Variációk konfliktuskezelésre

Kétféle ember van. Aki kiabál, és aki nem.

Ha ideges vagyok, és az illető, aki felbosszantott, egy idegen, akkor az a taktikám, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kilépek a helyzetből.

Ha a konfliktus forrása egy olyan ember, aki közel áll hozzám, akkor sokáig beszélgetéssel próbálom a helyükre pakolni a dolgokat. De van az a pont, ahol elfogy a türelmem, és olyankor egy kiadós üvöltözéstől megnyugszom. Ilyenkor ijesztő vagyok azok számára, akik ismernek. Mert nem ilyennek ismernek. Pedig ilyen is tudok lenni.

Ladónak olyan a kiabálás, mint nekem a verés. Nem bírja elviselni, befordul tőle. Két és fél évig tartott, hogy ezt felfogjam, és kidolgozzak helyette egy kiabálásmentes, méghosszabban tűrő, még többet beszélgetős ámde hatékony eljárást. Ehhez nagy segítségemre volt, hogy az elmúlt fél évben, három idegen ember, számomra érthetetlen okokból üvöltött velem. Megértettem (kurvanehezen), hogy a kiabálás a terrorizmus egy fajtája, és igazából nincs jogunk a másik lelkébe így beletaposni, akkor sem, ha kibaszottidegesek vagyunk. Amióta azonos szintbe helyeztem a veréssel (ami szintén elfogadhatatlan, de fel nem cserélendő egy fenékrecsapással), azóta egyáltalán nem kiabálok, és az életem egy kis napfényes tisztás az erdő közepén.

Na, de itt a másik tehetetlen konfliktuskezelési módszer. A Nembeszélekveled. Ami nekem a teljes elutasítás, amit pokolként élek meg, ami helyett inkább sorbaállnék egy pofonért.

És akkor itt jön be a képbe, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

Míg én tegnap majdnem vonat alá vetettem magam bánatomban, Ladó csak simán lehiggadt. Mint ahogyan azt én szoktam volt, egy jó kis kiabálás után.

Jó, hogy nem vagyunk egyformák. De azért el tudnám viselni, ha egy kicsit hasonlóbban konfliktuskezelnénk...

Tárgyak

Tegye fel a kezét az, aki tökéletes, és soha nem hibázik.

Az történt, hogy egy szemétláda, aljas, köcsög, sunyi útpadka megkarcolta Ladó autójának a dísztárcsáját. Kb három centi hosszan, fél centi szélesen, és negyed miliméter mélyen.

A baj meg az, hogy a padka támadásának időpontjában én ültem egyedül az autóban.

Az egyébként mostanában kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatom pedig fejreállt, lelki terrorba kerültem. Kérhetek bocsánatot, állhatok a fejem tetejére, vagy ugorhatok a vonat elé, akkor is dráma van. Ladó nem áll szóba velem.

Biztos vagyok benne, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de ilyenkor én tényleg nem értem ezt a pasast.

Mert az én értékrendem valahol ott van, hogy a legfontosabb, hogy élünk, aztán, hogy egészségesek vagyunk, utána pedig, hogy van mit ennünk, és van meleg, tiszta lakásunk, ahol szerethetjük egymást.

De minden hiába. A párezer forintos karcos dísztárcsa fontosabb a békénél... 

Olyan szomorú vagyok.

Úgy elmennék világgá...

Összekötve

Van az a különös jelenség, amikor találkozom egy idegennel, és néhány perc után, a mozdulatai ismerősek lesznek, a szavait, gondolatait pedig előre tudom.

Mondanám, hogy "néhány éve belépett az életembe", dobálóznék klisékkel, de egyrészt ennél sokkal mélyebben karcol, másrészt még csak nem is igaz, hogy belépett, az meg pláne nem, hogy az életembe.

De azért lett ez a Valaki, valahogyan, hogy férfi vagy nő, az mindegy is*. Sokat gondolok rá, véletlenül, meg szándékosan is. Ha telefonon hallom, úgy érzem, mintha többet mondana a hangja, mint a szavai. Azt gondolom olyankor, hogy teljesen mindegy, miről beszél, merre jár, mit tesz. Valahonnan tudom, mit érez, mikor a saját baján nevet, tudom milyenek a reggelek, és tudom, milyen magány az, ami akkor is ott lebeg körülötte, ha társaságban vagyunk.

Ismerem.

Amikor eszembe jut, a mellkasomból kijön az érzés, egy láthatatlan fonál, végigszáguld az univerzumon, és amikor odatalál hozzá, opál fénnyel világítani kezd, és akkor tudom, hogy egymásra gondolunk.

Ne kérdezzétek.
Meghibbantam.

*Róka véleménye alapján

** Ladó szerint meg lerajzoltam az égig érő paszulyt.... na ja, könnyen beszél, rá _egyfolytában_ gondolok. :)

Önismereti útvesztő

Úgy alakult, hogy az éjszakás műszakom végeztével nem tudtam hazamenni. Még nincs új autóm, Ladóéval járok, ő pedig cégessel, vagy kollégával - illetve, ha nem dolgozom, akkor a sajátjával. Tegnap viszont se céges autó, se kolléga, így abban egyeztünk meg, hogy tíztől délig egy barátommal reggelizek/ebédelek (?), délben pedig, amikor Ladó végzett, értem jön.

Csakhogy a barátom emondta, tegnap volt az anyukája szülinapja, a szüleinél aludt.

Hívtam a városunk egyetlen taxisát, de ő éppen Bajánsenyére fuvarozott. 

Álltam a hóesésben, álmosan, fáradtan, és arra gondoltam, hogy biztosan akad itt valamilyen hely, ahol el lehet tölteni két és fél órát - feltűnésmentesen.

A mozi elé érve csalódottan tapasztaltam, hogy ma, itt, délután négyig nem lesz semmi. Agyaltam egy picit a könyvtáron, tavaly májusban lejárt az itteni olvasójegyem, költöztem, nem lett hosszabbítva. 

És akkor megláttam egy boltot. Bementem. Leakasztottam három - tűrhető fazonú és színű - bikinit. Rövid próba után egy kék alapon fehér aprópöttyösre esett a választásom. Vadásztam továbbá egy fehér törölközőt. Negyed órával később pedig egy forróvizes medencéből bámultam, hogy odakint szakad a hó.
Elég furcsán néztek rám, amikor a cirkuszi egyenruhámban megjelentem a fürdőben - azt hitték NAV ellenőr vagyok (ami wtf, sztem a NAV ellenőrőknek civil álruhájuk van... :-)).
Négy órás jegyet vettem, délben megebédeltem és kávéztam a fürdő éttermében. Néztem az embereket, jégkrémet nyalogató gyerekeket, krokodil mintás fürdőkőntösöket, és arra gondoltam, mekkora mázlista vagyok, hogy ezt megtehetem. Eszembejutottak a szüleim, és az, hogy tudtommal egyikük sem engedte meg magának soha azt a luxust, hogy egyedül szórakozzon, kikapcsolódjon. Amennyire én tudom, nem is éreznék jól magukat egyedül. Sehol.
Ezen a szálon eljutottam egy olyan gondolatmenetre, ami magyarázatot adott saját kapcsolatfüggőségemre, és bedobta az agyam a kérdést, hogy ha most senki nem várna otthon, akkor is tudnék e ennyire elégedett és boldog lenni, amire a válaszom egy határozott nem volt. Képzeletben megölelgettem Ladót, és letiltottam magam a további gondolkodásról.* Ezt - és az ebédet - kipihenve, írtam Ladónak, hogy nem kell értem sietnie. Pezsgőfürdőztem, és amikor Ladó délután kettőkor megérkezett, teljesen feltöltődve és kiegyensúlyozottan kezdhettem az új műszakot otthon.
Elvégre gyerekes hétvége van... :)

Kilátás az étteremből...

... és"pihenőszobából"

*Vajon mindegy e, hogy ki van mellettem, illúziót kergetek e, vagy igazi és mély érzések kötnek össze minket? Igaz e, vagy csak álmodom, lehet e így élni örökké, vagy minden úgy múlik el, mint az élet..? Ja, amúgy ez egy vidám poszt, és nem depresszáltam be magamtól, csak most, hogy ezeket leírtam. Minek blogol az ilyen....?

A hó annyira szép, hogy ez már giccses.

Amúgy nem történik semmi. Robotolunk a munkahelyeinken. A kutyám pedig a legtisztaszívűbb lény, akit valaha ismertem.

A háttérben a kanapén a Cluedo Harry Potter kiadása látszik. Nem is a HP a lényeg, hanem maga a játék zsenialitása. Aki szereti a gondolkodós-megfigyelős társasjátékokat annak ajánlom figyelmébe. Nálunk most ez a sláger. Mivel én nagyon bénán taktikázom, nem igazán vagyok benne jó. 

Egyébként beadtam a jelentkezésem egy online szerkesztőséghez. Veszíteni nem veszítettem vele. Nyerni meg annyit igen, hogy kiderült, mit dolgoznék szívesen, ha lehetne választani. 

Bár, ha tényleg _bármilyen_ munkát választhatnék, akkor a szlovéniai orchidea farmon szeretnék pálmákat öntözni. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az ochidea egy sznob virág, de pár hete jártunk ott, és van a pálmák között egy hinta. Na, abban a hintában tölteném a kávészünetemet...

Álmodni azért csak szabad, nem? 

Pedig amúgy még mindig szeretem a munkahelyem. Csak nem akarok örökre vándorcirkuszi bohóc lenni...

Ja a kertet ne kérdezzétek, idén, vállalkozás szinten biztosan nem lesz belőle semmi. Bár én nem adtam fel a dolgot egészen. Talán jövőre... :)

Alkotunk

Tegnap Somával töltöttem a napot, mert nekik félévi szünet van az iskolában, én pedig éjszakára jöttem dolgozni.

Hajnalban elkezdett havazni, óriás pelyhekben hullot a hó, egészen délig. Nekem a hóember kicsit uncsi, meg amúgysem rajongok az átnedvesesett kesztyűkért, de Soma olyan lelkes volt, hogy nem tudtam nemet mondani a játékra.

Hirtelen ötlettől vezérelve aztán a hóembernek hókutyát is építettünk, ne legyen annyira egyedül, ha mi hazamegyünk.

Azt hiszem, életem egyik legjobb hóműve.

Okulj tinó

Kár volt tegnap vagánykodni ezzel a hóhányással. Most úgy közlekedem az izomláztól, mint egy kivénhedt, reumás lajhár. Mondjuk szerintem egy lajhár annyival jobb jellem, hogy nem nyavalyog.

A balesetemmel kapcsolatos lélekutazásról nem írtam még, pedig nagyon felforgatott, szó szerint és átvitt értelemben is.

Volt az a végtelennek tűnő három perc, amíg az autóm a világgal ellentétes nézőpontot képviselt, én meg benne egy harmadik szemszögből szemléltem a dolgokat, nos, abban a három percben változott meg minden, ami eddig meghatározott engem. Mint amikor egy film úgy ábrázol tudathasadást/megvilágosodást, hogy a kamera ráfókuszál a főhős íriszére, kitágult pupillájára, majd egyetlen másodpercben levetít harminc képkockát. Azóta próbálom szavakkal leírni a villanást, de ehhez még gyakorolnom kell az önkifejezést.

A legfeltűnőbb változás a viselkedésemben jelenik meg, ezt mondjuk mások is észrevették, aztán amit csak én érzek, az a hangulatomon mutatkozó általános jókedv, illetve harmadikként, hogy megváltozott a dolgok prioritása. Például a cirkusszal kapcsolatban.

Talán többször mondtam, hogy imádom a munkahelyem, a kollégáim, szeretek bejárni dolgozni, jó a hangulat bent, és a kötelező munkaundoromvan hisztin kívül, akár nyugdíjjas koromig is ellébecolhatnék itt. Merthogy jól fizet és kényelmes. De.

Én nem akarom ezt csinálni halálomig.

Nem akarom, hogy ennyi legyek a világban, hogy a nekrológom így szóljon, hogy Szabó Adél, meghalt 70 évesen, élt kb. néhány hónapot, a fennmaradó időben aludt, cirkuszban dolgozott és Szuper Máriózott szívből szeretett fogadott fiával, Ladó Somával. 

Persze szakmailag nem tudom, mibe foghatnék, így, közel 29 évesen. Amikor lehetett volna tanulni, nem tehettem meg, fel kellett nőni, dolgozni, etetni a számat. Amióta meg dolgozom, nem marad energia tanulni, a németet azért gyűröm, önszorgalomlustaságból. 

Azt hiszem körülnézek a munkaerőpiacon, újraírom a CV-met, és felajánlom szolgálataimat bárkinek, aki tud nekem adni valami újat. Csak nyerhetek a dolgon.

Na jó, azért nem bárkinek...