Sebesültek

Az én sérüléseim kismiskák, tegnap Ladó munka közben belefúrt a saját ujjába.

Ha valaki, ő nem szokott ügyetlen lenni, mondta is, hogy nem tudja, mi van vele, nagyon fáradtnak és dekoncentráltnak érzi magát. "Lehet, hogy bennem van a vírus..."

Nem tudom, hányan vannak itt közületek, akik tudják, milyen az, ha egy férfi beteg. Na olyankor aztán szükségállapot van, "légy szárnya bent..."

Egyébként van a rokonságban már vírusos. A sógornőmnek a mostohaapja, egy hete 39 fokos lázzal fekszik otthon, és egyébként ő 60+-os. Semennyire sem szoros a kapcsolatotunk, hiszen Napsi apósa, de nagyon durva. Remélem rendbejön az öreg. Február végén találkoztunk vele, nem tudom, van e valami plusz betegsége.

Ennek fényében már nem hír, de azért leírom, hogy a fogam elkezdett baszakodni. Egy hónapja voltam fogorvosnál, akinek mondtam ezt a fogamat is, meg is röntgenezte, de nem látott semmit, úgyhogy betömött egy másikat, és ennyi. Meg kell néznem, hogy működik e a legjobb magándoki a városban, mert attól tartok, ez makacsabb dolog, mint hittem.

Hogy valami jó is legyen, hoztam képeket. 

Jó egészséget mindenkinek! 

Meg voltam győződve róla, hogy elfagyott. Hát nem. :) 

Van egy százéves körtefánk, aki kivágzik. De lehet, hogy alma, ennyire értek hozzá. 

Naplemente

Kékfehér. Talán lesz belőle zöldpiros. 

A sokat emlegetett lugas. Az a növényalátét madár itatóként szolgál - ezen még agyalok, hogyan legyen jobb/esztétikusabb. Nagyon sokat használják a madárkák - és újabban Buksi is, amit nem értek, hiszen neki van sokkal nagyobb adag kitéve, de ő tudja...

Napfürdő

A sokkoló hír mellett teljesen eltörpült minden.

Például, hogy vettünk egy hűtőt. 

Tudom, hogy fura lesz, amit most írok, de mi 5 év alatt nagyon keveset használtunk hűtőt, télen pedig soha. 

Ezért amikor elköltöztünk, az ottani hűtőt nem hoztuk magunkkal. Nem emlékszem, hogy az a hűtő honnan volt, csak arra, hogy szeptembertől júniusig ki volt húzva, a köztes időben pedig zömében jégkocka gyártásra használtuk.

Viszont eljött az ideje, hogy legyen egy rendes hűtőnk. Szempont volt, hogy legyen A+++, legyen fagyasztója, és ha ránézek, ne érezzem magam fenyegetve. Jó, ez utóbbi nem volt szempont, ezt most találtam ki.

Így történt, hogy szombat délelőtt Don Frigo beköltözött hozzánk.

Amíg én főztem, fertőtlenítettem Don Frigot, majd szépen belepakoltam, Ladó befejezte a szőlőlugas metszését. 

Nagyon sokat szenvedtünk vele, hogy végre vállalható állapotba kerüljön, és még a kötözés hátra van. Valószínűleg több éve nem volt megmetszve, kész dzsungelharc volt. De ha már így sikerült, raktunk egy nagy tüzet a vesszőkből.

Tűzrakás közben, ahogy sötétedett és hordtuk a nyesedéket egy szőlőág nekicsapódott a jobb szememnek. Éreztem, hogy fájt, de nem gondoltam, hogy komolyabb sérülés lenne.

Közben a tűz ropogott, a Kölyökkel videocseteltünk, és egy jó, szlovén fehérbort kortyolgattunk. 

Senki sem sejtette, hogy perceken belül összetöröm magam, de az ilyen balesetekkel így szokott lenni.

Ahogy raktam be a vesszőket a talicskába, az az elvetemült ötletem támadt, hogy megtaposom kicsit, hogy több férjen bele. Sötét is volt, a talaj sem volt egyenletes, én meg ügyetlen vagyok, hát ennek eredményeként olyat borult velem a talicska, hogy ezt állítólag nézni is fájdalmas volt. Konkrétan ráestem a talicska oldalára a bal combommal.

Rettenetesen kiröhögtem magam, majd úgy döntöttünk, hogy akkor ennyi elég volt.

Ma reggelre viszont a jobb szememet nem tudtam kinyitni a fájdalomtól, a bal combom pedig komplett szederjes lila. Tökéletes érzés kripliként ébredni. A fizikai fájdalom kétség kívül nagyon jó szorongásoldó.

Ladó kijelentette, hogy akkor ma pihenünk.

Őcsinált reggelit, kávét, kiszolgált, leste minden óhajom. Pedig neki is megártott a tegnap, a szőlőmetszés nem nyaralás. 

Aztán egész nap feküdtünk a napon. Befejeztük az előző napi borozást, beszélgettünk, délután pedig áthúztam a napozóágyat az árnyékba, és madárdalra szenderegtem.

Egy újabb békés nap a paradicsomban.

"It's not hard to fall"

Napóleonnak rosszindulatú bőrdaganata van. Hétfőn kiderült, szerdán megműtötték. Ennek ellenére ma autót vezetett, és nem ért rá hosszan csevegni, mert... Figyeljetek: bevásárolni* ment, és hát ugye, háromkor zárnak az üzletek. 

A három Ladó fiú időnként konferenciatelefonál, és ma pont kihangosítva beszéltek, így hallottam minden szavukat. Ez a három rendkívüli humorral kezeli az ilyen komoly helyzeteket is, jókat viccelődnek, miközben olyan dolgokról esik szó, hogy nem tudni, van e áttét, végrendelet, fájdalom.

Férfiak. Mit kell olyan komolyan venni az életet? 

Tudjátok, mennyire vagyok Napóleon rajongó (hát semennyire), de azt is tudhatjátok, hogy egyrészt a gyerekeit nagyon szeretem, másrészt, ha egy idegen lenne is meghasadna bent valami, ha azt hallanám, hogy "öleltem** magam a fájdalomtól, ahogy tisztította az orvos a sebet".

Az élet váratlan végetérésének lehetősége megrémít. Olyan törékeny egy ember élete, és nekünk mégis sokszor olyan természetes, hogy reggel felkelünk és kávézunk, azután tesszük a dolgunk. És olyan természetes, hogy "hogy mindig a másik hal meg, más bolondul meg, mi meg sose"***.

Bárcsak olyan könnyen vehetném a halál létezését, amennyire természetes, hogy egyszer meghalunk. 

*Felmerült bennem egy kérdés, hogy a felesége, akinek van külön autója, miért nem intézi a bevásárlást, illetve rendelnek interneten keresztül. Nem a világ legeldugottabb szegletében élnek. Ha brazil szappanoperában lennénk, azt feltételezném, hogy _van_ valaki, akivel találkoznia kell. (Bár lenne! Legalább valaki megölelné saját magán kívül...) Sajnos nem Brazíliában vagyunk, és ilyen a fajtájuk. Mind a három ilyen nyughatatlan. 

**A gyerekeken látszik a legjobban, hogy mennyire hiányzik nekik az ölelés. Ha együtt vagyunk, szinte mindegyik gyerek felváltva ölel és bújik hozzám, mint fázó kismókusok ősszel. 

***Kispál és a borz, Zár az égbolt

Muskátlis

Olyan jól esik, hogy olyan kedves kommenteket írtok, köszönöm! Amióta idén újrakezdtem blogolni, találtam új blogokat, meg újra felfedeztem régieket, és olyan jó olvasni titeket. Írjatok blogot. :)

Borzasztó éjszakám volt, még éjjel egy órakor ébren forogtam. Minden évben megvisel az óraállítás, hetekig álmosan kóválygok, és nem tudja a szervezetem, hogy mi történik. Reggel a kutyus szokásos időben ébresztett, így szerencsésen nem aludtam ki magam. Ennek köszönhetően van remény, hogy ma éjjel fogok tudni aludni.

Szóval, reggel szépen összeszedtük magunkat a Buksival, és lesétáltunk a faluba a postára, feladni a képeslapokat. December közepe óta nem nagyon volt használatban a póráz, de arra emlékezett, hogy ha pórázt lát, akkor kitörő örömmel kell ugrálni. Csoda egy állat ez. Sok jó döntést hoztunk már Ladóval, de kétség kívül Buksi örökbefogadása az egyik legjobb döntés volt. Idén lesz annyi ideje nálunk ez a kutyus, mint amennyit előtte nélkülünk élt. 

Hazaérve megint indokolatlan rossz kedvem lett. Ha létezik kollektív tudat, bizonyosan létezik kollektív érzelmi tudatszint is, és akkor én ma erre rácsatlakoztam. Nagyon szomorú voltam, és a rengeteg teendőm ellenére nem voltam képes nekiállni semminek. Kint sütött a nap, de eléggé hideg volt, begyújtani még nem akartam, így csak dideregtem a konyhában, és nagyon sajnáltam magam. Pedig már önmagában az örömre adott okot, hogy reggel nem arra keltem, hogy a főnököm whats appon kérdezgeti, hogy elaludtam-e. Ma tényleg szabin vagyok. 

Aztán Ladóval videócseteltünk* pár percet, meg mondta, hogy szarjak rá, igyak egy pálinkát, meglátom jobb lesz. Hát jobb lett, de ha így halad a világ, alkoholista leszek. Mindenesetre annyit segített, hogy rávettem magam, hogy csináljak valamit.

Néhány hete, amikor kertészkedtem, az átteleltetett muskátlijaimról lecsipkedtem leveleket, hogy gyökerezzenek meg, mert szeretném, ha a ház előtti szekér nyáron rogyásig lenne muskátlival. Ennek a projektnek folytatásaként ma elővettem a poharat, amiben a muskátlik áztak, és elültettem azokat, akiknek már elég nagy gyökere van. Összesen 22 tő új muskátlit került földbe, és 16 tavalyi tő van. Még maradt néhány, akik visszakerültek a vízbe, de nagyon jól esett a földet túrni. Közben Buksi végig ott napozott velem, az egyik kedvenc előadómat hallgattam, és ettől azért helyrerázódtak odabent a dolgok. 

Ez itt fahéj illatú bazsalikom. Amikor a borsót vetettem a kertbe, akkor kerültek a magok földbe. Hihetetlenül gyorsan kikelt, és napról napra nagyobb lesz. Kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Muskátli növendékek - és a kis kakukktojás

Kertészsegéd - igen, ő a szépségével járul hozzá a művelethez

Reggeli erdő

Zöldbarnakék

A magnólia nagyon szomorú látvány, ahogy elfagyott, de azért van itt olyan, aki kitart, a fagyok ellenére is

*Hétfő óta Bécsben van, idejét nem tudom, mikor volt utoljára ennyi estét távol.

Képeslap

A szüleimmel, a korábban már említett előzmények miatt nem túl szoros a kapcsolatom. De azért azt sem mondanám, hogy ellenségek vagyunk. Nem voltam azon a vidéken már vagy öt éve, és abszolút nem tekintem otthonomnak a szülői házat. Ettől függetlenül anyukámat hetente többször felhívom, képben vagyok a mindennapjaikkal. Időnként felsajog, hogy talán már nem látom őt, mielőtt meghal. Szinte bizonyos, hogy nem fogok ellátogatni hozzájuk, és az is majdnem biztos, hogy ők sem fognak hozzánk jönni. A helyzettel megtanultunk együtt élni, de azért kár.

Ladó szüleivel viszont már más a helyzet. Az ő szülei elváltak, és a két öreg egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, ami nem is csoda, a Papa már többet élt a második feleségével, mint a Mamával, pedig akkor váltak el, amikor Ladó már elmúlt 18 éves. 

Az Mamával az van, hogy úgy néz ki, - egyelőre - hogy én vagyok a kedvenc "menye". Lehet, hogy ebben szerepet játszik, hogy igazából papíron nem vagyok a menye, de az is lehet, hogy azért, mert elég korán meghúztam a határokat, hogy mibe engedek beleszólást, és mibe nem. Elfogadom és tiszteletben tartom a véleményét, még akkor is, ha nem értek egyet. Sokkal toleránsabb tudok vele lenni, mint a saját anyukámmal. És mindemellett, talán én vagyok az egyetlen ebben a családban, aki a legtöbb pozitív tulajdonságát fel tudja sorolni, mert a többiek eléggé kritikusak vele szemben. Tény, hogy vannak dolgai (de kinek nincsenek?), de 60+-osan eljött velünk az Alpokba, és lecsúszott a több kilométeres szánkópályán az unokáival, majd éjszaka közepén osztrák autópályán hazavezetett. És nem azért, mert nem volt más, aki vezethetett volna helyette, hanem azért, mert szeret vezetni, és mert eléggé "bevállalós". Tavaly sátrazott velünk az egyik kalandparkban, és a harmincadik születésnapomra is eljött, pedig egész napos evezést nyomtunk. Igaz, ő maga nem szállt kenuba, de a túránk feléhez eljött autóval, hogy uzsonnát hozzon nekünk. Igazi Nagyi, kilenc unokával. 

Ezt a mostani karantént nagyon nehezen viseli. Egyébként is iszonyúan magányos, ahogy én ismerem, nincsenek barátai, és nagyon nehezen teremt kapcsolatot másokkal. Ugyan egy házban él Napóleonékkal, de elmondása szerint a lányokat nem látja, csak havonta kétszer. 

A Papával meg az van, hogy kicsit alkoholista. A válásuk után nagyjából mindenki gyűlölethullámában fürdött, aztán amikor Ladó is elvált, és a gyerekei köpködni kezdtek rá, akkor Ladó megkereste, és megkérdezte, hogy ugyan, hogyan is volt ez az ő válásukkor. 

Azóta Ladó tartja a kapcsolatot vele, évente párszor meglátogatjuk őket, és minden jellemhibája ellenére is jobban kijövök vele, mint a saját apámmal, de gondolom sokat számít az is, hogy ez az öreg nem vert halomra gyerekkoromban.

A hétvégén Ladó felhívta, hogy megkérdezze, hogy vannak, hogy bírják a helyzetet. Néhány órával később a Papa sírva hívta vissza Ladót, hogy ő az egyetlen fia, a háromból, aki őt felhívta, és őt ez mennyire megérintette, és milyen hálás. Pedig csak egy telefonhívás volt.

Nem, ez a család nem minta család. Az enyém meg aztán az antiminta, ha létezik ilyen.

Mivel a Papának holnapután, a Professzor menyecskéjének* pedig jövő héten lesz a szülinapja, ezért a mai napot arra szántam, hogy képeslapot festek**. Aztán annyira nem volt hangulatom, olyan pocsékul éreztem magam festés közben, hogy a Papának végül kettőt is próbáltam alkotni, amiből aztán Ladó kiválasztotta azt, amelyik jobban tetszik neki. Aztán nem is tudom, hogy mi történt, de később jobb kedvem lett, nekihasaltam tűfilccel megcímezni a festékpacákat, és végül egész tűrhető eredmények születtek. 

A borítékok megcímzése után pedig maradt egy felesleges képeslap. Ezért úgy döntöttem, hogy ezt meg elküldöm a Mamának, "csakúgy". Amúgy is lassan veszélybe kerül a pozícióm (tekintetbe véve, hogy az új menyecske egy szupersztár :)), legalább még utoljára használjam ki, hogy szegény magányos idős hölgy mennyire fog örülni, amikor meglepetésként visz neki a posta egy képeslapot...

*Ja, igen, a lány egyébként egy hiperszupersztár. Nemcsak elképesztően kedves és szép, és különleges (Thaiföldi származású), hanem okos is (itt, Magyarországon csinálta a doktoriját). Na most, nehéz elképzelni, hogy minden irigység nélkül írom ezt, pedig így van. Nem is tudom kifejezni, mennyire örülök neki, annyira szükség volt már egy ilyen pozitív lélekre ebben a családban. És hát nem elhanyagolható, hogy egy generációhoz tartozunk, igaz, nálam fiatalabb két évvel. Nagyon, nagyon kellett már nekünk Ő. A Professzornak leginkább, de nekem is és a gyerekeknek is. Azt nem tudom, a Mama mit fog hozzá szólni, de remélem, legalább annyira fogja szeretni, mint engem. De most adok neki egy nevet, mondjuk legyen Anemone (ami ugye, magyarul szellőrózsa, de latinul olyan csodaszépen hangzik).

**Amikor először rendeltem magamnak akvarell papírt, akkor csak az adatokat néztem, hogy 300 g/m2 legyen (bármit is jelentsen ez), illetve, hogy kis méretű tömb legyen, nem akartam egyből templomfal méretű festményekkel kezdeni. És amikor megérkezett, akkor egy tömb, üres, festhető, postára adható képeslap érkezett. Először csalódott voltam, hogy hát, kár ezeket gyakorlásra pocsékolni. Aztán Ausztriában találtam gyakorló tömböt, és most már kifejezetten örülök, hogy vannak ezek a festhető képeslapok. 

***Biztonsági okokból az Anemoné-nak festett képeslapot nem teszem fel, mert ha véletlenül olvasná a Professzor a blogomat, nem bocsátanám meg magamnak, ha így meglátná a barátnője a meglepetését. :)

Móricka elképzeli

Avagy a szabadságom első napján arra ébredtem, hogy a főnököm fél kilenckor írt whats appon, hogy mindketten menjünk be és az irodából dolgozzunk, mert nincs komolyabb határellenőrzés.

Válaszoltam neki, hogy tekintetbe véve, hogy én 5 perce keltem, és még nem főtt le a kávém, bajosan érek be kilencre. Erre az volt a reakciója, hogy "Elaludtál?" - és olyan jó fej voltam, hogy csak felszaladt a szemöldököm. Mint a gyerekeknek, szépen kedvesen megírtam neki, hogy nem, nem elaludtam, hanem tudtommal szabadságon vagyok, és az emberek, ha szabadságon vannak, nem állítanak ébresztőt. Nem vette szemtelenségnek (még jó), de azt írta, hogy nem baj, majd ha beértem, akkor eztmegaztmegamazt kell megcsinálni. Hát bementem.

Meg holnap is be fogok. 

Elvileg szerdától szabadságon leszek.

Hiszi a piszi.

Különben Ladónak is kell dolgoznia járni. Most arra apellál, hogy a kétnyelvű munkáltatói igazolását nem fogják elfogadni, mert nincs kinyomtatva (emailben kapta), és nincs rajta dátum sem, ezért reménykedik, hogy amikor jön haza Bécsből, akkor két hét kötelező házi karanténra ítélik.

Nem mintha mindketten nem lennénk eléggé hálásak azért, hogy ezekben a nehéz időnkben van munkahelyünk. Inkább arról van szó, hogy sokkal inkább szeretnénk kibekkelni ezt az időszakot ITTHON, mint bécsi szállodákban, vagy esetemben ingázva.

Olyan is van még, hogy Evelin kapott szondát. Már másfél hete azt hiszem. Nem gyógyul, semennyire sem. Gondoltam, még érdekel titeket, régen írtam róla. Nem akarok lélekszaggató gondolatokat írni róla, bár, amikor időnként írunk vele, olyankor azért mindig belehalok kicsit.

Meg olyan is van, hogy Evelin nővére, Blanka nagyon aktívan, és ügyesen veszi ezt az online középiskolát. Most tizedikes, nyáron 17 éves lesz, és elképesztő anyagokkal bombázzák őket. Van egy csoportunk, ahol három unokahugi van összekapcsolva. Ebből Blanka és Fanni (Napóleon idősebb lánya, tudom, lassan jövök nektek egy családfával) egy korosztály, ugyanazt az évet tapossák. Fanniék matekból és angolból is előrébb járnak, mint Blankáék, ezért a csoportban rendszeresen mennek a már megoldott feladatokról fotók, és ötletek. Nagyon aranyosak, feldobják a napjaim, hogy láthatom az összefogásukat. Amikor Fanni akad el, én nyilván nem tudok segíteni (már 12 éve, hogy érettségiztem), olyankor mindig bedobom, hogy hívja fel a Professzort. Egyszer fel is hívta, és segített is neki. Jó látni, hogy ez a helyzet kihozza a családból az összefogást.

Blankának pl. ma megírtam egy rajz órai beadandót. Képzeljétek el, hogy tartanak online rajz órákat is, és - bár a kisasszony nem művészeti iskolába jár - igen, egy A4-es oldalas beadandót kért a tanár, egyetlen festményről*. Most aki valaha nézett már festményt, az tudja, hogy egy átlagos beállítottságú ember egy festményről négy-öt mondatot tud elmondani, bőbeszédűbbek összehoznak talán 10 mondatot is. Teljesen irreálisnak érzem, hogy egy tizedikes kamasz gyerek, aki otthon próbál megbirkózni a tananyaggal, erre áldozza az energiáját. Úgyhogy lehet megkövezni, de ma délután megírtam neki az egy oldalt, és nagyon büszke volt a művészettörténeti ismertetőmre. 

Ezek mennek.

Meg a bárányfelhők.

*Egyébként halál jó téma volt, Pieter Bruegel Bábel tornya építése. De könyörgöm, egy művészeti iskolában még meg is érteném, de tényleg, ebben az időben ez a legfontosabb, hogy a gyerekek kakiló emberkét elemezzenek egy közel 500 éves festményen??

Napos

Hihetetlen, hogy szerdán még a hóesében gyönyörködtem, ma pedig bikiniben napoztam*. Az arcom és a mellkasom leégett, panthenollal habosan írok most.

Pénteken annyira megőrült mindenki, hogy végre a főnökömnek is leesett, hogy nem nagyon oké, hogy most a határon át kell rohangálnunk. A nagy tantuszleesésben annyira megrémült, hogy reggel fél óra alatt ki kellett rámolnunk az irodát. Konkrétan attól rettegett, hogy hazafelé jövet már mindkettőnket kötelező karanténba csuknak. Mivel ketten dolgozunk csak az irodában, nem volt nagy művelet a kipakolás. És! Ugyan kaptam egy laptopot, hogy dolgozni tudjak, ha úgy adódna, egyelőre úgy néz ki, jövő héten szabadságon leszek. Nagyon nagy mázlink van, hogy végül is osztrák cég vagyunk, mert az osztrák állam extrém módon támogatja ezeket a kicsi vállalkozásokat, és szép összegeket ígér kárpótlásul a kiesett bevételre/munkavállalók bérére.**

Egyébként a munkámból kifolyólag olyan elképesztő dolgokba látok most bele, amibe jobb lenne nem bele látni. Több ezren veszítették el a munkájukat, ebből rengetegen egyedüli családfenntartók. Mivel megszűnik a munkaviszonyuk, mindenféle egyéb szociális támogatástól is elesnek (úgy is, mint osztrák családi pótlék, esetenként munkanélküli segély - bár azért ez utóbbi jár, a kérdés az, hogy mekkora összegben és milyen bürokratikus útvesztő megjárása után). Nem egy olyan család, ahol beteg gyereket nevelnek, vagy ahol a másik szülő tartósan beteg. Annyira iszonyatosan nyomasztó ez, hogy az időm java részében szégyellem magam, amiért ilyen jó életem van, és amiért még most sem rettegek.

Persze, aggodalommal figyelem a jelenlegi eseményeket, de nem szorongok, és éjszakánként nagyon jól alszom. Jó, mondjuk az alváshoz valószínűleg az is hozzájárul, hogy minden nap kifárasztom magam. Ma is megállapítottuk Ladóval, hogy ez a fajta életmód nem való mindenkinek, és, hogy nekünk is van még hová edződni. 

Például néhány hete (hónapja?) volt egy veszett szélvihar, ami kicsavart egy fát. Mi egy zsákutca végén lakunk, ha valaki GPS alapján akarna megtalálni, kóvályoghatna egy ideig, mert ezt a helyet még az sem mutatja. Az autóval megközelíthető utunkat épp kavicsozzuk, a kicsavart fa pedig a gyalogos ösvényre esett. Azt a fát szorgalmasan kerülgettük, míg a postásunk "lecseszett", hogy most mát igazán eltakaríthatnánk. Eddig azért nem tettük, nehogy fatolvajnak nézzenek minket, de ezek után, nagyon megszeppenve nekiálltunk ma, hogy eltüntetjük.

Ladó autóval levontatta, majd összedarabolta, én pedig talicskáztam, mint egy jó kubikos. Délután kettőre olyan izomlázam lett, hogy úgy döntöttünk, mára elég volt... Hát ez lehet az egyik oka, hogy miért alszom jól éjszakánként. Szinte minden napra jut valami fizikai munka, ami nagyon sokat jelent. Már csak azért is, mert így minden napra megvan az edzés is.

A másik ok, amiért nem tudok szorongani, az szerintem maga a természet jelenléte. Burokban élünk. A napos idő szinte egész napos madárkoncertet eredményez, és fantasztikus látni őket, ahogy párokba rendeződnek. Van kitéve nekik itató is, és hát az etetőn is nagyon kedvesek, de amikor leszállnak inni, az valami csoda. Ahogy a csöpp kis fejüket tartják ivás közben, jajj, hát én elolvadok tőlük. Erre jön még rá az az ezerféle hang. Amikor őket figyelem, nem vagyok képes elhinni, hogy ezek a tökéletes kis lények, a dobbanó pici szívükkel, énekükkel a _puszta_véletlen_ műve lennének. A természet fantasztikus, bárcsak mindenki kaphatna belőle. 

Mára ez így elég hosszú lett, de most még eszembe jutott, hogy hetek óta egy Kányádi Sándor vers motoszkál a fejemben. Eléggé aktuális. 

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a szorongó oltalom

a gondviselő félelem

kísért eddig utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

*mondanám, hogy napoztunk, de Ladó nem bikiniben volt. 

**ezt majd azért meglátjuk, eléggé adott egy gazdasági válság.