2020. április 16., csütörtök

A hegedű

Vannak történetek, amiket elmesélünk sok embernek, sokszor, és vannak történetek, amiket csak kevés embernek mesélünk, ritkán, és többnyire csak pár mondatba sűrítve.
Ez a történet az utóbbi típusba tartozik, de tegnap éjjel álmomban újra megjelent. Még reggel, kávézás közben is éreztem, hogy ideje újrahangolni. Ez a poszt nyugalom megzavarására alkalmas.

Van ez a dolog, hogy amit a szülő nagyon szeretne gyerekkorában és nem kapja meg, azt a gyerekén akkor is véghez viszi, ha a gyerek nem akarja. Ez történt velem és a bátyámmal is. Amint elkezdtük az általános iskolát, beírattak bennünket zeneiskolába. 
A bátyám a zenei előkészítőben furulyázott egy évig, majd zongorázni tanult. A szüleim úgy gondolták, hogy ha már vettek egy zongorát, én is ugyanazt az utat járjam be, mint a bátyám. Csakhogy abban az évben a furulyát egy hegedű tanszakos nő tanította, akinek hegedűs tanítványa nagyon kevés volt. A szerencsétlen körülményt tetézte, hogy a nagyapám vitt beíratni, aki egészen a bal keze kisujja elvesztéséig hegedült*.
Nagyon könnyű egy hét éves kislányt befolyásolni, főleg akkor, ha az egyik befolyásoló személy, a számára legfontosabb felnőtt teszi: a nagyapja.

Madarat lehetett fogatni a nagyapámmal, miután beíratott hegedűre, az öröme pedig átragadt rám is. Sugárzó érzéssel nyitottam be a kapun, az udvaron anyám fogadott. Lelkesen újságoltam neki, hogy hegedülni fogok. A reakciója belém égett, ahogy csodálkozó arccal, megfeledkezve önmagáról így válaszolt: "Teee? Hiszen olyan kis béna vagy, a hegedű nagyon nehéz!"
Nem sírtam, de az arcomra fagyott a mosoly és az öröm. Bementem a házba, ledobtam a hegedűt a bátyámmal közös szobánk sarkába, és nagyon csalódott voltam. 

A hegedű tanárnőmről hamar kiderült, hogy egy pszichopta boszorkány. Első évben csak pengetni tanultam, a pici vonó a tanárnő kezében volt, és időnként odacsapott, ha valamit nem jól fogtam. Minden hegedűórára gyomorgombóccal mentem, remegtek a lábaim, és retrenetesen féltem Márta nénitől. A vizsgán áradozott a szüleimnek a tehettségemről, ugyanakkor azt mondta, nagyon lusta vagyok, és nem gyakorolok eleget. Ennél sokkal többet kellene.
Hosszú éveknek néztünk elébe, és hiába volt minden könyörgés, hogy had járjak mégis inkább zongorázni, minden alkalommal azt a választ kaptam, hogy én választottam, tessék végigcsinálni.

Harmadik osztályos koromban jött egy átmeneti enyhülés a hegedűt illetően - bár, ami az életem többi részét illette, talán az az év volt számomra a poklok legmélyebb bugyra. Az országban megnyílt az első olyan vallású iskola, amihez a szüleim tartoztak, és az elsők között voltak, akik beíratták a gyerekeiket. Nem állíthatta meg őket az sem a dologban, hogy az iskola 300 km-re van a falutól, ahol laktunk. Kaptunk szállást, hétfőn hajnalban indultunk, és pénteken éjszaka értünk haza. Erről az iskoláról is tudnék mesélni, de hogy ne feledjem szavam, visszetérek a hegedűhöz.

A Szent Városban is volt zeneiskola, átírattak mindkettőnket. Ezúttal egy férfi tanárt kaptam, akinek a gitár volt a fő tárgya - illetve több gitáros tanonca volt, mint hegedűs. Annyira jól értett a gyerekekhez és a munkájához, hogy minden faggatózás nélkül azonnal levette, hogy mérhetetlenül elveszett vagyok. Időnként, mikor már belépéskor látta rajtam, hogy járni is nehezemre esik, készített nekem egy forró csokit, és amíg azt kortyolgattam, gitározott, vagy hegedült. Sose faggatott, sose vígasztalt egyetlen szóval sem, mégis többet adott annak a kilenc éves kislánynak, aki voltam, mint az összes felnőtt, akit addig ismertem. Így telt el az egyetlen év, amikor nem féltem a hegedűtől.

Annyira nyilvánvaló öngól volt az iskola, hogy a szüleim feladták, és hazavittek minket. Végül három intézményben sikerült elvégeznem az általános iskolát, senkihez sem kötődve, gyakori csúfolódás tárgyává válva, hol a ruhám**, hol az ócska hegedűtok miatt.
Visszakerültem Márta nénihez, ahol még szereztem néhány testi és lelki sebet, majd a nyolcadik osztályt kijárva, úgy döntöttem, hogy a hegedűs pályafutásom itt végetért. 

A fene se tudja, mi ütött belém, a zene vágya, vagy a kínzás elmaradozása tehette, de középiskolában, második évfolyamban legyűrhetetlen vágyat éreztem: hiányzik a hegedű, hiányzik a zene.
Középiskolába az egyik megyeszékhelyre jártam, és úgy éreztem, itt már nem érhet utol Márta néni, ez lesz az a zeneiskola, ahol olyan boldogan hegedülök majd, mint egy tücsök. 
Bementem, beíratkoztam, felvételiznem kellett, sok volt a diák. A felvételiztető bizottság tagjai között pedig ott ült, hatalmas, vérvörös körmökkel: Márta néni.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem fordultam azonnal sarkon, de nem tettem meg, felvettek, és az első órámon Márta néni lelkesen újságolta, hogy elintézte nekem, hogy nála folytathassam a tanulmányaim. 

Egyetlen utolsó esetre emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy kirúgatom magam: egy csepp - félelmtől kicsapódott verejték gördült le a combomon, amire azt hittem, bepisiltem. Csak azért nem kirúgás lett belőle, mert közben beszakadt a dobhártyám***. 

Minden évben felsajgott, hogy hiányzik a zene. Lett saját hegedűm egy romos padlásról, amit Ladó felújíttatott, de a gyanta illatától 15 évvel később is bukfencezik a gyomrom. Néha álmomban hegedülök, olyankor nem fáj semmi, sem Márta néni, sem az elveszett idő. 

Pécsen, az első ösztöndíjamból egy gitárt vettem, időnként azzal emlékezem a harmadikos tanárbácsimra. Ladó is gitározik, közös szerelemgyerekünk egy kicsi ukulele. Egyikünk sem komoly muzsikus. A kapcsolatunk elején, egy reggel azt gitározta nekem, amíg a kávéfőzőre  vártunk, hogy nincsen hétmérföldes csizmája, nincsen varázs köpenye, de holnap is még velem lesz, sajnos megígérheti.

Remélem, Márta nénit azóta elvitte az ördög.



*Favágás közben a körfűrész leválasztotta a kisujját a többitől. Nagyanyám meg egy szép napon eladta a hegedűjét, úgyse használja már. Az ő korukban nem volt szokás elválni, de ha az lett volna, nagyapámnál ez lett volna a válóok.
**A bátyámtól örököltem rendszerint, és azok már akkor sem voltak újak, amikor ő hordani kezdte.
***Az is egy szomorú történet, de azzal eléggé megbékéltem, tekintetbe véve, hogy hozzásegített a legális hegedű-abbahagyáshoz. 

2020. április 15., szerda

Madárék

Ritkán fordul elő, hogy egy nap két bejegyzést is írok, de ma szerda van, tehát nem dolgozom. Olyan magas szinten űztem a semmittevést, hogy szerintem akár workshoppot is tarthatnék belőle. De azért mégis, aki nem bírja már az undorítóan jóléti bejegyzéseimet, szerintem az most ne olvasson tovább, és várja meg, amíg beüt egy esetleges dráma, mert a következő sorok a nyugalom megzavarására teljesen alkalmatlanok lesznek.

Délelőtt kivittem a laptopot a napozóágyba, és onnan írtam. Egy kis blogot*, egy kis önálló történetet, e-mailt. A Mamának szoktam írni, küldök neki is képeket, nagyon nagyon egyedül van, és mindig olyan aranyosakat ír, hogy "a képeid láttán csak jól lehetek", ami szerintem nagyon kedves tőle. Főleg, hogy tudom, hogy nem, sajnos nincs jól, nagyon magányos. Ahogy így laptopoztam, Buksi felugrott mellőlem, és ugatni kezdett. A szomszéd kislány, Alma jött, indiánszökellésben, kezében egy újabb színes rajzzal. Nem számított rá, hogy itthon leszek, kicsit megilletődött, hogy nem hagyhatta titokban a lépcsőn a művét. Megköszönte (századjára) a húsvéti nyuszirajzot, majd illedelmesen elköszönt. A rajz egyébként Ladót és engem ábrázol, egy kastélyban, és a tisztán látás kedvéért rá is van vésve, hogy Ladó, mint herceg (Prinz) és én, mint hercegnő (Prinzessin). Ismét egy nagyon színes kis mű, viszont eléggé jellegzetes a kastély, ahogy oda be vagyunk zárkózva. Jogosan lát minket így, mostanában nem látjuk őket vendégül. Ami szintén jogos, hiszen abstandhalten van, de azért Almát megöleltem. Sajnálom, kicsúszott a karom közül. Aztán gondolkodtam, hogy lehet, nem kellett volna, de szegény olyan árván nézett, hirtelen az indiánszökellésből megállva olyan elhagyatott lett, ahogy kizökkent a saját kis világából, hogy nem bírtam ki, megöleltem. 

Nem nagyon tetszett ez a napozóágyas laptopozás, mert görnyedek benne, és a napfényben nem is látszik nagyon jól a monitor. Napok óta terveztem, hogy kifeszítem a függőágyat, itt volt a remek alkalom. Egy virágzó szilva és almafa közé sikerült felfüggeszteni, vittem könyvet, hogy olvasok, de megint az lett, ami ilyenkor lenni szokott, hogy többet figyelem a természetet, mint amennyit a könyvből olvasok. Jókait kezdtem most, ami úgy történt, hogy amikor nyitva volt még a könyvtár, rábukkantam a selejt között. A könyvtár folyosóján van egy polc, ahová a leselejtezett, régi, senki által nem olvasott könyveket pakolják ki, amit kereken 50 forintért lehet elhozni. Nagyon kell uralkodnom magamon, hogy ne vásároljak össze mindent, de ezt még nem olvastam tőle, ezért nem tehettem mást..
Ahogy ott feküdtem a napfényes idillben, egyszer csak megszólalt a kakukk. Felnéztem, és a virágzó fákon végigborzongott a szél, mire a fehér szirmok lágyan hullani kezdtek, mint ezer gyönyörű hópehely. Olyan romantikus volt, amilyet általában csak a filmeken lát az ember. Ahogy ott bámultam, lelkemből teljesen kifordulva, cukorhabos idillben, a kakukk, akinek az énekét figyeltem a fejem fölé röppent és ott folytatta a dallamot. Nem mertem megmoccanni se, a csodálat a lélegzetemmel együtt bennrekedt. A hangja mélyről jövő - mintha pánsípba fújna bele, ilyen közelről sosem láttam még, teljesen lenyűgözött. Én tudom, hogy sokan haragszanak rá, mert "költésparazita", de gyerekkoromban olvastam egy könyvet**, ami teljesen megváltoztatta a róluk alkotott képem, noha egyébként tisztában vagyok azzal, hogy az egy mese.

Ebéd után sütöttem néhány palacsintát, és visszaültem, szentül megfogadva, hogy ezúttal olvasok is. Nem jött össze, csörgött a futár, cipőt hozott. Le kellett mennem a hegyről, aztán a cipő színe nem passzolt, azon morcoskodtam egy sort, aztán Blanka írt, hogy az egész évfolyam hármast kapott a rajztanártól a beadandóra, ő is (tudjátok, amit korábban én írtam neki). Csak egy csaj kapott ötöst, mert az mindig a tanár seggében van. Hát most erre megint mit lehet mondani. Ha művészeti iskola lenne, érteném, hogy szigorú, de ez egy hat osztályos gimnázium, és egy készségtárgy, amiben ráadásul az volt a feladat, hogy mondd el a véleményed. Van ilyen, gondolom nem olvasta el mind a 120 gyerekét, de ja, hát ez van. Mondtam Blankának, hogy írjanak a tanárnak, álljanak ki magukért, ha nem érzik jogosnak az ítéletet, de aztán azt is írtam, hogy végül, ha év végén csak kettest kap, se fog számítani sehol, hogy rajzból milyen eredménye volt tizedik osztályban. Nyilván eléggé szánalmas, hogy kamasz gyerekeken (akik egyébként is el vannak veszve, önértékelésben, és egyébként is), ebben a helyzetben egy rajztanár ilyenre képes, de ez van, mindannyian találkoztunk már hasonlóan igazságtalan helyzetekkel. Aztán valamelyest javított a kedélyeken, hogy a matekfeladat, amelyben szintén segítséget nyújtottam, jól sikerült, és kapott egy "plusz"-t, bármit is jelentsen ez. 

Ezután még visszatelepedtem a függőágyba, ahol egy vörösbegy próbált kokettálni velem. Kicsit játszottam vele, ahogy csicsergett nekem, a telefonomról visszajátszottam a hangját. Egy darabig felelgetett, rendkívül édes volt, ahogy illegette magát, rázogatta a szárnyait, érdeklődve forgatta a fejét. Végül egy kékcinke csirregett neki oda, mert túl közel merészkedett az odújához. Sikerült egy hat másodperces videót lőnöm, ahogy a cinke egy csőrnyi száraz füvet visz a készülő fészekbe. Hihetetlenek ezek az apró lények, órákat tudok eltölteni ezzel, hogy őket bámulom.
Buksi vetett véget ennek a helyzetnek. Nagyon vágyódott a függőágyba, és némi béna próbálkozás után sikerült is bejutnia. Néhány percig feküdt ott, aztán olyan képet vágott, mint aki közölni óhajtja, hogy neki ez igazából nem tetszik, ő nem erre számított, és olyan kiugrási kísérletet hajtott végre, melynek köszönhetően mindketten a földön kötöttünk ki. Nagyon nevettem. 
Ha már így alakult, birkóztunk egyet a fűben, aztán összeszedtük magunkat, meglocsoltuk a muskátlikat és szedtünk egy kis gyújtóst az erdőben. Mára végérvényesen betelepültünk, veszek egy gyors zuhanyt és megnézem a Bezzeg által ajánlott filmet.





*Andrea, ha olvasod, most láttam, hogy írtál a Buksihoz, valamiért nem kaptam róla értesítést. Most pótoltam. :)
**Gergely Márta: U-gu / Egy kakukkfiókáról szól, akit az anyukája véletlenül galambfészekbe tesz, és akit mostohán nevelnek, majd kidobják a fészekből. Később találkozik más kakukkokkal, akit rozsdafarkúak vagy vörösbegyek neveltek, nagy-nagy szeretetben, családmelegben. Nagyon sok témát boncolgat. Az én példányom szintén egy könyvtárból kiszuperált példány, nemigen kapható.

Attól még, hogy

Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.

- Fodor Ákos

Kamasz koromban ismertem meg Fodor Ákos gondolatait, és ez a mantra nagyon sokszor segített, amikor elfáradtam már a rettegésben, vagy a saját magam által generált örök érvényűnek látszó szomorúságban. Éveket töltöttem félelemmel vegyes búskomorságba süppedve, Kispál és a Borz dalszövegeit az életemre húzva, olyan írók műveit olvasva, akik még több súlyt raktak, az elcseszett gyerekkortól meggörnyedt vállamra. Húsz évesen teljes meggyőződésben dagonyáztam abban a hitben, hogy én már soha nem leszek vidám és felszabadult, ez van, én ilyen melankólikus kókadt majom maradok. 

Amikor Ladóval megismerkedtem, teljesen sokkot kaptam, mert időnként megszűntem szomorú lenni és önazonosságom elvesztésétől félve, szinte azonnal generáltam valamit, amitől szomorú lehetek. De abban a szomorúságban már benne volt az érzelmi jólét emléke, és vissza-visszavágytam oda, így aztán jó, két-három évig hullámvasutaztam a Ladóval való életvidámság, és a saját természetemből fakadó depresszióm között. Utólag visszanézve nehezen értem meg, hogy min tudtam annyit drámázni, de szerencsére sikerült fejreállni a Vánasszonnyal, amit ennyi idő távlatából is életem legszerencsésebb baleseteként tartok számon. Azután sikerült elengednem a fájdalomhoz való görcsös ragaszkodásomat és az önsajnálatot.

Volt egy fiú, akit 16 évesen ismertem meg. Az anyukája autóbalesetben halt meg, amikor még nagyon kisfiú volt és ahogy növekedett, fájdalmait és démonjait a rajzolásba temette. Kicsit mindig olyan volt vele lenni, mintha magával a szomorúsággal sétálgatna az ember, humorából sötét irónia sütött, és sosem tudtam megállapítani, mikor komoly, amit mond. Évekig leveleztünk. Az a kamasz lány, aki én voltam, éheztem minden szót, ami szembe ment a szüleim bigott vallásosságával, ettem és ittam minden szavát, és olyan szenvedéllyel ragaszkodtam hozzá, ami több volt, mintha testvérem lenne, de sosem voltam elég ahhoz, hogy a kedvese legyek. Nem vettem észre, hogy manipulálva vagyok, pedig mondta többször is. Szinte fanatikus hittel ragaszkodtam hozzá, hogy ő akkor is az én örök barátom marad, akármilyen lánnyal is él. Szörnyen szenvedtem, amikor barátnője lett, aztán új barátnője, azután megint új, és emiatt aztán csapongtam én is a pasik között, senkihez se ragaszkova, csak legbelül mindig hozzá. Az életfilozófiát, amit vallott, Lovasitól szedte: "már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni". És ezt gyönyörűen másoltam én is. Ha valami jó történt, azonnal vártam a rosszat, ami ha elmaradt, gyorsan generáltam magamnak, hogy biztosan szar legyen.

És ennyire voltam, amikor találkoztam Ladóval. Csak utólag vagyok ilyen jó önelemzésből - az adott helyzetben csak a legprofibbak tudják önmagukat objektíve figyelni. Ladónak megismerkedésünkkor elmeséltem mindent. Ő volt az első olyan ember, aki jött, elmondta, hogy vele mi volt, és én is elmondtam, hogy velem mi. Akkor már nagyon elegem volt magamból, hogy olyan, mintha nem tudnék örülni semminek. A vele való találkozásban már bennem volt, hogy ennek a dolognak véget akarok vetni, de a hogyanjára nem volt tervem. Szerintem Ladó nem tudja, de éveket dolgozott rajtam, hogy akkor szeretett a legjobban, amikor a legkevésbé érdemeltem meg, és utólag olyannak tűnik az a sok szakítós-békülős év, mintha Ő _végig_ hitt volna bennem, hogy meg tudom csinálni. Talán így volt, talán nem, utólag már csak az eredmény fontos: hogy olyanná gyúrtuk-csiszoltuk egymást, aminek a legszebb mutatója a hely, ahol élünk, a mód, ahogy élünk. 

Szinte unalmas lehet, mindig arról olvasni, hogy milyen boldogok vagyunk és időnként felröhögök magamon, amikor eszembe jut, hogy a régi énem már generált volta valami drámát, és hetenként telesírná a kávésbögréjét. Szinte szégyellem, hogy ilyen jó most nekem, amikor mások elveszítik a munkájukat, félnek, hogy megbetegszenek, vagy már betegek, vagy betegeket gondoznak. Vagy magányosak és nem szeretik őket, vagy ami rosszabb: rosszul szeretik őket. De higgyétek el, nem jött könnyen és ugyan már nem élek állandó gyanakvásban, hogy most fog majd minden tönkremenni, de benne van a pakliban, és éppen ezért, nem árt, ha az ember leírja, ami jó történik, hogy ha mégis jönne a szar, legyen miből erőt meríteni. 


2020. április 14., kedd

Idő-kép

Lehet, hogy korábban félreérthető voltam, ketten is írtátok privátban, hogy jó, hogy már nem kell mennem dolgozni, így tisztázom a helyzetet itt is: járnom kell dolgozni. Múlt hét előtti héten voltam két napot szabadságon, illetve most, a húsvét miatt csütörtöktől tegnapig itthon voltunk mindketten, de különben nincs pardon, menni kell. A határon csak munkáltatói igazolást kérnek, illetve lázat mérnek - habár, ma reggel pont nem mértek. A főnököm nem érti meg, hogy miért kellene itthonról dolgoznunk, ezért továbbra is az van, hogy az irodába be kell menni, de ügyfeleket nem fogadhatunk, így gyakorlatilag egyikünk folyamatosan a telefonon lóg.

De ez a poszt most nem a munkáról fog szólni. 

Annyira jól sikerült ez a pár nap itthon, hogy el is határoztuk: idén akkor sem megyünk nyaralni sehová, ha feloldják a korlátozásokat. Minden itthon töltött perc olyan, mintha nyaralnánk. Csütörtökön és pénteken nem is csináltunk semmit, időnként felálltunk a napozóágyból, hogy újabb jégkockákat dobáljunk a poharainkba, nagyokat beszélgettünk, a madárhatározó alkalmazás segítségével megállapítottuk, hányféle* madarat hallunk, olvastunk, főztünk, este pedig filmet néztünk. Pénteken jött** a Kölyök, ezt írtam is, festettem, délután pedig elkísértük biciklivel egy darabon (konkrétan a szomszéd faluig, messzebb nem, annyira szembe fújt a szél). Hazafelé megálltunk egy elhagyatott malomnál, hazaérve pedig majd' kiköptük a tüdőnket, annyira el vagyunk szokva a kerékpározástól - vagy inkább, még nem szoktuk meg, hogy hegyen lakunk.

Szombaton aztán nem bírtuk ezt a semmittevést, nekiálltunk dolgozni a kerten, és kialmoztunk egy régi szénatárolót is. Ahogy egyre többször van jó idő, és egyre többet dolgozunk a házon, úgy jönnek elő rejtett zeg-zugok, hogy miből mit lehetne később csinálni, vagy hogyan lehetne felújítani. Takarítás közben fröccs-szüneteket tartottunk és folyamatosan tervezgettünk, ötleteltünk, mi-hogyan legyen később. Egy szempillantás alatt elsuhant a szombat, vasárnap pedig izomlázzal keltünk. Kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy ehhez nem lehet hozzászokni. 

Tegnap délelőtt én olyan gyenge voltam, mint a harmat, próbáltam téglákat pakolni, nem ment. Végül feladtam, és bejöttem főzőcskézni, és hát délutánra meg is érkezett a válasz, hogy mi bajom volt: 31 fokot mutatott a hőmérő árnyékban. Közben távoli morajlás hallatszott: dörgött az ég. A madarak, ahányan voltak, annyi félét énekeltek, a méhek sem húzódtak el, mondogattuk egymás között, hogy ha készül is az idő, biztosan nem tart majd soká - és így is lett. A madarak engem még soha nem csaptak be. Mire ideért, kitombolta magát, éppen csak annyi hullott, hogy elvigye a port. A házunk fölött volt a felhő széle, az egyik ablakunkban esett az eső, a másikban nem. Gyönyörű esőillatú lett az erdő, minden ablakot nyitva hagytunk, és élveztük, hogy a szél ki-be járkál és tavaszt hagy maga után az egész házban.

Ma 3.40-kor keltünk, mert előzőleg megbeszéltük Ladóval, hogy elvisszük reggel dolgozni. Céges autóval fog a hétvégén hazajönni, és a saját autóját pedig nem akarta egy(két) teljes hétre a cége előtt hagyni. Így viszont nem maradt más választás, felkeltem vele, útközben kávéztunk, közben pedig szakadt az eső. Ez már nem az a tegnapi szelíd tavaszi permet volt, hideg, szeles, vad. 
Hazafelé aztán nem győztem pofozgatni magam, hogy az utat figyeljem, ne a fényeket, hogyan festi akvarellel a hajnali lámpafény az utcákat. Sokat kell még fejlődnöm ahhoz, hogy ehhez foghatót tudjak festeni. Mire hazaértem, reggeledett már, éppen csak nem volt még hat óra. A hegyen az esőcseppek hatalmas hópelyhekre váltottak, siettem is, hogy betakargassam a virágládába napozni kitett muskátlikat. Nem volt nagy vész egyébként, mert mire délután hazajöttem, megint ezer ágra sütött, de Április, kis bolondos, forgószélben táncoltatja a virágszirmokat.





*Rozsdafarkú, vörösbegy feketerigó, zöldike, szajkó, háromféle cinege, tengelic, harkály, zöld küllő, barát poszáta, fülemüle, és a mai hazatérőink a kakukkok. Ha van kedvetek, töltsétek le az appot, nagyon jól használható.
**Igen, tudom, felelőtlen, de egyrészt, biciklivel jött (sportolt), másrészt nem jött be a házba, és betartotta a kötelező távolságot (mondjuk, ekkora területen ezt nem nehéz betartani)
***Annyi rengeteg sok képem van, hogy próbálom ezekkel a mozaikokkal összerakni, de ez így is rengeteg kép, pedig igyekszem nagyon visszafogni magam. :)

2020. április 11., szombat

Költészet napjára

Babits Mihály:
Talán a vízözön 


Irtóztató telünk volt az idén,
mintha meg akarná mutatni a
természet hogy még ő is létezik,
őt se lehet semmibe nézni, mert
époly gonosz tud lenni mint az ember.

Koppanva estek le a madarak
az ágról, fagyva ért az őzike
könnye a földre, a vadállatok
bemerészkedtek a falvakba: hány
élet hullott el úton-útfelen!
 
Bölcs koldusok a szeméttelepen
háltak, s a mély szemétbe takarózva
megfagytak. Hisz még a kabátos úr is
majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul
táplált kályhák köhögős tüze mellett.
 
S a legborzasztóbb hogy már a tavaszt sem
szabad kívánni! Máskor oly epedve
vártuk, most félve gondolok reá,
hogy több sebet fakaszt majd mint virágot
s jázminillattal hullaízt kever.
 
S titkos vérszomjunk mégis ezt kívánja!
Vagy mint rossz kártyás, nem bírjuk tovább...
Sujtsd el fölöttünk ítéletedet,
olvaszd meg, Uram, nagy folyóidat
és bocsáss újabb vízözönt a földre!
 
Igen, tedd ezt, ha tán nem akarod,
vagy már méltónak sem véled vigyázni
hogy győzzön az igazság és szabadság
bús földeden: ha a zsarnoknak átadsz
s oly állapotnak, mely rosszabb a télnél.
 
Megengednéd-e, hogy gyermekeink
gyermekei, gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?
 
Akkor inkább a vízözön! Talán
egy bárka majd azon is fog lebegni!
Egy szabad emberpár és jámbor-édes
állatok, komoly elefánt, bolondos
mókus, szép macskák és erős teve.
 


/1940 eleje

2020. április 10., péntek

Für Alma

A járvány helyzetnek van egy óriási előnye: nem jön a szomszéd.

Mielőtt lezárták a határt a nem-magyar állampolgárok előtt, a szomszédunk érezte a vészt és kitelepült Grazból a hétvégi házába.

Múlt hétvégén aztán nem bírták tovább a kommunikáció hiányát, és hagytak nekem egy levelet a lépcsőn. Nagyon kedves jelenet volt, egy apró csokor vadvirág, árvacsalánból, ibolyavirágból és pitypangból.


Annyira tündéri ez a kislány, hogy teljesen meghatódtam.
Elképesztő a hasonlóság közte, és Vicuska között, aki ugyanilyen színes betűkkel írt szivecskés leveleket szokott nekem írni. Egyből fel is indult bennem a lélek, hogy viszonozzam kedvességét.

Ma elbicajozott hozzánk a Kölyök, akit hetek óta nem láttunk, kitűnő társaságot* adva ezzel Ladónak. Így sikerült, hogy végre megalkottam a választ, egyben a húsvéti köszöntéssel. 


Ezzel, és a közelünkben napozó Buksi kutyával kívánok Nektek békés húsvéti ünnepeket és boldog nyuszit.



*A festéshez és az íráshoz is szükségem van némi magányra. Nehéz úgy alkotni, ha közben beszélnek hozzám. 

2020. április 8., szerda

Buksi története

Nem emlékszem, hogy meséltem-e arról, hogyan lett Buksi a mi kutyánk. 

Ha meséltem, akkor ne olvassátok tovább. Annyiszor el tudom mesélni, és olyan örömet okoz visszagondolni rá, hogy leírom. Még egyszer. Meg még egyszer, meg szerintem még jó sokszor. 

Az úgy volt, hogy mindig is vágytam egy kutya-barátra. Olyan hányattatott fiatalkorom volt, hogy sokszor az is megerőltetést jelentett, hogy gondoskodjak önmagamról, ezért csak álmodoztam róla, hogy majd egyszer lesz kutyám. Felelőtlenség lett volna kóbor ebet befogadni az utcáról, holott lett volna rá lehetőségem - többször is.

Amikor Ladóval megismerkedtünk, sokszor téma volt közöttünk, hogy milyen álmaink és vágyaink vannak, amiket jó lenne még ebben az életben megélni, és nekem egyike volt ezen álmoknak, hogy gazdi lehessek.
Abban az évben április végén ismerkedtünk meg, júniusban összeköltöztünk*, júliusban pedig születésnapom volt, és Ladó szeretett volna egy kutyát "ajándékba", de valahogy mégis úgy, hogy ne legyen meglepetés, válasszunk közösen.

Mégsem jutottunk dűlőre. Én azon a véleményen voltam, hogy a kutya legyen magyar nyelvű. Ausztriában laktunk, Ladó pedig az egyik osztrák adokveszek oldalon nézegette az ingyen elvihető kutyákat. Ekkor akadt meg a szeme egy labrador keveréken, aki igencsak kutyaformájú kutya volt, és hetente győzködött, hogy legyen Ő. Én viszont hajthatatlan voltam a magyarnyelvűséget illetően, így aztán a születésnapomra nem lett kutya. 

Ladó viszont továbbra is gyakran nézegette Őt, és mondogatta: "Még mindig nem vitték el. Még mindig nem kell senkinek."

Aztán egy augusztusi hétvégén, amikor Soma is nálunk volt, azt mondta, hogy most felhívja a hirdetőt, és ha van ideje, elmegyünk a kutyát megnézni.

A hirdető pedig egy magyar nő volt. Azonnal kiderült, hogy a kutya magyar chippel van ellátva, és valószínűleg ezért nem vitte még el senki.

Beültünk az autóba azzal a szándékkal, hogy megnézzük magunknak, és ha tetszik, valamikor majd visszamegyünk érte. 

Sétáltunk egy kört az ideiglenes befogadó nővel és a vahúrral, aki elmondta, hogy a kutyust lakásban tartották Tatabányán, majd se szó, se beszéd, elköltöztek a lakásból, a kutyát pedig ott hagyták. A szomszédok hívták az állatvédőket, és azok chippelték be. A nő kihozta a menhelyről, hogy itt találjon neki gazdát. 
Az ingyen elvihetőből hamarosan 100 euro lett, mondván, hogy oltások, meg ilyenek.

Épp menni készültünk, amikor a kapun a kutyus kifutott, és mivel Soma már beült az autóba, a nyitott kocsiajtón a négylábú azonnal beugrott. Fel az ülésre, és olyan magabiztos arcot vágott, mint aki azt mondja: GÁZT! Annyira megdöbbentő ragaszkodást mutatott, hogy azonnal döntöttünk: visszük. 
Megegyeztünk a nővel, hogy amint elküldi a jószág útlevelét, utaljuk a pénzt. 

Nem volt otthon se kutyatál, se kutyatáp, se póráz, se kutyavacok, semmi, ami kutyássá tenné a lakást.
Útközben az állat elszunyókált Somával a hátsó ülésen. Az volt az első képünk róla.

Másnap Buksit állatorvoshoz kellett vinni, mert egész éjjel nyüszítve vakarózott. Láza, gombás és baktériumos fertőzése volt (mert, bár minden nap fürödhetett a közeli patakban, a bundája nem lett szárazva törölve, befülledt), a füle begyulladva, méhek csípték össze. Chippelve volt ugyan, de nem volt senkinek a nevén, így az állatorvos regisztrálta a nevemet, meghallgatta a kutya történetét, majd azt a tanácsot adta, hogy a "kereskedő" nem minősül ideiglenes befogadónak, mert egy ideiglenes befogadó gondoskodik a kutyáról. Kifizettük a 100 Eurot az orvosnak.
Még aznap beszéltem a nővel, és elmondtam neki, hogy voltunk állatorvosnál és legyen szíves megadni az állatvédelmi szervezet nevét, ahonnan a jószágot elhozta, erre csak hebegett, habogott, megígérte, hogy postázza az útlevelet.

Postázta.

Azóta sem tudjuk, mi igaz Buksi előéletéből, de bizonyosan lakásban lakhatott, mert mindig szólt, ha kinti dolga akadt.

Időnként felsajog, hogy mi van, ha ezt a kutyust valaki ellopta a gazdájától.
Olyan tökéletes volt az első percben, és mi olyan semennyire nem értettük a nyelvét, hogy utólag fogom a fejem, hogyan nem értettem néha, hogy mit akar. Két év kellett hozzá, hogy minden jelzését, arcrezdülését, farokcsóválást, fülmozdítást megértsek. Idén lesz öt éve, hogy velünk van, és a rajongásom iránta nem változik. Mindent tudott, ül, fekszik, pacsi, pörög. Egydül pórázon volt kínszenvedés vele: húzott, mint a nyavalya. Úgyhogy addig foglalkoztunk vele, amíg sikerült megtanulnia szépen sétálni.

Időnként kihúzza a gyufát, beeszik valamit, aztán éjszaka rosszul lesz, én meg hajnalban hányást takarítok, de ez eléggé jár a kutyatartással. Olyankor két napig haragszom, ő pedig duzzog, azután sétálunk egy nagyot, megbeszéljük a dolgokat, és akkor megint dúl a szerelem.

Most gondolhatjátok, épp melyik fázisban járunk.

Az egyik kedvenc helye a telken: használaton kívüli tyúkól bejárata. 

Ilyen, amikor sétálunk. El maradozik, hempereg egyet - ma reggel a vakondásás** elmaradt.


*Igen, tudom. Volt böjtje a korai összeköltözésnek, de utólag visszagondolva sem csinálnám másképp.
**Szerencsére soha nem fog semmit, de nagyon szeret ásni. Olykor annyira belemerül, hogy a nevét sem hallja.