It's ok to cry here

Néhány héttel (hónappal?) ezelőtt volt nálunk Ladó Ákos, legkisebb lányával, aki akkor még nem töltötte be a kilencet.
Nem győzöm csodálni, hogy ezek a sérült gyerekek mennyire szépen gyógyítják magukat az ő kis egyszerű módján: dalokkal, mesékkel, rajzokkal, álmokkal.

Aznap bujkálhatott a kislányban valami megfázás féle, már ébredéskor fáradt volt. Nem is kellett sokáig várni a megfelelő indokra, amin aztán szépen kisírhatja magát: az aljas szerszám egy fülpucoló pálcika volt.

Van egy kötött, szürke, hosszú kardigánom, bebújtunk alá, aztán csak jöttek a könnyei. Jó biztonságos közeg volt egy kiadós síráshoz, szinte érezni lehetett, ahogy a könnyein keresztül a világ összes fájdalma kifolyik belőle, könnyű lett.

Sokszor eszembe jut, ahogy ott sírt a semmin - és mégis mindenen. Akkortól kezdve éreztem én is, hogy kellene nekem is egy biztos hely egy jó kis sírásra.

A legtöbb gyereknek nem adatik meg ez a hely, a felnőtteknek meg még annyira sem, mint a gyerekeknek. Pedig jobb hely lenne a világ, ha lennének helyek kicsiknek és nagyoknak, ahol nyugodtan lehet sírni.

Kép: Paula Bonet 

Van

Volt egy érzés, amit valamikor gyerekként éreztem.* Bezártam egy bárosnydobozba a lelkemben, nagyon ritkán elővettem, néhány percig hagytam magam, hogy érezzem, azután újra eltettem, nehogy elkopjon, eltűnjön. Óvtam az érzést széltől, naptól, fiúktól és lányoktól, mint egy apró kis kincset, igazgyöngyöt, úgy vigyáztam.  Ahogy nőttem, úgy féltettem egyre jobban, egyre ritkábban engedtem magamnak, hogy érezzem, rettegtem, hogy eltörik, elkopik, elvész, szertefoszlik. Annyira féltettem, hogy évekig elő sem vettem, olyan sokáig, hogy egészen elfelejtettem, hogy van egy érzés, eldugva a lelkemben, valahol mélyen, bársonydobozban.

Nemrég véletlenül megtaláltam a dobozt. Megdobbant a szívem. Vajon benne van? Elkopott? Megfakult? Egyáltalán: van? Biztosan létezett, vagy csak álmodtam?

Napokig, talán hetekig ültem a bezárt Érzésem felett, csendesen vívódva.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy kinyílt  a doboz és ott ragyog benne, fényesen, tisztán a gyerekkoromban annyira féltett tündöklő érzésem.

Visszazárjam?  Ha visszazárom, hová rejtsem? Óvjam-féltsem, vagy megéljem? Ha megélem, elkopik e fénye, tisztasága, bája?

Annyi kérdés. 

Nincsen válasz. 

Csak egy érzés.

*ami végre nem félelem, nem rettegés, nem szemtelen pimaszság, nem lázadás. Hiszen ebből állt ki a gyermekkorom színe java. 

Most

"Ülök a titok tengere szélén

és lábam belelógatom."

/W. S. 

Te dinnye!

Akartam írni korábban a legújabb kalandparkos élményünkről, de közben megtámadott egy vírus. Először csak egy kis torokkaparászás volt, aztán másnap már nyelni nem tudtam, hétvégére belázasodtam, a manduláimtól levegőt is alig kaptam... és ez tart majdnem egy hete. 

Ma már jobban vagyok, de még nem az igazi, már attól is teljesen elfáradok, ha kiviszem a Buksit sétálni. Annak örömére, hogy jobban lettem, elmentem az orvoshoz - magamtól nem mennék, de a munkahelyi hiányzás s miatt muszáj. A doki belenézett a torkomba, írt is fel antibiotikumot, amit nem váltottam ki,  mert helyette inkább vettem egy 10 kg-s görögdinnyét. Görögöt. Nem túl etikus ilyenkor import terméket venni, de kérem, most beteg vagyok. 

Az egész sztorit most azért írom le, mert egyrészt jobban vagyok (mentális állapotom lehetővé teszi), másrészt, ha bárki tudni szeretné a Decathlon kerékpáros táskája tényleg képes-e a 10 kg-teherbírásra, akkor annak elmondjam, hogy igen, képes! 

A Kölyök meg is vádolt azzal, hogy szimulálok. Betegen az ember szedjen antibiotikumot, ne dinnyét szállítmányozzon biciklivel.

Bakonyi élménypark

A mostani hétvégén Prof. Dr. Ladó Ákos középső lányának születésnapját ünnepeltük. Ákos meghívott minket a ide, és hát jól tudjátok, hogy mennyire szeretjük az ilyen, és ehhez hasonló kihívásokat. 

Ákos volt olyan kedves, és a két nagylánya mellett engem is benevezett erre. Feledhetetlen élmény volt, szó se róla, de azért kár, hogy ő maga nem próbálta ki.

Ezúttal Kölykön kívül jött velünk a kis Soma is, akinek a születésnapja holnap lesz, így egy kicsit összevont szülinappá tettük, aminek nagyon nagyon örültem, mert Soma már igazi kamasz, és elég nehéz bármit jót tenni vele a születésnapján. Ezúttal ez is sikerült.

Üröm az örömben, hogy Ladónak pénteken fogműtéte volt, így nem tudott igazán részt venni a kalandokban. Irtóra hiányzott a jelenléte, ilyenkor érzem csak igazán, hogy mennyire összeszokott csapat vagyunk mi. Azért nem szomorkodtam egy pillanatra sem, mert egyrészt ezek mellett a gyerkőcök mellett nem lehet (Ákos három kislánya, Soma és a Kölyök), másrészt hogyan is szomorkodhatna az ember, amikor a családjával ekkora kalandokat él át?

Vízibicikliztünk, a kicsik trambulinoztak, drótkötélen csúsztunk, másztunk, hófánkot is kipróbáltunk, fel sem tudom sorolni, mennyi elképesztő szuper dolog van ebben a parkban. Ráadásul a személyzet is hihetetlenül kedves, annak ellenére, hogy napi szinten itt mennyi böszmeember fordul meg itt. De minden fizikai megerőltetés és adrenalin ellenére azt hiszem leginkább azt az érzelmi pluszt szeretném itt rögzíteni, amivel a napot zártuk.

A legnagyobb meglepetést számomra Ákos okozta. Ákost tényleg úgy képzeljétek el, mint egy egyetemi professzort, némi művészeti hajlammal fűszerezve. Amikor megismertem, épp körbefutották a Balatont, vagy Sárvárt, már nem is tudom, melyiket. Később a 40. születésnapján zongorakoncertet adott, aztán valami sötét erők hatására könyvmaffiába keveredtünk, és nem is tudom, de azt hiszem, Ladó összes rokona közül elég nyilvánvalóan ő áll hozzám legközelebb. A háttérből végigkövettem a válását Blanka révén, voltak mélypontjai amióta ismerem, és nyilván, 4 év még nem olyan hosszú idő, de amikor a fotók láttán a Ladók anyukája is azt mondja, hogy nem emlékszik, mikor látta Ákost utoljára ennyire felszabadultan boldognak, akkor az már valami. A drótkötél pályán a lányok egymás között sutyorogva kuncogták, hogy azt megnézem, hogy apám felmegy ide! de amikor Ákos nemcsak felment, hanem csúszott és mászott is, ezer wattos vigyorral az arcán, kénytelenek voltak elismerni, hogy ilyet még ők sem láttak. Ez a változás, amin Ákos a szemünk láttára átalakult kihatott az egész csapatra. A lányok is elengedték magukat, a legidősebb sem akarta fegyelmezni a legkisebbet, elképesztő energiák szabadultak fel, mintha mindenki minden baját a parkon kívül hagyta volna.

Nagyon jó volt ezt átélni, örülök, hogy ott lehettem. Sokszor úgy érzem, az elvált családok gyerekei gyógyíthatatlan sebeket szednek össze, de ha így is van, ezen a hétvégén sikerült adni nekik egy kis fájdalomcsillapítót.
Azon leszünk, hogy gyakrabban kapjanak!

Badacsony

Valamelyik hétvégén ránéztünk az időképre, és úgy döntöttünk, nem várjuk meg amíg kisüt a nap, hanem beültünk az autóba, és elugrottunk Badacsonyba fröccsözni. 

Ladó igazából először Szlovénia és Horvátország tengerparti időjárásait nézegette*, de mindenhol hasonló állapotok uralkodtak, így maradt a Balaton.

Van egy barátunk, akivel mostanában elég sokat bandázunk. Kölyköt a cirkuszban ismertem meg, akkor még csak 19 éves volt (bár lehet, hogy az emlékezetem csal) és mindenki, de tényleg mindenki szerette a munkahelyen. A cirkuszi búcsúbulimon sikerült Ladóval annyit innunk, hogy hirtelen ötlettől vezérelve örökbe fogadtuk, így nagyjából attól kezdve Kölyök a gyerekünk, mindenhová visszük, akár jön "saját" gyerek, akár nem. Családtagnak számít. Természetesen Kölyök jött velünk Badacsonyba is.

Odaérve ezerágú napsütés fogadott minket. Az ittas vezetés elkerülése érdekében leparkoltuk a kisautót, és helyi "dzsip-taxival" felvitettük magunkat a hegyre.

Délelőtt 11 órakor megittam az év (eddig) legfinomabb fröccsét. Minden tökéletes volt, a napfény átmelegítette a hetek óta fázó csontjaim, az irsai a lelkem, Buksi a lábamhoz simulva feküdt, a távolban kéklett a Balaton, akkor és ott nem is hittem el, hogy létezik más tér és idő az itt-és-most-on kívül.

Délután kettőkor, néhány pincészet és sajttál után abbahagytam a korhely életmódot, és bőszen számolgatva a bevitt alkohol/idő arányát felelősségteljesen kapaszkodtam Buksi pórázába. Közben  próbáltam meggyőzni a két fiút, hogy nem akarunk vonatozni Ladó régi iskolájához. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel.

Vonatra szálltunk, megcsodáltuk Balatonfüredet, nagyokat nevettünk, Ladó nosztalgiázott, az utolsó vonattal pedig visszamentünk Badacsonyba, ahol még rávettek, hogy menjünk le Hévízre fürdeni.

Ladó és Buksi fürödtek, a Kölyökkel szurkoltunk nekik, hogy a sötétben nehogy felfalja őket valami víziszörny.

Éjfélre szépen elcsendesedtek. Hévízről hazaúton megint utólért a feledhetetlen-jelen-pillanat. Telihold volt, a tájra titokzatos pára hullt, sokszor megálltam őznek, rókának elsőbbséget adni. 

Bárcsak lenne valami tuti trükköm arra, hogy ezeken az elcseszett esős napokon is rá tudjam magam hangolni arra az érzésre, amik az ilyen hétvégéken utolérnek.

**

***

****

Hévíz

*Még mindig nem szoktam meg, hogy Ladó spontaneitásával vigyázni kell, mert hihetetlenül gyorsan pattannak ki a fejéből extrémebbnél extrémebb ötletek. Ugyanakkor azt sem tudom elmondani, mennyire vágyunk mindketten az igazi nyárra.

*********A képeket a Kölyök fényképezte.

Mornings

Before... 

...after. 

Coffee