Anyukám korán őszülni kezdett, és soha nem festette a haját. Sokszor a fülem hallatára szóltak be nekik random boszorkányok az utcán, hogy miért nem festi a haját. Anyám meg a világ legnagyobb lazaságával rávágta, hogy "minek fessem, ez nem fáj!" - és akkor én, kis buta, mindig úgy gondoltam, hogy a boszorkányoknak igazuk van. Lehetne kicsit igényesebb. Aztán most itt vagyok, 34 évesen, őszülő hajjal, és egyre jobban szeretem ezeket az ősz hajszálakat is magamban. Mert rá emlékeztet, arra, ami jót kaptam. Mert kaptam rosszat* is, reményeim szerint** nem szándékosan, hanem transzgenerációs elakadásból (hogy én milyen okos kifejezéseket tudok, mi?), és bár ez nem menti fel a felelősség alól, de legalább én nem vádolom semmivel. Bátornak tartom, hogy így fittethányva tudott fütyülni mások véleményére. Lehet, hogy őt is bántotta belül, hogy az emberek ennyire tapintatlanok. Ahogy engem is bánt, ha valaki olyasmibe szól bele, amihez semmi köze.

A bátyám más formában, sokszor villanásnyi dolgokról jut eszembe. Például vezetés közben, ha látok az utcán egy srácot sétálni, akkor egy ezredmásodpercig az jut az eszembe, hogy úgy jár, mint ő. Vagy a boltban, ha sorbanállok, és valakinek csak hátulról látom a mosolyát, akkor is be szokott villanni, hogy ő is pont így csinált. Tudom, hogy ezt az agyam műveli velem, mert azért annyira sokféleképpen és egyedien nem tudott a bátyám sem mosolyogni, de amennyire fáj a veszteség, annyira jó gondolni rá, megtalálni őt villanásnyi dolgokban. 

Ilyenkor ősszel a hulló levelek is mindig az elmúlásra emlékeztetnek. Az egy dolog, hogy az erdőben relatíve sok falevél van, de ha megyek valahová autóval, és a visszapillantó tükörben látom, ahogy felkavarodnak mögöttem a falevelek az úton, akkor is csak arra tudok gondolni, hogy ezek a pillanatok aranyból vannak. Mert ki tudja, mi lesz utánunk?

A mostanra szokásos(1,2) évi temetőlátogatásunkat idén is megejtettük. Ez részemről azért méltó az említésre, mert neveltetésem szerint (fura, szélsőséges vallás) ez nem volt szokás. Szedtem egy nagy csokor sárga krizantémot Ilonka néni virágaiból, rejtettem pár szem sültgesztenyét a zsebembe, és Ladóval komótosan leballagtunk a hegyről. Mire a temetőbe értünk teljesen ránk sötétedett. Mindketten nagyon értékeljük, hogy az este ilyen sűrű lepellel takar be minket a kíváncsiskodó falusiak szeme elől. Nem azért gyújtunk mécsest a néni sírjánál, hogy a falu rólunk beszéljen, hanem azért, mert egyébként is, ennyi idő után is emlegetjük őt. Gyermektelen volt, harminc évig gondozta a férje sírját, aki mellé eltemették. Életében biztosan nem gondolta, hogy az utána érkező idegenek visznek majd a sírjára a saját virágaiból.

Mécsesgyújtás után, úgy éreztem, szólnom kellene pár szót, ezért búcsúzóul azt találtam mondani, hogy "Ha élünk még, egy év múlva jövünk. Jók legyetek addig!" - talán kicsit szemtelen volt tőlem, de biztos vagyok benne, hogy azok alapján, amiket meséltek róla, Ilonka néninek tetszett volna. Ladóval összemosolyogtunk, és mint akik randiról mennek haza, útközben elmajszoltuk a zsebbe rejtett gesztenyéket.

*Írnék erről is, de azt hiszem, ez annyira személyes és mély, hogy nyilvános blogba nem fér bele. 

**Muszáj remélni, hogy nem volt szándékos, hogy rossz mintát követett, hogy akadályozta őt egy mentalis betegség, máskülönben elviselhetlen lenne a gondolat, hogy szándékosan okozott annyi fájdalmat. Csak így tudom megélni a hálát és a szeretetet azért a jóért, amit kaptam, csak így tudom megbocsátani a hibákat.

Blogvember

 Hellóhelló, üdv mindenkinek! Alaposan megvártam, hogy hiányozzon a blog, hiányozzatok, szó se róla!

Dolly kihívásáról olvasva persze azonnal éreztem, hogy na, itt a lehetőség, hogy visszarugdossam magam ide, de hogy egészen biztosan már az elején elrontsam, a tegnapot még kihagytam. Így legalább nem okozok csalódást senkinek, ha mégsem írok majd minden nap.

Azért arról mindenképpen szót kell ejtenem, hogy noha viszonylag kevés helyen szóltam hozzá, végig olvastalak benneteket, ott lapítottam a háttérben, mint valami kukkoló. Jól esett kicsit elbújni. Egyre többször érzem azt, hogy attól még, hogy van véleményem, nem kell mindig kimondanom, mert amikor megteszem, 80%-ban meg is bánom. Ugyanakkor azt is kívánom néha, hogy bárcsak mások is gyakorolnának ilyen típusú önvizsgálatot - bár, talán ez is egy olyan vélemény tőlem, ami abba a 80%-os megbánási arányba tartozik. Mindegy, elfér a többi megbánt vélemény mellett.

Olyan jó hónapok vannak mögöttem, mögöttünk, hogy úgy érzem, bármiféle beszámoló a halvány árnyékát sem tudja levetíteni annak, amit érzek, de azért majd igyekszem írni az eltelt időről.

Most a legkedvesebb élményemet mesélem el kezdetnek, mert az életem egy tündérmese, aminek tulajdonképpen nagyon kevés köze van a valósághoz*, de azért igyekszem időnként megfelelő mértékben szorongani, hogy megőrizzem az illúzióját annak, hogy valóban élek.

A történet szeptember végén kezdődött. Csodaszép, napsütötte szeptemberünk volt, szinte kárpótolt a júniusi eszméletlen esőzésekért, ami nálunk komoly károkat okozott. Eszem ágaban sem volt, hogy ősz van, ami azt jelenti, hogy hamarosan be kell gyújtani a kandallóba, és kezdődhet újra a madáretetési szezon. Az utóbbi időben ugyanis egyre többet madarászom. Azelőtt is fontosak voltak a madarak, de amióta itthon dolgozom, szabad időbeosztásban, az indokoltnál sokkal többször állok meg, hogy beazonosítsak egy-egy elsuhanó szárnylebbenést, vagy felhangzó dallamot.

Azon a szeptembervégi napon a lugas alatti kávézás közben észrevettem, hogy egy barátcinege és egy csuszka bámul rám. Nem közönséges bámulás volt, nem riadt, vagy kíváncsi, hanem várakozó. Jól van, gondoltam. Várjatok.

A lugason ezalatt feketerigók lakmároztak a szőlőből, ami idén annyira rossz termést hozott, hogy már augusztusban tudtuk, hogy nem lesz szüret, szőlőlé. A kertben még javában virágoztak a tavalyi magról kelt dísznapraforgók, amiken cinegék és tengelicek óriási zajjal csipegettek. Nem értettem hát a bámulás okát a két madár részéről, hiszen ennivalót ad még ilyenkor a természet, de azért arra gondoltam, hogy ki kellene próbálni, mennyire merészkednek közel.

Elővettem a tavalyi madáretetésből maradt egy marék szotyit, és kiszórtam az asztalra. Ettől kezdve pedig nem volt megállás, minden reggel egyre közelebb és közelebb merészkedett ez a kettő.

Persze ne gondoljátok, hogy egész nap mást sem csináltam, csak csábítgattam őket. Mindössze reggelente szántam erre egy húsz percet, kutyaetetés után. Ablakcserében voltunk éppen, horror munka volt**, a régi ablakok kibontása közben iszonyú sebeket kapott a ház, amiket aztán mi javítottunk ki, Ladó a redőnytokok helyét*** tüntette el, én pedig a spalettákat vakoltam vissza. Életemben olyan fáradt nem voltam soha és talán pont ez vitt rá arra, hogy ezzel kapcsolódjak ki.

Két hét sem telt el, ez a két bámulós madár elkezdett a tenyeremből enni. A csuszka bizalmatlanabb, de a kis cinke úgy viselkedik, mintha én költöttem volna ki a tojásból. Mostanra már az etetőben is kapnak reggel és este egy kis marék szotyit, de mivel még mindig jó idő van, nem etetem őket agyon. Tollas kis barátom viszont napközben is keresi a társaságunkat, ha kint vagyunk. Már Ladó kezéből is eszik, sőt, amikor Kölyök jött segíteni tetőt bontani, tőle is elfogadta. Elképesztően kedves az egész kis lénye, nem is hiszem el, hogy ilyen van.

Néha úgy kerül elő, hogy tiszta pókháló a fejecskéje, de volt olyan is, hogy fürdés után, csuromvizes beggyel röppent az ujjamra. Az első alkalommal, amikor a bizalmába avatott, rendesen könnyezett a szemem, annyira kedves volt érezni a kis lábait, a pehely súlyát és azt a finon lebbenést amikor elröppen. Amikor az embernek ilyen barátja van, akkor még azt a mindennapi halálos fáradtságot, derékfájást is könnyebb elviselni, amit a ház felújításában szerez az ember.

Volt olyan, hogy be kellett mennem a városba elintézni egy kellemetlen ügyet, és amíg sorbaálltam úrrá lett rajtam a szorongás, de amikor zsebretettem a kezem, találtam egy szem szotyit, akkor egy csapásra eltűntek a rossz érzéseim, és csak a Kóci apró rezzenései nyomán született érzések maradtak.

Mert persze nevet is kapott. Van egy jellegzetes forgója az egyik szárnytövében, amitől kis kócosnak tűnik, így lett a neve Kóci. Nem túl kreatív, de nekünk megfelel, ő pedig nem panaszkodik miatta.

*és ami tulajdonképpen az egyik oka is annak, hogy ennyi ideig nem írtam. Annyi rossz dolog történik másokkal, hogy hivalkodásnak érzem a saját életemről írni.

**soha többet a büdös életben, akkor sem, ha 5 év múlva kirohadnának a vadonatúj ablakok, amire 15 év garancia van! Inkább járjon kedvére a huzat, a madárdal, a harangszó, a szellemek és bármi, de én mégegyszer ennek a tortúrának nem vagyok hajlandó kitenni magamat.

***redőnyök helyett most zsalugáteres ablakokat kapott a ház. Tényleg kezd olyan lenni, mint valami mesében, ahol a vándor szállást kér az boszorkánytól erdei anyókától.