Kiskút, kerekeskút

 Nagyon szeretem a kutakat. 

A legtöbb mesében a kútnak misztikus szerepe, szimbolikus jelentése van, az egyik kedvenc mesémben is mohos kút szerepel (ha van időtök, hallgassátok meg, szerintem nagyon szép). A valóságban is óriási szerepe van volt a kutaknak, a régi időkben sok helyen nem is adódott más lehetősége az embereknek vízszerzésre. Mostanra eléggé kikoptak, vezetékekben jön a víz, amit tisztítanak, sokkal megbízhatóbb a közönséges csapvíz, mint bármelyik kút vize. 

Az internet szerint Vas megyében 1992-re épült ki teljesen a jelenlegi vízhálózat, ami azért lássuk be, nem volt annyira régen. A házunkban élő néni és bácsi tartott teheneket, nyulakat, disznót, csirkét, ezeket mind itatni kellett és természetesen az alapvető háztartási teendőkhöz is elengedhetetlen volt a víz, a helyi (szomszéd) távolságok miatt pedig alapvető volt, hogy minden háznál fúrtak kutat. Természetes hát, hogy nekünk is van kutunk.

Nem tudom, Ilonka néni pontosan mikor hagyta abba a tehenekkel való vesződést (a férje elég korán meghalt), de az bizonyos, hogy legalább 20 éve nem használta már ezt a kutat senki. Nem is volt benne víz amikor ideköltöztünk.

Ezen a vidéken rengeteg eső esik, így tavaly, meg tavalyelőtt gyűjtöttük az esővizet és abból locsoltuk a kertet és a virágokat, abból mostuk az autókat. Nem is nagyon volt kérdés, hogy így lesz ez ezután is az idők végezetéig, ezért fogalmam sincs, hogy mi kattant Ladóban, de egy tavaszi délután azt vettem észre, hogy lázasan keresgél a neten kutakkal foglalkozó emberek után.

Rengeteg embert felhívott, de a legtöbb ember szinte két perc után visszautasította a kérést, mivel a mi kutunk nem gyűrűs, hanem téglából rakott kút (így képzelem el a mesében lévő mohos kutat is). Aztán mégis akadt valaki, aki azt mondta, hogy eljön megnézni. Hatalmas előrelépésnek tűnt a többiekhez képest, mégis a legdöbbenetesebb az volt, amikor egyszer csak csörgött a telefon, hogy akkor a következő héten szombaton jönnek kitisztítani a kutat. Egy weboldalon Ladó megadta a telefonszámát, onnan került ehhez a csapathoz.

Így is lett. Három markos legény jött, lekapták a kút tetejét, egy kötél, egy deszka, pislogni sem volt időnk, már el is kezdték leengedni a legfiatalabbat. Se sisak, se biztonsági beülő, semmi kecmec, csak így. 

Épp kezdtük kifújni a bennakadt levegőt, amikor a srác, akit lefelé engedtek, elkezdett éktelenül óbégatni.

- Húzzatok fel, húúúúúúzzzatok feeeeeel!!!!! - hatásszünet. Majd kétségbeesve folytatta: - Itt egy óriási békaaaaa!!!! - 

És a másik kettő rezzenéstelen arccal kihúzta.

Mint kiderült, lemenni 20-30-50 méter mélyre az teljesen rendben van, de egy hatalmas varangyos békával szembenézni, nos, az emberfeletti erőt követel meg. Amikor a srác kijött, Ladóval arra gondoltunk, hogy azért ez elég jól kezdődik. Biztosan profik.

Másodjára a legidősebbet engedték le, aki szépen egyesével bepakolgatta a talált békákat a vödörbe, felküldte a felszínre és azután a békátlanná tett kútba ismét leengedték a legfiatalabbat. Az első kimert vödör homok után azt mondták, ebben a kútban lesz víz.

És lőn. Tizenegy talicska homok után, elkezdett szivárogni a víz.

Tudtuk mi, hogy ezek profik!

Bori első dolga volt megkóstolni, nagyon időm sem volt rá, hogy megtiltsam neki, utána napokig azt néztem, nincs-e valami baja. Nem lett, sőt, azóta minden locsoláskor iszik belőle, nagyon szereti. Az első héten sokszor homokos, mocsaras víz jött, mostanra (nagyjából két hónappal később) tiszta, átlátszó víz folyik. Kíváncsiságból el fogjuk küldeni bevizsgálásra a vizét, de addig is locsolom a kertet és a virágokat és minden nap örülünk, hogy a régi mohos kút most újult erővel adja nekünk a vizet.

Élet, élet, be gyöngy élet...

... ennél szebb sem lehet!*

Nem a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy ez az év legizgalmasabb időszaka. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak örökké nyár lenne, bárcsak soha ne érnének véget a hosszú balzsamos nyári esték. 

Az évnek ebben a részében percenként történik valami a természetben és rettenetesen bosszant, hogy nem tudom minden időmet kint tölteni. A történések alatt értem azt, hogy ami egyik pillanatban még tojás, az a következőben már éhesen tátogó csőr, ami most virág, az estére termés. Ami ma még zöld, holnapra már színes érett terméssé válik. Néhány hete még csak esti madárdal járta az erdőt, most szentjánosbogárkák lámpásai villognak százszám. 

Azt hiszem az ember életében ezek a változások sokkal lassabban történnek, és nagyon gyakran csak utólag vesszük észre, hogy megváltoztunk. Ha egyáltalán észrevesszük. Nem mintha szükségszerű lenne ezt elemezni, hiszen szinte kizárt, hogy az erdei pinty fiókák gondolkodnának korábbi tojás mivoltukról, hacsak nem készülnek filozófia pályára. Azt hiszem, ez kimondottan ritka a pintyeknél, de hát az ember sosem lehet biztos semmiben. Kivéve abban, amit már megevett - és azt hiszem, ezzel az állítással egyetlen fióka sem vitatkozna. 

És ha már étel, mutatom a kertet. Valószínűleg mindannyian láttatok már tököt, cukkinit és uborkát, úgyhogy nem is tudok újat mutatni, de hát mindegy, ez most egy ilyen bejegyzés. 

Welcome to the Jungle!

Aranyhajú a kukorica. Tegnap még nyoma sem volt, ma reggelre fésülgetni lehetne. Csuda dolgok történnek itt. Varázslat. 

Tök, cukkini és a kis tökkelütött Bori, aki egyébként elválaszthatatlan társam a kertben. Bikfic ugye ki van tiltva, Buksit nem nagyon érdekli már, de Bori nagyon szeret osztozni az áhítatban, ami a kerítésen belül úrrá lesz rajtam.

Ubi - tagadhatatlan rokoni szálak fűzik a cukkinihez. A pletyka szerint a cukkini az uborka és a tök szerelemgyereke - hogy ebből mennyi igaz, azt csak a Jóisten tudja.

Nem tudok elmenni szó nélkül a kertben otthonosan (és óvatosan) mozgó, kedves négylábú mellett. Egyetlen egy kukoricát tört ki véletlenül, mert a szomszédunk váratlanul megjelent, és ettől Bori eléggé megijedt, de ezt leszámítva megbízható. Nem fekszik rá a növényekre, nem tapossa össze, ássa ki, rágja meg, stb. őket. Az ivartalanítás csodát tett vele, mostanra teljesen lehiggadt, de azért még mindig játékos és félénk. Nagyon sokat változott ő is az elmúlt hónapok alatt. Nem szereti az idegeneket, iszonyú lassan barátkozik, amit én nagyon nagyon szeretek benne, mert a fiúk ezzel szemben gyakorlatilag bárkinek megmutogatják a hasukat. Sokkal ragaszkodóbb a fiúknál, ha tehetné el se mozdulna mellőlem. Van egy ultra cuki szokása: esténként kiül a rétre, és nézi az estét. Nem csinál semmit, csak ül és néz, figyel. Ha vad megy át az erdő alatt, nem kergeti meg csaholva, ha viszont ugyanez a vad már a mezőn megy, akkor odafut, jelezve hogy ez az ő területe. Többnyire akkor sem ugat, az ugatást akkor alkamazza, ha veszélyben érzi magát. Nagyszerű jószág lett belőle, bár azért gondolom érzitek hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan. Ilyen ez, ha az embernek kutyája van.

*Illetve lehetne. Nagy fejtörést okozott nekem a hirtelen kapott figyelem. Így csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatban, hogy kérlek, legyetek türelemmel, egy kis időre van szükségem, hogy kitaláljam, mit is szeretnék és hogyan, miért, mit és mithogy.  Azt hiszem, kicsit megijedtem, hogy ennyien vagytok, elvégre nem vagyok én influenszer-blogger-mugger, irkálgatok itt a semmirőlse, nem is nagyon értem, mi történik. Megértéseteket köszönöm. Ez a blog valószínűleg megmarad annak, ami eddig is volt. Kis színes képeskönyvnek.

**Ági, véletlenül kitöröltem az előző kommented, mert az okostelefon nem kompatibilis a buta ujjammal. De olvastalak és köszönöm. :) <3

Don't panic!

Sokmindenre számítottam az előző posztommal kapcsolatban, de erre, ami valójában történt - hát egyáltalán nem. Annyi kedves, szeretgető üzenetet kaptam, hogy még mindig nem hiszem el. Azt sem, hogy ilyen sokan vagytok és azt sem, amiket írtatok. Kicsit még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az azonosíthatatlan méretű, ismeretlen eredetű szeretetcunamit, viszont, hogy addig se maradjatok nélkülem, itt vagyok a reggelemmel.

Alaposan berobbant a nyár, de gondolom ezzel nem mondok semmi újat. A kert ontja a jóságokat, majdnem minden ebédre tökfőzeléket eszünk cukkinifasírttal, meg rántott cukkinivel, uzsonnára kovászos uborkát vajaskenyérrel. Erre a hétre már kánikulát ír, örülnék neki ha a paradicsom elkezdene pirosodni.

A hetem elég pocséknak ígérkezik, bár igazából nem szabadna panaszkodnom, mert csak annyi történik, hogy úgy kell dolgoznom, mint egy normális embernek. Azaz a megszokott részmunkaidőm helyett, teljes óraszámban, mert a kolléganőm szabadságon van. Micsoda igazságtalanság! Amúgysem vagyok egy goodmorningperson, a hétfők sincsenek a toplistás reggelek között, de ma a megszokottnál is morcodabban keltem. Be kell látnom, hogy igazából az a baj, hogy túlságosan jó dolgom van.

Azért a kávé után, kutyaetetés közben kapcsoltam, hogy nem kellene az egész napomat ebben a hangulatban töltenem, mert igazából magammal cseszek ki, ha így folytatom. Lábam alá csaptam a kutyákat, mentünk egy kört a birtokon, majd tettem egy sétát a kertben, amit egyébként előző este láttam utoljára (de hát az ember sose lehet eléggé szerelmes a kertjébe). Megállapítottam, hogy le kellene nyírni a füvet, megcirógattam a padlizsán, paprika és paradicsom leveleket, megdícsértem az uborkát, a tököt, a cukkinit és a csemegekukoricákat, majd szedtem egy marék piszkét, amit végül nem is ettem meg mind. 

Azzal a tudattal indultam dolgozni, hogy akinek piszkebokor bogyók lapulnak a zsebében, azzal nagy baj nem történhet. Legyen bármilyen hosszú a munkanapja.

Kicsi kiskertünk

 Ahogy telnek az erdőben töltött évek, úgy dokumentálom egyre kevésbé a kert körüli dolgokat. Mert nem az van, hogy idén nem vetettem borsót, vagy hogy nem szép, hanem pusztán arról van szó, hogy sokkal inkább jelen vagyok benne, mint amikor percenként előkaptam a telefonom, hogy megörökítsem egy rügy kipattanását. Benne vagyok, a része lettem. Azért vannak így is képek, hála az újonnan felfedezett régi barátnőmnek, akit néha teleszpemmelek mindenfélével. 

Idén nagyon kicsi a kert, vagyis így, hogy kapott egy kerítést, sokkal kisebbnek tűnik a korábbi évekhez képest. Csak a fontosabb dolgok vannak benne: fokhagyma, saláta, retek, paradicsom, paprika, borsó, padlizsán, uborka (ebből kígyó és berakós is), cukkini, tök, néhány tő csemegekukorica és egy csapat napraforgó mix, ezt csak azért, mert szép.

Vannak státuszfotóim, ha már írok róla, akkor meg is mutatom. 

Felül: május 1. Alul: május 30.

Azt már tudjátok, hogy nem kapálunk, nem permetezünk semmit, de az is fontos infó lehet, hogy a föld soha nem volt felásva, szántva. Mulcsozunk. A felső képen a nagy zöld sáv még fű, a fele ágyás üres, az alsó képen már a fű helyére van ültetve a csemegekukorica. A felsőn jól látszik, hogy Bikfic megigazgatta a borsót: a jobb, sarokban az a pici zöld, hiányos sorokban. Egy hónappal később semmi nem látszik ebből, a borsó kinőtte a tacskótámadást.

Felül: május 15. Alul: május 30.

A fényviszonyok nem a legjobbak ezeken a képeken. A felső alkonyatkor készült, az alsó pedig esőben. Az a fura zöld kis csomó a kép jobb oldalán a tavalyról maradt petrezselyem, illetve a hozzá szorosan ragaszkodó cickafark. Noha cickafark ezer másik helyen nő, valahogy nem volt szívem kitépkedni. Ha neki jó ott, nekem is jó. Virágzáskor majd leszedem teának. A nagy fekete ládákban van a fokhagyma, saláta (ami mostanra lassan teljesen kimegy), paradicsom, paprika, padlizsán. Semmi extra, de nagyon szeretem, hogy van, jó kimenni esténként, figyelni, ahogy fejlődnek. A paradicsom és a paprika már virágzanak, a borsóból tegnap főztem az első levest, 1-2 hét múlva már szüretelni kell. A helyére szeretnék zöldbabot tenni. Abból tavaly egyszer tudtam szedni, mert utána lelegelték az őzek. Talán idén megállítja őket a kerítés.

A kerítésen kívül van szamóca (erdei és kerti), piszkebokor, málna, ribizli. Ők mindannyian mostanra találtak annyira magukra, hogy valószínűleg idén rekordtermést hoznak - a korábbi években csak néhány szemet tudtunk szedni.

Idén először tud beérni a korai cseresznyénk. Eddig minden évben elfagyott, vagy lefújta a szél. Tudom, hogy máshol már a nagyszemű is érik, nálunk kicsit minden később van. A bodza is csak most kezdett nyílni. Még nem döntöttem el, hogy szeretnék-e bodzaszörpöt készíteni, mert néhány hete mentaszörpöt készítettem és azzal most egy darabig elvagyunk. 

A szőlő is szépen fejlődik, ha nem veri el a jég (koppkoppkopp), akkor több lesz rajta, mint tavaly. Mennem is kellene metszeni és kötözni, ahelyett, hogy itt járatom az ujjaimat.

De azért még volna mit mutatnom. Például a kutyusok kaptak "kutyaólat" Ladótól. Egy régi terménytároló ládát még tetőcserekor leadtak az ácsok, a pajtában állt egy éve. Most viszont, hogy talált kőművest (aki elvileg jövőhéten már elkezd dolgozgatni), ki kellett pakolnunk a pajtát. A terménytároló láda újrahasznosítása volt a legegyszerűbb, a pingpong asztalé viszont a mai napig nincs megoldva, mert amint elkezdünk játszani gondolkodni rajta, hogy mi legyen, mindig játszunk elakadunk,  hogy eladjuk-e (nem!), vagy ha nem (mondom, én, hogy nem!), akkor hová tegyük? Na, de ennél nagyobb problémánk ugye sose legyen. Eléggé elkalandoztam a kerttől. Talán legközelebb megmutatom a kutyaólat is, mesélek a kút tisztításról és az autóbeállóról is, de most inkább összeszedem magam, és nekiállok a szőlőnek. 

Jössz este énekelni?

 Mi az esélye annak, hogy amikor megkapom anyukám hagyatéki tárgyalásáról a levelet, aznap este szlovénül énekeljük azt a dalt*, amit a temetésén énekeltünk magyarul?

Nem is tudom, mit érzek pontosan.

Annyi év menekülő vándorlás után otthon vagyok valahol ebben a hatalmas világban. Időnként utánamnyúl a gyerekkorom, egy illat, egy rossz mozdulat, vagy hangsúly - és még mindig, reflexből megfeszülnek az idegeim és védekezésre, harcra kész állapotba kerülök.

Például tegnap délután Ladóval mentünk be a városba, de találkoztunk a faluban az egyik szomszédunkkal, ezért megálltunk váltani néhány szót. Aztán hogy, hogyan sem, megjelent az egyik ember a kórusból, köszönt, és feltette a kérdést:

- Jössz este énekelni? -

Válaszoltam, hogy eddig az a terv, hogy igen, megyek.

- Jó, akkor majd beszélünk. - felelte, nekem pedig összeszorult a gyomrom, hogy vajon mi rosszat tettem, mondtam-e valamit, mit akarhat. 

Egész délután ezen ettem magam, miközben iszonyú erős késztetést éreztem arra, hogy itthon maradjak Ladóval**. 

Aztán mégis elmentem, egész próba alatt ökölbe szorult gyomorral, hogy mikor mondják már, hogy mit tettem, nem kellek, ne jöjjek többet énekelni, vagy jó lenne, ha ezentúl így és úgy csinálnék valamit. 

Aztán ennek az embernek a felesége egyszer csak hozzám fordult, amikor a férfi szólamot nyektette a karvezető, és megkérdezte, hogy ráérünk-e pünkösdkor, mert Szentendrén lesz a Nemzetközi szellemi kulturális örökség találkozó, ahová minden évben menni szoktak "szerepelni" és arra gondoltak, hogy ha ráérünk, menjünk el mi is, jó móka lesz. 

Egyrészt hirtelen nem is találtam a szavakat, másrészt rögtön ezután elővettük a fent említett dalt, én pedig ott ültem a vegyessaláta érzéseimmel. Ez a saláta addig ecetes lében ázott, de akkor valaki ráöntött egy cseppnyi tökmagolajat. Biztos van itt valaki, aki érti, hogy ez mit jelent, de ha nem, az sem baj, hiszen pontosan így érzek én is. 

Egyszerre tudtam volna sírni örömömben és bánatomban, szomorúságtól, megkönnyebbüléstől, hálából. 

Szóval, ilyen az, amikor otthon vagyok? Gondolnak rám, szeretnék, hogy ott legyek, örülnek nekem. Sőt, nemcsak nekem, hanem Ladónak is, őt is szeretik, akit én szeretek. Micsoda új, sosem érzékelt elfogadás és szeretet ez? Elfogadás, igen, hiszen mégiscsak "gyüttmentek" vagyunk. Vagy inkább "gyüttmaradtak". Elképesztő. 

Milyen beteg ember gondolja azt, hogy bántani fogják, egy kérdésből, ami úgy hangzik, hogy "jössz este énekelni?"? Hát elárulom: az olyan beteg, mint amilyen én vagyok. 

Ettől függetlenül jó tudni, hogy körülöttem mindenki azon van, hogy meggyógyuljak. Én is. 

*Ezt a dalt a bátyám temetésén is énekeltük. Gyerekkoromban ez volt a kedvence mindkettőnknek, anya sokszor énekelte nekünk este, szóval valahol ez nem csak egy sima temetési ének.

**Maradtam volna, hiszen éppen projekt van, épül végre az autóbeállónk, óriáslyukakat kell fúrni, betonkerverőzni, csupacsupa munka. Emiatt valószínűleg kihagyjuk a pünkösdi programot is, de maga a lehetőség is nagyon jólesik. 

Rozsdásék

 Néhány napja (hete), észrevettem, hogy egy rozsdafarkú pár befészkelt a pajtába. Mivel az autóbeállónk még nem készült el, ezért én a pajtát használom garázsnak, így eléggé feltűnt, hogy micsoda koszt tud csinálni két lelkes fészeképítő. De őszintén? Kit érdekel a kosz, amikor ilyen megtiszteltetés éri az embert, hogy két szerelmes kismadár épp itt akarja felnevelni a csemetéit?

Hosszútávú tervünk, hogy a pajtából egy nappali-étkezőt újítsunk majd fel, de vannak a felújításban elsőbbséget élvező projektek*, úgyhogy tulajdonképpen a kutyát sem zavarja, hogy most vannak albérlők.

Errefelé rengeteg kakukkmadár él, április elejétől mindennapos a kakukkszó, ami nekem minden évben az igazi tavasz kezdetét jelenti. Azonban a kakukkok és a ragadozómadarak eléggé veszélyeztetik ezeket a kis énekeseket, úgyhogy örültem, hogy ilyen bombabiztos fészekhelyet találtak maguknak Rozsdásék. Érdekes különben, hogy hogy tudom szeretni ezeket a kismadarakat is, meg az "ellenségeiket", a kakukkokat is. Talán azért, mert nem igazi ellenségek ők. Nem vagyok ornitológus, de szerintem, ha egy énekesmadár röptében képes összekapkodni a szúnyogakat és egyéb apró repülő rovarokat, akkor azt is tutira észreveszi, hogy a tojásai nem egyformák, mégis adoptálja, felneveli a kakukkot ugyanolyan gondoskodással, mintha a sajátja lenne. Tudom, hogy nem érdemes az állatvilágot mindenféle emberi érzelemmel felruházni, de attól még szerintem ez csodaszép dolog az énekesmadarak részéről.

Visszatérve Rozsdásékhoz. 

Ma erre mentem ki a pajtába:

Így lettünk ma megint egy kicsivel nagyobb család.

*Autóbeálló, fürdőszoba, konyha, ablak és ajtócsere, satöbbisatöbbi, kár sorolni. 

Éves státusz

Kicsit úgy érzem magam, mint amiről András énekel, miközben pontosan tudom, hogy ezt akartam.

Jól esett kicsit nem írni és hagyni, hogy hiányozzon a blogírás öröme. Meg úgy általában véve az öröm. 

Most megint sokáig nem tudtam örülni semminek, csak ültem a lelki savanyúkáposztalében és vártam, hogy elmúljon. Múlik, múlogat. 

Sokat jelentett, hogy februárban ráírtam tesóm volt barátnőjére, aki eredetileg az én barátnőm volt, hogy megkérdezzem, hogy van. Azóta szinte naponta írogatunk, megosztjuk egymással a napi apró semmiségeinket, amik nekem terápiával érnek fel. Találtam egy kapcsolódási pontot a gyerekkorommal, egy lányt, akinek a humora olyan, mint az enyém, aki tudja, honnan indultunk és merre megyünk, ismerte a tesómat és a szüleimet. 

Ladóval is kicsit visszataláltunk egymáshoz. Pontosabban ő mindig is itt volt, én voltam, aki december óta bebábozódott, de végre visszatért belém az élet. Azért a május tudja, hogy kell az emberbe visszatenni a lelket. 

Pénteken Ladó elvitt a vidámparkba*, rommá vásároltuk magunkat, szombaton földet túrtunk, olyan szép a kertünk, hogy csoda. 

Apropó kert. Lett kerítésünk. Na, nem az erdőnket kerítettük körbe, csak a kis zsebkendőnyi kertünket. Március első hetében, amikor elvetettem a borsót, Bikficnek pont azon a néhány négyzetméteren akadt ásnivalója - kisült tőle az agyam. A borsó végül kikelt aztán, ha nem is sorba, de kikelt. Saját lelki és a tacskó testi épsége érdekében ez tűnik a legjobb döntésnek. Legalább a növények sem szöknek meg. 

Visszatérve az ebekre. Buksi egyre öregesebb, süket is már teljesen, látni sem lát sokat, mintha hirtelen sokat öregedett volna. Igyekszem nagyon odafigyelni rá, hogy ne idegesítse Bori, ne erőltesse meg magát. Sokat alszik, keveset sétál, enni is inkább csak eszeget, elmúlt a fiatalos labradorfalása.

Bikfic. Nos. Ő Bikfic. Nagyon éli ezt a paraszti életet. 

Bori pedig egy ördögfióka. Negyedikén volt pontosan egy éve, hogy hozzánk költözött. Okos, sőt, fékezhetetlen agyvelejű. A nevelése nagyon jól sikerült, szófogadó. De. Sokszor úgy érzem, mintha egyfolytában fegyelmezni kellene, mert ha nem, akkor pokoljárás amit művel. Hogy egy példát mondjak: úgy sétál, mintha ő egy kenguru lenne. Nem a négy lábán fut, hanem nagyokat szökkenve halad előre, hol jobbra, hol balra rúg ki hátra. Ha szólok neki, hogy igazodjon lábhoz, akkor olyan kecsesen sétál mellettem, úgy szedegeti a lábait, mint egy tanult versenyló. De különben... mintha nem lakna otthon senki a fejében.

*Güssingben van egy virágkertészet. Intsant orgazmus a szemeimnek és a lelkemnek. Hoztunk huszonpár petúniát és két sétányrózsát. A sétényrózsa az új kedvencem, az illata elképesztő és a wikipédia szerint, ha elégetjük a leveleit, az elűzi a szúnyogkat. Meglátjuk, meglátjuk...