Kicsi kiskertünk

 Ahogy telnek az erdőben töltött évek, úgy dokumentálom egyre kevésbé a kert körüli dolgokat. Mert nem az van, hogy idén nem vetettem borsót, vagy hogy nem szép, hanem pusztán arról van szó, hogy sokkal inkább jelen vagyok benne, mint amikor percenként előkaptam a telefonom, hogy megörökítsem egy rügy kipattanását. Benne vagyok, a része lettem. Azért vannak így is képek, hála az újonnan felfedezett régi barátnőmnek, akit néha teleszpemmelek mindenfélével. 

Idén nagyon kicsi a kert, vagyis így, hogy kapott egy kerítést, sokkal kisebbnek tűnik a korábbi évekhez képest. Csak a fontosabb dolgok vannak benne: fokhagyma, saláta, retek, paradicsom, paprika, borsó, padlizsán, uborka (ebből kígyó és berakós is), cukkini, tök, néhány tő csemegekukorica és egy csapat napraforgó mix, ezt csak azért, mert szép.

Vannak státuszfotóim, ha már írok róla, akkor meg is mutatom. 

Felül: május 1. Alul: május 30.

Azt már tudjátok, hogy nem kapálunk, nem permetezünk semmit, de az is fontos infó lehet, hogy a föld soha nem volt felásva, szántva. Mulcsozunk. A felső képen a nagy zöld sáv még fű, a fele ágyás üres, az alsó képen már a fű helyére van ültetve a csemegekukorica. A felsőn jól látszik, hogy Bikfic megigazgatta a borsót: a jobb, sarokban az a pici zöld, hiányos sorokban. Egy hónappal később semmi nem látszik ebből, a borsó kinőtte a tacskótámadást.

Felül: május 15. Alul: május 30.

A fényviszonyok nem a legjobbak ezeken a képeken. A felső alkonyatkor készült, az alsó pedig esőben. Az a fura zöld kis csomó a kép jobb oldalán a tavalyról maradt petrezselyem, illetve a hozzá szorosan ragaszkodó cickafark. Noha cickafark ezer másik helyen nő, valahogy nem volt szívem kitépkedni. Ha neki jó ott, nekem is jó. Virágzáskor majd leszedem teának. A nagy fekete ládákban van a fokhagyma, saláta (ami mostanra lassan teljesen kimegy), paradicsom, paprika, padlizsán. Semmi extra, de nagyon szeretem, hogy van, jó kimenni esténként, figyelni, ahogy fejlődnek. A paradicsom és a paprika már virágzanak, a borsóból tegnap főztem az első levest, 1-2 hét múlva már szüretelni kell. A helyére szeretnék zöldbabot tenni. Abból tavaly egyszer tudtam szedni, mert utána lelegelték az őzek. Talán idén megállítja őket a kerítés.

A kerítésen kívül van szamóca (erdei és kerti), piszkebokor, málna, ribizli. Ők mindannyian mostanra találtak annyira magukra, hogy valószínűleg idén rekordtermést hoznak - a korábbi években csak néhány szemet tudtunk szedni.

Idén először tud beérni a korai cseresznyénk. Eddig minden évben elfagyott, vagy lefújta a szél. Tudom, hogy máshol már a nagyszemű is érik, nálunk kicsit minden később van. A bodza is csak most kezdett nyílni. Még nem döntöttem el, hogy szeretnék-e bodzaszörpöt készíteni, mert néhány hete mentaszörpöt készítettem és azzal most egy darabig elvagyunk. 

A szőlő is szépen fejlődik, ha nem veri el a jég (koppkoppkopp), akkor több lesz rajta, mint tavaly. Mennem is kellene metszeni és kötözni, ahelyett, hogy itt járatom az ujjaimat.

De azért még volna mit mutatnom. Például a kutyusok kaptak "kutyaólat" Ladótól. Egy régi terménytároló ládát még tetőcserekor leadtak az ácsok, a pajtában állt egy éve. Most viszont, hogy talált kőművest (aki elvileg jövőhéten már elkezd dolgozgatni), ki kellett pakolnunk a pajtát. A terménytároló láda újrahasznosítása volt a legegyszerűbb, a pingpong asztalé viszont a mai napig nincs megoldva, mert amint elkezdünk játszani gondolkodni rajta, hogy mi legyen, mindig játszunk elakadunk,  hogy eladjuk-e (nem!), vagy ha nem (mondom, én, hogy nem!), akkor hová tegyük? Na, de ennél nagyobb problémánk ugye sose legyen. Eléggé elkalandoztam a kerttől. Talán legközelebb megmutatom a kutyaólat is, mesélek a kút tisztításról és az autóbeállóról is, de most inkább összeszedem magam, és nekiállok a szőlőnek. 

Jössz este énekelni?

 Mi az esélye annak, hogy amikor megkapom anyukám hagyatéki tárgyalásáról a levelet, aznap este szlovénül énekeljük azt a dalt*, amit a temetésén énekeltünk magyarul?

Nem is tudom, mit érzek pontosan.

Annyi év menekülő vándorlás után otthon vagyok valahol ebben a hatalmas világban. Időnként utánamnyúl a gyerekkorom, egy illat, egy rossz mozdulat, vagy hangsúly - és még mindig, reflexből megfeszülnek az idegeim és védekezésre, harcra kész állapotba kerülök.

Például tegnap délután Ladóval mentünk be a városba, de találkoztunk a faluban az egyik szomszédunkkal, ezért megálltunk váltani néhány szót. Aztán hogy, hogyan sem, megjelent az egyik ember a kórusból, köszönt, és feltette a kérdést:

- Jössz este énekelni? -

Válaszoltam, hogy eddig az a terv, hogy igen, megyek.

- Jó, akkor majd beszélünk. - felelte, nekem pedig összeszorult a gyomrom, hogy vajon mi rosszat tettem, mondtam-e valamit, mit akarhat. 

Egész délután ezen ettem magam, miközben iszonyú erős késztetést éreztem arra, hogy itthon maradjak Ladóval**. 

Aztán mégis elmentem, egész próba alatt ökölbe szorult gyomorral, hogy mikor mondják már, hogy mit tettem, nem kellek, ne jöjjek többet énekelni, vagy jó lenne, ha ezentúl így és úgy csinálnék valamit. 

Aztán ennek az embernek a felesége egyszer csak hozzám fordult, amikor a férfi szólamot nyektette a karvezető, és megkérdezte, hogy ráérünk-e pünkösdkor, mert Szentendrén lesz a Nemzetközi szellemi kulturális örökség találkozó, ahová minden évben menni szoktak "szerepelni" és arra gondoltak, hogy ha ráérünk, menjünk el mi is, jó móka lesz. 

Egyrészt hirtelen nem is találtam a szavakat, másrészt rögtön ezután elővettük a fent említett dalt, én pedig ott ültem a vegyessaláta érzéseimmel. Ez a saláta addig ecetes lében ázott, de akkor valaki ráöntött egy cseppnyi tökmagolajat. Biztos van itt valaki, aki érti, hogy ez mit jelent, de ha nem, az sem baj, hiszen pontosan így érzek én is. 

Egyszerre tudtam volna sírni örömömben és bánatomban, szomorúságtól, megkönnyebbüléstől, hálából. 

Szóval, ilyen az, amikor otthon vagyok? Gondolnak rám, szeretnék, hogy ott legyek, örülnek nekem. Sőt, nemcsak nekem, hanem Ladónak is, őt is szeretik, akit én szeretek. Micsoda új, sosem érzékelt elfogadás és szeretet ez? Elfogadás, igen, hiszen mégiscsak "gyüttmentek" vagyunk. Vagy inkább "gyüttmaradtak". Elképesztő. 

Milyen beteg ember gondolja azt, hogy bántani fogják, egy kérdésből, ami úgy hangzik, hogy "jössz este énekelni?"? Hát elárulom: az olyan beteg, mint amilyen én vagyok. 

Ettől függetlenül jó tudni, hogy körülöttem mindenki azon van, hogy meggyógyuljak. Én is. 

*Ezt a dalt a bátyám temetésén is énekeltük. Gyerekkoromban ez volt a kedvence mindkettőnknek, anya sokszor énekelte nekünk este, szóval valahol ez nem csak egy sima temetési ének.

**Maradtam volna, hiszen éppen projekt van, épül végre az autóbeállónk, óriáslyukakat kell fúrni, betonkerverőzni, csupacsupa munka. Emiatt valószínűleg kihagyjuk a pünkösdi programot is, de maga a lehetőség is nagyon jólesik. 

Rozsdásék

 Néhány napja (hete), észrevettem, hogy egy rozsdafarkú pár befészkelt a pajtába. Mivel az autóbeállónk még nem készült el, ezért én a pajtát használom garázsnak, így eléggé feltűnt, hogy micsoda koszt tud csinálni két lelkes fészeképítő. De őszintén? Kit érdekel a kosz, amikor ilyen megtiszteltetés éri az embert, hogy két szerelmes kismadár épp itt akarja felnevelni a csemetéit?

Hosszútávú tervünk, hogy a pajtából egy nappali-étkezőt újítsunk majd fel, de vannak a felújításban elsőbbséget élvező projektek*, úgyhogy tulajdonképpen a kutyát sem zavarja, hogy most vannak albérlők.

Errefelé rengeteg kakukkmadár él, április elejétől mindennapos a kakukkszó, ami nekem minden évben az igazi tavasz kezdetét jelenti. Azonban a kakukkok és a ragadozómadarak eléggé veszélyeztetik ezeket a kis énekeseket, úgyhogy örültem, hogy ilyen bombabiztos fészekhelyet találtak maguknak Rozsdásék. Érdekes különben, hogy hogy tudom szeretni ezeket a kismadarakat is, meg az "ellenségeiket", a kakukkokat is. Talán azért, mert nem igazi ellenségek ők. Nem vagyok ornitológus, de szerintem, ha egy énekesmadár röptében képes összekapkodni a szúnyogakat és egyéb apró repülő rovarokat, akkor azt is tutira észreveszi, hogy a tojásai nem egyformák, mégis adoptálja, felneveli a kakukkot ugyanolyan gondoskodással, mintha a sajátja lenne. Tudom, hogy nem érdemes az állatvilágot mindenféle emberi érzelemmel felruházni, de attól még szerintem ez csodaszép dolog az énekesmadarak részéről.

Visszatérve Rozsdásékhoz. 

Ma erre mentem ki a pajtába:

Így lettünk ma megint egy kicsivel nagyobb család.

*Autóbeálló, fürdőszoba, konyha, ablak és ajtócsere, satöbbisatöbbi, kár sorolni. 

Éves státusz

Kicsit úgy érzem magam, mint amiről András énekel, miközben pontosan tudom, hogy ezt akartam.

Jól esett kicsit nem írni és hagyni, hogy hiányozzon a blogírás öröme. Meg úgy általában véve az öröm. 

Most megint sokáig nem tudtam örülni semminek, csak ültem a lelki savanyúkáposztalében és vártam, hogy elmúljon. Múlik, múlogat. 

Sokat jelentett, hogy februárban ráírtam tesóm volt barátnőjére, aki eredetileg az én barátnőm volt, hogy megkérdezzem, hogy van. Azóta szinte naponta írogatunk, megosztjuk egymással a napi apró semmiségeinket, amik nekem terápiával érnek fel. Találtam egy kapcsolódási pontot a gyerekkorommal, egy lányt, akinek a humora olyan, mint az enyém, aki tudja, honnan indultunk és merre megyünk, ismerte a tesómat és a szüleimet. 

Ladóval is kicsit visszataláltunk egymáshoz. Pontosabban ő mindig is itt volt, én voltam, aki december óta bebábozódott, de végre visszatért belém az élet. Azért a május tudja, hogy kell az emberbe visszatenni a lelket. 

Pénteken Ladó elvitt a vidámparkba*, rommá vásároltuk magunkat, szombaton földet túrtunk, olyan szép a kertünk, hogy csoda. 

Apropó kert. Lett kerítésünk. Na, nem az erdőnket kerítettük körbe, csak a kis zsebkendőnyi kertünket. Március első hetében, amikor elvetettem a borsót, Bikficnek pont azon a néhány négyzetméteren akadt ásnivalója - kisült tőle az agyam. A borsó végül kikelt aztán, ha nem is sorba, de kikelt. Saját lelki és a tacskó testi épsége érdekében ez tűnik a legjobb döntésnek. Legalább a növények sem szöknek meg. 

Visszatérve az ebekre. Buksi egyre öregesebb, süket is már teljesen, látni sem lát sokat, mintha hirtelen sokat öregedett volna. Igyekszem nagyon odafigyelni rá, hogy ne idegesítse Bori, ne erőltesse meg magát. Sokat alszik, keveset sétál, enni is inkább csak eszeget, elmúlt a fiatalos labradorfalása.

Bikfic. Nos. Ő Bikfic. Nagyon éli ezt a paraszti életet. 

Bori pedig egy ördögfióka. Negyedikén volt pontosan egy éve, hogy hozzánk költözött. Okos, sőt, fékezhetetlen agyvelejű. A nevelése nagyon jól sikerült, szófogadó. De. Sokszor úgy érzem, mintha egyfolytában fegyelmezni kellene, mert ha nem, akkor pokoljárás amit művel. Hogy egy példát mondjak: úgy sétál, mintha ő egy kenguru lenne. Nem a négy lábán fut, hanem nagyokat szökkenve halad előre, hol jobbra, hol balra rúg ki hátra. Ha szólok neki, hogy igazodjon lábhoz, akkor olyan kecsesen sétál mellettem, úgy szedegeti a lábait, mint egy tanult versenyló. De különben... mintha nem lakna otthon senki a fejében.

*Güssingben van egy virágkertészet. Intsant orgazmus a szemeimnek és a lelkemnek. Hoztunk huszonpár petúniát és két sétányrózsát. A sétényrózsa az új kedvencem, az illata elképesztő és a wikipédia szerint, ha elégetjük a leveleit, az elűzi a szúnyogkat. Meglátjuk, meglátjuk... 

Kilencven

A szomszéd Adél néni januárban töltötte be a kilencvenedik életévét. Akkor kovid után voltunk, éppen csak átfutottam felköszönteni. Viszont most, hogy tavaszodik, szervezett a családja egy kis bulit, ahová minket, szomszédokat is meghívtak.

Meséltem már nektek, hogy ezen a vidéken a szomszéd fogalma kicsit átalakult. A házaink és telkeink nincsenek szoros közelségben, ezzel szemben viszont a kapcsolataink szorosabbak, mint azon a helyen, ahol felnőttem. Nálunk gyerekkoromban a szomszéd egy olyan fogalom volt, ami felért egy kisebb szitokszóval. Valahogy akaratlanul beleláttunk egymás életébe, a pletykák mindig onnan gurultak szét a faluba és szinte soha nem volt olyan, hogy átjártunk volna egymáshoz. Ezzel szemben itt szoros, szinte baráti a viszony, havonta legalább egyszer látogatnak minket/látogajuk őket. Figyeljük egymást, milyen autó megy el/áll a ház előtt és ha kell, segítünk, ahol tudunk. Például, amikor karanténban voltunk, az egyik szomszédunk friss kenyeret hozott, bevásárolt nekünk. Mikor ő lett beteg, vittem neki teát, gyömbért és narancsot, noha nem kért semmit. Ha úgy adódik, hogy megyek kutyakajáért, szólok nekik, hogy megyek, kell-e valami és persze általában mindig kell, macskaeledel, vagy a madaraknak napraforgómag.

Viszonylag nehezen simultam bele ebbe a helyzetbe. Ladónak a személyisége is olyan, hogy bárkivel azonnal megtalálja a közös nevezőt, én viszont ilyen szempontból sokkal zárkózottabb vagyok. Azért idővel sikerült nekem is alkalmazkodni, mostanra pedig olyan természetessé vált ez a kapcsolat, hogy szinte hiányozna, ha nem lenne. Végtére is itt, az erdő közepén mi vagyunk egymás szociális hálója.

Így történt, hogy ma, a többi szomszéddal felkerekedve belecsöppentünk egy közel negyven fős család ünnepébe.

Nőiesen bevallom, többször meghatódtam. Adél néni kilencven, a húga nyolcvanhét éves. Szellemileg és fizikailag frissek, folyékonyan beszélnek szlovénül és magyarul. Adél néni minden asztalt körbejárt. Amikor hozzánk odaért, számomra olyan hihetetlen volt, hogy ő egy kilencven éves néni, és miközben a kávéját szürcsöltgeti azt meséli nevetve, hogy a családja nem tudta nőnapkor köszönteni, mert éppen fodrásznál volt daueroltatni a haját. Majd rögtön utána méltatlankodott egy sort, hogy túl kedves az ajándék, amit vittünk, hiszen már januárban egyszer felköszöntöttük.

Pedig azt nem is tudja, hogy már csütörtökön megvettem, és azóta gyönyörködtünk benne Ladóval.

Igen, ez pontosan annyi, jó volt erre ébredni két napig. :) 

Ez pedig egy @beakonya képeslap, csak úgy - már sokkal régebb óta meg akartam mutatni nektek.

Atomjó

Érzi más is úgy, hogy a háború árnyékában nincs értelme semminek? 

Tegnap voltam nyelvórán, amin botrányosan szarul éreztem magam, de aztán hazafelé rájöttem, hogy azért, mert szarul vagyok és nem feltétlenül azért, mert az óra volt szar. 

De amúgy persze, az óra is szar volt. Kb. 20-an vagyunk és nálam talán mindenki idősebb, de ez még akár jó is lehetne. A probléma az, hogy lemegyünk óvodába, és kórusban kell kántálni az új szavakat. Utána "párokban" kell dolgozni, és olyan információkat kell elmondani magamról random idegenek előtt az éppen tanulni vágyott nyelven, hogy hány éves vagyok és mi a telefonszámon. Engem ez rohadtul zavar, akkor is, ha értem a koncepciót. Lehet, hogy a kovid miatt, de olyan érzés, mintha pucéran kellene mászkálnom az utcán. Ha Ladó nem támogatna benne, lehet, hogy már a következő órára sem mennék, de még így is nagyon rezeg a léc, hogy akarom-e folytatni.

Főleg annak fényében, hogy háború lett közben. Hogy azt mondja, Ukrajnában és Romániában a 18 és 60 év közötti férfiak már nem hagyhatják el az országot. Hogy csak idő kérdése, hogy nálunk mikor lesz ilyen. Aki esetleg még nem gondolt bele: Ukrajna a szomszédunk. Persze "jó", hogy Vityunak kakis a nyelve az orosz király fenekétől, de ugye két lovat még ő se tud megülni egyszerre, akármekkora sztár.

Tegnap délután megállított a bolond német szomszédunk, hogy áprilisban szülinapi bulit rendez és szeretettel meghív minket is. Bénultan bólogattam, hogy persze, köszönjük, ott leszünk. Aztán felnyomtam a zenét a kocsiban az utolsó 500 méteren, hogy ne halljam, hogy azt gondolom, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán leszünk még a világon.

Bábel

 "- Á, a zene... -... - Varázslatosabb bármely mágiánál. -"

(Albus Dumbledore)

Nem nagyon tudom kifejezni, hogy mennyire élvezem a péntek esti szeánszokat. Szinte minden hétfőn azzal megyek be az irodába, hogy "huhú, pénteken kórus!", csütörtökön meg már egyébre se tudok gondolni, csak arra, hogy másnap este vajon mit fogunk énekelni, lesz-e új darab.

Amikor angolul kezdtem tanulni (még óvodában), nem gondolkodtam azon, hogy hogyan épül fel egy idegen nyelv. Sokáig nem esett le az sem, hogy  azért tanuljuk, mert más országokban nem magyarul beszélnek. Nem tudom, mikor világosodtam meg ezen a téren, de arra emlékszem, hogy nagyon nagy csalódás volt felismerni, hogy McGyver nem tud a nyelvünkön - mi több, nem is létezik, csak egy színész bohóckodása az egész. Aztán amikor középiskolában franciául kezdtem tanulni, akkor azt gondoltam, hogy egy ilyen átlagos aggyal, mint az enyém, lehetetlen megtanulni egy komplett másik nyelvet. (Nem is tanultam meg soha franciául. Se.) Aztán amikor először utaztam ki Angliába dolgozni, akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy egy nyelv nem csak szavak és nyelvtan, hanem valami élő dolog, tele különféle emberrel, érzelemmel, dallammal, sokszor tájakkal. Tulajdonképpen Wales-ben hallottam először anyanyelvi angolt, ami annyira megragadt bennem, hogy évekkel később, mikor visszamentem dolgozni Sheffield környékére, akkor az ottani emberek azt gondolták rólam, hogy Wales-ből jöttem. Nem beszélem helyesen az angolt, nincs nyelvvizsgám, de amióta thaiföldi sógornőm van, sokat használom, otthonosnak érzem. Könnyed és természetes. 

Aztán jött a német. Hogy ezzel a nyelvvel én mit összeszenvedek, azt nem tudom elmondani. Valami zsigeri ellenállás van bennem, de hiába, azért csak bekúszott az évek alatt ez és az, sokat segített Luca az elején, később egy nyári tanfolyam. Egy B2-es tesztet nem tudok megírni hibátlanul, de rendszeresen beszélgetek a postán, a szomszéd kislánnyal, az irodát bérbe adó nénivel, illetve, hát ilyen munkám van, úgyhogy elég sokfajta hivatalos levelet meg tudok már írni az adóhivatalnak, vagy akár a társadalombiztosítónak. Ma például annyira elhavazódtam a papírmunkával, hogy inkább elintéztem németül egy telefont a Landespolitzeidirektion-nak időpontért, minthogy nekiálljak annak, ami valóban fontos. Szóval, az évek múlásával, lassan kezdek úgy tekinteni magamra, hogy nem tudok németül, de azért boldogulok.

Visszakanyarodva kicsit oda, ahonnan indultam, most itt a szlovén nyelv, amit hetente 2 órában énekelgetek. Amikor elkezdtem beszélni németül, úgy gondoltam, hogy egy nyelv megértéséhez nagyjából 80%-ban a beszélt szavak, illetve a nyelvtan szükséges, de azért 20%-ban a kontextus, a hanglejtés, és a mimika is hozzátesz. Sokkal hamarabb kezdtem érteni, mit mondanak nekem, mint megfogalmazni azt, amit akarok. És most, a szlovén nyelv kapcsán, ennyi hónap elteltével viszont azt érzem, hogy maguk a szavak és a nyelvtan alig jelent valamit. Például, nem tudom, mi az a szó szlovénül, hogy "hangosabban", vagy "gyorsabban", mégis pontosan értem, mit akar a karvezető - de ez nyilván azért egyszerű, mert annyira sokezer dolgot nem lehet kérni egy dallamal kapcsolatban. (Kivéve, ha barokk. A barokkban minden lehetséges.) Visszont volt, hogy mesélte (már a karvezető), hogy a szlovén kultúra napja alkalmából kitüntetést kapott, és mielőtt lefordították volna nekem, már értettem az egészet, amit mondott, pedig külön egyik szót sem, csak valahogy az egészet egyben. Mintha érezném, amit mond. Történt olyan is, hogy kérdezte szlovénül, hogy hány éves vagyok, én meg válaszoltam magyarul - holott azelőtt és azóta sem tudom, milyen szavakból áll össze ez a kérdés szlovén nyelven. Furcsa. Talán egy kicsit a "varázslatos" a megfelelő kifejezés. 

Végül pedig itt van a világ egyetlen közös nyelve: a zene. Jobban szeretnék inkább tehetséges lenni a zenében, mint "okos". Többször előfordult, hogy kihalt az alt és én voltam az egyetlen a szólamunkban. Letett elém egy teljesen ismeretlen kottát, amit  hibátlanul és tisztán első ránézésre blattoltam, de kotta nélkül nem tudok pl. tercelni egy bármilyen ismeretlen, vagy akár ismert dallamra. Találkoztam olyan emberekkel, akik meghallottak egy dallamot és gyakorlatilag azonnal, lélekből hozzá tudtak énekelni egy másik szólamot. Számomra ez jelenti az igazi zenei tehetséget és hát ez nekem pont olyan csoda, hogy emberek képesek egyszerre 3 (4 vagy még, több) nyelven folyékonyan beszélni. Azért persze fürdőzöm az elismerésben, amit kapok a többiektől, függetlenül attól, hogy tudom, ez egy tanult dolog. Nade, rövidre fogom most már: képzeljétek el, azért, hogy növeljem az agyamon uralkodó bábeli káoszt, jövő héttől szlovén nyelvtanfolyamra fogok járni.

Normális vagyok-e? 

Mintha nem jönne megállíthatatlanul a tavasz (végre) és nem lenne ezerehatszáz dolog a ház körül és a kertben.

Mintha nem hanyagolnám el így is durván ezt a szegény blogot.