Száz szúnak is egy a vége

 A sziszifuszi munkák között azt hiszem a szú elleni küzdelem a legmacerásabb. Nem azt mondom, a plafontégla drótkefélése sem volt egy napról-napra haladunk típusú feladat, de valószínűleg ez lesz a legnyomibb az egész házfelújításban. Talán valóban nem ez álmaim munkája most, de továbbra is meg vagyok győződve arról, hogy a szar munka nem itt kezdődik. 

A hosszú hétvége alatt megnyitottuk a leendő ablak helyét a szénapadláson és az van, hogy az egyébként is betervezett szútalanítást nem lehet tovább halogatni. Azzal kell most kezdeni, hogy néhány deszkáról le kell kapargatni a kérget, azután le kell porszívózni vagy kompresszorral ki kell fújni a szúfúrta lyukakat, végső kegyelemdöfésként pedig fel kell vinni a fára a szúölőszert*. 

El is kezdtem kapargatni a fakérget, nem túl sok sikerrel. Spakli, kés, véső, szike - annyit érnek, mintha körömmel akarnám megpucolni az ablakokat - és ezzel a hasonlattal mindent elmondtam. Ladó kitalálta, hogy ha flexre tesz drótkorongot, akkor az hamar leszedi. Ügyes ötlet, ezzel csak az a gond, hogy félek a flextől. Elég gyenge vagyok hozzá, hogy stabilan tartsam, ráadásul állványon egyensúlyozva hogy is mondjam, kissé kellemetlen. 
Az állványhoz Ladótól kaptam egy beülős rögzítőt, ami olyan, mint a biztonsági öv: ha hirtelen rándulást észlel, leblokkol és megtart, szóval ilyen szempontból már javultak az esélyeim. Aztán megpróbáltam, hogy fúróba teszek drótkorongot, merthogy a fúrótól nem félek és könnyebb is, de a feladatra nem igazán volt alkalmas. Valahogy nem vitte. Úgyhogy tegnap erőt vettem magamon, és nekiálltam leflexelni a fakérget a fenyődeszkákról, ennek eredményeképp ma az egész felsőtestem olyan, mint a kötött beton - mozogni azt nem igazán tudok. Azzal vigasztalom magam, hogy legalább mire a vakoláshoz érünk, már edzett leszek.** És nem utolsó sorban, teljesen elmúlt a flexől való félelmem. Mármint értitek, zúg, meg kiszámíthatatlan, de pár órás szerencsétlenkedés után ez már egyáltalán nem hat meg.

leendő kilátás - az állvány képet a nagy létráról készítettem, azért olyan fura a perspektíva

előtte - utána (igazából közben, ez még közel sincs kész)

Egyébként a szúölőszerhez kedden vettem fecskendőt és injekciós tűt, merthogy ez a cucc akkor hat a legjobban, ha bejut a járatokba - és igen, azt hiszem az a rész lesz majd az igazán izgi az egész folyamatban. Ahogy arra számítottam, a patikában elég érdekesen reagáltak a fecskendő-tű kérésemre, esküszöm aranyér kenőcsöt és hüvelygomba kúpot kellemesebb venni. Nyilván a néni első kérdése (az igencsak árulkodó arckifejezése után) az volt, hogy hány milis kell. Gyilkossági kísérletekben nem vagyok otthon, így fogalmam sincs, mi az a milliliter amire a farontók önként kiugrálnak a járatból, szóval a kérdés annyira meghökkentett, hogy hirtelen nem tudtam, hogy mit kell erre felelni. Aztán persze eldadogtam, hogy azt hiszem, a legnagyobbat. 

-És a tű? Mekkora legyen? - szűrte ki a kérdést a foga között a patikus. Ekkor döntöttem el, hogy beavatom, lesz a mi lesz, mert nem bírom tovább érzelmileg ezt a fajta megvetést. 

- Ön szerint, a szú milyen tűt szeret a legjobban? - 

Érdemes lenne szociológiai tanulmányt írni arról, hogy az emberek különböző szakmákban hogyan viszonyulnak a többi, teljesen idegen emberhez, mert a néni arcán a különféle érzelmek egész hada suhant át egyetlen tizedmásodperc alatt. A megkönnyebbüléstől (gondolom, hogy nem heroinhoz kell), a megrökönyödésen át, a röhögés és annak visszafojtásáig egészen elképesztő mutatvány volt, azt kell mondanom, nagyon jól szórakoztam. Végül abban állapodtunk meg, hogy abból is a legnagyobbat kapják, és amikor fizettem, szinte láttam rajta, hogy legszívesebben sok sikert kívánna. Tök jó volt.

Egyébként gyerekkoromban láttam ezt az igaz történetet a szúról, úgyhogy emiatt folyamatosan igyekszem érzelmileg lecsatlakozni erről a dologról, mert kegyetlen dolog kinyírni ezeket a kis lényeket, de közben könyörgöm, menjenek ki az erdőbe, ahol a fakopáncs az egyetlen ellenségük, aztán lehet ott rontogatni a fákat. 

*komolyan ez van ráírva a dobozra, hogy szúölőszer. Milyen hülye szó ez?

** haha, álmodik a nyomor. :D

Hogy s mint, s miért úgy

 Biztosan más is érezte már, hogy minél több idő telik el valamilyen tevékenység elhagyásával, annál nehezebb újrakezdeni. Ilyen lehet az edzés, de ilyen nekem a blog írása is. Minél régebb óta nem írtam, annál kevésbé tudom, hogy hol kellene folytatnom. Miközben hiányzik az írás, hiányoznak a kedves kommentek, hiányzik ez a kis közösség, ami korábban kialakult. 

Az a helyzet, hogy nagyon nehéz félév van mögöttem, mindenfajta változásokkal. 

Ott kezdődött, hogy szeptemberben munkahelyet váltottam, ahol elképesztő tapasztalatokra tettem szert, amikről persze nyilvánosan nem írhatok. Egyszerre volt jó és rossz döntés. Jó döntés volt, mert sokat tapasztaltam, sokat tanultam emberekről és magamról. Rossz döntés volt, mert egyetlen nárcisztikus személyiség hónapokig gyötört, ami által a saját valóságomat kérdőjeleztem meg. Végül Ladóval történt folyamatos egyeztetések hatására felmondtam februárban és azóta itthon dolgozom, mégis majdnem egy hónapig tartott, mire úgy gondolom, hogy mostanra sikerült kihevernem a negatív (inkább horror) élményt.

Sokáig azért nem írtam, mert ahogy elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, elkezdték lehallgatni a telefonom. Nagyon durva volt, hogy egyszer csak beszélgetés közben kattant a vonal, és visszahallgattam az egész addigi beszélgetésünket. Nem írtam alá semmit ezzel kapcsolatban, de hát mindannyian tudjuk, hogy ez nem jelent semmit. 

Aztán tartozom egy vallomással is, ami igazából még inkább a hallgatás állapotába sodort. Nyitottam egy zárt blogot, ami hatalmas érdeklődést váltott ki, rengetegen kértetek meghívót. Nem tudtam eldönteni, hogy mi alapján adjak valakinek meghívót és mi legyen az, ami alapján ne, így teljesen véletlenszerűen kapott valaki, és maradt ki más. Aki olvas még és nem kapott, nagyon kérem, hogy ne sértődjön meg, egyszerűen sokkolt az a mennyiségű érdeklődés, amire egyébként a blogom statisztikája alapján egyáltalán nem számítottam. Ugyanakkor csak néhány bejegyzés született oda, mert az volt az érzésem, hogy hazudok nektek, akik olvassátok a nyilvános blogot. Ez eléggé nyomasztott, szeretem és tisztelem az őszinteséget, miközben sokszor egyáltalán nem érzem, hogy hol van az a határ, amit még leírhatok. Ladó mondjuk jó szűrő erre, sokszor mondja, hogy ezt vagy azt ne írjam le, miközben olyan örömteli dolgok történnek, amiket legszívesebben világgá kürtölnék. Persze mostanában nem volt téma a blogom, mert van ezer és egy dolog, amivel foglalkozunk.

Nekiálltunk például a házunk felújításának. Erről mondjuk utólag szeretnék inkább mesélni, mert tartok a jó szándékú, de oktató jellegű kommentektől. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, tehát egyrészt hasznos lehet mások véleménye, másrészt viszont soha senki nem fog tudni rólunk annyit, mint mi magunk, és soha senkinek nem lesz hozzá annyi köze, hogy beleszóljon. És ez a megfogalmazás már-már sértő, elismerem és nem várom el, hogy mindenki egyetértsen velem. Azonban számomra nincs annál elkeserítőbb, mikor van egy tartalomkészítő, aki csinál mondjuk BÁRMIT, ami hasznos és jó, mégis mindig lesz valaki, aki jobban tudja. Ilyenkor azt érzem, hogy miért nem lehet csak simán elfogadni azt, hogy másnak más az elképzelése? Miért nem lehet simán elmenni amellett, hogy valaki a saját hibájából akar tanulni? Komolyan elkeserítettek ezek a tapasztalatok és ez is közrejátszott abban, hogy most sokáig nem írtam. Egyszerűen szeretném meghúzni a határaimat, miközben senkit nem szeretnék megbántani - és őszintén: ez baromi nehéz. Vajon más is érzi ezt, aki nyilvánosan ír blogot, vagy esetleg videókat készít? Találkoztatok már hasonló érzéssel?

Na, de hogy megpróbáljak visszatérni, írok egy összefoglalót az elmúlt hónapokról.

2022. szeptemberében teljesen lefoglalt a munkahelyváltás. Októberben folytatódott ennek a történetnek a hullámvasutazása, a kertbe egyáltalán nem jutottam ki, most emiatt nagyon érzem a hiányát az elmaradt mulcsozásnak. Az énekkarommal elutaztunk a szlovén televízióba studiófelvételt készíteni. Hatalmas élmény volt, úgy értem, az énekkarból van, aki 30 éve énekel és még sosem volt ilyenben része, nekem pedig egy év után lehetőségem volt erre, tényleg elképesztően jó volt. Novembertől hétfőn és péntekenként home office-ban kezdtünk dolgozni, ez sokat lendített azon, hogy elviseljem a munkahelyem. Meg tudtam győzni magam, hogy heti három napban elviselhető ez a dolog és így is történt. Decemberben Bikficet ivartalaníttattuk, ezzel kapcsolatban csak azt bántuk meg, hogy nem tettük meg korábban. Hatalmas változás ez ennek a kis tacskónak az életében, jelentős javulás a mi életminőségünkben (végre nem pisil le mindent!). Ezen kívül rengeteg mézeskalácsot sütöttem, ami most, húsvétra készülődve már nevetségesen távolinak tűnik. Január első hetében elkezdtük felújítani az istállót és a szénapadlást - pontosabban, elkezdtünk dolgozni rajta. Levertük a vakolatot, megrendeltük az ablakokat és az ajtókat. Viszonylag sokszor esett a hó, mesebeli volt a táj, viszont hónap végén egyre inkább éreztem, hogy nem szeretnék maradni a munkahelyemen. Február elején fel is mondtam, mivel fél éves próbaidőm volt, nem kellett felmondási időt töltenem. Lett egy csomó fánk (úgy értem, tűzifa és nem farsangi fánk), megérkezett a tavaly augusztusban rendelt erdészeti fa, amit fel kellett hasogatni, illetve elkezdtük kitisztíttatni az út melletti területet, ami borzasztóan megterhelő volt fizikailag. Majdnem három hétig köhögtem, annyira beteg voltam - persze, orvoshoz nem mentem. Farsangkor bolondesküvőre mentünk az egyik szomszéd faluba, piroska és a farkasnak öltöztünk, jó buli volt. Hónap végén beleesett a klotyóba a telefonom a farzsebemből, de szerencsére sikerült megmenteni. Március elején elkezdtük a kertet. Jó későn, de végül földbe került idén is a borsó, a hagyma, a retek, a saláta is. Folytattuk az istálló szépítését, a plafonon szeretnénk meghagyni a látszódó, ívben rakott téglákat, ezért néhány napot azzal töltöttem, hogy drótkefével sikáltam a plafont. Jó kis karedzés volt, szerintem konditerembe idén sem kell járnom. Elkaptam az influenzát, négy napig lázas voltam - persze orvoshoz ezúttal sem mentem, mert antibiotikumot nem vagyok hajlandó beszedni, vírusra meg úgysem tudna mást mondani, mint hogy ágynyugalom, sok folyadék és pihenés. Szépen meg is gyógyultam, mostanra már szét vet az energia. Sajnos ez az április eleje pontosan úgy viselkedik, ahogy a népi megfigyelések mondják: bolond időjárás van, reggel még ragyogott a nap, most meg már viharfelhők és őrült szél van.

Hoztam néhány fotót is a teljesség igénye nélkül.

Januári havas mix 

(Ha egyetlen kérésem lehet az időjárástól, akkor idén novemberig nem szeretnék már havat látni, köszönöm szépen, szép volt, viszontlátásra!)

Random baustelle mix 1.0

Random baustelle mix 2.0

(Ha esetleg elsiklott volna a figyelmetek a gyönyörű plafonsikamikálós arcomon, akkor feltétlenül ajánlom figyelmetekbe ott középen: igen, az ott úszószemüveg, ugyanis a sima munkavédelmi szemüveg mögé tökéletesen bejutott a vakolat. És nem, nem láttam benne sokat, de annyit igen, hogy nem estem le az állványról, illetve meg tudtam különböztetni a téglákat sikált és  sikálatlan állapotban.)

Kezemben

Elképesztő mennyiségű átgyurmázott stressz van a mögöttem lévő egy hónapban. Újra le kellett szoknom a hírek olvasásáról, mert úgy tűnt, hogy nincs saját problémám, ezért magamra vettem ország-világ gondját. Amikor ezt viszonylag sikerrel zártam, csináltam magamnak gondot eleget, így most igyekszem megbirkózni a kudarccal, ami az elmúlt évek alatt eléggé elkerült. Értem ezalatt a munkahelyváltást, ami nem feltétlenül azt hozta, amire számítottam, de még így is bőven szerencsésnek érzem magam, hogy olyan támogató hátterem van, mint Ladó, aki szerint addig érdemes ezt csinálnom, amíg az otthoni dolgainkra nincs hatással. Nyilván más lenne a helyzet, ha anyagi gondjaink lennének, de így nem érdemes magamra erőltetni olyasmit, ami a saját békénkbe beleszól. 

Miután ezt tisztáztuk, eléggé zen állapotba kerültem a hétvégén, mint aki megvilágosodott. Ettől hirtelen már nem is tűnik akkora tehernek elviselni ezt a váltást, könnyűvé vált az egész nyomasztó szarkupac, kicsit olyan érzésem támadt, mintha megint csak általam generálódna a probléma. Mintha minden csak annyi lenne, ahogy reagálok rá, tehát összesen annyi dolgom van, hogy eldöntsem, hogyan reagálok. Olyan könnyűnek hangzik, nem igaz? 

Dolgozom rajta, hogy így legyen, szeretnék újra olyan lenni, amilyennek szeretem magam. Ezen felbuzdulva végiglapoztam a galériám és rájöttem, hogy egy csomó olyan fotóm van, ahol csak arról, hogy a kezemben tartok valamit. Meg is osztom veletek ezt a sorozatot. 

Őzláb - végre van mindenféle gomba. Nekem továbbra is ez a kedvencem rántva.

Szeptember 1. kora reggel. Ekkor még a szomszédba jártam állatokat etetni. 

Csilik első adagja. Azóta már füzérben száradnak. Jövőre valószínűleg nem fogok ültetni, mert olyan sok lett, hogy évek alatt sem fog elfogyni. 

Ő múlt héten nem akart elszállni az autóm elől. Kiszállta, hogy megnézzem, hogy mi baja van, és ő megengedte, hogy felvegyem. Átnéztem alaposan, valószínűleg macska kaphatta el, de nem tűnt komolyan sérültnek, inkább csak sokkos állapotban volt. Miután kicsit feloldódott, kiültettem a kezemre. Néhány percig ott ült, aztán könnyedén átrepült az egyik bokorra. Jó érzés volt, ahogy szabadon ellibbent, még jobb érzés volt látni, hogy szépen repül. 

Az első munkahetemen eléggé megbetegedtem. Csekkoltam, hogy nem kovid. 

Utolsó ubik egyike. 

De jó, dió! Az idei az első év, hogy terem dió, eddig minden évben elfagyott. Talán tavaly találtam 2 szemet, amit aztán egy leleményes mókus el is lopott. Most viszont osztozunk a zsákmányon. 

"Mialatt az ég épp nagyon kék volt... "*

"... És a tavon egy vitorlást a szél éppen odébb tolt

És pont nem haragudott senkire épp' senki

Már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni…" 

/Kispál és a borz

Észervétlenül munkahelyet váltottam, ma van az első munkanapom az új helyen. Eddig nagyon jól indul: minden rendszerhez kaptam jelszót, csak magához a számítógéphez nem. Végül is én ráérek.

Nagyon sűrű napok vannak mögöttem. Az egyik szomszédomat múlt hét szerdán be kellett vinnem a kórházba, azóta én etetem az állatait. Egy kutyát, négy macskát, három tyúkot, egy kakast és két galambot. Naponta kétszer megyek, emiatt a lépésszámlálóm már reggel 8kor azt írja, hogy megtettem ötezer lépést. Micsoda előnyei vannak annak, ha az embernek messze laknak a szomszédai.

Szomszédok

A volt munkahelyemen is bedurvult a vége, szerencsére nem emberileg, csak munkamennyiségre. Le kellett zárnom az összes függőben lévő ügyemet, az újakat úgy indítani, hogy aki utánam jön, tudja folytatni. Elég sokat stresszeltem ezen a váltáson és ahogy az lenni szokott, még nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet. Az egyetlen, amit nagyon igazán jónak látok, hogy az új közel van, konkrétan a szomszéd faluban. Hosszú távon nem mindegy, hogy az ember napi 50 kilométert vezet, vagy csak 12-t. Pár hónap múlva majd kiderül, hogy mennyire volt jó ez a döntés. 

A kutyaól (és egy kis dühöngés)

 Avagy egy terménytároló láda második élete.

Persze, Ladó ötlete volt, ahogy a petúniák is. 

Május 6. / Július 26.

Az énekkarra járásom óta eléggé kiterjedt szociális életünk lett, annyira, hogy a hétvégén nálunk bulizott a fél falu. Mindenki azt mondja, "szépek a virágaid" - mire Ladó eléggé csalódott fejet vág, és csak olyankor derül fel, amikor ezzel a hangsúllyal reagálok: "A virágaink, ha nem haragszol drágám!"

Léna néninek nyári szünete van, ezért a kutyák kétharmados többséggel nála panzióznak. Az öregek minden nap ott vannak, ha Léna néni kint alszik, akkor éjjel is vele maradnak. Szerintem tudják, hogy örülök neki, hogy vigyáznak rá, és persze az sem utolsó, hogy Léna néni rajongva szereti őket.

Az egyharmados kisebbség pedig Bori. Időnként megnézi, hogy mi a helyzet a falka többi tagjával, de negyed óránál sosem marad tovább. Végtelen hűsége megható. Ő egyébként sem az a mindenkivel pajtizós típus, a nőkkel is nehezen barátkozik meg, de a férfiaktól egyenesen fél. Próbálom bátorságra tanítani, de azt hiszem, ez már a személyisége része, ezért sok változást ebbe nemigen tudok neveléssel elérni. Tulajdonképpen nem bánom, hogy nem haverkodik mindenkivel, sőt, kifejezetten jó, hogy nem olyan, mint a másik kettő, akik egy rablógyilkost is képesek volnának összepuszilgatni, de azért nem bánnám, ha nem félne ennyire, mert senkinek nem jó félelemben élni. Talán idővel kinövi.

Más.

Nem szoktam ilyet, de már nem bírom.

Nagyon elegem van. Nem akarunk szervezni egy parasztlázadást, vagy ilyesmi? Vasárnap erdőkerülőt játszottunk Ladóval, és azt láttuk, hogy elképesztő mennyiségű száraz, tűzifának való elhullott fa van az erdőkben, amit "csak" ki kellene tisztítani. Nem tarvágást csinálni, egyszerűen kiszedni a különböző okok miatt kidőlt fákat. Láttunk olyan lábon száradt akácot, amiből nekünk egy egész szezon fűtése kijönne. Elképesztőnek tartom, hogy ennyire idióták ülnek ott. Miért nem ilyen rendeletet hoz a kormány, hogy például mindenkinek kötelező legyen a saját erdeje tisztán tartás? Szedjék fel a száraz, lehullott ágakat, ad annyit az erdő, amiből bőven lehetne fűteni. Ja, hogy azzal több a munka, mert többször kell a tűzre rakni belőle, mert "aprófa"? Áh nem, egy kis többlet munka helyett pusztítsuk ki inkább a madarak élőhelyét, gratulálok! Persze, biztos megint félreérthetően fogalmazott.

Eközben Németországban azt szeretnék előírni, hogy a kertes házakban élő emberek kötelezően termeljenek zöldséget. Erre felháborodott cikkek születtek, arra hivatkozva, hogy az embereknek nincs idejük kertészkedni, mégis mit képzel a német kormány? Tévézni persze van idejük, meg videójátékozni. Akkor minek megy valaki kertes házba lakni? Azért, hogy felszórja az udvarát murvával? Tényleg ennyire nagy probléma dolgozni? Komolyan ekkora gond lemondani napi két óra fészbukkozásról, ahelyett, hogy a földet művelnék az emberek? Mert amúgy ennél többet nem fordítunk mi sem a zsebkendőnyi kertünkre, mégis terem benne minden. Nyilván tisztelet minden kivételnek, de sajnos ők vannak kevesebben.

Nem tudom, minek kellene történnie, hogy az emberek felébredjenek. Nagyon el vagyok keseredve, és sajnos már az sem vígasztal, hogy nekünk itt az erdő mélyén buborék életünk van, mert nem akarom megtudni, hogy vajon meddig tart kiirtani az erdőt, vagy államosítani az egészet "válsághelyzetre" hivatkozva?

Mondjatok valami jót.

Kis nyári képgyűjtemény

*

*Ti tudtátok, hogy a főttkukorica akkor lesz finom, puha és édes, ha a levelében fő? Ezt még anyukámtól tanultam. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy amit főzök, az mindig merő egy adta rágós, ízetlen valami, míg egyszer anyával főztem és szólt, hogy ki ne dobjam a levelét meg a szakállát, mert attól lesz finom. Ha nem tudtàtok, próbáljátok ki! 

Veszteség

 Találtam egy magára hagyott, félig kihűlt testű kölyöksünt. Megpróbáltam életben tartani. Második közös esténken már magától evett, lelapította a tüskéit és én boldog voltam. Harmadnapra elpusztult.

Olyan fájdalomként éltem meg, olyan elképesztő űrt hagyott maga után, hogy azt hittem sosem heverem ki. Voltak már veszteségeim, de semmi nem fogható ahhoz a fájdalomhoz, amiben benne van egy "történhetett volna". Egy "lehetett volna másképp".

Miközben ezt az elképesztő, végtelennek tetsző mélységet próbáltam túlélni, kivirágzott a napraforgó, kirepültek a gólyák és a fecskék és felépült az autóbeállónk. Az élet megy tovább, akkor is, ha nehezemre esik vele menni.