Piros

Papiros.

Levizsgáztam, már igazából két hete, de érzésre olyan, mintha hónapok teltek volna el. Mondjuk a kettes bizonyítvány jó gyenge, de ha figyelembe vesszük, hogy álmodozásból kitűnő vagyok, és a könyvelőség mennyire messze áll attól, akkor az a kettes túlságosan fényes is. 

Az idő kifolyik a kezemből. Mindegyik vizsgám Pesten volt, így már előtte nap vonatoztam. Az utolsó, szóbeli előtt - megelőlegezve magamnak a sikeres teljesítést - újra beiratkoztam a városi könyvtárba. A könyvtáros lány kitörő örömmel fogadott - "Adél, már nagyon vártunk, itt az olvasójegyed a fiókban!" - Rögtön két könyvet is letett elém, mert amióta nem jártam, az egyik sorozatnak két új része is megjelent. Két és fél év. Örökkévalóságnak tűnt élvezhető könyvek nélkül. Így érezheti magát az a növény, akiről nem gondoskodnak, épp csak annyi víz, és annyi napfény, amitől meghalni nem tud. Nem vágyom szépirodalomra, mélységekre, limonádét kérek, cukorszirupot intravénásan, nevetést, madárcsicsergést, napsugarakat, hovatovább giccset! Megkapom. Hét könyvvel jöttem el - kevés, roppant kevés.

Nehéz volt a vizsgákra készülni. Május-június tücsökciripelős, szentjánosbogarakkal megvilágított, virágillatú estéin kényszerítettem magam a kötvények, részvények, konszolidációs körök és cash-flow kimutatások agyamba történő gyömöszölésére. Annyit mondogattam magamnak, hogy 60%-ra gyúrunk, hogy végül pontosan ennyit sikerült teljesítenem. Történelem immár. De azért még itt ki kell emelnem Ladó türelmét és kitartását – bár állítása szerint, neki könnyebb volt elviselnie a kiborulásaimat, mint nekem magamat. Ha fele annyira volt nehéz neki, mint nekem, akkor is jár neki a kitüntetés, hát ez mi volt.

És akkor most itt van, hogy vissza kellene találnom önmagamhoz. Belegörgettem a galériámba, és rá kellett jönnöm, hogy végig itt voltam magammal.

Too good to be true

Ezt még múlt hét pénteken írtam, azóta - szombaton még nem, de tegnap azaz vasárnap - észrevettem, hogy lekerültek a plakátok, és már csak fehér felület van, több helyen filccel összefirkálva, hogy "ki az a Zsolti bácsi?" meg hogy "2/3!!". :-)

Vas megyében - amennyire meg tudom ítélni - az elmúlt egy hétben semmi nem változott. A háborús plakátok nem tűntek el, V. Németh Zsolt arca narancssárgával keretezve tovább mosolyog a villanyoszlopokról, néhány Dobrev Klára is fennmaradt még. Nem kért bocsánatot senki, a Vas népe újság kicsit talán csökkentette a politikai cikkeit, de ezt régebben sem olvastam, és (múlt hét) hétfőn is csak kíváncsiságból lapoztam bele.

Érdekes, hogy innen és talán Sopronból ingáznak Ausztriáb a legtöbben, mégis ismerek olyat, aki meg van győződve arról, hogy a leváltott kormány fantasztikus volt. Nem állok le vitatkozni senkivel, mindenkit meghallgatok, a véleményem pedig olyan, mint a zoknim - van, de nem mutogatom. Annyira sok gondolatom van, hogy képtelenség mindegyiket leírni, de megpróbálom pontokba szedni.

- Buborék: más is használta ezt a szót, és találó is: ezek az emberek (velem együtt) Vas (vár)megyében buborékban élnek. Sok az idős, aki csak és kizárólag a közmédiából tájékozódik. Ezzel nem lehet mit kezdeni. De pont tegnap két véglettel is találkoztam. Az irodát takarító néni (aki nyugdíj mellett takarít) kifejezte örömét a Tisza győzelme mellett, de hozzátette, ő mindig a Fideszre szavazott korábban, de ez a "háborús pszichózis borzasztó volt". (Az ő szájából hallani ezt a kifejezést megmosolyogtatott, nem is tudom, miért). Délután egy vállalkozóval találkoztunk a házfelújítás kapcsán - akiről kiderült, elég sok (köz)pénzt hazalapátolt, közbeszerzési projekteken dolgozott. Fiatal, okos vállalkozó, aki nagyon rövid idő alatt kiizzadta nekünk aggodalmát, hogy jönnek a drónok, és a vegyi fegyverektől sokkal jobban fél, mint az atombombától. És egyébként tényleg vannak fiatal-középkorú, művelt emberek, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy itt minden rendben van. Ez volt az, ami miatt én sem hittem az utolsó pillanatig sem, hogy a TIsza megnyerheti a választást: engem ilyen emberek vesznek körül. Én ilyenekkel találkozom a boltban, a bankban, az utcán, a munkahelyen. Azokat a gondolatokat, érzéseket, amik a korábbi kormányt kritizálták csak suttogva mertük elmondani egymásnak, vagy néma pillantásokat váltottunk, mert már tavaly év elején (amikor még ki sem robbant az adatvédelmi szivárgás) közölte a legfőbb főnökünk, hogy meg ne tudja, hogy a szervezeten belül Tiszások vannak, mert neki ezt a minisztériumban a szemére vetették. Kíváncsi voltam az appra, de azt éreztem, nem tehetem meg. Ha elveszítem a munkám a politikai véleményem miatt, az a családi béke felbomlását is okozhatja, hiszen Ladó úgy gondolja, a mi békénket az erdő közepén nem rombolhatja le, hogy mi van az országban. Pontosan azért költöztünk ilyen helyre, hogy ez ne legyen hatással a mindennapjainkra - és ha nem olvasok híreket, akkor valójában nincs is (nyilván sarkítok). A munkámat elvégzem, ő elmegy Ausztriába hétfőn, hazajön csütörtökön/pénteken, szépen élünk, ha időnként nehéz is, a nagy egészben nem számítunk.

- Olvasom a kommenteket a közmédia dolgozói kapcsán, hogy "miért nem mondtak fel" - és őszintén, nem tudom. A saját munkahelyemet is egy bántalmazó kapcsolathoz tudom hasonlítani, pedig messze nem olyan rossz, mint a korábbi. Alá-fölé rendeltségi, függési viszony van közöttünk, úgy idomítottak minket, hogy "addig örülj, amíg van munkád", elhitették velünk, hogy máshol nem kellenénk, másra nem vagyunk alkalmasak. És milyen alternatív lehetőség van itt vidéken? A viszonylag jól keresők is (a főállásuk mellett) kijárnak Ausztriába takarítani. Lehet ezen kívül dolgozni gyárban. Tanítani? Nincs gyerek. Gyógyítani? Nincs kórház, de orvos sincs. A bátrabbak alapítottak családi vállalkozást, lekvárt főznek, szállást adnak ki, úgy látom, nehezen boldogulnak. Idén 37 éves leszek, ez a tizennegyedik állásom - és ekkora statisztikával az a tapasztalatom, hogy hiába mondasz fel, máshol sem lesz jobb. Egyik volt munkahelyemre sem tudom azt mondani, hogy szerettem, vagy jó volt, - az eggyel korábbi munkahelyemről amikor eljöttem, még azt is megkaptam az akkori főnökömtől, hogy egészen biztosan velem van a baj, hogy nekem semmi nem jó. Elhittem? Igen, kezdem elhinni, hogy én vagyok a probléma, ha nekem mindenhol van problémám. Visszakanyarodva a közmédia dolgozóira: az egészen biztos, hogy ha a tizenötödik munkahelyem lett volna is felmondtam volna - ha ilyen elnyomásban kell dolgozni, ennél azért jobb egy lélekölő multi is. De ez az én véleményem. Árnyalja a képet, hogy aki operatőrnek tanult, vágónak, hangmérnöknek (vagy nem tudom, mik vannak még), a szakmájában korlátozott helyen tud elhelyezkedni, olyan anyagi körülményei vannak, hogy nem tud kilépni. Illetve abba sem látunk bele, hogy az elmúlt 4-8 évben hogyan cserélődtek a dolgozók, hányan voltak, akik végül felálltak. 

- Nagyon örülök, hogy alig egy hete cserélődött a rendszer, máris hullanak fejek, lemondanak, meggyónnak, ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Nem tudom levenni a szemem a hírekről, nem tudok koncentrálni a napi dolgaimra, mert annyira érdekes most ez a sok esemény. Nem szép, nem elegáns tudom, de kárörvendve nézem a vergődést, undorodom a "csak parancsot teljesítettem" emberektől. Tele vagyok érzelmekkel, egyszerre vagyok boldog, elégedett, szabad és könnyű, ugyanakkor mérges és bosszúvágytól fűtött, forradalmi hangulatban. Ki kellene csekkolnom, mert végtelen fáradtságot érzek, de képtelen vagyok abbahagyni, mint valami drogos, frissítgetem a partizán/telex/444 oldalait, mikor jön valami új. Győzködöm magam, hogy egy hónap és két hetem maradt a vizsgáig, nekem most arra kell koncentrálnom, de képtelen vagyok ilyen jellegű viselkedésre, az önkontroll halvány szikrája sem maradt bennem. Na de majd jövő héttől leteszem én is a nagyesküt arra, hogy "holnaptól" minden más lesz, és tanulok, mint a kisangyal.

SZABAD.

Tegnap reggel szavazás után autóba pattantunk, hogy meglátogassuk Ladó apukáját Siófokon. Ladó szülei elváltak, a Papa újraházasodott, de mindkét szülője és a Papa felesége is a Tiszára szavazott, pedig 70 fölött járnak már. 

Amikor odaértünk be volt kapcsolva a tévé és ment az M1, én pedig öt perc múlva úgy éreztem, megőrülök, ha nem kapcsoljuk ki. Meg is kérdeztem, hogyhogy nem kapnak tőle agyvérzést, mire a Mama felkiáltott, hogy "ÉN KAPOK!", a Papa meg trollkodva mondta, hogy azért kapcsolja be, hogy alaposan szidalmazhassa őket.

Rövid látogatás volt, este már az ágyunkból néztük a Partizánon az eredményvárót.

Az első eredmény - 3,3%-os feldolgozottságnál - 53%-os volt a Fidesz javára, és én majdnem sírtam, hogy ez lehetetlen, de aztán a következő fél órában győzködtem magam, hogy ezek csak a legkisebb falvak, és ez semmi. Aztán amikor (innen nézve pillanatok alatt) megfordult az arány, és egyre csak nőtt és nőtt a különbség, megkönnyeztem. Beleívódott az emlék az agyamba, ahogy állok a hálószobában a kezemben egy pár zoknival, és mondja Marci Bíró Nagy András szavába vágva hogy "bocsánat, de történelmi pillanat van abban az értelemben, hogy a 2011-es választójogi törvény elfogadása óta valószínűleg nem volt még olyan választási eredményvárás, amiben azt lehetett látni, hogy 6,5%-os feldolgozottságnál nem a Fidesz vezet, hanem a Tisza" Jó, ezt a mondatot most kikerestem, hogy ide tudjam gépellni. Soha nem felejtem el, milyen sokk volt a 2022-es Fidesz 2/3, de ezt a mostanit meg aztán pláne soha-soha, erre mindig emlékezni szeretnék. Utána persze alig aludtam valamit, mert cseteltünk a barátaimmal, meg azt néztem, hogyan ünnepelnek a népek Pesten, és kicsit sajnáltam, hogy kimaradok belőle. Jó volt látni, ahogy karneváloznak a fiatalok, dudálnak az autók, szaggatják a háborús plakátokat, énekelnek és táncolnak az emberek. 

21 éves voltam, amikor a F átvette a hatalmat, akkor lettem felnőtt, és egész felnőtt életemben ez ment. És pár poszttal ezelőtt még rettegtem leírni a véleményemet, mindent csak burkoltan, vagy úgy sem, azóta meg századosok teregették ki a szennyest, és nem is tudom, százmázsa szorongás ment ki belőlem. Tele vagyok reménnyel, nem tudom levenni a szemem az ünneplő tömegekről és a hírekről. Várom, hogy eltűnjenek a Zelenszkij-MP-mentekaháborúba plakátok és hirdetések. Tudom, hogy iszonyú nehéz dolga lesz az új kormánynak, de a remény és az öröm most itt van.

IGEN

Megérte

Állapotok

Talán magyarázatra szolgál a múlt heti posztom. Sikerült rosszul tankolnom az autóba, szerencsére nem lett nagyobb anyagi kár. Érzelmileg full padlóra küldött, a szégyen érzés csak egy a sok közül, az önbizalmam eddig sem volt toppon, de most aztán teljesen a béka segge alá került. Nem segít, hogy kampányidőszak van, és még egy ilyen isten háta mögötti kis faluban is tele van szemetelve minden villanyoszlop. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy nemcsak az én mentális egészségem állapotom nem felel meg az EU szabványoknak.

Annyira ki vagyunk már borulva az elmúlt évek eseményeitől, hogy mindenre ugrunk, mint a tigris. 

Történt egyszer, egy munkahelyi ebéden. Az egyik kolléganőmnek csörgött a telefonja, a fia hívta, majd amikor letették, csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy a fia épp egy lány kézilabda csapatot vitt meccsre. Lehetett volna egy teljesen ártatlan kérdés is, ami erre érkezett az egyik férfitól: "hány évesek?" - de erre mi (nők) kórusban visítottunk fel, hogy "GYEREKEK!!!" - épp, hogy a kezünk ügyében lévő evőeszközökkel fel nem szeleteltük a kérdezőt. El is felejtettem az egészet, de az éjszaka volt egy rémálmom erről a kérdező férfiról, amiről persze eszembe jutott ez a kis eset. Azóta ezen gondolkodom, hogy vajon mennyire ment már az agyamra ez a szenny.

Olvastam egy cikket, amiben az Epstein ügyet boncolgatta az író, abban a vonatkozásban, miszerint hány ember kell egy szörnyeteghez? Sofőrök, pilóták, ügyvédek, titkárnők, takarítók, több száz, több ezer ember, akiknek, ha fel is tűnt, hogy valami nem stimmel, mindenki úgy gondolta, hogy nem az ő dolga. Ugyanitt, tök mindegy, melyik szörnyetegről van szó, Hitler vagy Sztálin esetében feltehető ugyanez a kérdés. Nincsenek illúzióim az épp aktuális elmeroggyantakról sem, akik jelenleg intézik a népirtás(oka)t. És akkor itt vagyok a kis szemétdombomon, ahol meg sem merem kapirgatni a trágyát, nehogy büdösebb legyen, mint amilyen amúgyis. 

Arra gondoltam, hogy megcsináltatom az útlevelemet, még a választások előtt, amíg még lehet. Ki tudja, ha ismét nyer a fidesz, és kiraknak minket az EU-ból (amire minden esélyünk megvan), jól jön majd, hogy van útlevelem. Ennyit erről.

Ha mentálisan nem is, fizikailag jól vagyok. Négy hónapja nem iszom alkoholt, odafigyelek a kajára és vettem egy súlyozott hulahop karikát, amivel heti három-négy edzést tolok, attól függően, mennyi időm van. Néha ugrókötelezem is, ha kevesebb az időm, jól felnyomja a pulzusom. Nekem ez az edzésforma bejött, főleg, amióta szép idő van. Télen is edzettem, közben néztem valamit laptopon, most meg a fejemen a fejhallgatóval pillanatok alatt lenyomom a kitűzött célt. Ülőmunka és tanulás mellett iszonyúan szükségem van erre. 

Tavaly Ladótól szülinapomra kaptam egy apple watch-ot, attól nagyon hamar kiderült, hogy borzasztóan alszom. Állítólag egy felnőtt embernek az összes alvásából 20-25%-ot mély alvásban kellene tölteni (kb 1,5-2 óra). Nálam ez akkor 20-25 perc volt. Örültem, hogy kaptam egyfajta magyarázatot arra, hogy miért vagyok minden reggel olyan, mint akit megrágtak és kiköptek, de a problémát nem oldotta meg. Végül (egészen más okból) Ladó döntött úgy, hogy nem iszik alkoholt (egy ideig), támogatásomról biztosítva csatlakoztam hozzá. Valamenyire segített, szörnyen lassan (értsétek: hetek, de inkább hónapok alatt), de a 20-25 percekből lassan lett 40 és 50 perc is, ami a korábbi duplájának számított, úgyhogy nagyon meg voltam magammal elégedve. Aztán februárban elkezdett dolgozni nálunk a kőműves, ami azt jelentette, hogy minden reggel hétkor megjelent (hétvégén is), így ha nem akartam pizsamában találkozni vele 5kor, de legkésőbb 5.30kor fel kellett kelnem. Mivel egy teljes hónapig dolgozott nálunk, olyan ébredési rutin alakult ki nálam, hogy azóta hétvégén is 5.30kor felébredek, és ha már úgy alakul, fel is szoktam kelni (vagy legalábbis nem alszom vissza, csak fetrengek, kávézom). Cserébe este 8.40től takarodót fúj az órám, legkésőbb 9.30kor már el szoktam aludni. Így alakult, hogy ma reggel kicsit kómásan ébredtem. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy az éjjel nemhogy átléptem a bűvös 1 órás mély alvást, de egyenesen ott vagyok, ahol lenni kellene: sikerült 1 óra 25 percet aludnom. Annyira fel vagyok dobódva tőle, hogy ma éjjel ezért biztos megint csak 20 perc lesz, de igyekszem szem előtt tartani azt a csodálatos klisét, hogy a fejlődés nem lineáris. Egyébként hiányzik a pia. Hiányzik a teraszon fröccsözés, esti borozgatás, főleg amikor van valami: karácsony, szilveszter, szülinap. Hiányzik akkor is, amikor valami nagyon megerőltető munkát csinálunk, mert azelőtt bedobtunk közben egy pálinkát, aztán adj neki. Végigpróbáltuk az alkoholmentes söröket, sőt bort is (nem volt jó!), az edelweis alkoholmentes búzasöre egész finom. A Szent András sörfőzdét még korábban (az alkoholos időkben) felfedeztük, az ő alkoholmentes söreik is finomak (már ahhoz képest, hogy milyen egy átlagos alkoholmentes sör), de nem akarok álszent lenni, nekem ezzel vannak problémáim. Nem tudom, meddig maradunk így, jó lenne valami egészséges mennyiségre rátérni, de ha egy kicsit kutat az ember a témában, olyan, hogy egészséges mennyiség - alkoholból nem létezik. Sajnos. 

A másik nem túl érdekes töréntés, hogy rendeltem egy csomó finomságot a magosbolt.hu-ról (nemreklám). Mandula, kesudió, törökmogyoró, napraforgó, szezámmag, lenmag, chia mag, tökmag, liofilizált gyümölcsök - fúú, nyami. Az első rendelésünket egy hét alatt felfaltuk Ladóval, akkor döbbentem rá, hogy a szervezetünk mennyire ki volt éhezve ezekre. Nagyon megszerettük a banános chia pudingot - még a kőművesünk is rákapott, annyira, hogy abban az időben úgy nézett ki egy bevásárlásunk, mint akik otthon egy egész majomketrecet tartanak - annyi banánt vettünk. Persze, fogyni azt egy dekát nem sikerült, edzés ide-vagy oda. Reménykedem, hogy ép testben majd egyszer lesz ép lélek is - mert, amint azt fent kifejtettem, mentálisan és érzelmileg finoman szólva is elég rottyon vagyok.

Bárkivel előfordul

- benzinre gázolajat tankolni (vagy fordítva)

- bankkártya adatokat megadni csalóknak

- bent felejteni a kólát/sört a mélyhűtőben

- szikével belevágni csomagkibontáskor a csomagba (lehetőleg drága bútor legyen benne)

- új ruhát leenni kimoshatatlan kajával (ugyanitt gyapjú pulóvert rossz programon kimosni)

- tévedésből másnak írni üzenetet (kiegészítve olyan csatolmánnyal, ami nem tartozik a címzettre)

...

Folytassátok nyugodtan, legyen ez a bejegyzés mindenkié, aki valamiért rosszul érzi magát, és vígasztaljuk egymást azzal, hogy "bárkivel előfordul".

Megtöröm a jeget

A tavalyi blognovember óta érlelődik bennem a visszatérés gondolata, de aztán ügyesen halogattam a belépést a felületre, mert elfelejtettem a jelszavam és gyáva voltam nekiállni a helyreállításnak. Amikor sikerült végre bejutnom és szembesültem vele, hogy mennyi közzétételre váró komment van itt, elszégyelltem magam. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket, ugyanakkor még valószínűleg nem várható hosszú távú visszatérésem.

Az egyszerűség kedvéért updateljük az utolsó néhány bejegyzésem:

- Végetért a képzés, amin vekengtem, 2025. szeptember helyett 2025. novemberben, de a záróvizsgámat még nem tettem le. Szerencsém volt, nem buktam meg egyszer sem, a két hónap csúszás egy tanárcserének volt köszönhető. Most novemberig van időm, hogy letegyem ezt a bizonyos záróvizsgát. Leírom, hogy majd tíz év múlva (amikor halálra keresem magam vele) nevetséges legyen: remélem soha nem fogok ebben dolgozni. Sőt, most már azt is leírom, hogy mi volt ez, nevessetek ki: mérlegképes könyvelőnek tanultam az elmúlt két évben. Talán csak a kórboncnok szakma áll tőlem messzebb, mint pénzügyi (had)műveletek, de arra sem esküdnék meg - rosszabb napjaimon az élveboncolás gondolata is meg tud fordulni a fejemben. A záróvizsgához minden anyag a megvan, egy dolog hiányzik: a szorgalom. Minden más (hogy nincs egy nyugodt négyzetméter a házban a felújítás miatt, vagy hogy nincs időm rá) - tudom jól, hogy csak kifogás. Na persze, messze kószáló szorgalmamon nem segít, hogy nem szerettem meg ezt a szakmát. Bárcsak bele tudtam volna bolondulni, mint a kedves tanárnénink, aki időnként a semmiből szerelmesen felkiáltott: "de csodálatos dolog a számvitel!" Erről ennyit.

- Munka fronton 2024. szeptemberében megérkezett a várva várt felmentő egy új kolléganő formájában, így leadhattam azt a munkakört, ami miatt elkezdtem 2023. decemberében a mérlegképes képzést. Megváltás volt, ezt a mostanit szeretem, még akkor is, ha időnként ebbe is beleőszülök. Utólag visszagondolva, nem éreztem azt a megváltást, amit vártam, mert a képzés akkor kezdett eldurvulni (viszlát adózás vizsgám!), de 2024. szeptemberében nem tudhattam, hogy elsőre sikerülni fog a 2024. novemberi adózás. Megtudtam viszont magamról, hogy amin sokat szorongok, az jól sikerül. Ezen a loglikán elindulva mostanra profi lettem szorongásból, ha bárki úgy érezné, hogy kevés a sajátja, ebből kifogyhatatlan készleteim vannak, örömmel passzolok le! Egyébiránt a munkahelyemről továbbra sem mesélhetek, pedig ez teszi ki a napjaim egyharmadát (és fú, rengeteget tudnék és kellene is mesélni róla, csak hát a titoktartás az titoktartás. Ugyanitt: volt már olyan veletek, hogy kiírta a telefonotok, hogy "Ön nemzetbiztonsági megfigyelés alatt áll!" Szerintem ez jófejség, hogy kiírja. Mert jobb esetben kiírja, rosszabb esetben meg nem kell tudnotok róla. Vagy? Ti tudnátok így nyugodtan blogolni, egyébként? 

- Otthonfelújítás terén a tavalyi év nagyon szép eredménnyel zárult, ezzel egyidőben most a legkaotikusabb minden. Ugyanakkor Ladó kérésére erről nem írok részletesebben, bizonyára megértitek. Mentálisan és érzelmileg kikészít a káosz, érzésre olyan, mintha soha nem lenne már ennek vége. Ladó ilyenkor mondja, hogy menjek albérletbe, de annál rosszabbat meg elképzelni sem tudnék, úgyhogy abba kapaszkodom, hogy van hova lejjebb menni. Mindig van hová lejjebb menni.

- Ebek: többé kevésbé elmondható, hogy egészségesek. Buksi már nagyon öreg, májusban betöltött 16 éves lesz, elkezdi a 17-et. Sokat alszik, az étvágya jó, kicsit sántít, de dolgavégezni még mindig elmegy messzire a háztól, még így is, hogy hó van. Bikficről ugyanezt nem lehet elmondani (fogjuk rá, hogy azért, mert nem volt gyerekszobája). Ő továbbra is egy cuki troll, aki ha nagyon hideg van, képes az ajtó elé pisilni, állandó bosszúságot okozva nekünk. Bori nagyon okos, de már nem lehet elmondani róla, hogy "nyugi, nem harap". Ettől nem vagyok túl boldog, de szerencsére senkiben nem okozott még maradandó károkat. Bikfic járt a legrosszabbul. Egyszer annyira féltékeny volt (kajamaradékra), hogy kilyukasztotta a fülét. Az eset után két hétig közvetlenül egymás mellé tettem a táljaikat és úgy etettem őket, hogy a kezem végig belelógott a táljukba. Először volt csak egy halk morgás Bori részéről, de azt hiszem, sikerrel zárult a terápia. Egészen biztos vagyok benne, hogy azért fajultak el ennyire a dolgok, mert nem foglalkoztam velük eleget. Ha már nem lesz más, ami miatt marcangolja magam, erre bármikor visszatérhetek. Megnyugtató.

Kicsit (nagyon) nehéz ekkora kontroll mellett élvezettel írni, és ezt sajnálom. Örülök, hogy Lujza visszatért és rendszeresen posztol, és nagyon örülök a többieknek, akik abba sem hagyták az írást. Lassan szoktam bele a zugolvasásba, alaposan belejöttem, majd megpróbálok visszaszokni a kommentelésbe, mert emlékeim szerint jó érzés volt kommenteket kapni. 

Válogatok még pár képet, az idei szép télről, de nehéz csak párat választani. Nálunk még mindig teljesen fehér a táj, ezzel együtt iszonyúan csúszik az út, de én nagyon örülök neki, még akkor is, ha bizonyos szempontból a felújítást akadályozza ez az állapot. Jó, hogy van tél, csikorog a jég, ráfagy a köd a fákra. Bárcsak minden évben így lenne.

forgot how to live

 Horror időszakom van és alig használnak már jól bevált praktikáim. Tetézi a dolgot, hogy nincs kire fogni, én vagyok az egyedüli felelőse annak, hogy túlvállaltam magam.

Nem szeretem* ezt a képzést amit elkezdtem, nem az én világom, nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet. Két dolog miatt nem hagyom abba: az egyik, hogy kifizettem érte elég sok pénzt, a másik, hogy nagyon tündéri tanárnőnk van, bárcsak minden tanár ilyen lett volna az életemben. Az ő lelkesedése az, ami még tartja bennem a lelket, pedig hétről hétre egyre több anyaggal vagyok elmaradva. És ez még így fog menni 2025 szeptemberéig. Brr.

A munkahelyemen is borzasztó nehéz minden, február elseje óta két munkakört viszek, megterhelő, hogy egyik héten az egyik széken ülök, mire sikerül felvenni a ritmust, át kell ülnöm másik irodába, hogy pótoljam az ott felhalmozódott dolgokat. Mostanra legalább annyival könnyebb, hogy lett valamennyi rutinom, jobban be tudom osztani, hogy mire mennyi időt kell szánnom. De a február nagyon nehéz volt, mert a munka (és suli) mellett még az emberi szarságokkal is küzdöttem, illetve nagyon bántott, hogy nem kapok megfelelő segítséget, választ a kérdéseimre (ellenben azzal, hogy ha hibáztam, akkor UTÓLAG mindenki nagyon okos lett, azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kellett VOLNA). Mostanra az emberi tényező a legkevesebb, magasról teszek rájuk, erre végképp nincs energiám, hogy azon lovagoljak, hogy kinek miért nem tetszik a pofám. Ezen a fronton is szerintem csak az tartja bennem a lelket, hogy Sarah-val időnként sikerül egy húron pendülni, tudom, hogy nagyjából látja ezeket a dolgokat, legalább felé nem kell igazolnom magam. Ilyenre, hogy politikailag, erkölcsileg van véleményem, és ütközik bizonyos (akár munkahelyi) dolgokkal, már végképp nem jut energiám.

És persze, közben otthon is folytatjuk a felújítást és messze még a vége. Mert amúgy nem, nem haladunk úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, még akkor sem, ha időnként tényleg szépen összejön minden úgy, ahogy elterveztük. Heti egy napot tudunk haladni (ha nem jön közbe semmi), szombatonként, mert vasárnap muszáj pihenni. Nem mintha a vasárnapjaim pihenéssel tölteném. Többnyire szorongok a sulin, és eszeveszetten próbálom behozni a lemaradásomat, kétségbeesetten tömbösítve meghallgatva néhány óra anyagot, miközben etetem a mosógépet és a mosogatógépet, hogy legalább a putri ne legyen nagyobb az elviselhetőnél. 

És amúgy nem látom a végét.

Semminek. Se a sulinak, se a munkámnak, se a házfelújításnak.

A helyettesített munkakörömet meghirdették, de nem találtak megfelelő embert, így szeptemberig egészen biztosan a nyakamban marad. Emiatt egyébként nem tudok szabadságra menni, mert mégis, hogy a viharba, amikor egymást érik a feladataim? 

Pedig a lelkemet eladnám egy olyan napért, amikor nem csinálok semmit. 

Amióta kitavaszodott, azért annyival jobb, hogy van egy kis napfény. Olyan apróságokkal próbálom visszabillenteni az egyensúlyom, hogy minden héten szedek virágot a munkahelyre, és akkor abban gyönyörködöm, hogy a Macska giccseskedik az ablakban a csokor mellett. Vagy pl. összebandáztam egy fiatal óvónénivel a munkahelyemmel szemben lévő óvodában, és reggelente, vagy délután együtt kávézunk. Meg ilyen van, hogy azzal segítek magamnak rendesen inni, hogy bodzavirágot, mentalevelet, friss epret pakolok a palackomba, különben elfelejtek innni. De azért ezek még így nagyon gyenge próbálkozások, hogy visszakapjam a lelki egyensúlyom. Hiányzik a kert, mert ahhoz, hogy tudjam csinálni ezt, el kellett engednem, hogy idén legyen kiskert, és ezzel kapcsolatban valószínűleg a legrosszabb döntést hoztam meg. Legalább a tavaly felcserepezett eper szépen terem, csak locsolni kell, meg a muskátlit is átültettem, amin látszik, hogy teljesen azért ezt sem engedtem el.

A blogokkal is időnként lemaradok, de azért a pihenés illúziójával szoktam pótolni (meg nyilván az insta pörgetésével, ami tiszta agyrém, hello Dolly!) Pitykegomba bezárásáról egy az egyben lemaradtam, azért Pityke ha még írsz és olvasol, akkor egy meghívóra beneveznék. És ha már itt tartunk, köszönöm Luna, hogy automatikusan kaptam megint, és Mici neked is, hogy ilyen kitartóan érdeklődsz. Szívből sajnálom, hogy semmi jó hírrel nem tudok most szolgálni.

Cserébe összeválogattam néhány cicás-virágos képet. Tudom, hogy sovány vigasz, de most ennyire futja.

Ölelek mindenkit, aki még véletlenül erre jár.

*illetve szörnyen utálom

** ezt a bejegyzést is negyedjére raktam össze, olyan is. Bocsi. <3

New year, old me

Alig telt el két hét ebből az évből, de már most látom, hogy túlvállaltam magam. Jelentkeztem egy képzésre, ami még decemberben kezdődött, de én csak most csatlakoztam be, ennek az első vizsgája január végén lesz. Ezzel úgy voltam, hogy ha most nem csinálom meg, soha nem fogom, mert így is csak jövő szeptemberben fogom befejezni, amire borzasztóan sajnálom az időt, de arra számítok, hogy a felnőttképzés még jobban át fog alakulni, ezért inkább belevágtam. Február elsejétől elmegy egy kolléganőm, az ő feladatait májusig én fogom ellátni (persze, jóféle császári aranypénzért). Teljesen véletlenül találtam magunknak egy anyanyelvi szlovén tanárnénit, aki privátban órákat tud majd adni nekünk Ladóval, ezzel párhuzamosan folytatjuk a házfelújítást. Elkezdtük a ház külső szigetelését, jövő héten pedig jön hozzánk markoló és dömper és egy pár nap alatt valószínűleg felismerhetetlenségig átalakítják majd a terepet a ház körül. Meséltem volna a karácsonyról, a szilveszterünkről (Ladó kisebb utcabált szervezett), akartam írni évértékelőt, de közben történt egy megrázó haláleset, aminél véletlenül pont jelen voltam, szóval cseppet sem csodálkozom, hogy mostanra lebetegedtem. Olyan büszke voltam magunkra, hogy végre sikerült megúszni ezt a vírusos időszakot, kár volt. Az egyik kolléganőm kovidos volt az ünnepek alatt, de még taknyosan és torokfájással jött vissza, szerdán éreztem már, hogy ezt sikerült megörökölnöm tőle. Tegnap már home officeban dolgoztam, nem kis lelkiismeretfurdalással, mert akinek a munkáját februártól átveszem most szintén táppénzen van, pedig vannak elmaradt dolgok és egyedül itthonról azzal nem sokat haladtam. Aztán Sarah (legyen inkább Sári, jobban szeretem a magyar neveket) írt nekem egy szívhezszóló szépüzenetet, amiben elmondta, hogy ez most még nem az én felelősségem és ne vegyem magamra és nyugodjak meg, igyekszik majd odafigyelni rám, hogy májusig ne szakadjak bele a munkába. Emiatt kicsit megint lelkiismeretfurdalásom lett, mert a képzésről (bár szorosan összefügg a jelenlegi munkámmal) nem szóltam még neki. Ennek két oka van, az egyik, hogy nem akarom, hogy a cég kifizesse a képzésemet*, a másik, hogy nem biztos, hogy végül májustól ebben a munkakörben maradok (egyébként nem is nagyon szeretnék, a két munkakörből pont azt szeretem jobban, amelyik nem kapcsolódik a képzéshez, tiszta agyrém vagyok). A képzést magam miatt csinálom, meg azért, hogy ha egyszer mégis úgy döntenék, hogy innen elmegyek, akár egyéni vállalkozóként is dolgozhatok vele. Félreértés ne essék, nem szeretnék elmenni, jól érzem magam itt, annak ellenére is, hogy a rózsaszín köd mondjuk elég hamar elillant. Itt sincs kolbászból a kerítés, de már önmagában az, hogy ér hibázni és felsőbb szinten is természetes emberi tényezőként vannak kezelve, nekem nagyon tetszik, könnyebb így az élet.

Úgy néz ki, muszáj kicsit betegnek lennem, hogy időt adjak magamnak a blogírásra. A telefonomba már jegyezeltem, hogy miről akarok mesélni, úgyhogy az egyiket elmesélem most, aztán meglátjuk, a többire mikor jut idő.

Ahogy hidegebbre fordult az idő, a szokásosnál is több madár jelent meg az etetőn és az etető körül. A búbos cinegéket már régen láttam, helyette viszont bejöttek az őszapók csapatosan, a tengelicek, erdei pintyek, zöldikék, mezei verebek, és már harkályból is kettő van - akik látszólag nem kedvelik egymást. Ez a nagy forgalom azt eredményezte, hogy felbukkant egy karvaly is, és itt őgyelgett, gondolta, ennyi madárból csak kerít magának is valami falatot. Az ünnepek között egyik nap, amikor szigeteltük az oromfalat, háromszor is megtámadta őket, nem félt se a kutyáktól**, se tőlünk, pedig én minden alkalommal mondjuk úgy, hogy hevesen reagáltam az akciójára. Persze, mindegyik énekesmadarat féltem, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez a természet rendje, ha rajtam múlna, nyilván nem ez lenne. A karvaly egyébként a madárhatározók szerint is egy kifejezetten káros jószág, pedig valahol butaság hasznossági szempontból megítélni a természetet, mert ez csak a dolgok emberi oldala, alapvetően tényleg mindenkinek helye van az ökoszisztémában, tudom én jól, de senki ne várja el tőlem, hogy ne hozzak érzelmi alapú döntést, amikor Kóci vadmadár létére minden nap csipeget valamit a tenyeremből, és minden délután vidám csirregéssel, apró reppenésekkel üdvözöl, amikor hazaérek. Szóval ott tartottam, hogy minden énekesmadarat féltek, de Kócit kifejetten. Aggodalmam nem volt teljesen alaptalan, két napig feltűnő csendesség volt az etetőn, Kócit sem láttam. Kezdtem horgolni a gyászkendőmet, amikor aztán egy reggel a szokásos vidám röppenéssel megjelent a fejem fölötti ágon, arra várva, hogy feltörjek pár szem diót, és megkínáljam. Azóta újra rend van, nem tudom, mi lett a karvallyal, kétlem, hogy az anyukájára tett megjegyzéseim sértették volna az önérzetét, mindenesetre örülök, hogy más vadászterületet keresett magának.

Ha már az állatoknál tartunk, lett két macskám is, ami amúgy nem is az enyém, hanem a plébánosé. Haza nem hoznék macskát, a kutyák, de főleg a madarak miatt nem, de egykébként nagyon szeretem őket is. Egyszer az egyik a lábamhoz dörgölőzött, és mivel a bolt pont szemben van a munkahelyemmel, a reggeli kiflim mellé macskakonzervet is vettem. Azóta már alutasakost szereztem, mert azt egyszerűbb adagolni. Minden reggel hét órakor ott ülnek a lábtörlőn és várják, hogy beérjek dolgozni. Sokszor van, hogy én érek be leghamarabb, ilyenkor csak leteszem a cuccomat, egy rövid időre nyitva szoktam hagyni az ajtót, ezek meg befutnak, ott rohannak a sötét folyosón, amíg elő nem veszem nekik a kaját. Végtelenül kedvesek, feldobják a reggeleim, az egyik evés közben is dorombolni szokott, olyankor el is felejtem, hogy ők amúgy abba a fajba tartoznak, akik időnként megeszik az énekesmadarakat. Van egy kolléganőm, aki talán még nálam is állatbolondabb, ő kérdezte, hogy nem sajnálom-e alutasakosra a pénzt. Jó hülye kérdés volt, sose gondoltam volna, hogy ez szempont lehet. Az állatokat mindig is jobban szerettem a pénznél, mert mégis mikor dorombol nekem reggel hétkor mínusz tíz fokban egy ötszázas? 

*kinézem belőlük, hogy kifizetik, de még a próbaidőm se járt le, és amúgy is, eszem ágában sincs a munkaszerzősésnél szorosabbra fűzni a viszonyunkat.

** mondjuk ezektől a kutyáktól a kismadarak sem félnek, nem sokat törődnek egymással.

Csillámpor boruljon rátok

 Végre túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, innentől már, ha csak percekkel is, de hosszabbodnak a nappalok. November eleje óta én ezt várom a legjobban, nem a karácsonyt. 

Ma már szabadságon vagyok, január másodikán folytatjuk. Kicsit rövidnek tűnik (az előző évekhez képest), de azért várom, mert úgy tűnik, bővülni fog a munkaköröm. Ami most jön, olyat még nem csináltam soha, nem félek tőle, hogy nem bírom majd, inkább izgatott vagyok, hogy megint tanulhatok valami újat. Próbálom beleengedni magam, hogy itt ér hibázni, a hiba az emberi mivoltunk része és úgy tűnik, végre van egy vezető az életemben, aki érti, hogy igazából a hibákból lehet jól tanulni. Jó nekem.

Mikulásra sütöttem a kollégáknak mézeskalácsot, díszítettem is, de nem volt itthon abból a típusú zacskóból, amivel díszíteni szoktam*, és egy ponton elszakadt az amivel dolgoztam, ráfolyt az egész a kalácsokra, jó mérges voltam. Kevertem új mázat, de aztán az idegtől csak ráb*sztam, úgy néztek ki, mintha filózófusok díszítették volna (kaotikusan). Nem hagyott nyugodni a dolog, sütöttem még egy adagot a szomszédoknak, ma délelőtt megírtam azokat is, ezúttal normális zacskóval. Most csak fenyőfa és szarvas kiszúrót használtam, úgy vagyok vele, hogy mindegy, csak valami legyen azért mégis.

Van hová fejlődni, de legalább Harry felismerherő.

Anszki, tarthatnál mézeskalács díszítő workshoppot online. :D

Még nyolcadikán volt évzáró rendezvény is, kicsit mosolyogtam magamban, amikor a főfőfőcsúcsgóré megköszönte mindenkinek az éves munkáját, mert igazán nincs mit, boldogan vakolgattam a nyáron, jól esik, hogy elismeri, de hogy azért az ő projektjeikhez én még idén nem tettem hozzá semmit, és emiatt kicsit idegenül éreztem magam. Mindenkinek van olyan érzése néha, hogy nem tudja, mit keres ott ahol éppen van, velem is ez volt, de ettől függetlenül jól elbeszélgettem a körülöttem ülőkkel. Kedves emberek és finom kaja volt, de mégis az volt a legjobb (nekem), hogy sikerült alkalomhoz megfelelően öltöznöm. Egy tulipánmintás ruhát választottam, van két óriási zsebe, ami elnyeli még a telefont is, így nem kell hozzá táska. Kicsit aggódtam (mert mindenen tudok aggodni, ugye), hogy így karácsony előtt ez mennyire illik, de aztán az asztalokon is tulipán volt kitéve dekorációnak, szóval legalább ebben megtámogatott a véletlen.

Itthon nyugalomban telnek a hosszú esték. Most mellényúltam a könyvtári könyveimmel, egytől egyig felszínes, sablonos történeteket sikerült kihalásznom a zavarosból, az első néhány oldal után lehet tudni, hogy ki a gonoszdi, a karakterek pedig halál unalmasak. Nem is fejezem be egyiket sem, rövid az élet a rossz könyvekhez.

Ladó beteg volt múlt héten, belázasodott, hányt is egyszer, így itthon maradt. Előfizettem az amazon prime-ra, mert a netflix és a disney+ kínálatán már túl vagyunk. Mivel egyikünk sem az a sorozatnézős típus, nehéz olyan filmet találni, ami igazán leköt. Ladó jobban elvan ezekkel a középkategóriás akciófilmekkel vagy vígjátékokkal, őt kikapcsolja, én vagyok ebből a szempontból is kényes. Ami nagyon ijesztő, azt velem nem lehet megnézni, mert túlságosan beleélem magam, aminek viszont nincs sodra, vagy gyenge a humora, azt hamar elunom, és nyomkodni kezdem a telefonom közben. Viszont amennyire nem szeretjük a sorozatokat, annyira szeretjük a Serlock Holmes filmeket. Egészen véletlenül az amazon prime-on szembejött a 2010-es brit sorozat, hát most adtunk neki egy esélyt. Azt kell mondanom, hogy a mi ízlésünknek megfelelő, mert másfél órás egy rész, nincs az a sorozatokra jellemző darálható érzés. Most esténként ebből nézünk részeket bekuckózva, olyan jól leköt, hogy sokszor napközben is gondolkodom rajta, elnevetgélek a poénokon, vagy átgondolom, hogya lehetett volna másképp megoldani az ügyet, ha nem ez van. Persze ebben a verzióban is valószerűtlenül okos Sherlock, de tetszik, hogy használnak mobilt, internetet és Watson blogol. Olvastam kritikákat róla, valaki szerint túl gyenge a Watson karakterét játszó Martin Freeman. Engem nem zavar, hogy Zsákos Bilbó Watsont játszik, de valószínűleg azért, mert bizonyos helyezetekben (amikor ráncolja a homlokát) nagyon hasonlít a bátyámra. Ha nem láttátok még, és valami könnyed, nem túl véres sorozatot néznétek, akkor ajánlom. De azért még ideírom, hogy azoknak nem való, akiknek magasabban van az ingerküszöbe.

Egyébként hozzánk is megérkezett a jézuska, hozott szőnyegeket, kenyérpirítót és airfryert hasogatógépet. A kenyérpirítónk még tavasszal tönkrement és most, hogy Ladó beteg volt, hiányzott a pirítóskenyér. A hasogatógép, na, hát azt nem is magyarázom, mi így ünneplünk. Továbbra is azt gondolom, hogy jól jönne egy airfryer, mert kettőnknek pont elég lenne néha bedobálni a cuccokat, de közben sajnálom rá a pénzt, mert tudom, hogy ha készen lesz a konyhánk, útban lesz, most se tudnám hova tenni, szóval mindig meggyőzöm magam, hogy annyira nem fontos.

Azt hiszem, most egy darabig már csak olvasóként leszek jelen, szóval ezúton kívánok nektek békés, repedtbejglis, beszélgetésekben és jó könyvekben gazdag karácsonyt. Vigyázzatok egymásra és magatokra, pihenjetek és egyetek sokat.

Ámen.

*simítózáras tasakba szoktam tenni a mázat, és ikeás zacskócsipesszel zárom le ott, ahol már nincs a mázból, hogy ne folyjon szét. Ezek tasakok sokkal erősebbek a sima uzsonnászacskóknál, jobban bírják a gyűrődést.

Kiakadok

 El is buktam az ítélkezős kihívásomat.

Valamelyik nap be kellett ugranom az általános iskolába munka ügyben. Nem tudom, mi volt a szituáció, de az első osztályosok tanárnénije éppen üvöltve azt mondta az egyik kisgyereknek, hogy a szájába fog lépni.

Olyan sokkot kaptam, hogy alig tudtam megszólalni. Álltam ott, mint egy szobor és csak tátogtam. Nem tudom, ki hogyan viselkedik a rosszabb napjain, de én egy felnőtt embernek sem mondanék ilyet, akkor egy védtelen hét éves gyereknek miért? Mármint nem vagyok szent, szoktam durvákat gondolni, ha ideges vagyok, vagy a barátnőimnek/Ladónak írni, valahova kell ventillálni, na de egy gyereknek, pláne másénak?

Utólag nagyon bánom, hogy lefagytam, hogy nem szóltam semmit. Egy hét éves kisgyerek még elég kicsi és kiszolgáltatott, de egy negyvenkettes lábú kamasz is az, legalábbis érzelmileg biztosan. Lehet panaszkodni, hogy ezek a mai fiatalok milyen pofátlanok, hogy beszélnek a felnőttekkel, de az az igazság, hogy van honnan tanulni. Nem is kell messzire menni, egy telex cikk kommentszekciója is bőven megérne néha egy fullos pszichiátriai kezelést.

Próbáltam magamban empatikus lenni a pedagógussal, de rájöttem, hogy nem tudok. Elhiszem, hogy egy idő után eszköztelen, elhiszem, hogy kimerült, elhiszek mindent, de nem tudok empatikus lenni. Egy hét éves gyerek akkor és ott tanulja meg, hogyan kell egy közösségben viselkedni, hogyan kell szabályokhoz alkalmazkodni - ráadásul egyszerre mindjárt van vagy száz szabály (maradj csendben, figyelj oda, köszönjél, hangosabban!!, ne beszélgess!! stb.). Aztán ott vannak a szülők, jó esetben egészséges háttérrel, beadják a gyereket az intézménybe és fogalmuk nincs arról, hogy napközben mi történik, mert a kérdésre, hogy mi történt a suliban, csak egyetlen válasz létezik, és mind tudjuk, hogy az a "SEMMI!". Miközben rohadtul lehet, hogy háromszor a szájába (lelkébe) léptek (óránként).

Az egész helyzettel kapcsolatban mégis a tehetetlenség zavar a legjobban. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy pedagógus munkáját minősítsem? Mit kellett volna mondanom? Találkoztam már azóta többször ezzel a tanárnénivel és mindig elfog a hideg viszolygás, összemegyek öt centis kisegérbe és halkan elsurranok minél messzebb tőle. Nekem ez jó megoldásnak tűnik, de akárhányszor ránézek a sulira, mindig olyan érzésem lesz, mint amikor látok egy állatmenhelyet: ki kéne szabadítani onnan mindenkit.

How can i stop wondering?

Gyerekkoromban sem volt soha ilyen szép Mikulás nap, mint amire ma reggel ébredtünk.

Reggel hatkor még sötétben, ebekkel a szokásos reggeli sétánkon. Bikficet ne keressétek, ő csak reggelizni bújik elő ilyen időben

A tizenöt perces sétát a munkahelyemre közel egy óra alatt tettem meg, mert egyfolytában megálltam bámészkodni. Őzek, nyuszik, vörösbegyek, rigók, csak a szokásos társaság. Sajnálom, hogy telefonnal nem tudom őket lencse végre kapni (milyen jó kifejezés már ez :D), de azért örülök is, hogy nincs profi gépem, mert akkor nemhogy egy óra, de egy nap alatt se érnék be dolgozni. 

Tegnap este mézeskalácsot sütöttem, ezt hoztam mikulás ajándéknak a kollégáimnak, főztünk magunknak szegfűszeges teát, spotin karácsonyi zenéket raktam be, kint továbbra is esik a hó, ezt a bejegyzést pedig telefonról pötyögöm, amíg a tea ihatóra hűl. Aztán belevetem magam a munkába, valószínűleg nagy rá az esély, hogy nem fogok tudni koncentrálni, mert azon jár az eszem, hogy menni kellene hóban hemperegni.

Don't judge

Három napja szedem a D vitamint és olyan, mintha kicseréltek volna. Csökkent a szorongásom, sokkal jobb a kedvem, és ugyan péntek óta minden napra volt valami program, jól éreztem magam házon kívül (a ruháimban is). Persze, esett a hó, ez is biztosan sokat számít.

Külsőségek.

Egyébként most az előítéletek gondolata foglalkoztat. Olyan mocskosul könnyű belecsúszni abba (nekem is), hogy mások viselkedése felett ítélkezzünk, mintha jogunk lenne apró (sokszor téves) információkból bárkit bármilyennek megbélyegezni, annak reményében, hogy mi jobbak vagyunk (vagy jobbnak tűnjünk) másoknál. Ha nincs az önigazolás mögött önismeret, az ítélkező magatartás számomra visszataszító.

Aki olvasta a blogom a kezdetektől, tudja, hogy Ladóval a kapcsolatunk eleje nem volt könnyű menet, nagyon sokat harcoltunk (nyugodtan írhatnám, hogy harcoltam), sokszor olyan csatákat is megvívott velem, ami csak az én fejemben létezett. Volt olyan helyzet is, hogy amiatt feszültem vele össze, mert valaki beszólt nekem, hogy milyen embernek gondol, amiért egy elvált, négy gyerekes apukával járok. Mintha ez a tény, hogy valaki elválik négy közös gyerekkel, indok lenne arra, hogy elítéljék. Abban az időben nagyon sokat adtam mások véleményére, az határozta meg a saját magammal való kapcsolatomat is, hogy mások mit gondolnak rólam. 

Aztán volt egy autóbalesetem, ami után áthelyeztem a fókuszt a saját életünkre, átértékeltem minden addigi tapasztalatomat és úgy döntöttem, hogy attól fogva nem generálok drámát, nem harcolok azzal az emberrel, akitől ennyi éven át olyan sok szeretetet kaptam. Szövetségesem lett, a legjobb jóbarátom, azzá vált, akivel otthon vagyok, bárhol legyünk a térben fizikailag. Továbbra is kapom a beszólásokat, bár nyolc év együttlét után már teljesen másokat, mint eleinte. Minden nap elítél valaki valamiért. 

Leggyakrabban az étkezési szokásaim miatt ("eredj legelni"- és hasonló kedvességek), de ha valamiért szóba kerül, hogy saját elhatározásomból nem szeretnék gyereket vállalni, akkor is simán leönzőznek, anélkül, hogy ennek az egyébként egyáltalán nem súlytalan döntésnek a hátteréről bármit tudnának (vagy közük lenne hozzá). A kedvencem mégis az, amikor valaki magát kedvesnek, empatikusnak vallva, mások háta mögött megjegyzéseket tesz, kibeszélő showt tart, majd mintha mi sem történt volna, éli tovább a kis képmutató életét, amikor esetleg az ember megpróbálja szembesíteni a viselkedésével. Ezzel a mondattal pedig máris önellentmondásban vagyok, ezalapján én ugyaolyan ítélkező vagyok, mint bárki más.

Nem ítélkezni egyáltalán nem könnyű. Elfogadni és felülemelkedni egy sértő megjegyzésen kifejezetten nehéz, de sokszor a dolgok mögé nézve könnyebbé válhat. A múltkor a boltban egy néni háromszor is nekem tolta a bevásárló kocsit, aztán kiderült, hogy valószínűleg kicsit demens. Nehéz belegondolni a  demenciájával valószínűleg magára hagyott idős ember helyzetébe, aki úgy próbál gondoskodni magáról, hogy néha azt sem tudja hol van, de ha belegondolok, akkor könnyebbé válik elviselni, hogy harmadjára is nekemtolta azt a rohadt kosarat.

Van egy podcast sorozat (Egyszer lent), nagyon szeretem, sokat segít abban, hogy elfogadjam idegen emberek bántó mondatait, vagy számomra sértő viselkedését. Nagyon megragadott Varju Péter története, akit parkinsonnal diagnosztizáltak. Ő mesélte, hogy egyszer egy nehezebb napján egy vasúti takarító beszólt neki. A járása alapján részegnek gondolta, ő pedig aznap pont olyan kedvében volt, hogy elmondta, hogy parkinsonos, de nagyon sokszor túl fáradt ahhoz, hogy megvédje magát a teljesen idegen emberek aljas beszólásaitól. Engem iszonyúan megérintett. Egy mozgássérült betegsége könnyebben beazonosítható, de egy mentális betegség, vagy akár más, komolyabb probléma kívülről egyáltalán nem látszik. De egy egyszerű fáradtság, kimerültség is okozhat olyan viselkedésbeli megnyilvánulást, amitől az embernek feláll a szőr a hátán. Egy rosszul fogalmazott mondat, vagy rossz hangsúllyal ejtett szó, mindennek tud súlya lenni.

Ezúton szeretném magam arra megkérni, hogy legyek sokkal elnézőbb és nagylelkűbb az emberekkel, főleg azokkal, akik nem szimpatikusak nekem (mert lássuk be, azokkal könnyű, akik amúgyis szimpik). Egyszerre csak egy napig, aztán ha az sikerül, csinálok egy egyhetes kihívást.

D vitamintól az outfittig

 Szerintetek a tavalyról maradt D vitamin meg tud romlani? Márciusban már nagyokat napozunk, sokat vagyunk kint ezért akkor abba szoktam hagyni a szedését, és csak akkor kezdjük újra, amikor már rendesen hányingerem van a sötétségtől. És most, ahogy elővettem (rágótabletta), kicsit fura volt az állaga. Az íze nem volt rossz, de nem tudom, nem ilyen szokott lenni szerintem. A doboza szerint 2025ig felhasználható és úgy tároltam, ahogy elő van írva, szóval érdekes.

Az történt, hogy én kedden megírtam a búcsúposztot a blognovembertől, mert egész nap azt hittem, hogy harmincadika van. Szerdán rájöttem, hogy baromira nem, de olyan sok feladatom volt, hogy se olvasni, se írni nem jutott időm, így aztán csak legyintettem magamra. Ezt a kihívást már sokkal korábban elbuktam. Azért megjegyezném, hogy (főleg az elején) nagyon élveztem írni, kiderült, hogy milyen nagyon hiányzott már az írás. Olvasni pedig ezerszer és még egyszer annyiszor jobb volt, mert eddig is nagyon szerettem olvasni a posztokat, de most ezután a hónap után kicsit olyan érzésem van, mintha sok-sok jófej unokatesóval bővült volna a családom. Köszi Dolly és Adri az ötletet, akkor is, ha íróként egy csődtömegként teljesítettem. :D Sajnálom, hogy Lujza nem tért vissza közénk, sokat gondoltam rá, remélem, hogy jól van. Bezzeg is egy szomorú hiányfolt, a mai napig látom a statisztikákban, hogy tőle még mindig milyen sok látogatóm van (vagy ugyanaz a személy, naponta többször), küldök neki(k) egy nagy ölelést, a szomorúságban öröm, hogy vagyunk itt, akik még gondolnak rá.

Kicsit lemaradtam az olvasásokkal is ebben a két (három?) napban, de Dolly tegnapi posztjáról (sminkelés és kendős lányok) egy mém jutott eszembe, amit ide mindjárt kiteszek. Ezekben a blogokban azt is nagyon szeretem, hogy annyira különböző életünk van, mégis, szinte mindenkivel van valami egyezés, valami rokon, nemcsak Dollyval, Pitykegombával, E.D.-vel, Micivel, és sorolhatnám az oldalsávot, meg azokat is, akik valamilyen oknál fogva nem kerültek oda. Egy érzés, egy hangulat, a dolgokról való gondolkodás, az emberi esendőségünk, a szép dolgok szeretete, millió dolog, amiket érzünk, gondolunk vagy tapasztaltunk valamikor szépen összeszövi a sorsunkat, anélkül, hogy valaha találkoznánk személyesen. Szerintem ez az élet igazi mágiája, kifürkészhetetlenül szép és a hasonlóságok ellenére mindannyiunkban egyedi. Abba is hagyom az ömlengést, igazából csak azt akartam írni, hogy hálás vagyok mindenkinek az összes leírt szóért, lefotózott képért.

És akkor rátérek arra, amit eredetileg kommentben szerettem volna leírni, de olyan hosszú és körülményes lett volna elmesélni, hogy inkább külön posztot írok.

Íme:

Forrás: valahonnan az instagram mélyebb bugyraiból, sajnálom, már nem tudom megjelölni a pontos forrást

Ilyen vagyok, fogalmam sincs, hogyan kellene szépnek és csinosnak lenni, az össz sminkkészletem kimerül egy szempillaspirál-szempillapödörítő eszközből, pedig nekem is van (volna) arra igényem, hogy szép legyek. Ennél is rosszabb, hogy úgy érzem, nem tudok jól öltözködni. Persze, mondhatjuk, hogy egy átlagos vidéki magyarhoz képest kicsit talán jobban igyekszem odafigyelni, hogy mi passzol mihez, de azért a kényelem és praktikum mindig első helyen lesz nálam. Könnyű volt az idei év, tavasszal lett egy komplett munkás szettem struccos munkaruhából, egyforma pólókkal, rövid és hosszú nadrággal, dzsekivel, cipővel. Nem kellett gondolkodnom, hogy mit vegyek fel, csak belebújtam a soron következő tiszta ruhába, és mehetett a munka. Sokszor bementem a városba abban is, nem érdekelt, hogy ki mit gondolt, de most megint problémának élem meg, hogy kitaláljam reggel, hogy mibe menjek az emberek közé, irodai környezetbe. Egyelőre farmer-felső-pulcsi egysíkú outfittben tolom, mert eleve lejutni a hegyről nem magassarkúban fogok, és a benti cipőm is most egy sportcipő, de kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, úgy érzem, jó lenne kicsit igényesebb formát ölteni. A héten egyik nap szoknyában voltam, mintás harisnyával, hát már attól tök jó kedvem volt, de őszintén a benti cipőm nem igazán passzolt hozzá, még ha bakanccsal jól is állt, viszont azt képtelenségnek érzem, hogy bakancsban toljam le a munkanapot. Na, luxusproblémáim vannak, ahogy egy volt kolléganőm mondaná.

Abba is hagyom, mert nem azt terveztem, hogy erről fogok itt hisztizni, csak elragadott a hév (bocsi). 

Szeretnék egy hollót (vagy kb bármilyen madarat) állandó kiegészítőnek a vállamra. Attól fogva mindig tökéletes outfittem lenne.

Szorongó emberek*

 Jó volt ez a blogger kihívás, de úgy látom, néhányan örülünk, hogy itt a vége. Én bele is lazultam már, mert egyrészt elfáradtam, másrészt nehezen találtam témát. (Mondjuk most sincs konkrét témám, csak épp ráérek, úgy tűnik, erre mindenképpen jó volt ez a projekt, hogy visszaszoktassam magam ide.)

A munkahelyemen tegnap olyan fosáradat volt, hogy nem győztem kapkodni a fejem, Sarah pedig megint meglepett, hogy mennyire jól is lehet kezelni bármit. Ilyen vezetővel még soha nem dolgoztam. Nem az van, hogy nem érdekli, hanem az, hogy "oké, jó, semmi baj, oldjuk meg, ahogyan lehet". Hol volt eddig az életemből az ilyen főnök? Hol?

Amúgy elkezdtem excelben listázni, eddig bejön, napokat is előre beírok, a függőben lévő ügyeket színezem, a készeket zölddel, amire választ várok kékkel, amivel még dolog van, pirossal, így azok is szem előtt vannak, amik nem aznapra vannak beírva, hanem előzőleg valamilyen oknál fogva félbemaradtak. Ez eddig minőségi javulást hozott a napjaimba, de találtam magamnak újabb rettenetes problémát.

Számomra is elképesztő, de hihetetlen mértékben képes vagyok szorongani. Most például azon, hogy nem kapcsoltam le a villanyt az irodában, amikor eljöttem. Voltak még az épületben, és a kolléganőm is ott volt még, de nagyjából egy órán át világította ott a semmit az a villany, amit nem kapcsoltam le. Megfordult a fejemben, hogy le kellene, de valamiért mégis úgy hagytam, most pedig már órák óta ezen kattogok, hogy hogy lehetek ilyen hülye, miért nem kapcsoltam le. Ilyen és ehhez hasonló mértékű dolgokon szoktam agyalni amikor hazaérek, és általában borzasztó rosszul érzem magam a bőrömben. Visszagondolok beszélgetésekre és arra gondolok, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna mondanom, vagy nem kellett volna mondanom semmit. És akkor megint szorongok, olyasmin, amire utólag már nincs is hatásom. 

Na, erre van recept?

Biztosan, és talán én is tudom: ideje keresni egy pszichológust és együtt elmerengeni azon, hogy vajon mitől szorongok, miközben erre nincs valós okom. De az a helyzet, hogy sejtem, hogy miért van ez. Egyszerűen elszoktam az emberektől, annyira sokat voltam egyedül. Sokszor van az, hogy a legnagyobb szorongásaim közben előveszem a telefonom, megnézek egy (száz) videót Kóciról, meg a kutyákról, és akkor egy kicsit mindig jobban leszek. Vagy, ha kellemetlen helyzetben találom magam, akkor is arra gondolok, hogy hamarosan vége lesz, és hazamenekülhetek, ahol minden jó. De közben egy részem meg azt mondja, hogy kellenek nekem ezek a kihívások, nem élhetek örökké vödörben.

Ezzel párhuzamosan teljes ellentmondásban van, hogy nagyon kedves visszajelzéseket kapok idegen emberektől. A héten a takarító nénivel beszélgettem egy kicsit, és tíz perc után olyan aranyosan beszélt rólam nekem, hogy hirtelen nem is tudtam mit reagálni. Ma egy hölgy volt nálam, munka ügyben, vele is beszélgettem egy fél órát, semmiségekről és úgy búcsúztunk el, hogy azt mondta, teljesen feltöltődött, köszöni a beszélgetést. Meg volt egy másik eset is, egy szlovén anyanyelvű lány jött be hozzánk, aki egyáltalán nem beszél magyarul, bemutatkoztam neki, egy kicsit beszélgettünk angolul, ő pedig megölelt, és azt mondta, hogy nem is tudom, milyen jól esik neki, hogy odamentem hozzá, mert ő úgy érzi, hogy vele szemben az emberek itt nagyon zárkózottak.

Olyan érzés, mintha más valóságban mozognék, mint a körülöttem élők. 

Gondolom egy kicsit több időre van szükségem.

Tijana Lukovic

*Fredrik Backman azonos című regényét ajánlom minden hasonló és különböző embernek.

Az első hó

 Minden évben boldoggá tesz.

Tegnap reggel érkezett, aztán elolvadt, és ma megint esett, nem sokat, éppen csak, hogy felhígította a sötétséget.

Ladó befűtötte a dézsát, én csináltam forralt bort. Szerintem airfryer helyett ezt kérem karácsonyra is.

Középszerű

Vajon más is szenved a középszerűségtől, jogos ez a "szenvedés", vagy csak az ember egója generálja?

Soha nem voltam semmiből kitűnő, vagy feltűnően tehetséges. Talán óvodában kicsit megelőztem a kortársaimat a bibliaismeretemmel és azzal, hogy hamarabb megtanultam írni-olvasni, de azért az előbbi nem valami hasznos kunszt (hacsak az ember nem készül teológusnak, márpedig én nyilvánvalóan nem készülök), az utóbbit pedig minden kortársam behozta, legtöbb le is hagyott.

Általános iskolában elég sok intézményt végigjártunk a tesómmal, harmadik osztályos koromban megszereztem az első év végi hármasom, és aztán csak hetedikben tudtam úgy teljesíteni, hogy hármasom nem lett, csak négyes és ötös. Jó, ezek csak számok, de mégis. Hegedülni jártam, rengeteget olvastam (tananyag helyett), érdekelt a rajz és a fotózás, az informatika (9 éves voltam, amikor először lett számítógépünk, az akkor a mi településünkön különlegesnek számított, a többi családba csak 2-3 évvel később kerültek PC-k). Egyáltalán nem érdekeltek a jegyeim. Anyám noszogatott, a hármasokért mindig neheztelt, a négyesekre mindig megjegyezte, hogy "miért CSAK négyes??" - szóval azért nem mondanám, hogy senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. Egyszer nyolcadikban véletlenül megnyertem egy matekversenyt, amiről végül a második helyezettet küldték tovább, mert a szüleim vallási okok miatt nem engedtek el a döntőre. Ez volt szerintem matematikus karrierrem csúcsa.

Középiskolában éreztem először, hogy azért lehetnék jobb is, de motiváció nélkül. Soha nem volt tervem arra nézve, hogy mi leszek, ha nagy leszek, az utolsó épkézláb tervem 4 évesen volt, amikor megtanultam leírni a nevem, akkor hetekig azt hajtogattam, hogy író leszek, anyám meg mindig azt felelte rá, hogy maradj inkább tejföl.* Na de vissza a középsuliba. Azt hittem, jó vagyok matekból, pedig valójában vért izzadtam és csak ennyi év elteltével látom, hogy azért vettem fel a matek faktot, mert így a kedvenc tanárnőm mellett maradhattam. Nem is tudom, hogy toltam végig úgy azt a két évet, hogy erős négyeseket teljesítettem mindkét év végén. Aztán mikor érettségizni középszinten is csak négyesre sikerült, emlékszem, Klára néni hogy kiabált velem a folyosón, hogy én vagyok pályája legnagyobb csalódása. Nyugdíj után tanított még és kölcsönösen szerettük egymást, én pedig akkor és ott nagyon szégyelltem, hogy ennél jobban nem tudtam teljesíteni. Csak évekkel később, amikor már  gyárban dolgoztam, akkor gondolkodtam el rajta, hogy tulajdonképpen miért nem mentem nyelvi irányba, vagy legalább a magyarral miért nem mentem újságírónak, hiszen az volt az egyetlen tantárgy, amiből tanártól függetlenül mindig ötös voltam. A sok négyes között fel sem tűnt senkinek, hogy ebből a tárgyból erőfeszítés nélkül jó vagyok. 

A munkám kapcsán jutott most ez eszembe, mert most is az van, hogy jó vagyok, de igazából lehetnék jobb. Mindig van valami, ami hiba, amit javítani kell, soha egyetlen rohadt dolgot nem lehet úgy rám bízni, hogy a végén ne kelljen javítani, és noha tudom, hogy 10 hónap kihagyás után kell idő visszarázódni, mégis elégedetlen vagyok. Azt érzem, hogy bármibe belefogok, az végül mindig sikerül olyan jóvanazúgy jelleggel, mindig lehetne jobb. A vakolás is (arról mindenképpen szeretnék írni), szerintem nulláról indulva végül tök nagy siker lett, mégis látom, hogy azért itt-ott görbe, de aztán egészen új épületeken is látok hibákat, az mégsem zavar soha, inkább megnyugtat, hogy máshol is jóvanazúgy. De így vagyok a nyelvekkel is, angolul beszélek folyékonyan, de tudom, hogy sokszor hibásan, mégsem tanulom meg tökéletesre, mert az is jól van úgy. A német is ilyen, hogy el nem adnak, most a szlovénbe kezdtem bele. De sorolhatnék ezer dolgot, ott a kert, a gyógynövények, a madarak. Nem tudom, miért csinálom ezt, hogy ezer dolgot elkezdek, mindenhez szagolok egy kicsit, de végül pont emiatt a sokféleség miatt semmiben sem vagyok kiváló. Most jutottam el oda, hogy amúgy ez engem zavar, de nem tudom, hol fogjak bele a kiválóvá válásba. 

Valakinek valami ötlete?

Amúgy, az is lehet, hogy ezt a posztot a PMS írta helyettem, szerintem alapjáraton nem vagyok ilyen szigorú magammal, de a belső kritikusom ma nagyon aktív.

*Nyilván nem értettem, miért mondja, de biztosan sokszor mondhatta, hogy ennyire megragadt. Felnőttként szerintem tök jó szóvicc, kellően fárasztó, ugyanakkor valahol szomorú is, hogy kicsit sem vettek komolyan. Nem hibáztatom őket, ki vesz komolyan egy négyévest?

Négy csillag

 Vajon mi járhat annak a fejében, aki úgy értékel négy csillagra valamit, hogy közben annyit ír, hogy "minden rendben volt"?

Konkrétan most a vintedre gondolok, de más ilyen adás-vétel kapcsán is észrevettem már, hogy emberek képesek egy minden rendben volt-ra négy csillagot adni és már egy ideje gondolkodom rajta, hogy ugyan vajon miért? Számomra a minden rendben az maximálisan öt csillag, annál kevesebbet csak akkor adok, ha valami bajom volt, a feladási idővel/termékkel/leírással, de akkor meg miért nem lehet megírni azt, hogy mitől csak négy az a csillag? 

Ja, kifogytam a témákból, semmi mélyenszántás. Annyira fáradt vagyok ettől a hajnali 4 órás keléstől, hogy tegnap este 7-kor már aludtam. Sosem voltam még ennyire jó gyerek, ami az alvást illeti.

Titoktartás

 Most, hogy már aláírtam* a titoktartási nyilatkozatot, végképp nem nagyon mesélhetek a munkahelyemről.

Pedig.

Innen

Végre kezd reálisabb formát ölteni az ottani jelenlétem. Sovány vigasz, hogy senkiben nem csalódtam.

De azért az mondjuk tök jó, hogy ennek ellenére a lelkesedésem nem hagyott alábbb, a munka továbbra is jó, habár örülnék egy kicsit több feladatnak, de gondolom az év vége mindig ilyen.

*vajon ezzel, hogy ezt leírtam, máris titkot árultam el?

Utrujena sem

Szombaton volt egy rendezvényünk az énekkarral, amiről éjjel 1-re értünk haza, ott már elengedtem ezt a blogos kihívást. Van egy rendkívül közönséges hasonlat, ami eszembe jutott erről, meg az erőltetésről, szóval jó lenne azt mondani később, hogy tudtam, mikor kell feladni.

A rendezvény mint olyan, jól sikerült, de most éreztem azt, hogy ideje jobban belefeküdni a szlovén nyelvtanulásba, hát nem tudom, azért angolul meg németül tanulni meglehetősen egyszerűbb volt, legalábbis, ami az elérhető anyagokat illeti, mert a lustaság az továbbra is ugyanolyan masszívan jelen van. Habár azért ennyire nem kellene szigorúnak lenni magamhoz, nem feltétlenül lustaság az, ha az ezernyi teendőm mellett már nehezen szakítok időt valamire.

Tegnap még másnaposan kimostam két adag ruhát, délután a kórussal visszamentünk a helyszínre elpakolni, takarítani, meg este még készítettem magunknak ebédet mára, úgyhogy túlzás nélkül állíthatom, hogy ma reggel ölni tudtam volna még két óra alvásért. Ennek ellenére viszonylag erős voltam és nem tartottam gyászhisztit arról, hogy nem akarok dolgozni menni, és milyen jól tettem, mert nyuszikkal és őzekkel is találkoztam munkába menet.

Erről meg az jutott eszembe, hogy noha egyáltalán nem minden napom cukorhabos idill, mégis tök jó, hogy képes vagyok kihozni minden napból azt a hangulatot, amiért érdemes felkelni. 

Ma ezért érdemes volt.

Un Día de Noviembre