Advent

Szombaton volt az első énekkaros fellépésünk. Meggyújtották az első adventi gyertyát, mi pedig énekeltünk a templomban. Utána sokan odajöttek hozzám a faluból, idegenek is, hogy megdicsérjenek, meg megkérdezzék, hogy hol tanultam meg szlovénül. Nem is nagyon hitték el, hogy nem tudok, csak pár apróságot (köszönni például). Elképesztően kedvesek voltak. Volt egy pillanat, amikor Ladó telefonált az anyukájával, én pedig néztem a templomot, meg a körülötte játszódó gyerekeket, és arra gondoltam, hogy milyen jó, ha az ember egyszer csak otthonra talál a világban.

Aztán megérkezett az első hó. 

Hajnalban Ladó próbált felkelteni, hogy az autókat rendezzük, mert esik a hó, és sok hó esik. Nem tudtam erőt venni magamon, arra ébredtem 5.30kor, hogy a kályhában pattog a tűz, kint esett 15 centi hó, Ladó meg elment már dolgozni.

Főztem egy kávét, aztán kilestem, és megállapítottam, hogy kell a hólánc, meg el is kell lapátolni, mert különben nem fogok tudni lemenni a hegyről. 

Aztán eléggé bestresszeltem, mert egyfolytában bénáztam a lánccal, nem tudtam rendesen felrakni. A hólapát irdatlan nehéz volt, nagyjából egy kilométeren kellett elkotornom a havat, közben csatakosra izzadtam a hajam, a bugyim, meg nagyjából mindenem. 

Fél nyolckor úgy éreztem összeesek a fáradtságtól, úgyhogy elláttam a kutyusokat, meg bementem reggelizni. Ekkor kicsit megnyugodtam, okosan elwhatsappoztam a főnökömmel, hogy késni fogok - ha ugyan beérek még ma - aztán felhívtam a legközelebbi szomszédot, hogy ha esetleg segítene feltenni a hóláncot, annak nagyon tudnék örülni. 

Jött is azonnal és akkor, ahogy odaért, kiderült, hogy a lapátolás-hóláncozás-izzadás szentháromságában valahol elhagytam a kocsikulcsot. Teljesen kikészültem (van pótkulcs, csak még nem kaptuk meg), mondtam a szomszédnak, hogy sajnálom, hogy hiába jött, de ez most nem fog így menni. Végigfuttattam gondolatban, hogy merre jártam már aznap: etettem kutyát, madarat, fényképeztem, lapátoltam (marhasokat), az a kocsikulcs gyakorlatilag bárhol lehet azon az egy hektáron. 

De a szomszédomat nem parafából faragták, tapogatta a havat, meg a kupacokat, amiket összedobáltam, mialatt a kétségbeesés és kimerültségtől a sírás határán hajtogattam neki, hogy hagyja a fenébe. 

Aztán egyszer csak ott volt a kezében a kulcs. 

Hirtelen nem is találtam szavakat, elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, kérdeztem, hogy hogyan csinálta, ő meg mondta, hogy nem tudja, véletlenül ott volt. De hát nincsenek véletlenek - mondtam erre én, és akkor pár másodpercig úgy meredt rám, mintha kínai lennék, én meg csak törölgettem a szemem. 

Kicsit vártunk, hogy kisírjam magam, aztán beültem a kocsiba, és minden elakadás nélkül sikerült eljutnom az útig, ahonnan csak lefelé kell már menni. Elköszöntünk, visszasétáltam letusolni, aztán eljöttem dolgozni. 

De előtte még kötöttem egy piros szalagot a kocsikulcsra, biztos, ami biztos. 

Bori első hóesése - pontosan úgy is viselkedik, el lehet képzelni, mennyire cuki 

Bikfic is nagyon éli a havat, annak ellenére, hogy szinte lebegő üzemmódba kell kapcsolnia. 

Mikor beültem az autóba, az összekapcsolódott a telefonommal, ezt a számot dobta be a Spotify.

"Megszületni a világra gyönyörű,

Benne lenni a világban gyönyörű,

De kiszületni a világból az a szép,

Elhagyni a csónakot a tengerért!"

Akkor persze anyára gondoltam, hogy elhagyta a csónakot a tengerért, meg arra, hogy mennyire nem szerette a havat, csak bentről. Érdekes, soha nem láttam, mi bennünk a közös, de amióta elment, azóta sokszor megtalálom, felfedezem őt önmagamban.

Hogy vagy

 Köszönöm mindenkinek, aki ilyen-olyan platformon jelezte, hogy gondol rám, mert hálás vagyok minden kedves szóért. 

Ezzel párhuzamosan a való életben utálom most ezt a kérdést, mert el lehet képzelni, hogy az ember hogy érzi magát, amikor meghal az anyukája (függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban állt vele).

Azok kedvéért, aki nem tudja elképzelni, leírom: szarul vagyok.

32 éven át volt anyukám valahol a világban, most pedig nincs. Vagy ha van is, nem elérhető többé.

Pajzsmirigybetegséggel korán leszázalékolták. Úgy emlékszem, ez akkor volt, amikor 8 éves lehettem és emlékszem mennyire aggódtam, hogy mi lesz velünk, ha meghal.

Hálás vagyok neki, hogy ilyen sokáig kitartott.

Az elmúlt tizenegy hónapban a bátyám halála után sikerült közel kerülnünk egymáshoz. Sikerült kimondani és feloldani a gyerekkori sérelmeimet, elmondani neki, hogy nem haragszom. Minden nap hívtam, és noha gyakran csak azt beszéltük meg, hogy "mit főzöl?", sokszor  utaztunk vissza az időben, elmékeket elemezni, sérelmeket gyógyítgatni. Sikerült meglepnie a szülinapomon, nekem is sikerült meglepnem őt. Kérdezte, hogy miért, hiszen nem is kerek, én pedig azt válaszoltam, hogy nem várok kerek évfordulóra, mert most van most.

Közös életünk legszebb tizenegy hónapja volt.

Egyetlen dolgot nem tudtunk megbeszélni: apámat. Elfogadta, hogy apám miatt nem látogatom, próbált győzködni, hogy "de, apád jó ember" - én pedig próbáltam meggyőzni, hogy bizony, apám nélkül is lenne élet a bolygón. Beszélgettünk arról, hogy örültem volna, ha annak idején elválnak, ő pedig elmondta, hogy ő annak örül, hogy nem.

Nehéz most, hogy nincs, de tudom, hogy legalább nem fáj már neki semmi, se az élet, se az élet hiánya.

Végtelenül szomorú vagyok. 

Jól jönne most egy felnőttkölcsönző, valaki, aki segítene elintézni minden függőben lévő ügyet, aki elmondaná, hogy melyik hivatalban mit és hogyan kell intézni, mert sajnos apám alkalmatlan rá. Semmiben nem együttműködő, a legutóbbi húzása az volt, hogy megfenyegette a temetkezési vállalkozót, hogy bepereli, amiért az nem az ő nevére állította ki a számlát. Jó lenne kiírni magamból ezeket, de sokszor még magam előtt is szégyellem, hogy ilyen ember az apám. 

A dolgok megváltoznak

 Például sosem gondoltam volna, hogy ennyire fájóan üres tud lenni egy "Anyja neve" rubrika. 

Gyász

 Akartam írni egy bejegyzést arról, hogy a bátyám halála óta végre először érzem azt, hogy tudok lélegezni.

De az előbb hívott az apám, hogy meghalt az anyukám.

Reggel még beszéltünk. 

Rézrozsdaszín gombanevelde

 Nagyon cukik kedvesek vagytok, úgy örülök, hogy szeretitek ezeket a képeket. Nem válaszoltam mindannyiótoknak egyesével, de azért most elmondom, hogy nagyon jól esik minden kedves hozzászólás. Sosem voltam népszerű, ezért most a népszerűségem csúcsának tartom, hogy kb annyian olvastok, amekkora egy fél osztály, és ha belegondolok, a valóságban sosem kedvetlek egyszerre ennyien. Tudom jól, hogy csak egy kis szeletet adok itt magamból és az életben lehet, hogy egy csomó olyan tulajdonságom van, ami miatt szóba sem állnátok velem. Az is tény, hogy tulajdonképpen ezt a blogot nem azért kezdtem, hogy emberekhez kapcsolódjak, mégis lett egy ilyen hozadéka, és nekem ez igazán örömet okoz.

Na, de elég az ömlengésből, a tárgyra térek. 

Nem hiszek a véletlenekben, de attól még történhetnek.

Történt pedig egy fura egybeesés*, hogy Pitykegomba írt egy bejegyzést a gombákról, mire másnap rábukkantam a fáskamrában egy darab fára, amin az egyik gomba próbál életben maradni. Poppy kérésére íme:

Eléggé ki van száradva, de most kitettem az erdőbe, hátha nevel majd valamikor termőtesteket. Nem annyira jó kép, mert elég bénák a fények, de ennek ellenére remélhetőleg látszik, és ezzel együtt nagyon remélem, hogy ez gomba, nem pedig valami ciános kotyvalék.

Jó szándékú bolond módjára megsétáltattam. Igen, a gombát. Bori pedig elkísért, közben végig azt leste, mikor dobom el. 

*mivel nem hiszek a véletlenekben, azóta sem értem, mit akar jelenteni ez az egybeesés. 

Kis képes november

Vidéki romantika

Romantikus dolog vidéken élni. Esténként a tűz ropogását hallgatni, nézni a narancs lángok táncát, később a hamvadó parázzsal elaludni. 

Annak aztán pláne megvan a romantikája, amikor egy esős nyálkás délutánon gimicsizmában talicskázza be az ember a fát a házba, egy rossz lépés és egy kölyökkutya segítségével egy pillanat alatt a seggén csúszik a sárban és válogatott magyar varázsigékkel bűvöli a kiborult talicska fát, mintha ezzel meg lehetne változtatni bármit.

Vannak jobb napok, amikor nem borul fel a talicska, vagy nem esik az eső. Kifejezetten szerencsés* vagyok, hogy gyújtósszeletelés közben még nem vágtam le egyik végtagom sem, és a kutyák is mind életben vannak**.

Persze amikor van időm, kedvem és energiám fényképet készíteni, olyankor minden annyira kis idilli, mintha soha nem történne anyázvaseggencsúszás, mintha a vidéki élet csupa móka és kacagás lenne, faforgács illatban úszó szálkamentes kandallómeleg. Pedig hozzá tartozik, hogy a fával megpakolt furik marha nehéz, bizony a második kör után már csavarni lehet a bugyimból az izzadtságot. 

Begyújtás előtt végigborítani a tálca hamut a ruhán, vagy a konhya közepén és elfelejteni kihúzni a szellőzőt, hogy a füst nehogy kimenjen a kéményen, hetente egyszer kötelező. 

A gyűjtemény kedvenc darabja pedig, amikor éhesen és fázva hazaérkezem, és a másodperc töredéke alatt eldöntöm, hogy a meleg fontosabb, mint a kaja, de hogy addig se éhezzek, felmarkolok egy pilótakekszet, majd egyik kezemben a keksszel, másikban az alágyújtós kockával az utóbbiba harapok bele. Na, olyankor érezem igazán, hogy az élet gyönyörű. 

Aztán mégis: esténként a tűz ropogását hallgatni, nézni a narancs lángok táncát, később a hamvadó parázzsal elaludni igazi, vidéki romantika. 

*csak a színtiszta szerencse! Hiába gyakorlat teszi a mestert, ennyi idő után sem sikerül elsőre eltalálni a kisbaltával a fát, bármennyire koncentrálok, jógalégzek közben. És igen, lehet, hogy ez valamikor férfimunka volt, de sikeresen emancipálódtunk. Vagy mégsem? 

**mindegyiknek ott van éppen dolga, ahol a baltával pszichothrillerkedem, érthetetlen.