Atomjó

Érzi más is úgy, hogy a háború árnyékában nincs értelme semminek? 

Tegnap voltam nyelvórán, amin botrányosan szarul éreztem magam, de aztán hazafelé rájöttem, hogy azért, mert szarul vagyok és nem feltétlenül azért, mert az óra volt szar. 

De amúgy persze, az óra is szar volt. Kb. 20-an vagyunk és nálam talán mindenki idősebb, de ez még akár jó is lehetne. A probléma az, hogy lemegyünk óvodába, és kórusban kell kántálni az új szavakat. Utána "párokban" kell dolgozni, és olyan információkat kell elmondani magamról random idegenek előtt az éppen tanulni vágyott nyelven, hogy hány éves vagyok és mi a telefonszámon. Engem ez rohadtul zavar, akkor is, ha értem a koncepciót. Lehet, hogy a kovid miatt, de olyan érzés, mintha pucéran kellene mászkálnom az utcán. Ha Ladó nem támogatna benne, lehet, hogy már a következő órára sem mennék, de még így is nagyon rezeg a léc, hogy akarom-e folytatni.

Főleg annak fényében, hogy háború lett közben. Hogy azt mondja, Ukrajnában és Romániában a 18 és 60 év közötti férfiak már nem hagyhatják el az országot. Hogy csak idő kérdése, hogy nálunk mikor lesz ilyen. Aki esetleg még nem gondolt bele: Ukrajna a szomszédunk. Persze "jó", hogy Vityunak kakis a nyelve az orosz király fenekétől, de ugye két lovat még ő se tud megülni egyszerre, akármekkora sztár.

Tegnap délután megállított a bolond német szomszédunk, hogy áprilisban szülinapi bulit rendez és szeretettel meghív minket is. Bénultan bólogattam, hogy persze, köszönjük, ott leszünk. Aztán felnyomtam a zenét a kocsiban az utolsó 500 méteren, hogy ne halljam, hogy azt gondolom, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán leszünk még a világon.

Bábel

 "- Á, a zene... -... - Varázslatosabb bármely mágiánál. -"

(Albus Dumbledore)

Nem nagyon tudom kifejezni, hogy mennyire élvezem a péntek esti szeánszokat. Szinte minden hétfőn azzal megyek be az irodába, hogy "huhú, pénteken kórus!", csütörtökön meg már egyébre se tudok gondolni, csak arra, hogy másnap este vajon mit fogunk énekelni, lesz-e új darab.

Amikor angolul kezdtem tanulni (még óvodában), nem gondolkodtam azon, hogy hogyan épül fel egy idegen nyelv. Sokáig nem esett le az sem, hogy  azért tanuljuk, mert más országokban nem magyarul beszélnek. Nem tudom, mikor világosodtam meg ezen a téren, de arra emlékszem, hogy nagyon nagy csalódás volt felismerni, hogy McGyver nem tud a nyelvünkön - mi több, nem is létezik, csak egy színész bohóckodása az egész. Aztán amikor középiskolában franciául kezdtem tanulni, akkor azt gondoltam, hogy egy ilyen átlagos aggyal, mint az enyém, lehetetlen megtanulni egy komplett másik nyelvet. (Nem is tanultam meg soha franciául. Se.) Aztán amikor először utaztam ki Angliába dolgozni, akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy egy nyelv nem csak szavak és nyelvtan, hanem valami élő dolog, tele különféle emberrel, érzelemmel, dallammal, sokszor tájakkal. Tulajdonképpen Wales-ben hallottam először anyanyelvi angolt, ami annyira megragadt bennem, hogy évekkel később, mikor visszamentem dolgozni Sheffield környékére, akkor az ottani emberek azt gondolták rólam, hogy Wales-ből jöttem. Nem beszélem helyesen az angolt, nincs nyelvvizsgám, de amióta thaiföldi sógornőm van, sokat használom, otthonosnak érzem. Könnyed és természetes. 

Aztán jött a német. Hogy ezzel a nyelvvel én mit összeszenvedek, azt nem tudom elmondani. Valami zsigeri ellenállás van bennem, de hiába, azért csak bekúszott az évek alatt ez és az, sokat segített Luca az elején, később egy nyári tanfolyam. Egy B2-es tesztet nem tudok megírni hibátlanul, de rendszeresen beszélgetek a postán, a szomszéd kislánnyal, az irodát bérbe adó nénivel, illetve, hát ilyen munkám van, úgyhogy elég sokfajta hivatalos levelet meg tudok már írni az adóhivatalnak, vagy akár a társadalombiztosítónak. Ma például annyira elhavazódtam a papírmunkával, hogy inkább elintéztem németül egy telefont a Landespolitzeidirektion-nak időpontért, minthogy nekiálljak annak, ami valóban fontos. Szóval, az évek múlásával, lassan kezdek úgy tekinteni magamra, hogy nem tudok németül, de azért boldogulok.

Visszakanyarodva kicsit oda, ahonnan indultam, most itt a szlovén nyelv, amit hetente 2 órában énekelgetek. Amikor elkezdtem beszélni németül, úgy gondoltam, hogy egy nyelv megértéséhez nagyjából 80%-ban a beszélt szavak, illetve a nyelvtan szükséges, de azért 20%-ban a kontextus, a hanglejtés, és a mimika is hozzátesz. Sokkal hamarabb kezdtem érteni, mit mondanak nekem, mint megfogalmazni azt, amit akarok. És most, a szlovén nyelv kapcsán, ennyi hónap elteltével viszont azt érzem, hogy maguk a szavak és a nyelvtan alig jelent valamit. Például, nem tudom, mi az a szó szlovénül, hogy "hangosabban", vagy "gyorsabban", mégis pontosan értem, mit akar a karvezető - de ez nyilván azért egyszerű, mert annyira sokezer dolgot nem lehet kérni egy dallamal kapcsolatban. (Kivéve, ha barokk. A barokkban minden lehetséges.) Visszont volt, hogy mesélte (már a karvezető), hogy a szlovén kultúra napja alkalmából kitüntetést kapott, és mielőtt lefordították volna nekem, már értettem az egészet, amit mondott, pedig külön egyik szót sem, csak valahogy az egészet egyben. Mintha érezném, amit mond. Történt olyan is, hogy kérdezte szlovénül, hogy hány éves vagyok, én meg válaszoltam magyarul - holott azelőtt és azóta sem tudom, milyen szavakból áll össze ez a kérdés szlovén nyelven. Furcsa. Talán egy kicsit a "varázslatos" a megfelelő kifejezés. 

Végül pedig itt van a világ egyetlen közös nyelve: a zene. Jobban szeretnék inkább tehetséges lenni a zenében, mint "okos". Többször előfordult, hogy kihalt az alt és én voltam az egyetlen a szólamunkban. Letett elém egy teljesen ismeretlen kottát, amit  hibátlanul és tisztán első ránézésre blattoltam, de kotta nélkül nem tudok pl. tercelni egy bármilyen ismeretlen, vagy akár ismert dallamra. Találkoztam olyan emberekkel, akik meghallottak egy dallamot és gyakorlatilag azonnal, lélekből hozzá tudtak énekelni egy másik szólamot. Számomra ez jelenti az igazi zenei tehetséget és hát ez nekem pont olyan csoda, hogy emberek képesek egyszerre 3 (4 vagy még, több) nyelven folyékonyan beszélni. Azért persze fürdőzöm az elismerésben, amit kapok a többiektől, függetlenül attól, hogy tudom, ez egy tanult dolog. Nade, rövidre fogom most már: képzeljétek el, azért, hogy növeljem az agyamon uralkodó bábeli káoszt, jövő héttől szlovén nyelvtanfolyamra fogok járni.

Normális vagyok-e? 

Mintha nem jönne megállíthatatlanul a tavasz (végre) és nem lenne ezerehatszáz dolog a ház körül és a kertben.

Mintha nem hanyagolnám el így is durván ezt a szegény blogot.

Can't wait for spring to come

 Pontosan a fejem búbján nő egy ősz hajszál*. Na, attól a hajszálamtól a nagylábujjam körme hegyéig** teljes (nem túl nagy) terjedelmemben várom a tavaszt. Erre mondjuk rátesz egy lapáttal, hogy minden héten friss tulipáncsokrot hozok haza, és marhára elkeserít, hogy tegnap reggel még havazásra ébredtem.

Eltűntem.

Olyan elegem van most mindenből és mindenkiből, hogy magamat is nehezemre esik elviselni. Ugyanakkor őszintén örülök, amikor rámír valaki, hogylétem felől érdeklődve. Sosem értettem, hogy tudok egyszerre ennyire ellentétesen érezni, nos azt hiszem, ezt sem most fogom megfejteni.

Van jó és kevésbé jó történés.

A jóval kezdem.

Ladó elment felülvizsgálatra a veséjével, mert a kovid után erősen fájlalta a jobb oldalát - amit én azonnal vakbélgyulladásnak diagnosztizáltam, és kis híján kórházba vittem. Szerencsére az osztrák háziorvosa csinált neki egy tesztet, ami kimutatta, hogy a vakbelének semmi baja, így végül ultrahangra ment, ahol megállapították, hogy a jobb oldali veséje teljesen tiszta, a bal oldalon lévő legnagyobb ciszta mérete pedig jelentősen csökkent. Mivel a tudomány nem tartja bizonyítottnak a kezelést, amit az elmúlt (még nem teljesen egy) évben kapott, ezért nem írok róla bővebben. A magam részéről teszek a tudományra, ha ilyen szuper eredményeket lehet elérni. Az ismeretlen eredetű fájdalom amúgy 2 nappal később elmúlt. (Később a sarkába költözött, de ezen már csak nevettünk.) 

Ezt csak úgy ideteszem, mert ezekkel van most tele a telefonom - meg az agyam is: álmomban tulipánhagymákat csempészek idegen bolygókról - tényleg teljes lelkemből várom a tavaszt.

A kevésbé jó, hogy Bikficnek kilyukadt a bundája - bár azért ebben meg az a jó, hogy hamarosan felépül. Bori kutyánk ivaréretté vált és az állatorvosunk javaslatára csak ezután visszük majd ivartalanítani.  Faluhelyen nem meglepő (sajnos), hogy ilyenkor szerelmes lovagok tűnnek fel a látóhatáron. Borit mindenféle módon próbáltuk korlátozni, de egy ponton (két, apró cafatokra tépett ajtó után) elengedtük a kérdést. Ez a pont egy éjjeli órán jött el, ahol mind a három eb kezelhetetlenül megbolondult, akármilyen formációban szeparáltuk őket - még az amúgy teljesen nyugodt, ivartalan Buksi is kiborult. Türelmemet vesztve mindhármat kiengedtem az udvarra, tomboljanak, reggel beszélünk.

Reggel meg az lett, hogy ugyan mindenki itthon volt, egy négylábúval többen lettek a kelleténél. Bori udvarlója Bikficet megrongálta. Szegény kicsi tacskó, jelleméből fakadóan beleállt a harcba, hajnalban véresen sántikált elő a pajtából. A szívünk szakadt meg, nem tudtuk eldönteni, mennyire súlyos az állapota, viszont mindkettőnk munkahelye épp abban a lehetetlen helyzetben van (volt), hogy be kellett mennünk. Munka után bevittük Szombathelyre a Noé Állatambulanciára, mert akkor még mindig nem állt el a vérzése. Szörnyen festett szegény és meg voltunk győződve róla, hogy bentfogják, de szerencsére jobban meg voltunk ijedve, mint amilyen súlyos volt a helyzet. Az ambulancián szuperkedves, fiatal lányok dolgoztak, néhány perc alatt megállapították, hogy a gerince nem sérült. Csináltak ultrahangot is a kedvemért, pedig a doktorlány*** egészen biztos volt benne, hogy nincs belső vérzése, gondolom látott már ilyet. Fantasztikusak voltak, egyetlen percet sem kellett várakoznunk és negyedóra alatt végeztünk. Bikfic azóta javul, ma már csóvált is, egyre hosszabb sétákat tesz, sőt, egy vakondtúrásnál mintha hosszabban időzött volna, azon tanakodva, hogy fúrjon-e egy lyukat. Azon túl, hogy nagyon boldog vagyok, hogy rendbejön, borzasztóan sajnálom szegényt, abszolút a saját hibámnak tartom, hogy ez megtörténhetett vele. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, nem lesz legközelebb, hiszen Bori hamarosan megy ivartalanodni.

*újabban több is van. Azt hittem, később jönnek majd, meg azt is hittem, hogy majd idegesíteni fognak, tévedtem, mindenben. Ebből is látszik, milyen éretlen vagyok még.

**Tegye már fel a kezét, akinek hegyes a lábkörme/lábujja? 

***Ladóval nagyon csodálkoztunk, mert az egész ambulancián minden dolgozó lány volt, és mindenki 30 (de inkább 25) alatti. Ezzel együtt profi, higgadt hozzáállás és eszméletlen jó légkör: olyan az egész hely, ahová jó belépni. Néhány éve Szombathelyen az állatklinikához volt szerencsém, nem tisztem az ítélkezés, de teljesen az ellenkezőjét tapasztaltam. Elképesztő, hogy ekkora különbség van ezek között az intézmények között (is). 

Afterparty

 Olyan érzésem van, mintha a szervezetem nyugdíjazta volna a víruskát, aki most az agyam egy kis zugában, karanténban van. Egy kellemes kis szobát kapott ahol hintaszékben ücsörögve, gyertya és kandallófénynél kötöget, és a kötésminta beleszövi magát az álmaimba.

Tehát rendkívül színeseket álmodom. 

Valamelyik éjjel egy nagyon régen látott barátommal találkoztam, aki gyakorlatilag teljesen eltűnt az életemből. Egy gyönyörű lánnyal volt, én sokáig csak néztem őket messziről, és próbáltam úgy tenni, mint aki nincs ott. Aztán meglátott, odajött hozzám, és megölelt. Én pedig felriadtam, mintha valami rosszat csináltam volna, és arra ébredtem, hogy átizzadtam a pizsamám.

Ladó is nagyon álmodik, pedig ő soha nem szokott, vagy nem szokott emékezni. Ma reggel azt mesélte, hogy a Holdon voltunk mi ketten, és kovid teszteket kellett megsemmisítenünk. Jól esett, hogy ott voltam vele én is.

Más, TMI*, csak az, olvasson apróbetűt, akit érdekel.

*Az én svájci-óramű pontossággal működő ciklusomat felrúgta a vírus. Nagyjából két héttel korábban jött meg, teljesen irreális időpontban. Persze biztos vagyok benne, hogy a testem tudja, mit művel, valószínűleg a legjobb tisztító módszert hajtja végre, amit ismer, de közben azért igen érdekes. Reméljük, ezzel kifújt a meglepetésekkel idén. 

Így volt, így vagyunk

Édesek vagytok, köszönöm a jókívánságokat. Szerencsére jól vagyunk, minden nap egyre jobban, én pedig nem győzök hálás lenni. Most elmesélem hogy volt, és kérlek benneteket, ne háborodjatok fel nagyon. Meg kicsit se.

Szóval.

 Péntek este arra értem haza kórusról, hogy Ladó lázasan fekszik. Szombaton reggel érkezett meg a pénteki pcr teszteredménye, ami azt írta, hogy negatív. Azért elmentem a patikába, és vettem egy gyorstesztet, de az is azt mutatta, hogy negatív. Nem maradt más, arra gondoltunk, azért lázas, mert begyulladt a bölcsességfoga.

Ausztriában működik egy otthon végezhető pcr teszt, aminek linkelem a videóját. A lényeg az, hogy telefonon kell regisztrálni egy alkalmazáson keresztül, taj kártyára a patikából ingyenesen lehet kérni adott darabszámú tesztet, amit bármikor, bárhol el lehet végezni. A mintát be kell dobni a kihelyezett pontok bármelyikén (patikában, vagy pl. Spar-ban is), amit 24 óra alatt kiértékelnek és az alkalmazáson belül értesítenek az eredményről. Szerintem zseniális találmány lehetne, ha érne bármit, de ezt mindjárt kifejtem. Volt nekünk itthon ebből a tesztből két darab.

Hétfőn felhívtam a háziorvosom, hogy fáj a fejem. Tényleg nem voltam valami jól, de igazából azért akartam táppénzre menni, hogy Ladót ápoljam, akinek akkorra állandó 38,4-38,6 fokos láza volt. A háziorvosom küldött tesztautót nekem, ami úgy volt, hogy idetalál, de aztán természetesen eltévedt, és mi mentünk utána. A gyorstesztem azonnal negatív lett, levettek egy pcr-t is. Aztán, mivel Ladót nem tesztelték le, ő készített egy itthoni pcr-t, amit egy kollégája kivitt az osztrák patikába, kiértékelni. Ezután pedig vártunk, Ladó láza rosszabbodott, szájzárat kapott a foga miatt, enni, de inni sem nagyon tudott. Nekem pedig elkezdett fájni a hátam.

Ladó tesztje kedden ismét negatív lett, de szerdára már olyan rossz állapotban volt, hogy felhívott egy magánfogorvost, hogy elmondja, hogy napok óta lázas, de minden tesztje negatív, megnézné-e. A doki igent mondott. Igen, szerda reggel. Miután elment fogorvoshoz, nagy nehezen elértem a háziorvosom, hogy ugyan mikor lesz eredménye a hétfői tesztemnek, mert nem kaptam semmiféle értesítést, mire a háziorvosom közölte, hogy márpedig pozitív vagyok, nyugodjak meg, majd keresnek. Ja, és ha már így hívom, írna fel nekem gyógyszert, váltassam ki egy egészséges emberrel a patikában.

Írtam Ladónak, akinek ekkorra már a fogát ki is húzták. Hozott gyógyszert, mire hazaért, már beszéltem egy ÁNTSZ-es nővel, aki értesített róla, hogy mindketten karantéban vagyunk. Ezután megkaptam a teszteredményemet az ügyfélkapumon is. Na és akkor erre írtam fent, hogy ne akadjatok ki nagyon, egyszerűen Ladó sokszoros negatív teszttel indult el a fogorvoshoz, akit minden részletében tájékoztatott a kialakult helyzetről, aki ennek ellenére, illetve ennek tudatában fogadta őt. Tudom, hogy nem lett volna szabad elmennie itthonról, amíg meg nem jön az én pcr eredményem, de ekkorra már olyan rosszul volt, hogy képtelenség volt, hogy elviseljen ezzel még egy napot.

A foghúzás után megkönnyebbült, de a láza felment 39,7-re.

A gyógyszer, amit kaptam, állítólag nagyon jó. Az egész családunk azzal nyomasztott, hogy AZONNAL szedjük be mindketten - úgy, hogy kaptam egy papírt arról, hogy a gyógyszer át nem ruházható. A dobozában nem volt betegtájékoztató, csak annyit írtak rá, hogy első nap kétszer nyolc darabot kell bevenni belőle. Online megkerestem a betegtájékoztatót, ami többek között azt írta, hogy heveny vesekárosodást okozhat, illetve rendellenes magatartás léphet fel, például "hirtelen futásnak eredés, illetve fel-alá járkálás" jelentkezhet. Gondolom emlékeztek még rá, hogy Ladónak policisztás vesebetegsége van, és ugye mondanom sem kell, hogy azt sem szerettem volna, hogy az akkor már hatodik napja lázas ember indokolatlanul elkezdjen futkározni, úgyhogy akármennyire is akarta a család, hogy adjam be neki ezt a gyógyszert, nekem minden idegszálam tiltakozott ellene. Arról, hogy én szedjem be, szó se eshetett. 45 kg vagyok (bár most úgy néz ki, ez a hét fogyasztott rajtam pár kilót), nem különösebben beteg, hogyan szedjek be egy lónak is megterhelő adag bogyót? Na, és akkor eljött a szerda éjjel, amikor azt hittem, megőrülök.

Mert utólag könnyű okosnak lenni, de amikor benne van az ember egy helyzetben, akkor csak remélni tudod, hogy amit teszel, az majd segít. Gyógyteákat főztem, óránként itattam Ladót, néha egy-egy gerezd narancsot is sikerült beletuszkolnom, de különben az egész időszak arról szólt, hogy egy jeges marok szorongatja a szívemet a bordáim között. Csütörtök reggel már könyörgött, hogy adjam neki a kovid gyógyszerem. Borzasztóan őrlődtem, mert ha nekiadom, és megöli, akkor én leszek a hibás. Ha nem adom neki, és úgy hal meg*, akkor is én leszek a hibás. Úgyhogy főztem teát, adtam neki C-vitamint, és reméltem, hogy elfelejti, hogy vannak gyógyszerek a házban. De nem felejtette el, és amikor már délután is a gyógyszerért könyörgött, akkor adtam neki egy fél panadolt. 

Ami végre levitte a lázát, és amitől aludt egyhuzamban négy órán keresztül, úgy, hogy közben csatakosra izzadta a pizsamáját, meg a köntösét, meg az egész ágyneműt. És akkor este kilenc órakor úgy ébredt, hogy elment zuhanyozni, és azóta nincs láza. Illetve nagyjából ezzel egyidőben mindketten elvesztettük a szaglásunkat és az ízérzékelésünket.

Pénteken ismét csinált egy itthoni pcr tesztet, amit egy kollégája ismét kivitt, aminek az eredménye lássatok csodát: negatív. De most ezek után én nem tudom, mit mondjak. Hogy van ez, hogy én vagyok pozitív, akinek kb. semmi baja, és ő a határozott negatív, azok után is, hogy az ördög hét napig fogta a bokáját? Na mindegy, igazából teljesen kész vagyok, örülök, hogy végre napok óta láztalan, és ugyan nem jóízűen, de újra eszik.

Most meg a fél család rajtam nevet, hogy "fél panadol", amikor kb hat év alattiaknak adnak fél panadolt, de én tudom, hogy abban a helyzetben ez tűnt a legjobb megoldásnak. Akartam segíteni neki, de azt is akartam, hogy bírja a lázat, ameddig bírni lehet, hiszen a szervezetnek ez egy természetes védekező mechanizmusa, és értem én, hogy vicces, de engem is értsenek meg. Nem érezném jobban magam, ha korábban levittem volna a lázát, de most cserébe vesetranszplantációra (jól van, nyilván túlzok) kellene várni.

A teákról meg annyit, hogy lándzsás útifűteát főztem, kakukkfűvel. Később, amikor Ladó kérte, hogy főzzek már valami mást is, akkor kamillateát, kakukkfűvel. Persze, azonkívűl, hogy más lett a színe, nagyon nem éreztük a különbséget. Nekem szép lassan jönnek vissza az alap ízek, mint a sós és az édes, de a kávéból még mindig csak kb melegvizet érzékelek.

A szomszédunk hordja nekünk a friss zöldségeket, amiből levest főzök, minden élvezet nélkül. Különben jól vagyunk, szerdán szabadulunk, még éppen karácsony előtt. Persze nem megyünk sehová, se karácsonykor, se utána, porcikánk se kívánja, csak fekszünk kint a ház előtt a napozóágyban, és nagyon értékeljük, hogy sokat süt a nap, és szép lassan visszatérhetünk a mindennapi teendőkhöz.

*Utólag azért értem én, hogy nem volt akkora életveszélyben, de képzeljétek el, hogy egy erdő közepén vagytok egyedül, egy lázas beteggel, tele hiteles és hiteltelen információkkal, nulla orvosi támogatással. És utólag nagyon szépen, "szerencsésen" alakult minden, de alakulhatott volna másképp is, és amikor benne voltam, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az a jó, amit teszek.

**Az elejére kellett volna írnom, és csupa nagybetűvel, de már mindegy, itt marad: VIGYÁZZATOK MAGATOKRA és egymásra.

Kovid

 Persze, hogy kovid, persze, hogy karantén, persze, hogy még egy begyulladt bölcsességfog.

Jöhet 2022. Én idénre elveszítettem a szaglásom humorérzékem.

Valami világos

 Szerda éjjel behavazzott nálunk.

Nagyon szeretem a karácsonyt, de még mindig nincs adventi koszorúnk, és azt hiszem, idén nem is lesz. Elengedtem ezt a témát, Ladó épp lázasan fekszik, ezek után pedig tényleg csak annyit szeretnék kérni, hogy éljünk még amennyit lehet, szeretetben és békében.