Buksi története

Nem emlékszem, hogy meséltem-e arról, hogyan lett Buksi a mi kutyánk. 

Ha meséltem, akkor ne olvassátok tovább. Annyiszor el tudom mesélni, és olyan örömet okoz visszagondolni rá, hogy leírom. Még egyszer. Meg még egyszer, meg szerintem még jó sokszor. 

Az úgy volt, hogy mindig is vágytam egy kutya-barátra. Olyan hányattatott fiatalkorom volt, hogy sokszor az is megerőltetést jelentett, hogy gondoskodjak önmagamról, ezért csak álmodoztam róla, hogy majd egyszer lesz kutyám. Felelőtlenség lett volna kóbor ebet befogadni az utcáról, holott lett volna rá lehetőségem - többször is.

Amikor Ladóval megismerkedtünk, sokszor téma volt közöttünk, hogy milyen álmaink és vágyaink vannak, amiket jó lenne még ebben az életben megélni, és nekem egyike volt ezen álmoknak, hogy gazdi lehessek.

Abban az évben április végén ismerkedtünk meg, júniusban összeköltöztünk*, júliusban pedig születésnapom volt, és Ladó szeretett volna egy kutyát "ajándékba", de valahogy mégis úgy, hogy ne legyen meglepetés, válasszunk közösen.

Mégsem jutottunk dűlőre. Én azon a véleményen voltam, hogy a kutya legyen magyar nyelvű. Ausztriában laktunk, Ladó pedig az egyik osztrák adokveszek oldalon nézegette az ingyen elvihető kutyákat. Ekkor akadt meg a szeme egy labrador keveréken, aki igencsak kutyaformájú kutya volt, és hetente győzködött, hogy legyen Ő. Én viszont hajthatatlan voltam a magyarnyelvűséget illetően, így aztán a születésnapomra nem lett kutya. 

Ladó viszont továbbra is gyakran nézegette Őt, és mondogatta: "Még mindig nem vitték el. Még mindig nem kell senkinek."

Aztán egy augusztusi hétvégén, amikor Soma is nálunk volt, azt mondta, hogy most felhívja a hirdetőt, és ha van ideje, elmegyünk a kutyát megnézni.

A hirdető pedig egy magyar nő volt. Azonnal kiderült, hogy a kutya magyar chippel van ellátva, és valószínűleg ezért nem vitte még el senki.

Beültünk az autóba azzal a szándékkal, hogy megnézzük magunknak, és ha tetszik, valamikor majd visszamegyünk érte. 

Sétáltunk egy kört az ideiglenes befogadó nővel és a vahúrral, aki elmondta, hogy a kutyust lakásban tartották Tatabányán, majd se szó, se beszéd, elköltöztek a lakásból, a kutyát pedig ott hagyták. A szomszédok hívták az állatvédőket, és azok chippelték be. A nő kihozta a menhelyről, hogy itt találjon neki gazdát. 

Az ingyen elvihetőből hamarosan 100 euro lett, mondván, hogy oltások, meg ilyenek.

Épp menni készültünk, amikor a kapun a kutyus kifutott, és mivel Soma már beült az autóba, a nyitott kocsiajtón a négylábú azonnal beugrott. Fel az ülésre, és olyan magabiztos arcot vágott, mint aki azt mondja: GÁZT! Annyira megdöbbentő ragaszkodást mutatott, hogy azonnal döntöttünk: visszük. 

Megegyeztünk a nővel, hogy amint elküldi a jószág útlevelét, utaljuk a pénzt. 

Nem volt otthon se kutyatál, se kutyatáp, se póráz, se kutyavacok, semmi, ami kutyássá tenné a lakást.
Útközben az állat elszunyókált Somával a hátsó ülésen. Az volt az első képünk róla.

Másnap Buksit állatorvoshoz kellett vinni, mert egész éjjel nyüszítve vakarózott. Láza, gombás és baktériumos fertőzése volt (mert, bár minden nap fürödhetett a közeli patakban, a bundája nem lett szárazva törölve, befülledt), a füle begyulladva, méhek csípték össze. Chippelve volt ugyan, de nem volt senkinek a nevén, így az állatorvos regisztrálta a nevemet, meghallgatta a kutya történetét, majd azt a tanácsot adta, hogy a "kereskedő" nem minősül ideiglenes befogadónak, mert egy ideiglenes befogadó gondoskodik a kutyáról. Kifizettük a 100 Eurot az orvosnak.
Még aznap beszéltem a nővel, és elmondtam neki, hogy voltunk állatorvosnál és legyen szíves megadni az állatvédelmi szervezet nevét, ahonnan a jószágot elhozta, erre csak hebegett, habogott, megígérte, hogy postázza az útlevelet.

Postázta.

Azóta sem tudjuk, mi igaz Buksi előéletéből, de bizonyosan lakásban lakhatott, mert mindig szólt, ha kinti dolga akadt.

Időnként felsajog, hogy mi van, ha ezt a kutyust valaki ellopta a gazdájától.
Olyan tökéletes volt az első percben, és mi olyan semennyire nem értettük a nyelvét, hogy utólag fogom a fejem, hogyan nem értettem néha, hogy mit akar. Két év kellett hozzá, hogy minden jelzését, arcrezdülését, farokcsóválást, fülmozdítást megértsek. Idén lesz öt éve, hogy velünk van, és a rajongásom iránta nem változik. Mindent tudott, ül, fekszik, pacsi, pörög. Egydül pórázon volt kínszenvedés vele: húzott, mint a nyavalya. Úgyhogy addig foglalkoztunk vele, amíg sikerült megtanulnia szépen sétálni.

Időnként kihúzza a gyufát, beeszik valamit, aztán éjszaka rosszul lesz, én meg hajnalban hányást takarítok, de ez eléggé jár a kutyatartással. Olyankor két napig haragszom, ő pedig duzzog, azután sétálunk egy nagyot, megbeszéljük a dolgokat, és akkor megint dúl a szerelem.

Most gondolhatjátok, épp melyik fázisban járunk.

Az egyik kedvenc helye a telken: használaton kívüli tyúkól bejárata. 

Ilyen, amikor sétálunk. El maradozik, hempereg egyet - ma reggel a vakondásás** elmaradt.

*Igen, tudom. Volt böjtje a korai összeköltözésnek, de utólag visszagondolva sem csinálnám másképp.

**Szerencsére soha nem fog semmit, de nagyon szeret ásni. Olykor annyira belemerül, hogy a nevét sem hallja.