Ködös álmok

Az élet nem áll meg ősszel, csak lelassul. Most, hogy elállt az özönvízszerű esőzés, minden délután tekergünk a kutyussal. Gesztenyét, csipkét, almát, gombát szedünk, gyógyfüveket gyűjtünk. Két kézzeel adja mindenét a természet. 

Aprópó almaszedés. Elmesélném, hogy milyen negatív tapasztalatunk volt a helyi almapréselő üzemmel, de az a helyzet, hogy olyan fantasztikus alternatívát találtunk Szlovéniában, hogy kár lenne panaszra fecsérelni a szót. Legyen elég annyi, hogy eddig 530 kilogramm almát vittünk, a szlovének pedig kedvesek, szorgalmasak, és üvegbe töltik az almalevünket, ami (nagyképűség nélkül) isteni finom. Az üvegeket pedig jövőre újratöltik, ha lesz mivel. Egyébként olyan nagyon büszke vagyok Ladóra. Ahogy beszél az emberekkel, legyen az magyar, osztrák, szlovén, egyszerűen valahogy pillanatok alatt eléri, hogy figyeljenek rá, tiszteljék. Lenyűgöző ez a képessége. Nélküle ez az alma körülbelül megrohadna, mert én valószínűleg feladtam volna a második lerázó telefonhívás után.

Aztán az is van még, hogy maximálisan eltűnt belőlem a megosztási kényszer, de nemcsak, hogy kényszer nincs, hanem minimális indíttatás sem. Ezt a posztot egy hete írom, és eredetileg nem is az almaprojektről akartam írni, bár azt már a nyavalya sem tudja, hogy mégis mi volt a terv. Egyelőre még nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy #vanegyblogomdeminek. 

Ez most ilyen. 

Só a sebbe

Úgy volt, hogy szombaton biciklitúrázunk, de Ladót behívták dolgozni. Pénteken viszont hazajött, ezért megbeszéltük, hogy elmegyek vele, és amíg dolgozik, addig én bejárom a vidéket.

Hogy ne csússzunk meg a dolgainkkal, pénteken délután leszüreteltük a lugast, és felavattuk a vadiúj káposztás dézsánkat is. Szüretelés közben a metszőollóval sikerült belevágnom a bal tenyerembe - ördögi eszköz az. Ömlött a vérem, Ladó kérdezte, mit hozzon, én meg mondtam, hogy "Sót!! Csak sót!". Hozta a sót, én szorítottam a kezem, ő szórta - nagyon óvatosan, nem győztem biztatni: "Még! Többet!!" Baromira tud fájni a só a sebben, de ez a néhány perces fájdalom megéri. Másnapra picit piros volt a seb környéke, mára viszont egy kis karcolás látszik csak. A só összehúzta és elállította a vérzést.* 

A szakszerű elsősegély után még felavattuk az új káposztásdézsánkat. Elraktuk az első savanyúkáposztánk. Miután a szőlőnél elintéztem magam, a káposztagyaluval meg sem próbálkoztam. Mindenesetre nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen lesz az eredmény. Gyerekkoromban én csak az agyaghordóban elrakott káposztát ismertem - magamtól sosem próbáltam volna ki a dézsás eljárást. Alig várom, hogy megérjen. 

Ezt a dézsát Szabadi András kádármester készítette.

#nemreklám #nemajándék #deazértisdejó

Szombaton korán indultunk, egy Griffen nevű helyiségbe kellett menni, Karintiába. Felsétáltam a várhegyre**, útközben láttam, hogy van cseppkőbarlang is - de aztán sajnos zárva volt. Ahogy az a magas hegyekben lenni szokott, egész délelőtt köd volt, ezért a panorámából semmit sem láttam, bezzeg mire lejöttem a hegyről, kisütött a nap. Akkor viszont már felfedeztem magamnak egy turistajelzést, azon vándoroltam, nem voltam hajlandó visszamenni a várba, hogy napfényben is megnézzem a kilátást - pedig biztos vagyok benne, hogy megérte volna. Így is megérte, láttam egy újszülött borjút, még tiszta nyák volt, gyorsan el is mentem onnan, nehogy megzavarjam őket a mamájával. Messziről néztem, hogy életében először lábra áll - olyan aranyos volt, legszívesebben hazahoztam volna (heló birtoklásvágy). Jó volt látni, hogy létezik ilyen hely, ahol a bocik legelőn születnek, ahol nincs állatorvos, nincs ember, csak a csorda. Eléggé belemerültem a marha-bámulásba, azt is sikerült megfigyelnem, hogy gyakorlatilag a csordából az összes tehén odament az újszülötthöz "köszönni", tündéri kedvesség áradt ezekből a hatalmas állatokból. Tudjátok rólam, hogy nem vagyok valami extrém vallásos (pedig lehetnék), de ilyenkor, elnézve a természetet, mindig megérint a teremtés ereje, hogy milyen csodálatos világban élünk, mennyire érdekes, ahogyan az állatok viselkednek egymással, és hogyan gondolkodhatnak emberek úgy az állatokról, mintha csak eszközök volnának. Egyből eszembe is jutott, hogy milyen torz lenne egy párhuzamos világban, ha szelfizne a tehén a mászkos borjával, vagy posztolná, hogy hány kilogramm, hány centiméret fejkörméretű dedet hozott a világra.***

Aztán tovább mentem, beértem egy erdőbe, ahol egy kristálytiszta hegyi kis patak futott, elképesztő volt a csend és a béke. Én alapjáraton rengeteget vagyok természetben, hiszen a semmi közepén élünk, de ahogy megláttam a patakot, lerúgtam a cipőm, belegázoltam a jéghideg vízbe, és éreztem, hogy kiírja a rendszer odabent, hogy száz százalékra feltöltve. 

*Ezt a technikát 14 éves koromban tanultam - akkor dolgoztam először, konyhalányként. Táboroztattunk, 300 főre, frankfurti leves volt az aznapi menü. A szakács lányával egyidősek voltunk, járósbaba korunktól ismertük egymást a táborokból. Nagy egyetértésben szeleteltük a virsliket, amikor a barátnőm véletlenül belemártotta a kést a vállamba. Szegény, csak le akarta seperni a virslit a vágódeszkájáról, de óriási volt a kondér az asztalon, a vállamig kellett emelnie. Akkor történt, hogy csak néztem, ahogy folyik a vállamon a vér, a szakácsunk meg odalépett, és egy marék sót szórt a tenyerembe, majd rányomta az egészet a vállamra. Annyira megdöbbentem akkor ezen, hogy gyakorlatilag nyávogni is elfelejtettem, de még jobban megdöbbentem azon, hogy a vállamon lévő, három centis vágás két nap múlva csak pici karcolásnak tűnt. Azóta is gyakran alkalmazom ezt a módszert. Annak ellenére, hogy elképesztően beválik, nagyon el tudom borzasztani vele a környezetem.

**Most őszintén, azért a Schlossberg mennyivel szebben kifejezi már azt, amikor egy kiemelkedő hegycsúcsra építenek várat? Valahogy ez a várhegy nekem kicsit gyenge, de valószínűleg azért, mert az alföldön nőttem fel, ahogy a legnagyobb hegy egy vakondtúrás volt.

***Erről jut eszembe, öt éve már, hogy töröltem magam facebookról. Illeve, mint kiderült, nem töröltem magam. Letöltöttem a messengert, mert kellett volna, hogy a Professzorral videócseteljünk, és képzeljétek, MINDEN öt évvel ezelőtti beszélgetésemet betöltötte. Gyakorlatilag újraaktiválta a profilomat. Ezúttal találtam egy olyan opciót, hogy ha 30 napon belül nem lépek vissza, akkor véglegesen töröl - de hiszi a piszi. Egyszerűen elképesztőnek találom az egészet, hogy még ennyi idő után is őrzik az adataimat, a beszélgetéseimet. Kicsit horror. De gondolom ez gyakorlatilag mindennel így van. Bizarr a gondolat, hogy valahol az online térben minden valaha leírt érzelmi reakcíóm, gondolatom úgy él, mintha jelenleg is _történne_. Azért amint látjátok, tudok ezzel együtt élni, hiszen most is épp az online lábnyomomat hagyom itt.

A táska

 Tizenhét éves voltam, amikor először lehetőségem volt arra, hogy egy teljes nyárra kimenjek Angliába dolgozni. Az viszonylag önálló életem már előtte elkezdődött, próbáltam leválni a bigott vallásos szüleimről. Valószínűleg el tudjátok képzelni, hogy olyan családdal ahol a gyereknek minden étkezés előtt imádkoznia kellett, nem ehetett csokit, és nagyjából mindenfajta földi öröm bűnös tevékenységnek számított, a kamaszkor (ami amúgy sem egyszerű) szinte tomboló vágyat hozott arra, hogy elköltözzem, saját lábamra álljak, ne kelljen alkudozni, hogy "amíg a kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit én mondok". Felvezetésnek elég ebből ennyi, ott tartottam, hogy a lehetőség, hogy egészen Angliáig mehetek, dolgozhatok pénzért, végre vehetek magamnak új cipőt, ruhát, bármit, szárnyakat adott.

El is repültem, a nyár nagyon hamar elszállt, kicsit ráhúztunk, az utolsó középiskolai évemről késtem egy teljes hetet és akkor még örülhettek, hogy egyáltalán visszamentem. A józan eszem súgta, hogy azért jó lenne leérettségizni, mielőtt hozzá megyek az első Wales-i fiúhoz, akivel összehozott a balsors. A hazautazás előtt néhány héttel már aggályos volt, hogy a rengeteg (de tényleg rengeteg!) holmit hogyan fogjuk hazaszállítani, mégis milyen formában csomagoljunk, hogy a dolgaink biztonságban landoljanak. Végül az egyik sportboltban találtam egy megfelelő méretű* Adidas táskát, két kereke volt, lehetett húzni is, de vállra is lehetett venni, vagy két füllel, ketten cipelni. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ez a táska lesz életem következő évtizedének egyetlen biztos pontja. Pontosan egy évvel később ebbe a táskába pakoltam össze az életem, és indultam el Pécsre úgy, hogy nem tudtam, aznap este hol fogok aludni. Három évvel később ugyanazzal a táskával mentem vissza Angliába, majd jöttem vissza Magyarországra. Költöztem vele Zalaegerszegre, Szombathelyre, isten háta mögötti Vas megyei falvakba, végül Ladóhoz.

Ladóval való szétköltözésünkkor nem vittem, éveket pihent az ausztriai lakás padlásán. Amikor tavaly megvettük a házunkat, és decemberben beköltöztünk, már csak mint lomot hoztuk el. Néhány hete, amikor kipakoltunk a pölés helyiségből**, akkor került elő, utoljára. Ladó futólag megkérdezte, kidobhatja e, én pedig gondolkodás nélkül rábólintottam. El sem búcsúztam tőle, tegnap este jutott eszembe, hogy azért talán illett volna mondani néhány szót. Valami ilyesmit: Istenáldjon, soselássalak többé, de azért kösz.

Így múlnak el a tárgyaink. Évekig fontosak, észre sem vesszük, hogy teszik a dolgukat. Aztán úgy lesznek haszontalanok, hogy fel sem tűnik. 

*És a görkorcsolyámat haza sem tudtam hozni.

**Van egy helyiség a házban, aminek földes a padlója. Kamra lehetett, vagy pince helyett használták - van egy bebetonozott szőlőprés benne. A nagy pelék imádnak ott futkosni, a teteje deszkázva van csak, a padlásról könnyen lejutnak. Elvileg idén már alszanak. Róluk neveztük el a helyiséget. "Mi az a pöle? Ollan mint a mukucs!" (Bödőcs)

Nem látta más

Őszi kikerics - amilyen szép, olyan mérgező 

Almaszüret

Bogyószüret Hétpettyessel

Erdei utak

Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon hosszú távon milyen hatással lesz a személyiségemre, hogy ennyire eltávolodtam a világtól. 

Ahogy a képeken is látszik, Buksi mindenhol ott van, ő a főszereplő. A szüreteket együtt toljuk, a sétákat általában hétvégén, Ladóval - habár pont ezen a héten eddig mindkét nap csavarogtunk, nem zavart minket az eső sem. 

Esténként 11 fok van, hajnalban 4, úgyhogy mi bizony begyújtottunk a kiskályhába. Nem is azért, mert fagyosak vagyunk, hanem mert eléggé romantikus volt, ahogy kint szakadó eső, dörgés-villámlás, szélvihar, idebent pedig forró tea, ropogó tűzzel. Kicsit úgy is érzem most a nagyvilágot, koronástul mindenestül, hogy óriási vihar tombol, én meg ülök a kis buborékomban. Néha még szégyellem is magam emiatt, mert látom közben, hogy másoknak milyen nehéz most. (De azért álszentség lenne nem leírni, hogy ezt a szégyent elég hamar elhessegetem.)

Adéllal beszélgettünk erről az elzártságról, ő azt a szót használta erre az érzésre, hogy láthatatlanok vagyunk. Kicsit tényleg olyan. Viszont míg én ebben abszolút otthonosan érzem magam, ő szenved ettől. Mellőlem már akkor elkoptak a barátaim*, amikor még nem éltünk itt. De hát nem vetem a szemükre, végül is mindig én költöztem odébb. "most sehonnan nem látszom, hová is bújhattam tényleg,... ha tudtam volna, hogy ennyire nem keres senki, nem bújok annyira bonyolult helyekre el." (Kiscsillag). 

Hát így vagyok ma este. 

*tisztelet a kivételnek, igen, Eszti. :) 

Ittvanazősz

Azt reméltem, hogy a szeptember beköszöntével majd a blogolási kedvem és időm is visszatér, de úgy látszik, ahogy kitart a jóidő, úgy tart ki a sok apróbb-nagyobb munka a ház körül. Nagyon kiegyensúlyozottan telnek a napok, mindig van teendő, és vannak új tervek. 

Készülünk a télre. Fát kell vágni, előkészíteni. A szilva mostanra bevégeztetett, ami nem pitébe sült, abból lekvárt főztem. A lekvárkészítés eszembe juttatta gyerekkorom lekvárfőzéseit. Olyan hangulatban telnek a napok, mintha álmodnék. Sokat gondolok a nagymamámra, arra, ő hogyan főzte a lekvárt, hogyan sütött kalácsot, milyen szokásaik voltak, amiknek akkor, gyermekként nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mégis ennyi évvel később milyen sokat jelentenek. Idén lesz az első, hogy teszünk el savanyítani káposztát, illetve az első kemencegyújtáskor megpróbálkozunk a kenyérsütéssel is.

Aztán mostanra száradt le teljesen a nyár végén szárított gyógynövénycsapat. Ma morzsoltam le a legnagyobb adagot - hittem én, mert amikor végeztem, kedvet kaptam, hogy szedjek még. Így elmentünk Buksival sétálni egyet, hazafelé egy óriási csokor cickafarkkal tértünk meg. De szedtem csalánt, learattam a rozmaringot és még volt egy kis citromfű, hát azokat is mind feltettem száradni. Az egész lakás teafűillatban úszik most.

Azt hiszem, jól vagyunk.

Buksit műteni fogják majd, jövő héten viszem vérvételre. Nem életmentő műtét lesz, csak a bűzmirigyét távolítják el - nagyon sok probléma volt már vele, mostanra döntöttünk úgy, hogy ideje megválnunk tőle. Azért persze kicsit aggódom érte, mert hát ő a legkedvesebb négylábú családtagunk.

Pech vagy mázli?

 Írtam egy marhahosszú posztot, ami nem tudom, hogyan, de eltűnt. Füstöl az agyam. Olyan ritkán tudok írni, aztán ilyeneket csinálok, hát ajjmár.

Na, de csak azért is mesélek, megírom újra.

Ma reggel azzal kezdtem a napot, hogy elaludtam. 6.30 helyett 7.40-kor keltem, de gondoltam, egy kávénak mindenképpen bele kell férnie. Aztán nem tudom, mit bohóckodtam el, de a tűzforró kávét végigöntöttem a pizsamámon. Megégettem a mellkasom és a hasam. Kezdtem bosszús lenni, pedig, ha úgy vesszük szándékosan aludtam el - kinyomtam az ébresztőt, csak még öt percre, helló szeptember 1.!

Egy gyors zuhany után beugrottam a kocsiba, és elmentem dolgozni. A munkahelyemen egyébként egyre morcosabb vagyok. Nehéz az emberekkel folyamatosan kedvesnek lenni, én fáradok, ők meg mintha egyre balfaszabbak lennének. De nem is akarok erről túl sokat nyavalyogni, még mindig ez az egyik legjobb munkahelyem. Igaz, nézzük meg a korábbiakat, mindegyikről ezt meséltem, aztán tudjuk mi lett.*

Amúgy azt akartam mesélni, hogy pénteken véletlenül tekertünk 92 km-t. Hogy lehet véletlenül?

Könnyen. 

Ladó autója egy terepjáró, ezért speciális szervízbe volt időpontja, Zala megyében, valami megjegyezhetetlen nevű apró kis településen. Kitaláltuk, hogy feldobjuk rá a biciket, tekerünk egy könnyű, 30 km-es távot, felszállunk a vonatra és hazajövünk. A terv jó volt, azzal viszont nem számoltunk, hogy 30 km után, azt mondja a vasúttársaság, hogy vágányzár van, kerékpárszállítás a vonatpótlóautóbuszokon nem lehetséges. Ki gondolná, hogy az iskolakezdés előtt (alatt, mert szeptember 15-ig!) ezek éppen pályakarbantartási munkálatokat folytatnak?

Ladó bedobta, hogy vegyünk ki egy vendégházat, és aludjunk ott valahol, hiszen ezeken az istenhátamögötti helyeken mindig vannak vendégházak - és voltak is -, de én nagyon nagyon nagyon haza akartam jönni. Hát ki eteti a Buksit este?** Végül megegyeztünk abban, hogy a Google gyalogos térképe szerinti útvonalon megyünk, hogy elkerüljük az extrém autóforgalmat. Így, a legközelebbi vasútállomás 47 kilométerre jött ki. 

Már alaposan benne jártunk a délutánban, megcéloztuk az utolsó, 23.07-es vonatot, aztán hajrá.

Azok a gyönyörű zalai dombok, azok a kis gyöngyszem falvak! Nem egy szegedi síkság ez, de a szlovén és osztrák terep már megedzett minket, jól bírtuk a szinteket.

Ami igazán meglepetést tudott okozni, az a valóság eltérése a térképtől. Ahol valamikor út állt, ott most embermagas csalános, elkerített terület, vagy akácerdő. Azt csak a legvadabb álmainkban tudtuk elképzelni, hogy mit tud tenni egy elvadult akácerdő két biciklivel.

Fél tízkor találtunk egy kocsmát, Ladó vett pár sört, 22.40-kor pedig az állomáson sörözve azon nevetgéltünk, hogy egy defekt még belefért volna, de azért talán ideje lenne lottóznunk. 

Aki eddig számolta volna, annak még ideírom, hogy ezután a 77 km után, még a vasútállomástól 15 km-re lakunk. Na, az egész exrém távolságon ez utóbbi esett csak nehezemre. Addig az ismeretlen táj szépsége, a kaland pörgetett mindkettőnket, sokat mókáztunk, beszélgettünk, de azért a végén mindketten alaposan elfáradtunk.

Közvetlenül ezután jött a csalános - érthetetlen, hogy azt miért nem fotóztam le. 

Ma meg olyan volt még, hogy amikor jöttem hazafelé munkából, bejelentkezett a falubeli barátnőm (nevet kellene már adnom neki), hogy a barátnőjével eljönnének kávézni hozzám. Gyorsan összedobtam a már ismert gyümölcsös pitét, mert milyen jó is úgy vendégeket várni, hogy sütiillatban úszik a ház.

Fél ötkor hívtak, hogy közbejött valami, mégsem tudnak jönni, úgyhogy erre lőttem egy fotót a pitéről***, meg írtam az Adélomnak, hogy "tali a keresztnél?"

Így esett, hogy a fél pitét elajándékoztam, a másik felét pedig egy falásra megettem volna, de inkább félretettem egy kis szeletet, hogy holnap reggel legyen miért felkelni.

... Vagy legalábbis nem kinyomni az ébresztőt. 

*Mi lett volna, felmondtam. :D

**Például Adél, vagy a hibbant szomszéd. De nagyon úgy néz ki, hogy amióta itt élünk, én nem akarok sehol máshol aludni, ha ingyen adnák Tenerifét, akkor sem, hiába lenne akár ezer ember is, aki, megeteti a kutyust. 

***Nem nyalizásból mondom, de idén megpróbálok annyit sütni belőle, hogy megunjam. Most lett igazán mennyei, egy fél szilvafát rápakoltam. :) 

Végre kettesben

Hosszú hónapok vannak mögöttünk. Március óta nem volt olyan hét, hogy Ladó hétköznap itthon aludt volna.  Hétvégén pedig vagy a különböző munkáinkat pótoltuk a ház körül, vagy aktív szociális életet éltünk a család különböző részeivel, barátokkal, sőt, a hibbant szomszédaink is voltak nálunk. Ráadásul olyan bénák voltunk, hogy amikor szabit vettünk ki, nem egyszerre voltunk, hanem váltott héten - főleg a gyerekek miatt, akik korosztály szerinti bontásban voltak nálunk. A 10-14 éves csapat korábban jött nagymamai felügyelettel, a nagyok meg amikor csak kedvük volt, így aztán csak pislogtunk, hogy mikor leszünk már kettesben. Na, nem mintha nem oldottuk volna meg, de azért a kisebb nagyobb szerelmes eltűnések messze álltak attól a minőségi időtöltéstől, amire mindketten vágytunk.

A mostani hétvégét sikerült úgy összehozni, hogy az összes feladatunk annyi volt, hogy Somát elfuvaroztuk a nagymamájához pénteken. Igaz, csütörtökön még nálunk volt a Kölyök, és kirándultunk egyet, azért estére sikerült ketten maradnunk, és még moziba is eljutottunk.

A Csillagos Eget néztük, 3D-ben. Minden este vetítik, csak vannak esték, amikor a felhős, viharos időjárás miatt élvezhetetlen a műsor. Aznap este tiszta volt az égbolt. Kitettük a napozóágyakat (ezúttal csillagozóágyakat) a telek közepére, bontottunk egy üveg villányit, és koraestétől éjfélig csak beszélgettünk és bámultuk az eget. Alkonyatkor még csak ígérte az este a csillagokat, aztán egyik pillanatról a másikra lekapcsolták a világítást, és egyszerre ragyogott fel többmillió csillag. A kiömlött tej is szépen kirajzolódott, mi pedig hirtelen nagyon aprónak és butának éreztük magunkat. Hogy lehet, hogy az ókorban néhány bölcs ember úgy ismerte a csillagokat, mint a tenyerét, mi meg azt sem tudjuk, melyik a Mars vagy a Szaturnusz?Csodálatos a világ, ahogyan minden a helyén van benne, ahogy működnek ezek a dolgok, anélkül, hogy tudnánk, mi hajtja. 

Végül három hullócsillagot is láttunk, és ez a néhány óra engem annyira feltöltött mentálisan, mintha kicseréltek volna. 

Pénteken elvittük Somát, hazafelé beugrottunk Ladó apukájához Siófokra, aztán olyan útvonalon indultunk vissza, hogy megálltunk csobbanni, meg enni egy lágost. Füreden rollert béreltünk, sajnos a tömegtől nagyon nem lehetett mocorogni, ezért felgurultunk a hegyre (elektromos roller, elég jó kis kütyü), elmentünk egészen Arácsig. Egyszer megálltunk inni egy fröccsöt, leültünk a partra, néztük az emberek fogatagát és úgy éreztem, hogy van egy buborék, amiben vagyunk mi ketten a magunk csendjével és vannak a többiek. Olyan távolinak tűnt, hogy valaha én is ott mentem a tömegben, valamikor régen mennyire próbáltam beilleszkedni, most meg csak ültünk ott Ladóval, összemosolyogva, mint akik valami távoli bolygóról tévedtek ide. Közben meg olyan jó volt csak úgy lenni, volt egy hely, ahol hangulatos jazz zene szólt, élveztük, hogy nyár van. Éjfél után értünk haza. 

Szombaton meg úgy ébredtünk, hogy nem kellene csinálni semmit. Így aztán felültünk a bicajunkra, áttekertünk Szlovéniába, találtunk egy mennyei éttermet, ahol van mindenféle vegán/vegetáriánus opció is a helyi dolgokból. Jól belakmároztunk, utána még tekeregtünk egyet. Ötvenkét kilométert sikerült tekerni, ebből körülbelül 26 km teljes hegymenet volt. A szlovén terep, az itteni dimbes-dombos vidékhez képest nagyon kemény, én a magam részéről teljesen kimerültem. 

Azért ma délelőtt még összekaptam magam és főztem hagymakrémlevest, rakott padlizsánt, és kipróbáltam Milonka receptjét. (Én! Aki pogácsán kívül soha nem süt semmit... de ha már itt van ez a rengeteg gyümölcs, kellett valami.) Köszi Milonka, Isteni lett. (Ami nagyon nagy szó, mert én kifejezetten antitalentum vagyok sütik terén.)

Szeder, szilva, alma, és egy szem, gyönyörű érett füge