A kutyaól (és egy kis dühöngés)

 Avagy egy terménytároló láda második élete.

Persze, Ladó ötlete volt, ahogy a petúniák is. 

Május 6. / Július 26.

Az énekkarra járásom óta eléggé kiterjedt szociális életünk lett, annyira, hogy a hétvégén nálunk bulizott a fél falu. Mindenki azt mondja, "szépek a virágaid" - mire Ladó eléggé csalódott fejet vág, és csak olyankor derül fel, amikor ezzel a hangsúllyal reagálok: "A virágaink, ha nem haragszol drágám!"

Léna néninek nyári szünete van, ezért a kutyák kétharmados többséggel nála panzióznak. Az öregek minden nap ott vannak, ha Léna néni kint alszik, akkor éjjel is vele maradnak. Szerintem tudják, hogy örülök neki, hogy vigyáznak rá, és persze az sem utolsó, hogy Léna néni rajongva szereti őket.

Az egyharmados kisebbség pedig Bori. Időnként megnézi, hogy mi a helyzet a falka többi tagjával, de negyed óránál sosem marad tovább. Végtelen hűsége megható. Ő egyébként sem az a mindenkivel pajtizós típus, a nőkkel is nehezen barátkozik meg, de a férfiaktól egyenesen fél. Próbálom bátorságra tanítani, de azt hiszem, ez már a személyisége része, ezért sok változást ebbe nemigen tudok neveléssel elérni. Tulajdonképpen nem bánom, hogy nem haverkodik mindenkivel, sőt, kifejezetten jó, hogy nem olyan, mint a másik kettő, akik egy rablógyilkost is képesek volnának összepuszilgatni, de azért nem bánnám, ha nem félne ennyire, mert senkinek nem jó félelemben élni. Talán idővel kinövi.

Más.

Nem szoktam ilyet, de már nem bírom.

Nagyon elegem van. Nem akarunk szervezni egy parasztlázadást, vagy ilyesmi? Vasárnap erdőkerülőt játszottunk Ladóval, és azt láttuk, hogy elképesztő mennyiségű száraz, tűzifának való elhullott fa van az erdőkben, amit "csak" ki kellene tisztítani. Nem tarvágást csinálni, egyszerűen kiszedni a különböző okok miatt kidőlt fákat. Láttunk olyan lábon száradt akácot, amiből nekünk egy egész szezon fűtése kijönne. Elképesztőnek tartom, hogy ennyire idióták ülnek ott. Miért nem ilyen rendeletet hoz a kormány, hogy például mindenkinek kötelező legyen a saját erdeje tisztán tartás? Szedjék fel a száraz, lehullott ágakat, ad annyit az erdő, amiből bőven lehetne fűteni. Ja, hogy azzal több a munka, mert többször kell a tűzre rakni belőle, mert "aprófa"? Áh nem, egy kis többlet munka helyett pusztítsuk ki inkább a madarak élőhelyét, gratulálok! Persze, biztos megint félreérthetően fogalmazott.

Eközben Németországban azt szeretnék előírni, hogy a kertes házakban élő emberek kötelezően termeljenek zöldséget. Erre felháborodott cikkek születtek, arra hivatkozva, hogy az embereknek nincs idejük kertészkedni, mégis mit képzel a német kormány? Tévézni persze van idejük, meg videójátékozni. Akkor minek megy valaki kertes házba lakni? Azért, hogy felszórja az udvarát murvával? Tényleg ennyire nagy probléma dolgozni? Komolyan ekkora gond lemondani napi két óra fészbukkozásról, ahelyett, hogy a földet művelnék az emberek? Mert amúgy ennél többet nem fordítunk mi sem a zsebkendőnyi kertünkre, mégis terem benne minden. Nyilván tisztelet minden kivételnek, de sajnos ők vannak kevesebben.

Nem tudom, minek kellene történnie, hogy az emberek felébredjenek. Nagyon el vagyok keseredve, és sajnos már az sem vígasztal, hogy nekünk itt az erdő mélyén buborék életünk van, mert nem akarom megtudni, hogy vajon meddig tart kiirtani az erdőt, vagy államosítani az egészet "válsághelyzetre" hivatkozva?

Mondjatok valami jót.

Kis nyári képgyűjtemény

*

*Ti tudtátok, hogy a főttkukorica akkor lesz finom, puha és édes, ha a levelében fő? Ezt még anyukámtól tanultam. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy amit főzök, az mindig merő egy adta rágós, ízetlen valami, míg egyszer anyával főztem és szólt, hogy ki ne dobjam a levelét meg a szakállát, mert attól lesz finom. Ha nem tudtàtok, próbáljátok ki! 

Veszteség

 Találtam egy magára hagyott, félig kihűlt testű kölyöksünt. Megpróbáltam életben tartani. Második közös esténken már magától evett, lelapította a tüskéit és én boldog voltam. Harmadnapra elpusztult.

Olyan fájdalomként éltem meg, olyan elképesztő űrt hagyott maga után, hogy azt hittem sosem heverem ki. Voltak már veszteségeim, de semmi nem fogható ahhoz a fájdalomhoz, amiben benne van egy "történhetett volna". Egy "lehetett volna másképp".

Miközben ezt az elképesztő, végtelennek tetsző mélységet próbáltam túlélni, kivirágzott a napraforgó, kirepültek a gólyák és a fecskék és felépült az autóbeállónk. Az élet megy tovább, akkor is, ha nehezemre esik vele menni.

Kiskút, kerekeskút

 Nagyon szeretem a kutakat. 

A legtöbb mesében a kútnak misztikus szerepe, szimbolikus jelentése van, az egyik kedvenc mesémben is mohos kút szerepel (ha van időtök, hallgassátok meg, szerintem nagyon szép). A valóságban is óriási szerepe van volt a kutaknak, a régi időkben sok helyen nem is adódott más lehetősége az embereknek vízszerzésre. Mostanra eléggé kikoptak, vezetékekben jön a víz, amit tisztítanak, sokkal megbízhatóbb a közönséges csapvíz, mint bármelyik kút vize. 

Az internet szerint Vas megyében 1992-re épült ki teljesen a jelenlegi vízhálózat, ami azért lássuk be, nem volt annyira régen. A házunkban élő néni és bácsi tartott teheneket, nyulakat, disznót, csirkét, ezeket mind itatni kellett és természetesen az alapvető háztartási teendőkhöz is elengedhetetlen volt a víz, a helyi (szomszéd) távolságok miatt pedig alapvető volt, hogy minden háznál fúrtak kutat. Természetes hát, hogy nekünk is van kutunk.

Nem tudom, Ilonka néni pontosan mikor hagyta abba a tehenekkel való vesződést (a férje elég korán meghalt), de az bizonyos, hogy legalább 20 éve nem használta már ezt a kutat senki. Nem is volt benne víz amikor ideköltöztünk.

Ezen a vidéken rengeteg eső esik, így tavaly, meg tavalyelőtt gyűjtöttük az esővizet és abból locsoltuk a kertet és a virágokat, abból mostuk az autókat. Nem is nagyon volt kérdés, hogy így lesz ez ezután is az idők végezetéig, ezért fogalmam sincs, hogy mi kattant Ladóban, de egy tavaszi délután azt vettem észre, hogy lázasan keresgél a neten kutakkal foglalkozó emberek után.

Rengeteg embert felhívott, de a legtöbb ember szinte két perc után visszautasította a kérést, mivel a mi kutunk nem gyűrűs, hanem téglából rakott kút (így képzelem el a mesében lévő mohos kutat is). Aztán mégis akadt valaki, aki azt mondta, hogy eljön megnézni. Hatalmas előrelépésnek tűnt a többiekhez képest, mégis a legdöbbenetesebb az volt, amikor egyszer csak csörgött a telefon, hogy akkor a következő héten szombaton jönnek kitisztítani a kutat. Egy weboldalon Ladó megadta a telefonszámát, onnan került ehhez a csapathoz.

Így is lett. Három markos legény jött, lekapták a kút tetejét, egy kötél, egy deszka, pislogni sem volt időnk, már el is kezdték leengedni a legfiatalabbat. Se sisak, se biztonsági beülő, semmi kecmec, csak így. 

Épp kezdtük kifújni a bennakadt levegőt, amikor a srác, akit lefelé engedtek, elkezdett éktelenül óbégatni.

- Húzzatok fel, húúúúúúzzzatok feeeeeel!!!!! - hatásszünet. Majd kétségbeesve folytatta: - Itt egy óriási békaaaaa!!!! - 

És a másik kettő rezzenéstelen arccal kihúzta.

Mint kiderült, lemenni 20-30-50 méter mélyre az teljesen rendben van, de egy hatalmas varangyos békával szembenézni, nos, az emberfeletti erőt követel meg. Amikor a srác kijött, Ladóval arra gondoltunk, hogy azért ez elég jól kezdődik. Biztosan profik.

Másodjára a legidősebbet engedték le, aki szépen egyesével bepakolgatta a talált békákat a vödörbe, felküldte a felszínre és azután a békátlanná tett kútba ismét leengedték a legfiatalabbat. Az első kimert vödör homok után azt mondták, ebben a kútban lesz víz.

És lőn. Tizenegy talicska homok után, elkezdett szivárogni a víz.

Tudtuk mi, hogy ezek profik!

Bori első dolga volt megkóstolni, nagyon időm sem volt rá, hogy megtiltsam neki, utána napokig azt néztem, nincs-e valami baja. Nem lett, sőt, azóta minden locsoláskor iszik belőle, nagyon szereti. Az első héten sokszor homokos, mocsaras víz jött, mostanra (nagyjából két hónappal később) tiszta, átlátszó víz folyik. Kíváncsiságból el fogjuk küldeni bevizsgálásra a vizét, de addig is locsolom a kertet és a virágokat és minden nap örülünk, hogy a régi mohos kút most újult erővel adja nekünk a vizet.

Élet, élet, be gyöngy élet...

... ennél szebb sem lehet!*

Nem a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy ez az év legizgalmasabb időszaka. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak örökké nyár lenne, bárcsak soha ne érnének véget a hosszú balzsamos nyári esték. 

Az évnek ebben a részében percenként történik valami a természetben és rettenetesen bosszant, hogy nem tudom minden időmet kint tölteni. A történések alatt értem azt, hogy ami egyik pillanatban még tojás, az a következőben már éhesen tátogó csőr, ami most virág, az estére termés. Ami ma még zöld, holnapra már színes érett terméssé válik. Néhány hete még csak esti madárdal járta az erdőt, most szentjánosbogárkák lámpásai villognak százszám. 

Azt hiszem az ember életében ezek a változások sokkal lassabban történnek, és nagyon gyakran csak utólag vesszük észre, hogy megváltoztunk. Ha egyáltalán észrevesszük. Nem mintha szükségszerű lenne ezt elemezni, hiszen szinte kizárt, hogy az erdei pinty fiókák gondolkodnának korábbi tojás mivoltukról, hacsak nem készülnek filozófia pályára. Azt hiszem, ez kimondottan ritka a pintyeknél, de hát az ember sosem lehet biztos semmiben. Kivéve abban, amit már megevett - és azt hiszem, ezzel az állítással egyetlen fióka sem vitatkozna. 

És ha már étel, mutatom a kertet. Valószínűleg mindannyian láttatok már tököt, cukkinit és uborkát, úgyhogy nem is tudok újat mutatni, de hát mindegy, ez most egy ilyen bejegyzés. 

Welcome to the Jungle!

Aranyhajú a kukorica. Tegnap még nyoma sem volt, ma reggelre fésülgetni lehetne. Csuda dolgok történnek itt. Varázslat. 

Tök, cukkini és a kis tökkelütött Bori, aki egyébként elválaszthatatlan társam a kertben. Bikfic ugye ki van tiltva, Buksit nem nagyon érdekli már, de Bori nagyon szeret osztozni az áhítatban, ami a kerítésen belül úrrá lesz rajtam.

Ubi - tagadhatatlan rokoni szálak fűzik a cukkinihez. A pletyka szerint a cukkini az uborka és a tök szerelemgyereke - hogy ebből mennyi igaz, azt csak a Jóisten tudja.

Nem tudok elmenni szó nélkül a kertben otthonosan (és óvatosan) mozgó, kedves négylábú mellett. Egyetlen egy kukoricát tört ki véletlenül, mert a szomszédunk váratlanul megjelent, és ettől Bori eléggé megijedt, de ezt leszámítva megbízható. Nem fekszik rá a növényekre, nem tapossa össze, ássa ki, rágja meg, stb. őket. Az ivartalanítás csodát tett vele, mostanra teljesen lehiggadt, de azért még mindig játékos és félénk. Nagyon sokat változott ő is az elmúlt hónapok alatt. Nem szereti az idegeneket, iszonyú lassan barátkozik, amit én nagyon nagyon szeretek benne, mert a fiúk ezzel szemben gyakorlatilag bárkinek megmutogatják a hasukat. Sokkal ragaszkodóbb a fiúknál, ha tehetné el se mozdulna mellőlem. Van egy ultra cuki szokása: esténként kiül a rétre, és nézi az estét. Nem csinál semmit, csak ül és néz, figyel. Ha vad megy át az erdő alatt, nem kergeti meg csaholva, ha viszont ugyanez a vad már a mezőn megy, akkor odafut, jelezve hogy ez az ő területe. Többnyire akkor sem ugat, az ugatást akkor alkamazza, ha veszélyben érzi magát. Nagyszerű jószág lett belőle, bár azért gondolom érzitek hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan. Ilyen ez, ha az embernek kutyája van.

*Illetve lehetne. Nagy fejtörést okozott nekem a hirtelen kapott figyelem. Így csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatban, hogy kérlek, legyetek türelemmel, egy kis időre van szükségem, hogy kitaláljam, mit is szeretnék és hogyan, miért, mit és mithogy.  Azt hiszem, kicsit megijedtem, hogy ennyien vagytok, elvégre nem vagyok én influenszer-blogger-mugger, irkálgatok itt a semmirőlse, nem is nagyon értem, mi történik. Megértéseteket köszönöm. Ez a blog valószínűleg megmarad annak, ami eddig is volt. Kis színes képeskönyvnek.

**Ági, véletlenül kitöröltem az előző kommented, mert az okostelefon nem kompatibilis a buta ujjammal. De olvastalak és köszönöm. :) <3

Don't panic!

Sokmindenre számítottam az előző posztommal kapcsolatban, de erre, ami valójában történt - hát egyáltalán nem. Annyi kedves, szeretgető üzenetet kaptam, hogy még mindig nem hiszem el. Azt sem, hogy ilyen sokan vagytok és azt sem, amiket írtatok. Kicsit még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az azonosíthatatlan méretű, ismeretlen eredetű szeretetcunamit, viszont, hogy addig se maradjatok nélkülem, itt vagyok a reggelemmel.

Alaposan berobbant a nyár, de gondolom ezzel nem mondok semmi újat. A kert ontja a jóságokat, majdnem minden ebédre tökfőzeléket eszünk cukkinifasírttal, meg rántott cukkinivel, uzsonnára kovászos uborkát vajaskenyérrel. Erre a hétre már kánikulát ír, örülnék neki ha a paradicsom elkezdene pirosodni.

A hetem elég pocséknak ígérkezik, bár igazából nem szabadna panaszkodnom, mert csak annyi történik, hogy úgy kell dolgoznom, mint egy normális embernek. Azaz a megszokott részmunkaidőm helyett, teljes óraszámban, mert a kolléganőm szabadságon van. Micsoda igazságtalanság! Amúgysem vagyok egy goodmorningperson, a hétfők sincsenek a toplistás reggelek között, de ma a megszokottnál is morcodabban keltem. Be kell látnom, hogy igazából az a baj, hogy túlságosan jó dolgom van.

Azért a kávé után, kutyaetetés közben kapcsoltam, hogy nem kellene az egész napomat ebben a hangulatban töltenem, mert igazából magammal cseszek ki, ha így folytatom. Lábam alá csaptam a kutyákat, mentünk egy kört a birtokon, majd tettem egy sétát a kertben, amit egyébként előző este láttam utoljára (de hát az ember sose lehet eléggé szerelmes a kertjébe). Megállapítottam, hogy le kellene nyírni a füvet, megcirógattam a padlizsán, paprika és paradicsom leveleket, megdícsértem az uborkát, a tököt, a cukkinit és a csemegekukoricákat, majd szedtem egy marék piszkét, amit végül nem is ettem meg mind. 

Azzal a tudattal indultam dolgozni, hogy akinek piszkebokor bogyók lapulnak a zsebében, azzal nagy baj nem történhet. Legyen bármilyen hosszú a munkanapja.

Kicsi kiskertünk

 Ahogy telnek az erdőben töltött évek, úgy dokumentálom egyre kevésbé a kert körüli dolgokat. Mert nem az van, hogy idén nem vetettem borsót, vagy hogy nem szép, hanem pusztán arról van szó, hogy sokkal inkább jelen vagyok benne, mint amikor percenként előkaptam a telefonom, hogy megörökítsem egy rügy kipattanását. Benne vagyok, a része lettem. Azért vannak így is képek, hála az újonnan felfedezett régi barátnőmnek, akit néha teleszpemmelek mindenfélével. 

Idén nagyon kicsi a kert, vagyis így, hogy kapott egy kerítést, sokkal kisebbnek tűnik a korábbi évekhez képest. Csak a fontosabb dolgok vannak benne: fokhagyma, saláta, retek, paradicsom, paprika, borsó, padlizsán, uborka (ebből kígyó és berakós is), cukkini, tök, néhány tő csemegekukorica és egy csapat napraforgó mix, ezt csak azért, mert szép.

Vannak státuszfotóim, ha már írok róla, akkor meg is mutatom. 

Felül: május 1. Alul: május 30.

Azt már tudjátok, hogy nem kapálunk, nem permetezünk semmit, de az is fontos infó lehet, hogy a föld soha nem volt felásva, szántva. Mulcsozunk. A felső képen a nagy zöld sáv még fű, a fele ágyás üres, az alsó képen már a fű helyére van ültetve a csemegekukorica. A felsőn jól látszik, hogy Bikfic megigazgatta a borsót: a jobb, sarokban az a pici zöld, hiányos sorokban. Egy hónappal később semmi nem látszik ebből, a borsó kinőtte a tacskótámadást.

Felül: május 15. Alul: május 30.

A fényviszonyok nem a legjobbak ezeken a képeken. A felső alkonyatkor készült, az alsó pedig esőben. Az a fura zöld kis csomó a kép jobb oldalán a tavalyról maradt petrezselyem, illetve a hozzá szorosan ragaszkodó cickafark. Noha cickafark ezer másik helyen nő, valahogy nem volt szívem kitépkedni. Ha neki jó ott, nekem is jó. Virágzáskor majd leszedem teának. A nagy fekete ládákban van a fokhagyma, saláta (ami mostanra lassan teljesen kimegy), paradicsom, paprika, padlizsán. Semmi extra, de nagyon szeretem, hogy van, jó kimenni esténként, figyelni, ahogy fejlődnek. A paradicsom és a paprika már virágzanak, a borsóból tegnap főztem az első levest, 1-2 hét múlva már szüretelni kell. A helyére szeretnék zöldbabot tenni. Abból tavaly egyszer tudtam szedni, mert utána lelegelték az őzek. Talán idén megállítja őket a kerítés.

A kerítésen kívül van szamóca (erdei és kerti), piszkebokor, málna, ribizli. Ők mindannyian mostanra találtak annyira magukra, hogy valószínűleg idén rekordtermést hoznak - a korábbi években csak néhány szemet tudtunk szedni.

Idén először tud beérni a korai cseresznyénk. Eddig minden évben elfagyott, vagy lefújta a szél. Tudom, hogy máshol már a nagyszemű is érik, nálunk kicsit minden később van. A bodza is csak most kezdett nyílni. Még nem döntöttem el, hogy szeretnék-e bodzaszörpöt készíteni, mert néhány hete mentaszörpöt készítettem és azzal most egy darabig elvagyunk. 

A szőlő is szépen fejlődik, ha nem veri el a jég (koppkoppkopp), akkor több lesz rajta, mint tavaly. Mennem is kellene metszeni és kötözni, ahelyett, hogy itt járatom az ujjaimat.

De azért még volna mit mutatnom. Például a kutyusok kaptak "kutyaólat" Ladótól. Egy régi terménytároló ládát még tetőcserekor leadtak az ácsok, a pajtában állt egy éve. Most viszont, hogy talált kőművest (aki elvileg jövőhéten már elkezd dolgozgatni), ki kellett pakolnunk a pajtát. A terménytároló láda újrahasznosítása volt a legegyszerűbb, a pingpong asztalé viszont a mai napig nincs megoldva, mert amint elkezdünk játszani gondolkodni rajta, hogy mi legyen, mindig játszunk elakadunk,  hogy eladjuk-e (nem!), vagy ha nem (mondom, én, hogy nem!), akkor hová tegyük? Na, de ennél nagyobb problémánk ugye sose legyen. Eléggé elkalandoztam a kerttől. Talán legközelebb megmutatom a kutyaólat is, mesélek a kút tisztításról és az autóbeállóról is, de most inkább összeszedem magam, és nekiállok a szőlőnek.