Volt egy érzés, amit valamikor gyerekként éreztem.* Bezártam egy bárosnydobozba a lelkemben, nagyon ritkán elővettem, néhány percig hagytam magam, hogy érezzem, azután újra eltettem, nehogy elkopjon, eltűnjön. Óvtam az érzést széltől, naptól, fiúktól és lányoktól, mint egy apró kis kincset, igazgyöngyöt, úgy vigyáztam. Ahogy nőttem, úgy féltettem egyre jobban, egyre ritkábban engedtem magamnak, hogy érezzem, rettegtem, hogy eltörik, elkopik, elvész, szertefoszlik. Annyira féltettem, hogy évekig elő sem vettem, olyan sokáig, hogy egészen elfelejtettem, hogy van egy érzés, eldugva a lelkemben, valahol mélyen, bársonydobozban.
Nemrég véletlenül megtaláltam a dobozt. Megdobbant a szívem. Vajon benne van? Elkopott? Megfakult? Egyáltalán: van? Biztosan létezett, vagy csak álmodtam?
Napokig, talán hetekig ültem a bezárt Érzésem felett, csendesen vívódva.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy kinyílt a doboz és ott ragyog benne, fényesen, tisztán a gyerekkoromban annyira féltett tündöklő érzésem.
Visszazárjam? Ha visszazárom, hová rejtsem? Óvjam-féltsem, vagy megéljem? Ha megélem, elkopik e fénye, tisztasága, bája?
Annyi kérdés.
Nincsen válasz.
Csak egy érzés.
*ami végre nem félelem, nem rettegés, nem szemtelen pimaszság, nem lázadás. Hiszen ebből állt ki a gyermekkorom színe java.
