Falka és vadvirágok

 Egy kutyával szerelem, két kutyával család, három kutyával mennyország az élet.

Buksival az első évek nehezen teltek, össze kellett szoknunk, meg kellett nevelnie minket. Nem értettem a nyelvet, amit beszél, pedig elképesztően kifejező, mindenre reagál a maga módján. Az évek során viszont elválaszthatatlanul összeszoktunk, ismerem minden mozdulatát, tudom, mikor mit szeretne, ki kell mennie, be szeretne jönni, éhes, szomjas, boldog vagy fáj valamije. Minden szőrszálát ismerem, minden érzését megértem, azt hiszem, ez az, amikor azt mondhatom, ismerem a kutyámat. 

Bikfic miatt többet aggódtam, mielőtt elhoztuk. Aztán, amikor megérkezett, megértettem, hogy Buksi labrador jelleme igazi kincs, a tacskók néha kifejezetten gecik seggfejek, de ha az ember megérti, mivel lehet rávenni a helyes viselkedésre (kajával főleg, de simogatással és kedves szóval is sokra lehet menni), akkor néhány hónap alatt kicserélődik a kutya. Bikfic január huszadikán érkezett, akkor előfordult vele, hogy éjszaka bepiszkolt, vagy jelölt a lakásban. Behívásra nem reagált, ránk jellemző póráz nélküli sétákon 100 méteres távolságot tartott. Mostanra első szóra visszajön, figyel, soha nem pisil-kakil be, sétáinkon 20-30 méteres távolságban marad, kivéve, ha valami érdekes akad az erdő alatt, amit ki kell ásni. Olyankor lemarad, de fontos dolga végeztével újra csatlakozik a falkához. Nagyon szereti, ha szeretgetik, sokat bújik. Kifejezetten imádja, ha megöleljük vagy felvesszük ölbe.

Bori pedig elsőre maga a tökéletesség. Az öregek felváltva bébiszittelik, hol Buksival kucorog, hol Bikficcel. Ugyan alhatnának kint, de éjszakára bejönnek, hiszen Buksi egész életében lakáskutya volt, Bikfic szintén, ennek fényében, ha Borit kizárjuk akár csak éjszakára is, az egyet jelentene neki a falkából való kiközösítéssel, ami a kutyák számára a legnagyobb büntetés. Más szempontból pedig nagyon szeretném mindenre megtanítani, legyen szobatiszta, ismerje a pórázt, igazodjon lábhoz. Nos, a szobatisztaságra nagyon büszke vagyok, első alkalommal történő bepisiléskor rászóltam, hogy nem szabad, kivittem, és azóta minden éjjel jelez, ha ki kell mennie. Az elmúlt egy hétben egyszer sem fordult elő, hogy bent végezte volna el a kinti dolgát. Baromi fárasztó éjszakánként kétszer felkelni hozzá, de lehetne rosszabb is - például rendszeresen takarítani utána. Buksival összebújva alszanak kint is, bent is. Bikficet gyakran felborítja, aki ilyenkor rámordul, aminek örülök, meg kell tanulnia, hol a határ. Buksinak ehhez túl szép a lelke, soha nem morogna rá, nekem kell szólnom, ha már látom, hogy túlzásba viszi a játékot. Esténként külön foglalkozást tartok neki, kötélhúzunk, labdázunk, pórázzal ismerkedünk. Nem tudom, honnan tudja, hogy a labdát vissza kell hozni, de az első eldobás után visszahozta, letette, hogy mégegyszer, hát el kell tőle olvadni. Valószínűleg lehet benne németjuhász vér, a mozgása, a farok tartása tiszta németjuhász, a feje labrador, a formája vizsla, nagyon kíváncsi leszek, mekkorára nő majd. Egy hét alatt sokat nőtt, viszont a bordái még mindig nem tűntek el, dagulás helyett inkább nyurgul. 

Vörös és feketék

Hétvégén Ladó füvet nyírt, a fűnyírótraktortól nagyon megijedt. Aztán kiültem vele a telek közepére, onnan néztük a gépet, amikor Ladó közelebb ért, adtam neki finomat, meg dicsérgettem, és hát egészen hamar eljutottunk odáig, hogy álló helyzetben, járó motorral meg merte szagolni. Jó látni, ahogy fejlődik, ahogy falkaként működnek egymással.

Egyébként fűnyírás: rengeteg, de rengeteg fajta vadvirág nő idén, tavaly csak elvadult fű volt mindenhol. A mostanihoz képest tavaly sárga volt minden, idén harsog a zöld, szinte minden nap tudnék friss vadvirágcsokrot tenni az asztalra, amit végül csak azért nem teszek meg, mert egy csokor még négy-öt nap után is gyönyörű. Ladó fűnyíráskor nem vágott le mindent, a sűrűbb virágos foltokat meghagyta, most kicsit olyan, mint egy varázslatos virágos labirintus - minden sétánk tündérmese.

Sajnos a képek nem adják vissza. Nem hallatszik közben a madárdal, a kakukkszó, a télből feltámadt tücskök fülzsibbasztó ciripelése, az erdő-mező illata.

Vasárnap olyan jó idő volt, hogy végre kitettük a függőágyat, kifeküdtünk Ladóval. A kutyák körülöttünk szuszogtak a fűben, engem akkor ott olyan boldogság vágott fejen, hogy úgy fest, a gonosz törpe világgá ment. Remélem nem jön vissza, vagy ha igen, már csak vendégségbe.

A legfontosabbat a végére hagytam: aki olvasta valaha Bezzeget, vagy csak szeretne jót tenni valakivel - és megteheti, akkor itt a lehetőség, a hírek pedig itt vannak.

Örökölt sors

Régebben is foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen lehet olyan emberek leszármazottjának lenni, akinek az őse(i) háboús bűnös(ök) - annak ellenére, hogy egyébként ettől a kifejezéstől ugyanannyira kiráz a hideg, mint a háborús hőstől.

Aztán kezembe került Orvos-Tóth Noémi könyve - és azon túl, hogy rengeteg dologra rádöbbentett a saját életemmel kapcsolatban, szinte vágytam rá, hogy találkozzam valakivel, akinek az apja, nagyapja, vagy nyilván anyja/nagyanyja (bár akkoriban még nem voltunk ennyire emancipáltak) elkövetett konkrét rémtetteket. Tudom, hogy nagyon morbid ilyesmire "vágyni", és valószínűleg nem is ez a legjobb szó rá, de emlékszem is, hogy mondtam Ladónak, hogy mennyire érdekes, hogy a legtöbb embernek olyan felmenői vannak, akik a háború idején mind hősiesen bújtatták/etették az üldözötteket, de senkit sem ismerek, aki fel merné vállalni, hogy bizony az ő elődjei olyan tetteket hajtottak végre,  akik a háborús filmekben most a gonoszt testesítik meg. Mert erre senki sem büszke, ezt jobb eltitkolni, szégyellje magát mindenki, nem lehet arra hivatkozni, hogy "csak" parancsot teljesítettek szegények. 

Azt kell mondanom, hogy jobb lesz, ha vigyázok magamra, hogy miket kívánok, mert ez a fajta (szinte perverz) vágyam teljesült a hétvégén. 

Állandóan büszkélkedem itt, hogy nincsenek szomszédaink - ami egyrészről igaz, másrészről viszont szomszédnak tekinthetjük az embereket, akik itt a hegyen élnek, annak ellenére, hogy a házunkból és a telekről nem látjuk egymás házát és telkét. Mert ők laknak a legközelebb. Ilyen szomszéd Léna néni, akiről már korábban meséltem. Aztán van itt Adél néni aki 89 éves, és úgy szedi az almát, mint én 32 évesen, meg van itt a bolond német, akiről már szintén meséltem. De van egy ötven plusszos elvált, egyedül élő pasas, akinek már nem él az anyja, de az ő házában él, van egy két gyermekes fiatal pár, és van egy osztrák is, aki csak nyaralónak használja a hegy egyik legszebben felújított házát. Igazából két ház van, ahol olyan tulajdonosok élnek, akik itt születtek: az elvált fickó és Adél néni a fiával. Nagyon szeretjük mindkét ház lakóit, beszélik a helyi nyelvet, amit korábban Ladó már tanulgatott a volt kollégáitól. Velük többször előfordult már, hogy kiültünk a lugas alá iszogatni, beszélgetni, mindig örömmel hallgatjuk a történeteiket a néniről, akié a mi házunk volt, illetve minden történetet, ami valaha megesett a faluban. 

Múlt héten Adél néni jött át, hozott egy doboz hatlapos sütit, mert anyák napja volt, és ennyi náluk nem fogy el (nálunk sem, annyira sokat hozott), szombaton pedig a Magányos Farkas jött, bemutatta a lányát, meg hozta a krumplit amit el kell vetni (ld. előző poszt). Ha már itt voltak, kiültünk a lugas alá, fröccsöztünk, Farkas sörözött, beszélgettünk. Sokat. És még többet. A délután hosszúra nyúlt, este befűtöttem a házban és bementünk, és tovább beszélgettünk, és egyszer csak egy olyan helyzetben találtuk magunkat Ladóval, ami teljesen szürreális volt.

Leszögezem, hogy bár ittunk, azért részegek nem voltunk, és nem tudom, hogyan történhetett meg, de az lett, hogy Farkas és a lánya sírnak a konyhánkban, én papírzsebkendőért szaladgálok, és a döbbenettől nem találom a szavakat. 

Történt ugyanis sok évtizeddel ezelőtt, Farkas 16 éves apját, és annak bátyját konkrétan _eladták_ katonának Németországba. Gondolom a szülők nem tudták, mi történik, illetve nem is vagyok biztos benne, hogy konkrét adásvételről lehetett szó, de az igazságot már valószínűleg nem fogja megtudni senki, hiszen mindenki a föld alatt van már. Szóval, ezt a tizenhat éves fiút elvitték katonának, aki a halála előtt elmesélte a fiának, hogyan végeztek több faluban is a lakossággal, nőkkel és gyerekekkel. Hogyan harcolt a fronton, és amikor elbukott a háború, és nem kaparta ki az SS tiszteknek járó tetoválását, hogyan vitték el orosz hadifogságba. Aztán az utolsó utáni hadifogolytábor felszámolása után ő is kiszabadult, és a hatvanas évek elején hazajött, családot alapított. A családját, ha ivott, félholtra kínozta, menekültek tőle a gyerekei és a felesége amerre láttak - a szomszédok padlására, pincéjébe. 

Egy dolog amikor ilyenről olvas az ember, vagy filmen látja, és egy másik dolog, amikor olyan ember meséli el, aki ilyen apával nőtt fel. És a legszörnyűbb, hogy egyáltalán nem tudok haragot érezni Farkas apja iránt - hiszen ő még csak egy gyerek volt. Egy gyerek, akit abban az időben, amikor bálokba kellett volna járnia a lányok szoknyái után, kiszakítottak a számára ismerős környezetből, és elvitték a pokolba. Én komolyan azóta ennek a "vallomásnak" a hatása alatt állok. Egyrészt nem tudjuk, mivel érdemeltük ki ezt a bizalmat, másrészt ennek fényében az élet és halál nyomasztó körforgása már nem is tűnik annyira nyomasztónak. 

Ott ült előttünk az a két ember, apa és lánya, a lány még csak 23 éves, győzködi az apját, hogy nem a te hibád, miközben látom rajta, hogy őt is ugyanannyira mardossa az önvád - pedig tényleg nem az ő hibájuk. 

Nagyon remélem, hogy igaz az, hogy minden családi tragédia elmeséléssel gyógyul, és eljön majd az a nap, amikor úgy tudnak mesélni erről, hogy már nem fáj nekik.

A harmadik

 Hétfőn kitört a középiskolákban az érettségi szünet, ezért a két legidősebb unokahugi úgy döntött, hogy meglátogatnak. Nem voltak komoly terveink azon kívül, hogy élvezzük egymás társaságát, fröccsözünk a teraszon, illetve kirándulunk a közelben. Blanka hozta a kiskutyáját, Bobit, illetve délelőttönként tanult, mert előrehozott érettségit tett ma angolból, Fanni pedig fizikából zárkózott fel - elmondása szerint nagyjából egy havi órai anyagot pótolt most be ezalatt az idő alatt.

Aztán felpörögtek az események.

Kedden reggel valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag majdnem fél órával korábban indultam dolgozni. A telkünk szélén az út mellett egy parkolót építünk*, még nem értem oda az autóval, amikor a leendő parkolóból kifutott két kutya, egy felnőtt vizsla, és egy kölyök kutyulék. Azonnal leállítottam az autót, és egy fél percig csak néztem őket, mérlegeltem, hogy mitévő legyek. Ezalatt a fél perc alatt nagyjából kétszázezer gondolat és ugyanennyi érzelem suhant keresztül rajtam**, végül látva, hogy a kölyök csak támolyog, kiszálltam, és magamhoz hívtam őket. A kölyök azonnal odajött, az anya viszont csak azért, mert a kölykét féltette tőlem. A vizslán látszott, hogy fél, a farkát behúzta, ha a gyereke kisebb, valószínűleg a szájában viszi el tőlem. Elővettem a mobilom, felhívtam Blankát, hogy hozzon kutyakaját, illetve tegye be a ház folyosójára a kutyáinkat, behúzva a szúnyoghálós ajtót, hogy láthassák egymást az ebek, de ne tudják elzavarni a jöttmenteket.

A kölyök támolyogva követett minket, így az anyja is. Mindkettő halálosan éhesnek és kimerültnek tűnt, faltak és ittak, el kellett venni előlük az ételt, nehogy bajuk legyen a hirtelen nagy mennyiségű evéstől. Miután körbeszimatolták az udvart, egyesével kiengedtük Buksit, Bikficet és Bobit. A vizslamama morrant egyet a srácokra - de nyilván a fiúk voltak többen, így ennél a minimális védem-a-kölykömnél nem volt több, és ezzel rendben is voltak, behúzódtak a pajta mellé és összebújva elaludtak.

Ladónak küldtem jelentést, aki először megkérdezte, hogy miért etetem más kutyáját, majd néhány üzenetváltást követően azon a véleményen volt, hogy akkor van még két kutyánk. Én azért eléggé sokkolódtam a gondolattól, mert őszintén: nem akarok négy kutyát. Abban az állapotban hármat sem akartam, felvetettem a menhely ötletet is, de Ladó egy eléggé kézenfekvő ténnyel szavazott le: egy hektár elbír négy kutyát.

Munka után felhívtam az állatorvosunkat, hogy elmondjam neki, mi történt, és megkérjem, hogy jöjjön el hozzánk, mert ezt a két, elhanyagolt állapotban lévő kutyát nem szívesen teszem autóba. Az állatorvos elmondta, hogy az örökbefogadásnak az a menete, hogy meg kell nézni, hogy van-e chip az állatban, ha van, akkor van-e telefonszám megadva, és ha van, akkor fel kell hívni a gazdát, hogy vigye a kutyáját ahová akarja, vagy mondjon le róluk. Ha nincs, akkor az állatokat örökbe lehet fogadni. Megbeszéltük, hogy délután öt óra körül indul, de ha úton lesz, felhív, mert nem ismeri ki magát a hegyen. 

Így is lett. Lementem érte a hegyről, elindultunk fel, majd egy ponton letettük az autóját, és egy autóval jöttünk le hozzánk. Egy idős bácsit képzeljetek el, aki nyugdíj mellet már csak hobbiból rendel, délelőttönként és délutánonként is egy-egy órát. Hájjal kenegette a májamat, ahogy dicsérte a házunkat, a virágokat, és Bikfic testi átalakulását - szó se róla, Bikfic szőre olyan fényes, hogy ha süt a nap, jobb másfelé nézni. 

Megnézte a kutyákat, szörnyülködött egy sort, majd a leolvasóval megállapította, hogy a törpében nincs, a vizslában viszont van chip, a tulajdonosa címe a falu másik végén van. Telefonszám nincs. Megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy adjon nekik valamit, amire azonnal rávágtam egy igent. Így kaptak kullancs elleni cseppet, féreghajtót, és babézia ellen injekciót. Azért az anyakutyával voltak problémák, amikor a kölykét babráltuk, meg a féreghajtót sem akarta bevenni - de azért van az a finom falat, amivel gondolkodás nélkül bármelyik kutya lenyeli a gyógyszert. Közben Blanka lefelelt biológiából.

Ezután kicsit leültünk még a dokival a lugas alá, megkóstolta az almalevünket, beszélgettünk. Mondta, hogy nagy valószínűséggel már csak nikell betegségük van, mire értetlenül bámultunk rá. Nemes egyszerűséggel: etetni kell, itatni kell, szeretni kell őket. Ebben maradtunk. Kifizettem a gyógyszereket és számolnom sem kellett, hogy a kiszállásért nem kért semmit. Visszavittem az autójához, fordultam volna meg, amikor megszólított az egyik szomszéd, hogy álljak már meg egy szóra. (Itt jegyezném meg, hogy máskor hónapokig nem történik semmi, aznap meg több heti zajlás, mi volt ez a május 4?)

Épp jókor, őt akartam megkérdezni a vizsla tulajdonosáról, hiszen itt született, itt nőtt fel, még a vezetékneve is ugyanaz -  bár ebben a faluban majdnem mindenkinek ugyanez a vezetékneve és ilyen-olyan módon rokona a másiknak. Szóval, megálltam egy szóra, elmondta, mit akar, vessünk még krumplit, ad vetni valót (oké), van-e disznópörzsölőnk (van***), kölcsön adjuk-e (igen). Aztán én is elmondtam a magamét, nagyon ügyelve rá, hogy csak annyi dühömnek adjak hangot, ami még belefér az ismeretségünkbe. Természetesen tudta, ki a kutya gazdája, fel is hívta, a pasas éjszakás, majd másnap tíz órakor eljön a kutyákért. Hazamentem, beszéltünk Ladóval, aki azt javasolta, legyek jó politikus, van egy üveg szar pálinkánk (amit ajándékba kaptunk), tegyem ki, és kérdezzem meg, mennyiért hagyja itt az állatokat. 

Másnap hétkor hívott a szomszéd, hogy a gazda inkább most jönne a kutyákért, tíz perc, és itt van. Szabadnapom volt tegnap, terveztem egy kiadós alvást, de a kutyák sorsa miatt amúgy sem tudtam volna tovább aludni, már ébren voltam, a kávé is lefőtt, mire jött az illető. Nem akarom részletezni a beszélgetést, mindenesetre minden színészi képességemet bevetettem, hogy ne kaparjam ki a szemét - egyszerűen meg kellett értetnem magammal, hogy ebben a helyzetben én vagyok az, aki másképp néz az állatokra, és a többség az, aki úgy tekint rá, ahogy ez az ember. Nagyon fontosnak tartjuk Ladóval, hogy ne konfrontálódjunk a helyiekkel - senkinek nem hiányzik, hogy mérget szórjanak szét a telkünkön, vagy valaki idejöjjön lelőni a kutyáinkat, mert teszem azt rosszul kommunikáltam le egy ilyen kényes helyzetet. Megkérdezte, hogy mennyit fizettem az állatorvosnak, de mondtam neki, hogy ez nem téma (egyébként ezt a szomszédnak sem árultam el, vele mondjuk simán voltam olyan kemény, hogy megmondtam neki, hogy nincs hozzá köze, de az más, vele már ittunk néhány pálinkát). A téma az, hogy hagyja itt a kutyáit. És képzeljétek, elsőre igent mondott. Aztán néhány perccel később visszavonta, az anyát elviszi, mert van még otthon két kölyök (hagyjuk!), de ha kell a kölyök, megtarthatjuk. Azért a pálinkát elpasszoltam, vigye innen, a szomorú sorsú anyakutyával együtt - akinek a tekintete egyébként beleégett az agyamba. Ezalatt a fiatalkorúak a házból leskelődtek kifelé - Blanka eléggé heves természetű, neki kifejezetten megtiltottam, hogy kitegye a lábát a házból a tárgyalás alatt. Fanni nagyon diplomatikus, de szerencsésebbnek ítéltem meg a helyzetet, ha visszafogja odabent Blankát, aki simán elmehetne vérvegán aktivistának.

Így lett, hogy Buksinak és Bikficnek lett egy kislány tesójuk, Boróka, vagyis Bori. 

Nagyon új a helyzet, sosem volt még ekkora falkánk. Sosem volt még lány kutyánk. Sosem volt még kölyök kutyánk - mindkét korábbi esetben egy kész, kifejlett személyiséget kaptunk. Elképesztő kaland vár ránk Borival, aki most kint alszik a pajta ajtó előtt, míg a srácok itt bent a melegben. Már meséltem korábban, hogy nálunk nincs kerítés, és nem hiszünk a kutyák megkötésében sem, így Bori bármikor elmehetne (akárcsak Buksi, vagy Bikfic), de úgy néz ki, ragaszkodik a helyhez és a bakancsomhoz - amit tegnap este a vackára cipelt, és reggel arra mentem ki, hogy szopizza a cipőfűzőt. Két hónapos, egy hónap múlva kezdjük az oltásait, addig egy kicsit gyarapodnia kell.

*Kell egy hely, ahol az autókat letesszük, most a pajtában állnak garázsban, de szeretnénk felújítani a pajtát, és amúgy is rontja a látképet az autó, így a legjobb megoldásnak azt találtak ki Ladó, hogy markolóval kiszedette az út mellett a földet, abba megy most betontörmelék, arra meg majd kavics, és kész. Három autó is kényelmesen elfér majd ott, akár meg is lehet fordulni anélkül, hogy el kellene jönni a házhoz, vagy az udvarra.

**Az első az volt, hogy a fenébe is, hogy nem vettük őket észre a fiúkkal, amikor reggel sétáltunk. A második meg az, hogy had fussanak amerre látnak, úgysem jönnének vissza. Bori viszont nagyon le volt gyengülve, szerintem ő már úgy volt vele, hogy az sem baj, ha őt eszik meg, csak legyen valami.

***Hogy minek a vegetáriánusoknak disznőpörzsölő? Hát azért, mert a szőlőlugas tartóoszlopait ha megperzseli az ember, akkor később rohad el a fa. Meg mert nagyon sok olyan fa-felület van egy parasztház esetében, ahol jól mutat, ha kicsit meg van égetve a fa. Majd erről szeretnék egy posztot, de annyi posztot szeretnék, hogy igazából mindegy is.