Felszínes

Minden bajra gyógyír, ha kifestem a körmömet korallpiros-mentazöld színkombinációban.

A lábamon is.

Szülihétvége

Az valami, hogy csütörtökön születtem, és idén is csütörtökre esett a szülinapom? 

Úgy kezdődött, hogy múlt héten sikerült alaposan megfáznom. Zombihörgéssel toltam végig a munkanapokat, lázam is volt, de én nem vagyok az a táppénzes típus, ugyhogy a választott szenvedésben tobzódtam. Szerdára viszont már elmúlt a láz, csak a rettenet mennyiségű takony maradt. 

Gabesz futott be elsőként, szerda este, Metroval. (Azaz vonattal, de értjük.)

Azt hittem, éjfélre ágyban leszünk, de annyi megbeszélnivaló akadt, hogy éjfélkor még csak a tusolás volt tervben. Ugorjunk.

Másnap kitaláltam, hogy kalandparkozni kellene. A hozzám közeli (30 perc kocsival) Holdfényliget kalandparkban szülinaposok ingyen mehetnek. Évente kétszer-háromszor is szoktunk menni a fiúkkal, így addig győzködtem Gabeszt, hogy végül rábólintott. Vittük Metrót és Buksit is, mert ez a kalandpark annyira menő, hogy kutyabarát hely. Amíg a gazdik megszakadnak a drótkötél pályákon, az ebek egy teljesen erdei kennelben hűsölhetnek. Szünetekben pedig határtalanul futkoshatnak, sikerült lemozgatni őket is estére, annyira, hogy vonszolni is alig tudták magukat.

Gabesz egyébként roppant bátorságról és fizikai kitartásról tett tanúbizonyságot. Nagyon büszke vagyok rá!

Csütörtök este befutott Niki, Marakutyával. Némi örömködés után bedőltünk az ágyba.

Péntekre megérkezett Eszti is, Lajkával. Végre együtt lett a falka, négy őrült lány, négy kutyával. 

Hamar összesakkoztuk, hogyan férünk el ennyien a Vénasszonyban. Egy gyors park-reggeli és kávé után pedig elmentünk Kőszegre, járni egy kéktúra szakaszt. Minimális eltévedéssel (szarul festett jelzések) rábukkantunk a Hét(vezér) forrásra. Minden annyira passzolt, az erdő, a madarak, a béke. A legjobb mégis az volt, hogy nem volt térerő.

Amint lett, jól elbaszta a kedvem a kapcsolatom. Próbáltam normál síkon mozogni, kevés sikerrel. Mindig ez van. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy Ladó Esztire féltékeny. Amíg Eszti nem érkezett meg, addig Ladó cuki volt, ahogy ideért, a pasim keresztültrollkodta a hétvégét. Rendszeresen ezt csinálja, nem tudok nem arra gondolni, hogy érzi, hogy Eszti közelebb áll hozzám, mint ő. Mondjuk az ilyen viselkedéssel nem tudom, mire számít. Lapozzunk.

Hazafelé megúsztattuk az ebeket, holott már akkor ki voltak purcanva, amikor leértünk a hegyről. Este pedig felköszöntöttek a lányok.

Szar kedv ide vagy oda, azért rengeteget nevettünk, társasoztunk, fröccsöztünk.

Szombaton próbáltam tenni a kapcsolatomért. Hasztalan. Cserébe elmentünk egy mesebeli tóhoz. Az ebek nagyot pancsoltak, én sírdogáltam, a lányok mellettem voltak. Jól esett, egy picit tartoztam valahová.

Az úszást erdei sétával és mezei labdázással vezettük le, majd egy viharfelhő elől (amiből dörgés-villámláson kívül nem lett semmi) menekülve, hirtelen felindulásból összevásároltunk mindent, hogy majd otthon főzünk.

Hazaérve kávéfőzés közben kiderült, hogy a sütőm nem működik. Azért feltaláltuk magunkat. Isteni kaja sikerült. (Rókagomba meseragu édesburgonya-cékla körettel, kukoricás rizzsel, négyféle sajttal, olivabogyóval. Érezzük, hogy a sajt megbuktatja a vegán lét értelmét.)

Vasárnap már csak társasoztunk, a lányok rápihentek az utazásra, én az egyedüllétre.

Jöjjenek a képek.

Metro&Buksi döbbenten nézik, hogy reggelizünk. Őket itt éheztetik...

Út a semmibe

Ez egy 30 méter magas torony, ahonnan felmászás után másfél kilométeres csúszópálya van, némi akadályokkal fűszerezve. A torony lábánál Gabesz, hogy érezzük az arányokat

Kutypihenő

Hét forrás

Esztifotó a békéről

Szombati játék

Vacsi (avagy az éheők viadala)

Készült még egy csomó kép, és egy rakás érzelmi lenyomat, hogy ki(k)nek vagyok fontos igazán, de ehhez most nincs erőm, hogy leírjam.

Köszönöm lányok, hogy eljöttetek! :)

A hétvége margójára

“A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.”

Nyári megfázás

Ez én vagyok ma, a munkahelyemen.

Tegnap kivittük Somát a strandra, nagyon akart menni, én viszont annyira fáztam, hogy amíg a törölközők szárazak voltak, azokkal takaróztam.

Ladó megpróbált kérni nekem forraltbort, de persze, a büfés csak nevetett. Jó vicc. Fröccsöt kértem, Ladó aperol spritzet, de cseréltünk, mert a másik itala mindig zöldebb...

A héten még dolgozom egy napot, aztán szabi, jönnek a lányok szülinapozni, kutyázni. Hetek óta ezt várom. 

Rémálom

Álmomban Buksikutyát megölték. Egy bácsival együtt. Tehetetlenül nyomkodtam a telefonomat, hogy kit hívjak, ki tud hamarabb segíteni.

A közeli hozzánktartozó hirtelen halálakor érezzük azt, hogy még biztosan él, még meg lehet menteni. Balesetkor, hogy ez valami rossz vicc. Hogy "más bolondul meg mi meg sosem". Tényleg, hajtogattam, hogy még él, még túlélheti, még semmi sem bizonyos.

Az a szörnyű, hogy ebben az álomban mielőtt megtaláltuk Buksi testét(ami szőr fed!*), Ladóval veszekedtünk, üvöltve, mint a cigányok. Álmomban tudtam, hogy nem szeret. (Amúgy a két kritikus témát kivéve sosem veszekszünk, és akkor sem veszekedés, hanem vita, vagy mélységes sértődés, ezért triplán érthetetlen szörnyű álom.)

Szerencsére keltett az ébresztőm, mert mi mást csinálnék szombat éjjel, mint a dolgozás. Huhh, dejó.

Különben nagyon megfáztam, van némi lázam, torokfájással és orrdugulással. Az a tévképzetem van, hogy pótolhatatlan vagyok a munkahelyemen.

* Utazás közben Somával gyakran barkóbázunk. Az ő unokatestvére 7 éves és minden játéknál az a legelső kérdése, hogy szőőr fedi a tessstéét? irtócuki hangsúllyal, függetlenül attól, hogy élőlény vagy tárgy a gondolat. Emiatt Buksi teste ha szóba kerül, mindig hozzátesszük ezt, ügyelve a hangsúlyra. Mondjuk leírva ez nem olyan vicces, de mindegy. :)

Mellbevágó

Egy kis titok: sokkal több blogot olvasgatok, mint ami oldalt ki van linkelve. 

Szeretek zugolvasó lenni, nagyon szeretem az összes bloggert, titokban drukkolok mindenki életének, és szomorkodom velük, amikor ők szomorkodnak. Az utóbbi időben meg-megszólalok, de van nekem egy komplexusom, ami olyan érzés, mint amikor novellát ír az ember. Hogy jövök én ehhez? Hogy jövök ahhoz, hogy idegeneknek belekotyogjak az életébe? Ezért többnyire tényleg csak akkor mukkanok meg, amikor valamiért már nem bírom tovább a kuksolást. (Ugyanitt: sosem kommentelek név nélkül, szerintem ez egyrészt unfair, másrészt a véleményemet mindig vállalom, hogy az enyém, sokadjára pedig azt vallom, hogy ha az ember nem tud építő jelleggel hozzászólni egy idegenhez, akkor jobb, ha hallgat. Nyilván kivétel az, ha valakit ismerek, és csak azért kommentelek egy szivecskét, hogy tudja, hogy mindig vele vagyok, támogatom. (Zárójel a zárójelben: most majd biztos kapok névtelen kommentelést grrrr.))

Emiatt úgy gondoltam nem fogok írni Kicsiről. Hallgatni fogok, csendben emésztgetem ami történt. Titokban megkönnyezve az ismeretlen lányt, akivel ugyanabban a mokaszinban sétál(t)unk.

De nem bírok hallgatni. Ma olyan dolog történt velem, hogy szívszaggatóan zokogtam, és arra gondoltam, hogy hiába érkeztem válaszúthoz, nem tudok választani. Ki kell írnom.

Ami velem történt, csak annyi, hogy Soma nálunk járt, és az apukája szerint jó ötlet, kicsikori képeket keresgetni róla a google drive-ján. Egy ponton nem bírtam tovább, kivittem a Buksit, aztán pedig csak rázott a zokogás. A gyerek miatt, a lehetőség miatt, Kicsi miatt és azok miatt, akiknek nem lehet még gyereke, mindegy, hogy milyen okok miatt. Ladó későn vette észre, hogy mi történik, hiába ringatott az ölében hosszan, utána azért csak megkaptam, hogy önző vagyok, hogy ilyenen megsértődöm, a fene se gondolta, hogy nekem ez fáj. Ha a fene nem is, neki azért gondolnia kellett volna.

Ami miatt ezt most írom, hogy Kicsi balesete iszonyúan megrázott. Amit életében utoljára leírt, az mégjobban. Mintha én írtam volna ezeket 12 évvel idősebben. Ladóval 12 év van köztünk, és azért nem akar gyereket, mert már van, és már ehhez ő öreg. De szerelmes vagyok. Akkor is, ha nem gondolja, hogy engem megbánt azzal, ha a régi életéből mutogat képeket. És nyilván, ha nem szeretném, akkor se lenne indok, a "semmire sem garancia, hogy mással jobb lesz". Ezt most csak azért írom ide, mert szerintem mindegy, hogy az ember 40 vagy 28 éves, ha szeret valakit, akkor szereti, mindegy, hogy hány bókot kap naponta, vagy lehetne mással is. 

Azért vagyok vele és nem mással, mert szeretem. 

De vajon mennyi véletlen bántás (vagy a saját önzésem?) vezet el oda, hogy az ember _tényleg_ kilép egy ilyen kapcsolatból? 

Nagyon sokáig azt hittem, hogy a szeretet az az erő, ami megold mindent. Depressziót, betegséget, konfliktusokat. Kezdem azt érezni, hogy a szeretet egy illúzió, amit mindenki egyénlieg érez, és nem old meg semmit.

Megint Dömdödömnek lesz igaza.

Jönnek jobb napok.

Jut eszembe

Valamit mondani akarnak nekem ezek a virágok.
Hónapokkal ezelőtt ezt fotóztam:

Egy cigi közben szúrtam ki. Nem dohányzom, de az egy olyan nap, hét, hónap volt. Ha akkor nem gyújtok rá, nem veszem észre a kis lázadót.

Az előző posztban pedig a kihaltak között kékellő hibiszkusz petúnia. Ő mai fotó, azon gondolkodtam, mitől annyira ismerős ez a jelenet. Aztán ugye, a telefonom megmutatta.

Vajon, mit akarnak?