Falka és vadvirágok

 Egy kutyával szerelem, két kutyával család, három kutyával mennyország az élet.

Buksival az első évek nehezen teltek, össze kellett szoknunk, meg kellett nevelnie minket. Nem értettem a nyelvet, amit beszél, pedig elképesztően kifejező, mindenre reagál a maga módján. Az évek során viszont elválaszthatatlanul összeszoktunk, ismerem minden mozdulatát, tudom, mikor mit szeretne, ki kell mennie, be szeretne jönni, éhes, szomjas, boldog vagy fáj valamije. Minden szőrszálát ismerem, minden érzését megértem, azt hiszem, ez az, amikor azt mondhatom, ismerem a kutyámat. 

Bikfic miatt többet aggódtam, mielőtt elhoztuk. Aztán, amikor megérkezett, megértettem, hogy Buksi labrador jelleme igazi kincs, a tacskók néha kifejezetten gecik seggfejek, de ha az ember megérti, mivel lehet rávenni a helyes viselkedésre (kajával főleg, de simogatással és kedves szóval is sokra lehet menni), akkor néhány hónap alatt kicserélődik a kutya. Bikfic január huszadikán érkezett, akkor előfordult vele, hogy éjszaka bepiszkolt, vagy jelölt a lakásban. Behívásra nem reagált, ránk jellemző póráz nélküli sétákon 100 méteres távolságot tartott. Mostanra első szóra visszajön, figyel, soha nem pisil-kakil be, sétáinkon 20-30 méteres távolságban marad, kivéve, ha valami érdekes akad az erdő alatt, amit ki kell ásni. Olyankor lemarad, de fontos dolga végeztével újra csatlakozik a falkához. Nagyon szereti, ha szeretgetik, sokat bújik. Kifejezetten imádja, ha megöleljük vagy felvesszük ölbe.

Bori pedig elsőre maga a tökéletesség. Az öregek felváltva bébiszittelik, hol Buksival kucorog, hol Bikficcel. Ugyan alhatnának kint, de éjszakára bejönnek, hiszen Buksi egész életében lakáskutya volt, Bikfic szintén, ennek fényében, ha Borit kizárjuk akár csak éjszakára is, az egyet jelentene neki a falkából való kiközösítéssel, ami a kutyák számára a legnagyobb büntetés. Más szempontból pedig nagyon szeretném mindenre megtanítani, legyen szobatiszta, ismerje a pórázt, igazodjon lábhoz. Nos, a szobatisztaságra nagyon büszke vagyok, első alkalommal történő bepisiléskor rászóltam, hogy nem szabad, kivittem, és azóta minden éjjel jelez, ha ki kell mennie. Az elmúlt egy hétben egyszer sem fordult elő, hogy bent végezte volna el a kinti dolgát. Baromi fárasztó éjszakánként kétszer felkelni hozzá, de lehetne rosszabb is - például rendszeresen takarítani utána. Buksival összebújva alszanak kint is, bent is. Bikficet gyakran felborítja, aki ilyenkor rámordul, aminek örülök, meg kell tanulnia, hol a határ. Buksinak ehhez túl szép a lelke, soha nem morogna rá, nekem kell szólnom, ha már látom, hogy túlzásba viszi a játékot. Esténként külön foglalkozást tartok neki, kötélhúzunk, labdázunk, pórázzal ismerkedünk. Nem tudom, honnan tudja, hogy a labdát vissza kell hozni, de az első eldobás után visszahozta, letette, hogy mégegyszer, hát el kell tőle olvadni. Valószínűleg lehet benne németjuhász vér, a mozgása, a farok tartása tiszta németjuhász, a feje labrador, a formája vizsla, nagyon kíváncsi leszek, mekkorára nő majd. Egy hét alatt sokat nőtt, viszont a bordái még mindig nem tűntek el, dagulás helyett inkább nyurgul. 

Vörös és feketék

Hétvégén Ladó füvet nyírt, a fűnyírótraktortól nagyon megijedt. Aztán kiültem vele a telek közepére, onnan néztük a gépet, amikor Ladó közelebb ért, adtam neki finomat, meg dicsérgettem, és hát egészen hamar eljutottunk odáig, hogy álló helyzetben, járó motorral meg merte szagolni. Jó látni, ahogy fejlődik, ahogy falkaként működnek egymással.

Egyébként fűnyírás: rengeteg, de rengeteg fajta vadvirág nő idén, tavaly csak elvadult fű volt mindenhol. A mostanihoz képest tavaly sárga volt minden, idén harsog a zöld, szinte minden nap tudnék friss vadvirágcsokrot tenni az asztalra, amit végül csak azért nem teszek meg, mert egy csokor még négy-öt nap után is gyönyörű. Ladó fűnyíráskor nem vágott le mindent, a sűrűbb virágos foltokat meghagyta, most kicsit olyan, mint egy varázslatos virágos labirintus - minden sétánk tündérmese.

Sajnos a képek nem adják vissza. Nem hallatszik közben a madárdal, a kakukkszó, a télből feltámadt tücskök fülzsibbasztó ciripelése, az erdő-mező illata.

Vasárnap olyan jó idő volt, hogy végre kitettük a függőágyat, kifeküdtünk Ladóval. A kutyák körülöttünk szuszogtak a fűben, engem akkor ott olyan boldogság vágott fejen, hogy úgy fest, a gonosz törpe világgá ment. Remélem nem jön vissza, vagy ha igen, már csak vendégségbe.

A legfontosabbat a végére hagytam: aki olvasta valaha Bezzeget, vagy csak szeretne jót tenni valakivel - és megteheti, akkor itt a lehetőség, a hírek pedig itt vannak.

Örökölt sors

Régebben is foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen lehet olyan emberek leszármazottjának lenni, akinek az őse(i) háboús bűnös(ök) - annak ellenére, hogy egyébként ettől a kifejezéstől ugyanannyira kiráz a hideg, mint a háborús hőstől.

Aztán kezembe került Orvos-Tóth Noémi könyve - és azon túl, hogy rengeteg dologra rádöbbentett a saját életemmel kapcsolatban, szinte vágytam rá, hogy találkozzam valakivel, akinek az apja, nagyapja, vagy nyilván anyja/nagyanyja (bár akkoriban még nem voltunk ennyire emancipáltak) elkövetett konkrét rémtetteket. Tudom, hogy nagyon morbid ilyesmire "vágyni", és valószínűleg nem is ez a legjobb szó rá, de emlékszem is, hogy mondtam Ladónak, hogy mennyire érdekes, hogy a legtöbb embernek olyan felmenői vannak, akik a háború idején mind hősiesen bújtatták/etették az üldözötteket, de senkit sem ismerek, aki fel merné vállalni, hogy bizony az ő elődjei olyan tetteket hajtottak végre,  akik a háborús filmekben most a gonoszt testesítik meg. Mert erre senki sem büszke, ezt jobb eltitkolni, szégyellje magát mindenki, nem lehet arra hivatkozni, hogy "csak" parancsot teljesítettek szegények. 

Azt kell mondanom, hogy jobb lesz, ha vigyázok magamra, hogy miket kívánok, mert ez a fajta (szinte perverz) vágyam teljesült a hétvégén. 

Állandóan büszkélkedem itt, hogy nincsenek szomszédaink - ami egyrészről igaz, másrészről viszont szomszédnak tekinthetjük az embereket, akik itt a hegyen élnek, annak ellenére, hogy a házunkból és a telekről nem látjuk egymás házát és telkét. Mert ők laknak a legközelebb. Ilyen szomszéd Léna néni, akiről már korábban meséltem. Aztán van itt Adél néni aki 89 éves, és úgy szedi az almát, mint én 32 évesen, meg van itt a bolond német, akiről már szintén meséltem. De van egy ötven plusszos elvált, egyedül élő pasas, akinek már nem él az anyja, de az ő házában él, van egy két gyermekes fiatal pár, és van egy osztrák is, aki csak nyaralónak használja a hegy egyik legszebben felújított házát. Igazából két ház van, ahol olyan tulajdonosok élnek, akik itt születtek: az elvált fickó és Adél néni a fiával. Nagyon szeretjük mindkét ház lakóit, beszélik a helyi nyelvet, amit korábban Ladó már tanulgatott a volt kollégáitól. Velük többször előfordult már, hogy kiültünk a lugas alá iszogatni, beszélgetni, mindig örömmel hallgatjuk a történeteiket a néniről, akié a mi házunk volt, illetve minden történetet, ami valaha megesett a faluban. 

Múlt héten Adél néni jött át, hozott egy doboz hatlapos sütit, mert anyák napja volt, és ennyi náluk nem fogy el (nálunk sem, annyira sokat hozott), szombaton pedig a Magányos Farkas jött, bemutatta a lányát, meg hozta a krumplit amit el kell vetni (ld. előző poszt). Ha már itt voltak, kiültünk a lugas alá, fröccsöztünk, Farkas sörözött, beszélgettünk. Sokat. És még többet. A délután hosszúra nyúlt, este befűtöttem a házban és bementünk, és tovább beszélgettünk, és egyszer csak egy olyan helyzetben találtuk magunkat Ladóval, ami teljesen szürreális volt.

Leszögezem, hogy bár ittunk, azért részegek nem voltunk, és nem tudom, hogyan történhetett meg, de az lett, hogy Farkas és a lánya sírnak a konyhánkban, én papírzsebkendőért szaladgálok, és a döbbenettől nem találom a szavakat. 

Történt ugyanis sok évtizeddel ezelőtt, Farkas 16 éves apját, és annak bátyját konkrétan _eladták_ katonának Németországba. Gondolom a szülők nem tudták, mi történik, illetve nem is vagyok biztos benne, hogy konkrét adásvételről lehetett szó, de az igazságot már valószínűleg nem fogja megtudni senki, hiszen mindenki a föld alatt van már. Szóval, ezt a tizenhat éves fiút elvitték katonának, aki a halála előtt elmesélte a fiának, hogyan végeztek több faluban is a lakossággal, nőkkel és gyerekekkel. Hogyan harcolt a fronton, és amikor elbukott a háború, és nem kaparta ki az SS tiszteknek járó tetoválását, hogyan vitték el orosz hadifogságba. Aztán az utolsó utáni hadifogolytábor felszámolása után ő is kiszabadult, és a hatvanas évek elején hazajött, családot alapított. A családját, ha ivott, félholtra kínozta, menekültek tőle a gyerekei és a felesége amerre láttak - a szomszédok padlására, pincéjébe. 

Egy dolog amikor ilyenről olvas az ember, vagy filmen látja, és egy másik dolog, amikor olyan ember meséli el, aki ilyen apával nőtt fel. És a legszörnyűbb, hogy egyáltalán nem tudok haragot érezni Farkas apja iránt - hiszen ő még csak egy gyerek volt. Egy gyerek, akit abban az időben, amikor bálokba kellett volna járnia a lányok szoknyái után, kiszakítottak a számára ismerős környezetből, és elvitték a pokolba. Én komolyan azóta ennek a "vallomásnak" a hatása alatt állok. Egyrészt nem tudjuk, mivel érdemeltük ki ezt a bizalmat, másrészt ennek fényében az élet és halál nyomasztó körforgása már nem is tűnik annyira nyomasztónak. 

Ott ült előttünk az a két ember, apa és lánya, a lány még csak 23 éves, győzködi az apját, hogy nem a te hibád, miközben látom rajta, hogy őt is ugyanannyira mardossa az önvád - pedig tényleg nem az ő hibájuk. 

Nagyon remélem, hogy igaz az, hogy minden családi tragédia elmeséléssel gyógyul, és eljön majd az a nap, amikor úgy tudnak mesélni erről, hogy már nem fáj nekik.

A harmadik

 Hétfőn kitört a középiskolákban az érettségi szünet, ezért a két legidősebb unokahugi úgy döntött, hogy meglátogatnak. Nem voltak komoly terveink azon kívül, hogy élvezzük egymás társaságát, fröccsözünk a teraszon, illetve kirándulunk a közelben. Blanka hozta a kiskutyáját, Bobit, illetve délelőttönként tanult, mert előrehozott érettségit tett ma angolból, Fanni pedig fizikából zárkózott fel - elmondása szerint nagyjából egy havi órai anyagot pótolt most be ezalatt az idő alatt.

Aztán felpörögtek az események.

Kedden reggel valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag majdnem fél órával korábban indultam dolgozni. A telkünk szélén az út mellett egy parkolót építünk*, még nem értem oda az autóval, amikor a leendő parkolóból kifutott két kutya, egy felnőtt vizsla, és egy kölyök kutyulék. Azonnal leállítottam az autót, és egy fél percig csak néztem őket, mérlegeltem, hogy mitévő legyek. Ezalatt a fél perc alatt nagyjából kétszázezer gondolat és ugyanennyi érzelem suhant keresztül rajtam**, végül látva, hogy a kölyök csak támolyog, kiszálltam, és magamhoz hívtam őket. A kölyök azonnal odajött, az anya viszont csak azért, mert a kölykét féltette tőlem. A vizslán látszott, hogy fél, a farkát behúzta, ha a gyereke kisebb, valószínűleg a szájában viszi el tőlem. Elővettem a mobilom, felhívtam Blankát, hogy hozzon kutyakaját, illetve tegye be a ház folyosójára a kutyáinkat, behúzva a szúnyoghálós ajtót, hogy láthassák egymást az ebek, de ne tudják elzavarni a jöttmenteket.

A kölyök támolyogva követett minket, így az anyja is. Mindkettő halálosan éhesnek és kimerültnek tűnt, faltak és ittak, el kellett venni előlük az ételt, nehogy bajuk legyen a hirtelen nagy mennyiségű evéstől. Miután körbeszimatolták az udvart, egyesével kiengedtük Buksit, Bikficet és Bobit. A vizslamama morrant egyet a srácokra - de nyilván a fiúk voltak többen, így ennél a minimális védem-a-kölykömnél nem volt több, és ezzel rendben is voltak, behúzódtak a pajta mellé és összebújva elaludtak.

Ladónak küldtem jelentést, aki először megkérdezte, hogy miért etetem más kutyáját, majd néhány üzenetváltást követően azon a véleményen volt, hogy akkor van még két kutyánk. Én azért eléggé sokkolódtam a gondolattól, mert őszintén: nem akarok négy kutyát. Abban az állapotban hármat sem akartam, felvetettem a menhely ötletet is, de Ladó egy eléggé kézenfekvő ténnyel szavazott le: egy hektár elbír négy kutyát.

Munka után felhívtam az állatorvosunkat, hogy elmondjam neki, mi történt, és megkérjem, hogy jöjjön el hozzánk, mert ezt a két, elhanyagolt állapotban lévő kutyát nem szívesen teszem autóba. Az állatorvos elmondta, hogy az örökbefogadásnak az a menete, hogy meg kell nézni, hogy van-e chip az állatban, ha van, akkor van-e telefonszám megadva, és ha van, akkor fel kell hívni a gazdát, hogy vigye a kutyáját ahová akarja, vagy mondjon le róluk. Ha nincs, akkor az állatokat örökbe lehet fogadni. Megbeszéltük, hogy délután öt óra körül indul, de ha úton lesz, felhív, mert nem ismeri ki magát a hegyen. 

Így is lett. Lementem érte a hegyről, elindultunk fel, majd egy ponton letettük az autóját, és egy autóval jöttünk le hozzánk. Egy idős bácsit képzeljetek el, aki nyugdíj mellet már csak hobbiból rendel, délelőttönként és délutánonként is egy-egy órát. Hájjal kenegette a májamat, ahogy dicsérte a házunkat, a virágokat, és Bikfic testi átalakulását - szó se róla, Bikfic szőre olyan fényes, hogy ha süt a nap, jobb másfelé nézni. 

Megnézte a kutyákat, szörnyülködött egy sort, majd a leolvasóval megállapította, hogy a törpében nincs, a vizslában viszont van chip, a tulajdonosa címe a falu másik végén van. Telefonszám nincs. Megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy adjon nekik valamit, amire azonnal rávágtam egy igent. Így kaptak kullancs elleni cseppet, féreghajtót, és babézia ellen injekciót. Azért az anyakutyával voltak problémák, amikor a kölykét babráltuk, meg a féreghajtót sem akarta bevenni - de azért van az a finom falat, amivel gondolkodás nélkül bármelyik kutya lenyeli a gyógyszert. Közben Blanka lefelelt biológiából.

Ezután kicsit leültünk még a dokival a lugas alá, megkóstolta az almalevünket, beszélgettünk. Mondta, hogy nagy valószínűséggel már csak nikell betegségük van, mire értetlenül bámultunk rá. Nemes egyszerűséggel: etetni kell, itatni kell, szeretni kell őket. Ebben maradtunk. Kifizettem a gyógyszereket és számolnom sem kellett, hogy a kiszállásért nem kért semmit. Visszavittem az autójához, fordultam volna meg, amikor megszólított az egyik szomszéd, hogy álljak már meg egy szóra. (Itt jegyezném meg, hogy máskor hónapokig nem történik semmi, aznap meg több heti zajlás, mi volt ez a május 4?)

Épp jókor, őt akartam megkérdezni a vizsla tulajdonosáról, hiszen itt született, itt nőtt fel, még a vezetékneve is ugyanaz -  bár ebben a faluban majdnem mindenkinek ugyanez a vezetékneve és ilyen-olyan módon rokona a másiknak. Szóval, megálltam egy szóra, elmondta, mit akar, vessünk még krumplit, ad vetni valót (oké), van-e disznópörzsölőnk (van***), kölcsön adjuk-e (igen). Aztán én is elmondtam a magamét, nagyon ügyelve rá, hogy csak annyi dühömnek adjak hangot, ami még belefér az ismeretségünkbe. Természetesen tudta, ki a kutya gazdája, fel is hívta, a pasas éjszakás, majd másnap tíz órakor eljön a kutyákért. Hazamentem, beszéltünk Ladóval, aki azt javasolta, legyek jó politikus, van egy üveg szar pálinkánk (amit ajándékba kaptunk), tegyem ki, és kérdezzem meg, mennyiért hagyja itt az állatokat. 

Másnap hétkor hívott a szomszéd, hogy a gazda inkább most jönne a kutyákért, tíz perc, és itt van. Szabadnapom volt tegnap, terveztem egy kiadós alvást, de a kutyák sorsa miatt amúgy sem tudtam volna tovább aludni, már ébren voltam, a kávé is lefőtt, mire jött az illető. Nem akarom részletezni a beszélgetést, mindenesetre minden színészi képességemet bevetettem, hogy ne kaparjam ki a szemét - egyszerűen meg kellett értetnem magammal, hogy ebben a helyzetben én vagyok az, aki másképp néz az állatokra, és a többség az, aki úgy tekint rá, ahogy ez az ember. Nagyon fontosnak tartjuk Ladóval, hogy ne konfrontálódjunk a helyiekkel - senkinek nem hiányzik, hogy mérget szórjanak szét a telkünkön, vagy valaki idejöjjön lelőni a kutyáinkat, mert teszem azt rosszul kommunikáltam le egy ilyen kényes helyzetet. Megkérdezte, hogy mennyit fizettem az állatorvosnak, de mondtam neki, hogy ez nem téma (egyébként ezt a szomszédnak sem árultam el, vele mondjuk simán voltam olyan kemény, hogy megmondtam neki, hogy nincs hozzá köze, de az más, vele már ittunk néhány pálinkát). A téma az, hogy hagyja itt a kutyáit. És képzeljétek, elsőre igent mondott. Aztán néhány perccel később visszavonta, az anyát elviszi, mert van még otthon két kölyök (hagyjuk!), de ha kell a kölyök, megtarthatjuk. Azért a pálinkát elpasszoltam, vigye innen, a szomorú sorsú anyakutyával együtt - akinek a tekintete egyébként beleégett az agyamba. Ezalatt a fiatalkorúak a házból leskelődtek kifelé - Blanka eléggé heves természetű, neki kifejezetten megtiltottam, hogy kitegye a lábát a házból a tárgyalás alatt. Fanni nagyon diplomatikus, de szerencsésebbnek ítéltem meg a helyzetet, ha visszafogja odabent Blankát, aki simán elmehetne vérvegán aktivistának.

Így lett, hogy Buksinak és Bikficnek lett egy kislány tesójuk, Boróka, vagyis Bori. 

Nagyon új a helyzet, sosem volt még ekkora falkánk. Sosem volt még lány kutyánk. Sosem volt még kölyök kutyánk - mindkét korábbi esetben egy kész, kifejlett személyiséget kaptunk. Elképesztő kaland vár ránk Borival, aki most kint alszik a pajta ajtó előtt, míg a srácok itt bent a melegben. Már meséltem korábban, hogy nálunk nincs kerítés, és nem hiszünk a kutyák megkötésében sem, így Bori bármikor elmehetne (akárcsak Buksi, vagy Bikfic), de úgy néz ki, ragaszkodik a helyhez és a bakancsomhoz - amit tegnap este a vackára cipelt, és reggel arra mentem ki, hogy szopizza a cipőfűzőt. Két hónapos, egy hónap múlva kezdjük az oltásait, addig egy kicsit gyarapodnia kell.

*Kell egy hely, ahol az autókat letesszük, most a pajtában állnak garázsban, de szeretnénk felújítani a pajtát, és amúgy is rontja a látképet az autó, így a legjobb megoldásnak azt találtak ki Ladó, hogy markolóval kiszedette az út mellett a földet, abba megy most betontörmelék, arra meg majd kavics, és kész. Három autó is kényelmesen elfér majd ott, akár meg is lehet fordulni anélkül, hogy el kellene jönni a házhoz, vagy az udvarra.

**Az első az volt, hogy a fenébe is, hogy nem vettük őket észre a fiúkkal, amikor reggel sétáltunk. A második meg az, hogy had fussanak amerre látnak, úgysem jönnének vissza. Bori viszont nagyon le volt gyengülve, szerintem ő már úgy volt vele, hogy az sem baj, ha őt eszik meg, csak legyen valami.

***Hogy minek a vegetáriánusoknak disznőpörzsölő? Hát azért, mert a szőlőlugas tartóoszlopait ha megperzseli az ember, akkor később rohad el a fa. Meg mert nagyon sok olyan fa-felület van egy parasztház esetében, ahol jól mutat, ha kicsit meg van égetve a fa. Majd erről szeretnék egy posztot, de annyi posztot szeretnék, hogy igazából mindegy is.

Vajákoskodásaim

 Régóta tervezem, hogy írok a gyógynövényekről bejegyzést, viszont annyira sokrétű téma, hogy nem igazán tudom, hol kezdjem. Tavaly már mutogattam képeket a gyűjtésekről itt és itt, de igazából nem mentem bele sosem, hogy most akkor ki kivel van, mikor szedhető, mire jó. Ennek egyrészt az az oka, hogy nem tartom magam szakértőnek, másrészt pedig az, hogy akit érdekel, már rengeteg helyen hozzáférhet a tudáshoz, amit nagyanyáink tudtak a nagyanyjaiktól. Harmadrészt pedig rengeteg fajta növény van, amiről tudnék írni - pedig tulajdonképpen csak az elmúlt egy (és negyed) évben foglalkozom velük komolyabban, amióta kint élünk a természetben. Sokadrészt, mivel gyógynövényekről van szó, illene némi sorrendet, vagy rendszert állítani köztük, de az az igazság, hogy nem fogom tudni rendszerezni őket, mert abc sorrendben nem látom értelmét, a szüretelési sorrendjét néznem, akkor a csipkebogyóra szeptemberig várhatnék. Szóval, most megírom ezt a posztot, lesz amilyen lesz, aztán meglátom, hogy szeretnék-e még írni a többi növényről, illetve szeretnétek-e még olvasni róluk - tőlem.

Mielőtt belevágnék forrásként szeretném megjelölni Szabó Györgyöt (a bükki füvesembert) és lányát, Lopes-Szabó Zsuzsát, akiknek könyvei és videói rengeteget tanítottak nekem. Több könyvük elérhető, illetve online rendelhető teáik is vannak, akit érdekel, annak ide teszem a linket.* Ugyanakkor az első és legfontosabb füveskönyvem az 1977-es kiadású Rápóti Jenő - Romváry Vilmos: Gyógyítő növények című remekmű volt. Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik többet szeretnének tudni a gyógynövényekről, azok hatóanyagáról. 

A tél végén, február-márciusban szüretelt fehér fagyöngyöt (Viscum album) ma tettem végleges helyére. A fehér fagyöngy fákon élősködő növény, leggyakrabban nyárfán, fűzfán, almafán fordul elő. Nem téveszthető össze a tölgyfákon megtelepedő sárga fagyönggyel, az ugyanis lombhullató, tehát amikor fehér fagyöngy szüretre indulunk a sárgán már nincs mit szedni. Nálunk az almafák az elmúlt (legalább) húsz évben nem voltak metszve - és ha rajtunk múlik nem is lesznek - ezért számomra nagyon könnyen hozzáférhetőek. Szedését a szakkönyvek a téli hónapokban javasolják, ugyanis ekkor tartalmazza a legtöbb hatóanyagot. Leveleit vékony száraival szedtem, miután megszabadítottam a fehér bogyóktól két hónapig száraz, napfény mentes, meleg helyre függesztettem. Ennyi idő alatt levelei roppanósra száradtak. A száraz leveleket színezékmentes csomagolópapírból készült papírtasakba** tettem. Teáját 12 órán át, hideg áztatással, mészmentes vízben készítem. Elkészítési arány: egy bögre vízhez egy púpozott evőkanál szárított levél. A fehér fagyöngynek olyan erős mészoldó hatása van, hogy ha meszes vízbe áztatja az ember, kioldja a meszet a vízből. Saját tapasztalat, ha üvegben készítjük meszes vízben, akkor láthatóan zavarossá válik, így mire fogyasztásra kerül, az egyik legfontosabb hatóanyagát elpocsékolta a vízre. A meszet forralással a legegyszerűbb kivonni a vízből, forraláskor kiül az edényre a mész. A felforralt és visszahűtött vizet lehet használni a fagyöngy áztatására. Mészoldó hatása miatt kiváló értisztító, ezáltal vérnyomáscsökkentő hatású. Szívbetegségre, magas vérnyomásra, rákos betegeknek áttétek megelőzésére ajánlják, illetve görcsoldásra - erre mondjuk én egyáltalán nem használom, ha valami görcsöl, akkor általában azonnal kell a görcsoldó, mire elkészül a fagyöngy, addigra a görcsölés is továbbáll. Ladó egyébként vérnyomásra galagonyateát fogyaszt rendszeresen, a fagyöngyöt csak alkalmanként. 

A másik hideg vagy langyos áztatással készített csoda, a csipkebogyótea. A csipkerózsa (Rosa canina) növény termését szeptembertől az első fagyokig érdemes szedni. Ekkor a legmagasabb a C vitamin tartalma, az első fagyok beköszöntével a bogyó megédesedik, a vitamin tartalom lecsökken, ezzel együtt megnő a cukortartalma. Ilyenkor is érdemes egyébként szedni - lekvárnak. Itt jegyezném meg, hogy  ismerek olyan embert, aki kipróbálta, milyen a csipkebogyópálinka, de készítenek belőle szörpöt, sőt bort is. Nekem a tea az elsődleges felhasználási mód, de el tudom képzelni magam, hogy lekvárt főzök belőle, mert imádom a csipkelekvárt. Viszont a pepecs szó nem fejezi ki, amit a csipkebogyóval művelni kell, hogy tisztességes lekvár legyen belőle, így én ezzel a magam részéről még várok nyugdíjig, akkor majd biztosan lesz kedvem bíbelődni vele. Természetesen főzéssel is készíthető csipkebogyó tea, hiszen a C vitamin nem minden esetben bomlik el főzéssel - a lekvárban is marad még. Ettől függetlenül én kizárólag hideg áztatással készítem. Tavaly a bogyókat szeptemberben szedtem, kocsány nélkül, kesztyűben és metszőollóval. A bokor horgas tüskéket hord a bogyói védelmére, így eléggé észnél kell lenni, illetve érdemes olyan ruhában menni csipkeszüretre, amit nem sajnál az ember. A bogyókat kosárba gyűjtöttem, de alkalmas lehet erre a jól szellőző vászonzsák is. A lényeg, hogy szedés után, ha nem tudjuk azonnal feldolgozni, ki kell teríteni, hogy véletlenül se fülledjen be - akkor ugyanis hajlamos bepuhulni, vagy penészedni. A frissen szedett bogyókat metszőollóval kettévágtam, a padláson talált szitára és rostára vékony rétegben szétterítettem, majd a kemence tetejére tettem száradni. Nagyjából egy hónappal később zörgős lett, a magok ilyenkor már maguktól kezdenek kiperegni a bogyók belsejéből. Vannak gyűjtők, akik kiszedik a magvakat, mert   az ebből készült főzet epebántalmakra használható, illetve a magból készítenek olajat is, magas E vitamin tartalma miatt kiváló bőrápoló szer. A magokat régen állatok takarmányozására, vagy liszt helyettesítésére is használták, a mostani jóvilágban a reformkonyha egyik alapanyaga. Én nem szedem ki a csipkehúsból a magokat, papír filterben áztatom a teát, így a szúrós kis szöszök sem jönnek ki belőle. Hosszútávon ugyanolyan, saját készítésű papírzacskóban tárolom, mint a fagyöngyöt, a képen ajándékba adtam üvegben, a tetejét pedig egy darab vászonnal zártam. Semmiképp sem jó légmentesen tárolni, hiszen a bogyó nem tud száz százalékosan kiszáradni, mindig maradhat nedvességtartalma, ami a lezárás után penészedést okozhat. Télen, amikor nem jutunk friss gyümölcshöz, a csipke az immunrendszerünk elsődleges támogatója, a másik a kakukkfű, de róla majd máskor. A csipkebogyó a C vitamin mellett tartalmaz A, B, K és P vitamint, vasat, magnéziumot, cseranyagot, meg még ki tudja, mennyi mindent, amit nem jegyeztem meg róla.

Ennyit hoztam mára, mindenképpen szeretnék írni a csalánról, mezei zsurlóról, hársfavirágról és kakukkfűről is, meg persze a cickafarkról. 

*Nem reklám. Nagyon tetszik a hozzáállásuk, a könyveikben és minden felületen kellő alázattal beszélnek a témáról, illetve hangsúlyozzák, hogy nem orvosok. Bármilyen gyógynövény alkalmazását más gyógyszerek alkalmazása esetén egyeztetni kell a háziorvossal és ugyan ide most apró betűs részbe írtam, de teljesen egyetértek velük, aki gyógyszert szed, az ne igyon ész nélkül gyógyteát. Kivéve a csipkét. A csipkét igya mindenki! :P

**Sok helyen lehet kapni ilyen natúr csomagolópapírt, én mindenre ezt használom, mert újrahasznosított, és komposztálható is. A papírtasak készítését megtaláljátok itt, nekem az A4-es papír kis cukimuki, de tárolásra túl kicsi, ezért szabadon garázdálkodtam az arányokkal.

Hétvége

 Csütörtökre elkészült az autóm. Pénteken Ladó a munkahelyem előtt várt, együtt jöttünk haza, jól beebédeltünk, és kiültünk a napozóágyakba fröccsözni. Így visszaemlékezve olyan elképzelhetetlen, hogy valamikor sütött a nap - tegnap óta egy darab takarótekercs vagyok, ma reggel két fok volt. Ez most itt panaszkodás akart lenni, de ennyi, be is fejeztem.

Mivel péntek délután annyira rohantunk haza semmitteni, hogy nem vásároltunk be a hétvégére, szombat reggel Ladó előhozta a bicikliket, és az ebeket hátrahagyva elindultunk, hogy elmegyünk boltba - a városba. Addig viccelődtem vele, amíg azt nem mondta, hogy jó, akkor menjünk körbe. A városba ugyanis kétféle úton is el lehet jutni, a rövidebb 15 km-es útvonalon nincs benne különösebb szintemelkedés, a hosszabb viszont átmegy néhány falun, 27-28 km, és 12-13%-os emelkedőkkel fűszerezett. Tavaly sokat jártunk arra, hatalmas teljesítménynek éreztem, hogy leszállás nélkül végig tudom tekerni a terepet -, de azért szezonnyitó tekerésnek kicsit erősnek gondoltam. 

Ugye nem kell mondanom, hogy már az első emelkedőnél a s*ggemen vettem a levegőt, annyira el vagyok szokva a mozgástól. Nagyjából a második hegymenet után kezdtem élvezni a dolgot. A nap ragyogóan sütött, a táj elképesztő szépségű volt, madarak daloltak mindenhol, lélek sem járt az utakon és Ladóval aznap töltöttük a hatodik évfordulónkat. Egy tóparton álltunk meg először pihenni. A városban meglátogattuk a zöldségest, vettünk két lángost elvitelre, és kiültünk a néptelen folyópartra falatozni. Később Ladó vett két jégkrémet, végtére is éhgyomorra indultunk neki biciklizni. Jócskán elmúlt dél, mire hazaértünk. Itthon nyomtunk egy gyors zuhanyt, ledobtuk a textilt, aztán kifeküdtünk napozni. Szerencsére észnél voltunk, a napolaj kéznél volt - pillanatok alatt le lehetett volna égni, de így csak lett egy kis alapszínünk. Vacsorára Ladó pizzát rendelt, egyúttal ékes tanúbizonyságát adva, hogy gondolatolvasó.

Még sok ilyen hétvégét szeretnék magunknak.

Vágjál lyukat a kádba*

 Úgy gondolom, még nem sikerült feldolgoznom a bátyám halálát. Sokan mondják, hogy volt egy életünk a vírus előtt, ami például az én életemen alig változtatott**, mégis teljesen átérzem ezt a mondatot, csak nálam ez valahogy úgy néz ki, hogy nem léptem túl azon a decemberi napon. Volt egy életem a bátyám halála előtt, egy olyan életem, amilyen már soha többé nem lesz - függetlenül attól, hogy nem voltunk jó testvérek. Eléggé empatikus embernek tartom magam, tudom (és azelőtt is tudtam), hogy vannak balesetek, hogy emberek halnak meg szívrohamban, Covidban, gyerekek nőnek fel árván, vagy gyerekek halnak meg és szülők maradnak árván és a sort lehet folytatni a végtelenségig, de mégis, valahogy az együttérzés és az empátia semmiség ahhoz képest, amikor az embert megérinti a halál ténye. Hogy van, és ezzel együtt kell élni. Nekem meg úgy tűnik, hogy ezzel a ténnyel nem megy az együttélés. Nem tudok megbarátkozni ezzel a dologgal. Ül a vállamon, mint egy gonosz törpe, pipázik, és amikor azokat a dolgokat csinálom, amiket szeretek, és amik máskor örömet okoznak, csak vigyorog és reszelős hangján azt mondja a fülembe: attól még, hogy szép az élet, valahol ott van a vége. Ezzel aztán minden lelkesedésem kezdem elveszíteni. Nincs kedvem festeni, csinálom a kertet, mert akarom, akarom az érzést, hogy teremtek, hogy megadom a magoknak a lehetőséget az életre, közben meg ténfereg bennem a lelkem. Jó hallgatni, hogy telik meg az erdő a hazatérő madarak hangjaival, hogyan bontja leveleit az erdő, de valahogy mégsem érzem azt a varázst, amit azelőtt éreztem. Tegnap eső után a fű szinte türkizzöld volt, az égbolt úgy kéklett, mint álmomban, a kutyák kergetőztek körülöttem, mégis alig kaptam levegőt, mert egyfolytában átjárt az érzés, hogy elmúlik, és minden elmúlás veszteség. Jó lenne másképp érezni, és gondolom fogok is majd még, de most jött el az az idő, amikor már nagyon siettetném, hogy jobban legyek. De az is igaz, hogy annyira hullámzó a hangulatom, mint ez a mostani április, az egyik percben havazok, a másikban viharos szél vagyok, a köztes időkben meg napos ragyogás vagyok. Most ez már bipoláris depresszió, vagy csak simán a gyász egyik szakasza?

Ez az általános rossz hangulatom az álmaimra is kihat. Olyan részletes és zsúfolt cselekményű álmaim vannak, hogy reggelente alapból úgy ébredek, mint aki már ledolgozott egy műszakot. De történt egy jó is, álmomban leesett a tantusz egy helyzettel kapcsolatban, ami még kamasz koromban történt. Kicsit szégyellem is, hogy erre hogyhogy ennyi idősen kellett rájönnöm. Borzasztó ostobának érzem magam.

A történet főszereplőjét általános iskolás koromban, negyedikben ismertem meg. Ő volt az iskolaigazgató, nevezzük őt Károlynak. Károly felesége is az iskolában dolgozott, nyílt titok volt, hogy nem jön nekik össze a gyerek, lombikoznak. Mire ötödikes lettem, a lombik projekt sikerrel zárult, ikrek születtek, anyuka elment sok-sok év gyesre, Károly pedig velünk maradt. Negyedikben nem tanított minket, de ötödiktől ő tartotta a matekot és az infót, hetedikben pedig a fizikát is. Nagyon összetett tanár volt, hol nagyon szerettük, hol nagyon gyűlöltük. Amikor jó napja volt, viccelt velünk, érdekes órákat tartott, a humorát pedig sosem hagyta otthon. De amikor rossz napja volt, előfordult, hogy verekedett a naplóval, vagy hozzávágta valakihez a kulcscsomóját. Egyszer egyetlen matekóra alatt három karót vágott be nekem. Ötödikben történt, előző héten hiányoztam, és akkor kezdték venni a szögek szerkesztését körzővel. Életemben nem használtam még körzőt, és az osztálytársam, aki a házit hozta, szintén nem volt valami toppon a témából. Aznap rossz napja volt Károlynak, még mindig iskolaigazgató volt, úgyhogy bejött, kiadott három feladatot, hogy csináljuk meg, aztán kiment. Mivel senki nem tudott semmit, percek alatt feladtuk, és viháncoltunk. Károly óra végén betoppant, leordította a fejünket, majd mindenkinek adott órai munkára egy egyest. Aztán papírt vetetett elő, és feladta, hogy szerkesszünk 60-30 és 45 fokos szögeket, természetesen erre is megkaptam az egyesem. Ekkor már olyan volt a feje, mint egy felrobbant bojlernek, úgyhogy tovább hergelte magát azzal, hogy elővetette a füzeteinket, és a házi feladatokat is leosztályozta. Így jött össze a három egyesem alig negyed óra leforgása alatt. Annyira dühöngtem, hogy bementem a wc-be szidni az anyját, apját, és az összes felmenőjét. Csak azt nem vettem számításba, hogy a női és a férfi wc felül nyitott, minden hang, minden szó áthallatszik - hogy, hogy nem, pont egyszerre léptünk ki a wc ajtón. Azt hittem letépi a fejem, de végül csak annyit mondott, hogy az ebédszünetben vár az igazgatói irodában. Ugye nem kell mondanom, hogy egész nap nem tudtam figyelni az óráimon, mert zakatolt bennem a három matek egyes, amit otthon el kell mondani, meg a félelem és rettegés, hogy esetleg ehhez még kapok egy igazgatói figyelmeztetést is. Borzasztó volt, harminckét éves leszek, akkor tizenegy voltam, de még most is kihűlnek a végtagjaim, ha arra a napra gondolok. Aztán persze nem lett semmi. A fene tudja, mi történt közben Károllyal, de amikor beléptem hozzá az igazgatóiba, már kedélyesen mosolygott, leültetett maga mellé, és karján könyékig gombolt kék inggel, fél kezében körzővel, egy ebédszünet alatt elmagyarázta, hogyan kell szögeket szerkeszteni. A következő órán pedig kaptam egy csillagos ötöst, meg bevallotta, hogy a három karóból csak egyet írt be a naplóba. A szemétláda. 

Hetedikben aztán osztályfőnökünk lett, a fene jobban tudja, mi volt akkor a politikai helyzet, de más lett az igazgató. Közben új történelemtanárt is kaptunk, Éva nénit, az előző nyugdíjba vonult, így lett, hogy az iskolában úgy éreztem, van egy másik családom. Károly az apukánk, Éva néni az anyukánk volt, egy emberként szerette őt az egész iskola. Friss diplomával érkezett, talán még a tinta sem száradt meg rajta, de úgy tanított, mint az álom. Az addig hármassal döcögő történelem jegyeim ötösre ugrottak, és hetedik év végén a teljes éves anyagból felelnem kellett, mert azt mondták, hogy két jegyet nem lehet egyik évről a másikra javítani, csak akkor, ha. Hogy ebből mi volt az igazság, nem tudom, de hetedik végén a töri ötösömre voltam a legbüszkébb. A nyolcadik is ilyen otthonosan telt, a ballagás pedig érzelmileg engem viselt meg a legjobban. Hatan voltunk az osztályban, hatvanan az egész iskolában, hogyne viselt volna meg, hogy ezután egy harmincöt fős középiskolai osztályba kerültem. Az első két hónapban iszonyúan fájt a fejem a zajtól, és nagyon hiányzott Károly és Éva néni. Éva nénivel leveleztünk, Károllyal pedig e-mailezni kezdtünk. Éva nénivel nagyon sok levelet váltottunk, a tanítványai közül én voltam az első, akinek elmondta, hogy kisbabát vár. Károly közben otthagyta a falusi iskolát, és abba a városba ment tanítani, ahová én is jártam. Vicceseket írt, vicceseket írtam, aztán hogy, hogy-nem, megemlítettem Éva néninek is, hogy Károllyal levelezünk. És akkor történt valami, amit az elmúlt tizenöt évben nem tudtam hova tenni. Károly írt egy nagyon furcsa e-mailt, amiben az állt, hogy ha kérne rólam egy bikinis képet, akkor azt kinek mondanám el. Arra gondoltam, hogy talán Éva néni megemlíthette neki, hogy tudja, hogy írunk, ezért teljesen őszintén leírtam neki, hogy nagyon fura lenne, ha ilyet kérne, de ugye megérti, hogy van egy ember, akiben megbízom annyira, hogy elmondanám neki, és az az ember Éva néni. Ezek után Károly nem válaszolt. Soha többé. Egyetlen soromra sem. Évekkel később sem, amikor felmerült, hogy tartsunk osztálytalálkozót. 

Na, és nekem, ennyi idősen, álmomban esett le, hogy ha Károly tisztességes ember lett volna, akkor ezért a válaszomért megdicsért volna, és azt írta volna rá, hogy nagyon helyes. Hogy ha egy tizenéves lánytól egy felnőtt férfi bikinis képet kér (akár csak elméletben is, hiszen maga a kép kérése nem történt meg), akkor arra így kell reagálni, ahogy én reagáltam, és ez maradjon is így. De Károly egy sunyi disznó volt, én pedig, évekig úgy éreztem magam, mint egy elbaszott témazáró után. Milyen szerencsés vagyok, hogy volt akkor nekem egy Éva nénim, és milyen szerencsétlen lehet az a tini, akit végül helyettem vitt nejlonzacskóba' "le a pokolba, mer az jó pénzt fizet..."***

Pfú, olyan jól esett ezt most kiírni. Tudom, hogy borzasztó ostobaság ez az egész, ennyi év után, meg ilyen élethelyzetben, amiben vagyok, már annyira nincs jelentősége, közben meg valahol a tudatalattimban mégis volt, mert különben miért álmodtam volna? Ja, biztos a kis depitörpém, a pipájával, ő a hibás.

Amúgy az életben kint az van, hogy egyszerre romlottak el az autóink Ladóval. Jó az enyém járóképes, csapágyas az egyik kereke****, Ladóé viszont megállt alatta, nem kis riadalmunkra. Mondjuk úgy, hogy az ő autója nem egy kistestű jószág, és ha elmegy benne az elektronika, akkor a fékrásegítő berendezés is csődöt mond. Nem annyira vicces egy ilyen szitu a közúton. Szerencsére pont be tudott kanyarodni egy bevásárlóközpont parkolójába. Ez múlt hét csütörtökön volt, amíg rám várt, vett egy csokor színes tulipánt, tobleronét, meg raffaellót, és ugyan nem vagyok toppon, de ezen, ha eszembe jut, a nap bármelyik pillanatában el tudok mosolyodni. Most komolyan, hány ember van a földön, aki alatt, ha megáll az autója, akkor azt találja a legjobb megoldásnak, hogy vesz egy csokor tulipánt? Nem is hiszem el, hogy ilyen emberrel élek.

Kussoljál Törpe, nyakonverlek!

*Vágjatok

**Az erdő közepén élünk na, ha úgy vesszük, mi már a vírus előtt önkéntesen karanténba vonultunk a társadalom elől.

***Kispál

****Most éppen szerelőnél van, remélem, holnapra elkészül.

Bikiniszezon

Egyáltalán nem ünneplünk húsvétot, aminek nagyon tudok örülni. A gyerekeknek szoktunk kindertojást venni, mert hát mégis, de idén csak a szomszéd kislány kapott - mondjuk ő is, csak a csütörtök délutáni melegtől megnyomorodott tojásokat. 

A négy napban nem mentünk sehová, dolgoztunk a kertben, Ladó összeszerelte a másik lugast, nagyokat ettünk, filmeztünk a kanapén, röviden: nagyszerű négy napos szünetünk volt.

Szombaton annyira jó idő volt, hogy szinte elhajítottam a kávéscsészéket, mert meghallottam az első kakukkszót. Erre...

Ma hajnalban, amikor kísértem ki Ladót, ő lépett ki előbb az ajtón és megszólalt:

- Végre megérkezett az eső. - majd néhány másodperc múlva - Vagyis, ez hó. - 

Jó, mondjuk az fura volt, hogy szombaton szólt a kakukk, vasárnap meg hétfőn nem, de úgy voltam vele, hogy biztos csak nagyon egyedül van, és úgy unalmas kakukkolni. Viszont valószínűleg visszafordult Afrikába, sőt, a többieknek is szólt, hogy rossz a cím.

Buksi nagyon tanácstalanul tud üldögélni a hóban, ha rajta múlna ki se dugná az orrát ilyen időben. Bikfic viszont vígan szaladgál, annak ellenére is, hogy a hasával ösvényt kell vágnia magának a hóba. 

Szerencsére nincsenek fagyok, sőt szépen olvad, és hát szó se róla, giccsesen gyönyörűek a havas virágok, de azért na. Lapozzunk, legyen tavasz.

Amúgy már egy hete szoktatom le a madarakat az etetőről, elfogyasztattam velük az utolsó adag napraforgómagot, illetve legutóbb már kétszer is buksiszőrt raktam ki nekik fészekbélésnek, aztán ma reggel hallottam, hogy nagyon kétségbe esve topognak az etető körül. Azért végül egy kis darab vajat (ami almáspitézésből maradt), lenmagot és pár szelet almát tudtam kitenni nekik, de úgy néz ki, sosem voltam még ennyire népszerű madárkörökben. Harkály, vörösbegy, háromfajta cinke, zöldikék, tengelicek, sőt még zöld küllő is jött, pedig ő nagyon félénk. Most pedig, hogy olvadozik, nekiálltak koncertezni, szerintem a napot csalogatják.