Ezt még múlt hét pénteken írtam, azóta - szombaton még nem, de tegnap azaz vasárnap - észrevettem, hogy lekerültek a plakátok, és már csak fehér felület van, több helyen filccel összefirkálva, hogy "ki az a Zsolti bácsi?" meg hogy "2/3!!". :-)
Vas megyében - amennyire meg tudom ítélni - az elmúlt egy hétben semmi nem változott. A háborús plakátok nem tűntek el, V. Németh Zsolt arca narancssárgával keretezve tovább mosolyog a villanyoszlopokról, néhány Dobrev Klára is fennmaradt még. Nem kért bocsánatot senki, a Vas népe újság kicsit talán csökkentette a politikai cikkeit, de ezt régebben sem olvastam, és (múlt hét) hétfőn is csak kíváncsiságból lapoztam bele.
Érdekes, hogy innen és talán Sopronból ingáznak Ausztriáb a legtöbben, mégis ismerek olyat, aki meg van győződve arról, hogy a leváltott kormány fantasztikus volt. Nem állok le vitatkozni senkivel, mindenkit meghallgatok, a véleményem pedig olyan, mint a zoknim - van, de nem mutogatom. Annyira sok gondolatom van, hogy képtelenség mindegyiket leírni, de megpróbálom pontokba szedni.
- Buborék: más is használta ezt a szót, és találó is: ezek az emberek (velem együtt) Vas (vár)megyében buborékban élnek. Sok az idős, aki csak és kizárólag a közmédiából tájékozódik. Ezzel nem lehet mit kezdeni. De pont tegnap két véglettel is találkoztam. Az irodát takarító néni (aki nyugdíj mellett takarít) kifejezte örömét a Tisza győzelme mellett, de hozzátette, ő mindig a Fideszre szavazott korábban, de ez a "háborús pszichózis borzasztó volt". (Az ő szájából hallani ezt a kifejezést megmosolyogtatott, nem is tudom, miért). Délután egy vállalkozóval találkoztunk a házfelújítás kapcsán - akiről kiderült, elég sok (köz)pénzt hazalapátolt, közbeszerzési projekteken dolgozott. Fiatal, okos vállalkozó, aki nagyon rövid idő alatt kiizzadta nekünk aggodalmát, hogy jönnek a drónok, és a vegyi fegyverektől sokkal jobban fél, mint az atombombától. És egyébként tényleg vannak fiatal-középkorú, művelt emberek, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy itt minden rendben van. Ez volt az, ami miatt én sem hittem az utolsó pillanatig sem, hogy a TIsza megnyerheti a választást: engem ilyen emberek vesznek körül. Én ilyenekkel találkozom a boltban, a bankban, az utcán, a munkahelyen. Azokat a gondolatokat, érzéseket, amik a korábbi kormányt kritizálták csak suttogva mertük elmondani egymásnak, vagy néma pillantásokat váltottunk, mert már tavaly év elején (amikor még ki sem robbant az adatvédelmi szivárgás) közölte a legfőbb főnökünk, hogy meg ne tudja, hogy a szervezeten belül Tiszások vannak, mert neki ezt a minisztériumban a szemére vetették. Kíváncsi voltam az appra, de azt éreztem, nem tehetem meg. Ha elveszítem a munkám a politikai véleményem miatt, az a családi béke felbomlását is okozhatja, hiszen Ladó úgy gondolja, a mi békénket az erdő közepén nem rombolhatja le, hogy mi van az országban. Pontosan azért költöztünk ilyen helyre, hogy ez ne legyen hatással a mindennapjainkra - és ha nem olvasok híreket, akkor valójában nincs is (nyilván sarkítok). A munkámat elvégzem, ő elmegy Ausztriába hétfőn, hazajön csütörtökön/pénteken, szépen élünk, ha időnként nehéz is, a nagy egészben nem számítunk.
- Olvasom a kommenteket a közmédia dolgozói kapcsán, hogy "miért nem mondtak fel" - és őszintén, nem tudom. A saját munkahelyemet is egy bántalmazó kapcsolathoz tudom hasonlítani, pedig messze nem olyan rossz, mint a korábbi. Alá-fölé rendeltségi, függési viszony van közöttünk, úgy idomítottak minket, hogy "addig örülj, amíg van munkád", elhitették velünk, hogy máshol nem kellenénk, másra nem vagyunk alkalmasak. És milyen alternatív lehetőség van itt vidéken? A viszonylag jól keresők is (a főállásuk mellett) kijárnak Ausztriába takarítani. Lehet ezen kívül dolgozni gyárban. Tanítani? Nincs gyerek. Gyógyítani? Nincs kórház, de orvos sincs. A bátrabbak alapítottak családi vállalkozást, lekvárt főznek, szállást adnak ki, úgy látom, nehezen boldogulnak. Idén 37 éves leszek, ez a tizennegyedik állásom - és ekkora statisztikával az a tapasztalatom, hogy hiába mondasz fel, máshol sem lesz jobb. Egyik volt munkahelyemre sem tudom azt mondani, hogy szerettem, vagy jó volt, - az eggyel korábbi munkahelyemről amikor eljöttem, még azt is megkaptam az akkori főnökömtől, hogy egészen biztosan velem van a baj, hogy nekem semmi nem jó. Elhittem? Igen, kezdem elhinni, hogy én vagyok a probléma, ha nekem mindenhol van problémám. Visszakanyarodva a közmédia dolgozóira: az egészen biztos, hogy ha a tizenötödik munkahelyem lett volna is felmondtam volna - ha ilyen elnyomásban kell dolgozni, ennél azért jobb egy lélekölő multi is. De ez az én véleményem. Árnyalja a képet, hogy aki operatőrnek tanult, vágónak, hangmérnöknek (vagy nem tudom, mik vannak még), a szakmájában korlátozott helyen tud elhelyezkedni, olyan anyagi körülményei vannak, hogy nem tud kilépni. Illetve abba sem látunk bele, hogy az elmúlt 4-8 évben hogyan cserélődtek a dolgozók, hányan voltak, akik végül felálltak.
- Nagyon örülök, hogy alig egy hete cserélődött a rendszer, máris hullanak fejek, lemondanak, meggyónnak, ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Nem tudom levenni a szemem a hírekről, nem tudok koncentrálni a napi dolgaimra, mert annyira érdekes most ez a sok esemény. Nem szép, nem elegáns tudom, de kárörvendve nézem a vergődést, undorodom a "csak parancsot teljesítettem" emberektől. Tele vagyok érzelmekkel, egyszerre vagyok boldog, elégedett, szabad és könnyű, ugyanakkor mérges és bosszúvágytól fűtött, forradalmi hangulatban. Ki kellene csekkolnom, mert végtelen fáradtságot érzek, de képtelen vagyok abbahagyni, mint valami drogos, frissítgetem a partizán/telex/444 oldalait, mikor jön valami új. Győzködöm magam, hogy egy hónap és két hetem maradt a vizsgáig, nekem most arra kell koncentrálnom, de képtelen vagyok ilyen jellegű viselkedésre, az önkontroll halvány szikrája sem maradt bennem. Na de majd jövő héttől leteszem én is a nagyesküt arra, hogy "holnaptól" minden más lesz, és tanulok, mint a kisangyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése