Nem látta más

Őszi kikerics - amilyen szép, olyan mérgező 

Almaszüret

Bogyószüret Hétpettyessel

Erdei utak

Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon hosszú távon milyen hatással lesz a személyiségemre, hogy ennyire eltávolodtam a világtól. 

Ahogy a képeken is látszik, Buksi mindenhol ott van, ő a főszereplő. A szüreteket együtt toljuk, a sétákat általában hétvégén, Ladóval - habár pont ezen a héten eddig mindkét nap csavarogtunk, nem zavart minket az eső sem. 

Esténként 11 fok van, hajnalban 4, úgyhogy mi bizony begyújtottunk a kiskályhába. Nem is azért, mert fagyosak vagyunk, hanem mert eléggé romantikus volt, ahogy kint szakadó eső, dörgés-villámlás, szélvihar, idebent pedig forró tea, ropogó tűzzel. Kicsit úgy is érzem most a nagyvilágot, koronástul mindenestül, hogy óriási vihar tombol, én meg ülök a kis buborékomban. Néha még szégyellem is magam emiatt, mert látom közben, hogy másoknak milyen nehéz most. (De azért álszentség lenne nem leírni, hogy ezt a szégyent elég hamar elhessegetem.)

Adéllal beszélgettünk erről az elzártságról, ő azt a szót használta erre az érzésre, hogy láthatatlanok vagyunk. Kicsit tényleg olyan. Viszont míg én ebben abszolút otthonosan érzem magam, ő szenved ettől. Mellőlem már akkor elkoptak a barátaim*, amikor még nem éltünk itt. De hát nem vetem a szemükre, végül is mindig én költöztem odébb. "most sehonnan nem látszom, hová is bújhattam tényleg,... ha tudtam volna, hogy ennyire nem keres senki, nem bújok annyira bonyolult helyekre el." (Kiscsillag). 

Hát így vagyok ma este. 

*tisztelet a kivételnek, igen, Eszti. :) 

Ittvanazősz

Azt reméltem, hogy a szeptember beköszöntével majd a blogolási kedvem és időm is visszatér, de úgy látszik, ahogy kitart a jóidő, úgy tart ki a sok apróbb-nagyobb munka a ház körül. Nagyon kiegyensúlyozottan telnek a napok, mindig van teendő, és vannak új tervek. 

Készülünk a télre. Fát kell vágni, előkészíteni. A szilva mostanra bevégeztetett, ami nem pitébe sült, abból lekvárt főztem. A lekvárkészítés eszembe juttatta gyerekkorom lekvárfőzéseit. Olyan hangulatban telnek a napok, mintha álmodnék. Sokat gondolok a nagymamámra, arra, ő hogyan főzte a lekvárt, hogyan sütött kalácsot, milyen szokásaik voltak, amiknek akkor, gyermekként nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mégis ennyi évvel később milyen sokat jelentenek. Idén lesz az első, hogy teszünk el savanyítani káposztát, illetve az első kemencegyújtáskor megpróbálkozunk a kenyérsütéssel is.

Aztán mostanra száradt le teljesen a nyár végén szárított gyógynövénycsapat. Ma morzsoltam le a legnagyobb adagot - hittem én, mert amikor végeztem, kedvet kaptam, hogy szedjek még. Így elmentünk Buksival sétálni egyet, hazafelé egy óriási csokor cickafarkkal tértünk meg. De szedtem csalánt, learattam a rozmaringot és még volt egy kis citromfű, hát azokat is mind feltettem száradni. Az egész lakás teafűillatban úszik most.

Azt hiszem, jól vagyunk.

Buksit műteni fogják majd, jövő héten viszem vérvételre. Nem életmentő műtét lesz, csak a bűzmirigyét távolítják el - nagyon sok probléma volt már vele, mostanra döntöttünk úgy, hogy ideje megválnunk tőle. Azért persze kicsit aggódom érte, mert hát ő a legkedvesebb négylábú családtagunk.

Pech vagy mázli?

 Írtam egy marhahosszú posztot, ami nem tudom, hogyan, de eltűnt. Füstöl az agyam. Olyan ritkán tudok írni, aztán ilyeneket csinálok, hát ajjmár.

Na, de csak azért is mesélek, megírom újra.

Ma reggel azzal kezdtem a napot, hogy elaludtam. 6.30 helyett 7.40-kor keltem, de gondoltam, egy kávénak mindenképpen bele kell férnie. Aztán nem tudom, mit bohóckodtam el, de a tűzforró kávét végigöntöttem a pizsamámon. Megégettem a mellkasom és a hasam. Kezdtem bosszús lenni, pedig, ha úgy vesszük szándékosan aludtam el - kinyomtam az ébresztőt, csak még öt percre, helló szeptember 1.!

Egy gyors zuhany után beugrottam a kocsiba, és elmentem dolgozni. A munkahelyemen egyébként egyre morcosabb vagyok. Nehéz az emberekkel folyamatosan kedvesnek lenni, én fáradok, ők meg mintha egyre balfaszabbak lennének. De nem is akarok erről túl sokat nyavalyogni, még mindig ez az egyik legjobb munkahelyem. Igaz, nézzük meg a korábbiakat, mindegyikről ezt meséltem, aztán tudjuk mi lett.*

Amúgy azt akartam mesélni, hogy pénteken véletlenül tekertünk 92 km-t. Hogy lehet véletlenül?

Könnyen. 

Ladó autója egy terepjáró, ezért speciális szervízbe volt időpontja, Zala megyében, valami megjegyezhetetlen nevű apró kis településen. Kitaláltuk, hogy feldobjuk rá a biciket, tekerünk egy könnyű, 30 km-es távot, felszállunk a vonatra és hazajövünk. A terv jó volt, azzal viszont nem számoltunk, hogy 30 km után, azt mondja a vasúttársaság, hogy vágányzár van, kerékpárszállítás a vonatpótlóautóbuszokon nem lehetséges. Ki gondolná, hogy az iskolakezdés előtt (alatt, mert szeptember 15-ig!) ezek éppen pályakarbantartási munkálatokat folytatnak?

Ladó bedobta, hogy vegyünk ki egy vendégházat, és aludjunk ott valahol, hiszen ezeken az istenhátamögötti helyeken mindig vannak vendégházak - és voltak is -, de én nagyon nagyon nagyon haza akartam jönni. Hát ki eteti a Buksit este?** Végül megegyeztünk abban, hogy a Google gyalogos térképe szerinti útvonalon megyünk, hogy elkerüljük az extrém autóforgalmat. Így, a legközelebbi vasútállomás 47 kilométerre jött ki. 

Már alaposan benne jártunk a délutánban, megcéloztuk az utolsó, 23.07-es vonatot, aztán hajrá.

Azok a gyönyörű zalai dombok, azok a kis gyöngyszem falvak! Nem egy szegedi síkság ez, de a szlovén és osztrák terep már megedzett minket, jól bírtuk a szinteket.

Ami igazán meglepetést tudott okozni, az a valóság eltérése a térképtől. Ahol valamikor út állt, ott most embermagas csalános, elkerített terület, vagy akácerdő. Azt csak a legvadabb álmainkban tudtuk elképzelni, hogy mit tud tenni egy elvadult akácerdő két biciklivel.

Fél tízkor találtunk egy kocsmát, Ladó vett pár sört, 22.40-kor pedig az állomáson sörözve azon nevetgéltünk, hogy egy defekt még belefért volna, de azért talán ideje lenne lottóznunk. 

Aki eddig számolta volna, annak még ideírom, hogy ezután a 77 km után, még a vasútállomástól 15 km-re lakunk. Na, az egész exrém távolságon ez utóbbi esett csak nehezemre. Addig az ismeretlen táj szépsége, a kaland pörgetett mindkettőnket, sokat mókáztunk, beszélgettünk, de azért a végén mindketten alaposan elfáradtunk.

Közvetlenül ezután jött a csalános - érthetetlen, hogy azt miért nem fotóztam le. 

Ma meg olyan volt még, hogy amikor jöttem hazafelé munkából, bejelentkezett a falubeli barátnőm (nevet kellene már adnom neki), hogy a barátnőjével eljönnének kávézni hozzám. Gyorsan összedobtam a már ismert gyümölcsös pitét, mert milyen jó is úgy vendégeket várni, hogy sütiillatban úszik a ház.

Fél ötkor hívtak, hogy közbejött valami, mégsem tudnak jönni, úgyhogy erre lőttem egy fotót a pitéről***, meg írtam az Adélomnak, hogy "tali a keresztnél?"

Így esett, hogy a fél pitét elajándékoztam, a másik felét pedig egy falásra megettem volna, de inkább félretettem egy kis szeletet, hogy holnap reggel legyen miért felkelni.

... Vagy legalábbis nem kinyomni az ébresztőt. 

*Mi lett volna, felmondtam. :D

**Például Adél, vagy a hibbant szomszéd. De nagyon úgy néz ki, hogy amióta itt élünk, én nem akarok sehol máshol aludni, ha ingyen adnák Tenerifét, akkor sem, hiába lenne akár ezer ember is, aki, megeteti a kutyust. 

***Nem nyalizásból mondom, de idén megpróbálok annyit sütni belőle, hogy megunjam. Most lett igazán mennyei, egy fél szilvafát rápakoltam. :) 

Végre kettesben

Hosszú hónapok vannak mögöttünk. Március óta nem volt olyan hét, hogy Ladó hétköznap itthon aludt volna.  Hétvégén pedig vagy a különböző munkáinkat pótoltuk a ház körül, vagy aktív szociális életet éltünk a család különböző részeivel, barátokkal, sőt, a hibbant szomszédaink is voltak nálunk. Ráadásul olyan bénák voltunk, hogy amikor szabit vettünk ki, nem egyszerre voltunk, hanem váltott héten - főleg a gyerekek miatt, akik korosztály szerinti bontásban voltak nálunk. A 10-14 éves csapat korábban jött nagymamai felügyelettel, a nagyok meg amikor csak kedvük volt, így aztán csak pislogtunk, hogy mikor leszünk már kettesben. Na, nem mintha nem oldottuk volna meg, de azért a kisebb nagyobb szerelmes eltűnések messze álltak attól a minőségi időtöltéstől, amire mindketten vágytunk.

A mostani hétvégét sikerült úgy összehozni, hogy az összes feladatunk annyi volt, hogy Somát elfuvaroztuk a nagymamájához pénteken. Igaz, csütörtökön még nálunk volt a Kölyök, és kirándultunk egyet, azért estére sikerült ketten maradnunk, és még moziba is eljutottunk.

A Csillagos Eget néztük, 3D-ben. Minden este vetítik, csak vannak esték, amikor a felhős, viharos időjárás miatt élvezhetetlen a műsor. Aznap este tiszta volt az égbolt. Kitettük a napozóágyakat (ezúttal csillagozóágyakat) a telek közepére, bontottunk egy üveg villányit, és koraestétől éjfélig csak beszélgettünk és bámultuk az eget. Alkonyatkor még csak ígérte az este a csillagokat, aztán egyik pillanatról a másikra lekapcsolták a világítást, és egyszerre ragyogott fel többmillió csillag. A kiömlött tej is szépen kirajzolódott, mi pedig hirtelen nagyon aprónak és butának éreztük magunkat. Hogy lehet, hogy az ókorban néhány bölcs ember úgy ismerte a csillagokat, mint a tenyerét, mi meg azt sem tudjuk, melyik a Mars vagy a Szaturnusz?Csodálatos a világ, ahogyan minden a helyén van benne, ahogy működnek ezek a dolgok, anélkül, hogy tudnánk, mi hajtja. 

Végül három hullócsillagot is láttunk, és ez a néhány óra engem annyira feltöltött mentálisan, mintha kicseréltek volna. 

Pénteken elvittük Somát, hazafelé beugrottunk Ladó apukájához Siófokra, aztán olyan útvonalon indultunk vissza, hogy megálltunk csobbanni, meg enni egy lágost. Füreden rollert béreltünk, sajnos a tömegtől nagyon nem lehetett mocorogni, ezért felgurultunk a hegyre (elektromos roller, elég jó kis kütyü), elmentünk egészen Arácsig. Egyszer megálltunk inni egy fröccsöt, leültünk a partra, néztük az emberek fogatagát és úgy éreztem, hogy van egy buborék, amiben vagyunk mi ketten a magunk csendjével és vannak a többiek. Olyan távolinak tűnt, hogy valaha én is ott mentem a tömegben, valamikor régen mennyire próbáltam beilleszkedni, most meg csak ültünk ott Ladóval, összemosolyogva, mint akik valami távoli bolygóról tévedtek ide. Közben meg olyan jó volt csak úgy lenni, volt egy hely, ahol hangulatos jazz zene szólt, élveztük, hogy nyár van. Éjfél után értünk haza. 

Szombaton meg úgy ébredtünk, hogy nem kellene csinálni semmit. Így aztán felültünk a bicajunkra, áttekertünk Szlovéniába, találtunk egy mennyei éttermet, ahol van mindenféle vegán/vegetáriánus opció is a helyi dolgokból. Jól belakmároztunk, utána még tekeregtünk egyet. Ötvenkét kilométert sikerült tekerni, ebből körülbelül 26 km teljes hegymenet volt. A szlovén terep, az itteni dimbes-dombos vidékhez képest nagyon kemény, én a magam részéről teljesen kimerültem. 

Azért ma délelőtt még összekaptam magam és főztem hagymakrémlevest, rakott padlizsánt, és kipróbáltam Milonka receptjét. (Én! Aki pogácsán kívül soha nem süt semmit... de ha már itt van ez a rengeteg gyümölcs, kellett valami.) Köszi Milonka, Isteni lett. (Ami nagyon nagy szó, mert én kifejezetten antitalentum vagyok sütik terén.)

Szeder, szilva, alma, és egy szem, gyönyörű érett füge

A kert

 Ezt a posztot azért írom meg, hogy jövő februárban, amikor elkezdem a magocskákat elvetni, akkor emlékeztetni tudjam magam, hogy merre akarok fejlődni.

A borsószüret után tökökkel ültettük tele a kert azon részét, ahol nincsenek óriáskaspók. A tökök mindent elfoglaltak, gyakorlatilag nincs olyan hely a kertben, ahol nem tök van. Ebben igazán az a szomorú, hogy sütnivaló tökként árult palántát vettem a piacon, de ezek tökmagnak való tökök (amiből a helyiek egyébként tölmagolajat sajtolnak). Nem tudom, mit fogunk kezdeni ennyi tökkel, de mindegy, most már nem irtom ki. Jövőre majd okosabb leszek! (Térjünk vissza erre majd egy év múlva.)

Szóval maradt a paprika, az uborka, a paradicsom, padlizsán és a krumpli.  Illetve Ilonka néni tormája is kinőtt, vele egyelőre olyan a kapcsolatunk, hogy szemmel tartjuk egymást. 

Az óriáskaspós próbamódszer abból állt, hogy gyakorlatilag úgy kezeltük ezeket az edényeket, mintha magaságyások lennének. A kaspó aljába, 40 centi vastagon nedvességtől már rothadásnak indult falevelet tettünk. Arra tettük a termőföldet, majd palántázás/vetés után frissen nyírt fűvel mulcsoztuk. A kert teljes területe nem haladja meg a harminc négyzetmétert, és tavasztól idáig messziről sem látott kapát soha. Időnként, amikor egy gazfickó kinőtt a mulcsból, azt kézzel kihúztam, és a helyére tettem egy kupac fűnyesedéket. A mulcsozás előnyei között szerepel, hogy nem kell állandóan gazolni - csak a számunkra kedves növény bújhat ki a földből, a többiek nem kapnak fényt, illetve folyamatosan nedvesen tartja a talajt, ezzel biztosítva a növényeinknek, hogy ne száradjanak ki akkor sem, ha egész nap 30 fokos napsütés van. Ugyanakkor nem kell attól tartani, hogy elrohad minden, hiszen átengedi a vizet. Bár ezt mindjárt meg is cáfolom. 

A krumpli gyönyörű lett, még úgy is, hogy gyakorlatilag nem láttuk virágozni a növényt mert poloskák rágták folyamatosan. Végülis, a krumplinál a gyökere a lényeg, lótetű nem jutott hozzá. Amit jövőre mindenképpen szeretnék máshogy csinálni a krumplival kapcsolatban, az az, hogy 15 szem vetőkrumpli kevés egy ekkora bödönbe. Mindössze egy rekesznyi krumplink lett, ami nemhogy egy télre, de egy hónapra sem elég. Nem haragszom magamra emiatt, nem tudhattam, hogy mennyien férnek el, de ennek kb a duplája simán mehet. 

A többiekről meg nincs mit írni. A padlizsán a király mindenki felett, bár a paprikával versenyezhetnének, olyan szép termést hoztak. A paradicsom szépen indult, viszont emellett a csapadékmennyiség mellett sajnos a termés rothad. (Itt cáfolhatnám a mulcsozás rothadás elleni képességét, de az a helyzet, hogy ekkora mennyiségű csapadék mellett a környék összes szabadföldben termett paradicsoma elrohadt. Sajnos erre a fóliasátor lenne a tuti megoldás.) Az uborka meg, ha az ember egyszer elfelejti locsolni, annyira duzzog, hogy egy hónapig semmit sem terem, neki aztán nincs az a víz mennyiség, ami elég lenne, mulcs ide, vagy oda. Előtte mondjuk ő vezette a toplistát, amikor még se paprika, se padlizsán nem volt. 

Amit jövőre mindenképpen szeretnék, az ideieken kívül: hagyma, répa, petrezselyem, retek, cékla és saláta. Idén sikerült Ladó kertészetéből fennmaradt, "lejárt" magokat vetni - egy sem kelt ki. (Több napi munkám volt kuka, de ezen végül csak nevettem. Ki gondolná, hogy le tud járni egy mag??) Ezeken kívül szeretnék zöldbabot és főzni való kukoricát, napraforgót*, és legalább háromszor ennyi zöldborsót, illetve másfajta paradicsomot. 

Az idei év nagy tanulsága az volt, hogy ennél sokkal több munkát tudnék vállalni a kertben (a szociális élet hátrányára), illetve nem csak munkában, termésben is jó lenne kicsit többet teremteni. Nem álmodozom az éves zöldségszükségletünkről, de ha legalább a felét sikerülne megtermelni, annak nagyon örülnék. 

Összességében azért elégedett vagyok, mert az idei mindenképpen teszt-évnek indult. Semmiképp nem akartam túlvállalni magam, hogy csalódás legyen - nos, ez azt hiszem, sikerült. 

Ami részleges kudarcként értékelhető, az a gyümölcs felhasználása. A körtét ugyan összeszedtem pálinkának, de a sok utánaolvasás és művelődés után, végül nem kezdtünk bele, mert mire szép mennyiségű körte összejött volna, az eleje gyakorlatilag elrohadt - márpedig, minőségi párlatot csak jó minőségű gyümölcsből lehet készíteni. Erre jövőre visszatérünk. Na, nem mintha versenyre akarnánk vinni a pálinkát, de ha már adott a gyümölcs, valamit kezdeni is kellene vele. Befőttet meg nem teszek el, annak ellenére, hogy Lovasi szerint az "egyiktől fekete, a másiktól pedig rózsaszínű lesz az élet". 

A kudarc azért részleges, mert az almatermés viszont gyönyörű, szorgalmasan szedem az almát, amit darálás után le tudunk préseltetni. Ez a projekt folyamatban van, a szedett alma nem rothad. 

Ezen kívül szilvafánk van még, aki említésre méltó, de neki még érnie kell. Szilvás pitéről álmodozom vele kapcsolatban, meg talán lekvárról (ebben még nem vagyok biztos, hogy bele akarok  vágni). 

Nagyon sokat kell még tanulnom, ahhoz, hogy ez könnyebben menjen, főleg türelmet és kitartást. Az egyetlen, amit szerintem százszázalékosan teljesítettem a tervből, az az volt, hogy ha valami nem sikerül úgy, ahogy kellene, akkor intézzem el egy vállrándítással. Tudatosítottam magamban, hogy bizony, ez nem a Lidl, hogy bemegyek a légkondicionált üzlethelyiségbe, és leveszem a polcról a friss zöldséget. (Amivel egyébként nincs semmi gond!) Kertet ápolni, és gondozni nem könnyű feladat, de én ezt akartam, választottam, és lehetőségem van rá, hogy tegyem, ezért azt hiszem igazán megengedhetem magamnak azt is, hogy ha valami nem tankönyvi tökéletes, akkor azt lazán engedjem. Na, ennyit erről. Így is kilométeres lett ez a poszt. 

Rengeteg képem van, tényleg csak néhányat töltök fel.

Ekkora az egész kert - az a fura bokor a dézsában, az alábbi padlizsán

Nem tudom, hol éltem eddig, de sosem gondoltam, hogy a padlizsánnak ilyen szép virága van

*A madarak az etetőből elvetettek néhány szem napraforgómagot. Ezt például a muskátlisládába sikerült bedobniuk, ahonnan még időben átültettem - sajnos baleset érte. Viszont jövőre jó lenne néhányat megtartani télre a madárkáknak. Annyit úgysem tudok megtermelni, hogy egy egész télre elég legyen nekik... 

Almafa és kerekeskút

Gyümölcsös

A másik Adél

 Tegnap délután fél négyre beszéltük meg Adéllal, hogy találkozunk a Keresztnél*.

Ladó szabadságon van, és tegnap reggel úgy kelt fel, hogy kifesti a konyhánkat. Mivel én délelőtt dolgoztam, délutánra pedig tervezett programunk volt, lett egy kis feszkó köztünk, hogy miért pont ma (azaz tegnap). Csütörtöktől itthon vagyok én is, ketten minden könnyebb - de nem, neki festhetnékje volt, úgyhogy végül belenyugodtam, hogy ez van, Adél egy hatalmas kupiba fog látogatni.

Délután a munkából hazaérve kicsit tovább nőtt a feszkó, Ladót zavarta, hogy jön Adél, de végül nem mondta, hogy mondjam le. Elfogyott a festéke is, mielőtt végzett volna vele, szóval nem nagyon találtuk egymást. Míg ő elment festéket venni a városba, én találkoztam a legújabb barátnőmmel. **

Nagyon szuper volt, mindent megcsodált, lelkesedett, fotózkodott, teljesen odavolt, hogy milyen fantasztikus hely ez, meg szemet vetett a mosogatógépemre. Mesélt ő is. 

Picit nagyobb területük van, mint nekünk. A párjával tavaly tavasszal ismerkedtek meg, a lánynak volt (van) saját, dunaparti háza. Adél egy menő multinál, a srác (Boldizsár, mondjuk) építészként dolgozott. Aztán elegük lett, egyfolytában álmodoztak csak, hogy majd egyszer így kellene élni - úgyhogy decemberben felmondtak a munkahelyükön, és jöttek volna már márciusban, de covid. 

Most egy jurtában élnek és egy lakóautóval oldják meg a tusolást. Boldi tervezett egy házat maguknak, építkezni fognak. Nagyon nehezíti a dolgukat, hogy itt minden nap esik 80 - de inkább 100 mm eső. Mi mázlisták voltunk a költözéssel és az akkori száraz időjárással, illetve Ladó kapásból az út járhatóvá tételével kezdett, míg náluk most épp nyakig ér a sár.

Egy összkomfortos házból, Budapest adta lehetőségekből és kényelemből hirtelen kikerülni a teljes nomád életbe egy összeszokott párnak is kihívás. Náluk most erősen hullámvasút van, ennél fogva szinte azonnal mélyebb dolgokról is beszélni kezdtünk. Nagyon csodálatra méltó a kitartásuk, ahogy küzdenek napról napra, célokat állítanak és újraterveznek. Drukkolok nekik, hogy meg tudják valósítani az álmaikat. 

Adél hozott nekem ajándékba saját készítésű citromfű-csalán teát, csalán szappant, macerátumot***, egy kis kézzel festett kavicsot és egy ásvány karkötőt. Nagyon meglepett a figyelmessége, és nagyon örültem - ennek a szappannak olyan illata van, hogy egész nap szagolgatnám - fogalmam sincs, mivel csal, de hogy ebben nem csak csalán van, az tuti. 

Végül Ladó is hazaért és látva, hogy milyen jól adélosokodunk így együtt, oldódott ő is. Néhány órával később a grillt is begyújtotta, szedtem pár zöldséget a kertből, Boldit is sikerült áthívni és a fene tudja hogy, de egy spontán kis grillpartit csaptunk egy átlagos hétfő este.

Ma pedig Ladó befejezte a konyha festését, és gyönyörű lett! Arra értem haza, hogy mindent berendezett egyedül, meleg ebéddel és frissen főzött kávéval várt haza. Olyan büszke és hálás vagyok, hogy ilyen ezermester. Így a fehér falakkal az ördögien csúnyára mázolt, zöld kemencénk is egész pofás. Ilonka néninek volt ízlése: megkopott barackszín árnyalat alapon, pálinka-mintás (szilva, körte, barack) hengerezés. Biztosan hiányozni fog a háznak ez a szép minta, de hát ez van, én boldog vagyok a fehér falaktól. Egyszerre lett világosabb és nagyobb a tér - a tisztaság érzés meg isteni!

Még olyasmi van, hogy megkopasztottam a bazsalikombokrot, és most, a friss festésillatot a bazsalikom illata írja felül. Nagyjából hat hét, mire teljesen kiszárad, és morzsolhatóvá válik. Alig várom! 

*Itt a hegyen úgy tájékozódunk, mi gyüttmentek, hogy vannak bizonyos jellegzetes tájékozódási pontok (kilátó, öreg körtefa (vagy 300 éves), vagy egy pasi, akit valamikor régen keresztre feszítettek, és érthetetlen módon nem megy ki a divatból, nem tudják megállni, hogy ki ne tűzzék őt újra és újra, úton-útfélen.

**Mikor Ladónak mondtam hogy bemutatom a barátnőmet, nekem halkan megegyezte, hogy ne nevezzek már a barátnőmnek egy random lányt, akivel alig beszélgettünk még. Néhány órával később Adéllal megállapítottuk, hogy ez egy ilyen női érzés, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete - avagy "megvan a kémia". Ha valakinek értem és értékelem a humorát az első negyed órában (és viszont) akkor az már  több, mint amire az emberekkel kapcsolatban általában számítok. 

***Ki tudja, mi az a macerátum? Én bevallom, nekem a google segített. 

Be kind

 Azt vettem észre, hogy mintha mostanában divat lenne utálni egymást. Random embereket a boltban, a migránsokat, a melegeket, meg kb. mindenkit.

Aztán, ahogy Léna nénivel egyre többet bandázunk, rá kellett jönnöm, hogy időnként én is felülök erre a vonatra. Észre sem veszem, de percek alatt tudok rosszakat mondani, kritizálni random embereket, akiket nem is ismerek. Léna néni egészen másmilyen. A kedvessége szinte ragadós. Ezt az is erősíti, hogy Buksival teljesen egymásba vannak habarodva. A kutyánk minden nap, reggeli után átsétál Lénához, egész nap ott van, mikor este megyek érte, szerelmes pillantásokkal néznek egymásra a nénivel, és alig tudom elvonszolni. Léna néni áradozik róla, hogy mennyire kedves ez az állat, időnként lefényképezi és tapintható közöttük a meghitt barátság. Teljesen el vagyok tőlük varázsolva. Az ő korosztályára az jellemző, hogy a kutya csak egy házőrző, ne menjen lakásba, ne legyen láb alatt, illetve egye meg a maradékot. De hát, Léna néni nagyon különleges ember, és ezt valószínűleg Buksi is érzi. Ezzel a kedvességével nagyon sokat tanít nekem, egy hét alatt teljesen átformálta a gondolkodásom.

Lehet, hogy itt a blogban nem jön át, de a való életben bizony vannak dolgaim, amivel mérgezem magam és a többieket. Mondjuk, pont a migránsokkal és a melegekkel nincs semmi bajom, de gyakran elhagyja a számat, hogy "tipikus magyar", meg pl. vezetés közben jobb, ha nincs mellettem kiskorú, mert bizony, sűrűn káromkodom az indexet hírből sem ismerő, szabályokat be-nem-tartó sofőrökre. Pedig. Fogalmam sincs, mit visz a puttonyában az éppen aktuális "tipikus magyar".

A hétvégén kerti partira hívott minket a helyi barátnőm. Két házaspár volt még ott, nagyon kilógtunk a sorból, hogy nem eszünk húst, nem nézünk tv-t, és időnként megcirógatjuk egymást. A párok gyakorlatilag folyamatosan alázták egymást, a férfiak a feleségeiket, a feleségek a férjeiket, folyamatosan ment az adokkapok. Egy óra elteltével komolyabban kellett vennem a borospoharat, annyira fájt, hogy ilyen nyilvánosan bántják egymást. Ha az én hibáimat, amikkel minden nap küzdök, Ladó így felnagyítva, a barátaim előtt kifigurázva az arcomba vágná, biztos lennék benne, hogy nem szeret engem. Mi lehet akkor ezekkel a párokkal, amikor maguk között vannak? Azon túl, hogy nekem ez egy szörnyű tapasztalat volt, nagyon tanulságos is. Mert elhatároztam, hogy innentől kezdve én kedves akarok lenni. Legalább feleannyira, mint Léna néni.

Tegnap jött a GLS futár, folyamatos kontaktban voltunk. Általában nem tudnak feljönni a hegyre az autóikkal, így mindig egyeztetni szoktam velük, hogy lemegyek a faluba, és átveszem lent. Így volt ez tegnap is, a futár egy fiatal lány volt, jól ki volt fáradva, helyettesített ezen a vidéken, és többször el is tévedt. Felajánlottam neki, hogy segítek, átnéztem a listáját, és az enyémen kívül egyetlen olyan csomag volt, ami fent van a hegyen, mindegyik másikat megtalálja a fő utcán. Megkérdezte, hogy felviszem-e azt az egyet, mondtam neki, hogy persze, aztán elbúcsúztunk. A cím, ahol mi lakunk, Kismiskahegyi út 22, a lány, akinek vittem Kismiskahegy 20. Gondoltam, ennek nagyon egyben kell lennie, hát a zakkant szomszédunk (neszenekedkedvesség) lakik a Kismiskahegyi út 22-ben, csak tudni fogja, hogy ki ez a lány. Meg is kérdeztem, mire az volt a reakció, hogy küldjem vissza, mert itt nem lakik ilyen. 

Hát azért engem nem ilyen fából faragtak, felhívtam a csomagon szereplő számot, és 15 perc múlva találkoztam a lánnyal a hegyi utak egyik kereszteződésénél. Kiderült, hogy a Kismiskahegyi út és a Kismiskahegy az két különböző cím. Végül is igen. 

A lány velem egy idős, azonos keresztnevű, zöld szemű, már nagyon nagyon furcsa volt. Itt a hegyen hatvan alatti nőnemű nem él, testalkatra pedig mindenki kapálógép (már megint milyen jóindulatú vagyok... De hát ez van, ezek a nők mind nehéz fizikai munkát végeznek, legtöbbször egyedül vezetik a háztartást, férjeik vagy elhaltak már, vagy masszív alkoholisták, ami majdnem ugyanaz. Sajnos ezzel kézenfogva jár a testalkat, a sport és az egészség elhanyagolása, legtöbbjük csak tévében lát olyat, aki másképp éli az életét. Elkalandoztam.). Elkezdtünk beszélgetni ezzel az Adéllal, pillanatok alatt kiderült, hogy ezer közös tulajdonságunk van, többek között ő is fest, vízfestékkel. Egy hónapja költöztek ide a párjával, el is panaszolta, hogy idegenként mennyi bántást kap a helyiektől, amit aztán ki is veséztünk, hogy bizony, sosem leszünk helyiek, de az egyetlen módszer, amivel itt békében lehet majd együtt élni ezzel a zárt közösséggel az az, ha akkor is kedvesek vagyunk velük, amikor ők nem azok. Mert egy idő után mindenki elfárad a szeretetlenségbe. Szóval találtam egy barátnőt ebben a kedvességi projektben. Jövő héten hétfőn át is jön kávézni.

Már nem ígérem meg, hogy írok róla, mert amikor ilyet teszek, sose írok...