Emelkedik és süllyed

Jó, hogy nincs saját gyerekem. Nem tudom, mennyire aggódnék, ha már most beleőszülök, amikor nem a sajátomról van szó.

Nem sokat aludtam a hétvégén. Hallgattam a szuszogásokat. És számoltam.

Van az a pont, amikor a mellkas csak süllyed. És nem emelkedik. 

170 centiméter. 38 kilogramm.

Az út idáig

Mielőtt eltűntem a blogról, folyamatos kétségeim voltak. Nem is merem visszaolvasgatni a magamat, úgy emlékszem vissza, hogy állandó rinyálásból álltak a posztjaim.

Azzal, hogy volt az a remekbe szabott autóbalesetem, és szépen összerázódtak az agyamban az okos gondolataim, mindenféle dolog megváltozott körülöttem.

Az első az volt, rögtön a balesetem után, hogy elhatároztam, kihajítom az elvárásaimat Ladóval szemben. Vagy legalábbis átértékelem őket. A második pedig az, hogy még abban az évben felmondok a cirkuszban. 

Az első hozta meg az igazi változást, ami végül elősegítette a másodikat.

Az elvárásokat (és ezzel együtt a fő konfliktusaink tárgyát) elkezdtem átrágni. Aszerint rendeztem őket, hogy vajon ezek tényleg az én elvárásaim e, vagy csak magamra vettem. Társadalmi nyomás, divat, vagy tényleg annyira elengedhetetlenül fontos, hogy nekem ezen feszkózni kell. Eléggé szép kirándulás volt, most leírom az eredményt, számolva azzal, hogy esetleg kommentháborút indítok el. (Szerencsére tudtommal csupa szeretnivaló és kedves olvasóm van, így erre azért vajmi kevés az esély. De azért lássuk.)

- Házasság: hát ez tökéletesen baromság volt részemről. A kapcsolatunk alapkövének az első perctől kezdve a hűséget, őszinteséget és bizalmat tettük le. Igazából azt hiszem a hűség állt első helyen, ha az nincs, akkor pusztuljon minden. A hazugságra van egy szabályunk, így azért adtunk teret a kisebb füllentéseknek: ha a másik visszakérdez, hogy "most hazudsz?" - akkor másodjára már _muszáj_ az igazat mondani. Elég jól működik. Azt hiszem, egy gyűrű*, vagy egy házassági szerződés(?) semmit sem jelentene ezek nélkül. Ugyanakkor, ha ezek megvannak, minek gyűrű, vagy írott szó? Hát, ezen kb. ilyen hamar továbbléptem.

- Gyerek**: mielőtt megismertem Ladót, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy nekem nem kell gyerek. Ladó állította, hogy a gyerek, hát az az Élet Értelme! Órákig tartó vitákat tudtunk rendezni erről, még cikkeket is olvastam fel neki arról, hogy a gyerek mennyire nem fasza dolog. (Jó, hát ez elég ciki, belátom, de 25 voltam, oké?) Aztán megismertem a kis Somát, aki egyfolytában bújt, ölelt, kedves szavakkal becézgetett, és annyira, de annyira cuki volt, hogy elhajítottam az összes elméletemet a gyermektelenségről, és kikötöttem, hogy gyerek nélkül nem lehet élni. Konfliktusaink fő forrását egy idő után az tette ki, hogy én akartam gyereket, Ladó nem. Mert közben az Élete Értelmei olyan dolgokat tettek, és mondtak neki, hogy ha annak csak egy százalékát leírnám, kiégne a laptop. És akkor én fogtam magam, és elkezdtem magamban pakolgatni ezt a gondolatot, hogy mi van akkor, ha nem én akarom ezt a gyereket, hanem a kollégáim, politikusaink, munkahelyek, barátok, ismerősök, vagy teszem azt, Soma kedvessége megtévesztett - hiszen hányszor látunk a cukiságra cseppet sem hasonlító jeleneteket? Elkezdtem figyelni az embereket, és kiderült, hogy az ismerőseim 80%-a (nem túlzok) azzal baszogat, hogy mikor szülök már. Aztán tovább figyeltem, aki egyet szült, azt azzal baszogatják, hogy mikor jön a tesó? És ha már tesó is van, mikor jön a harmadik? Ha mind a hármat összegyűjtötte (mint a kuponokat a lidlben), akkor meg, miért úgy neveli? Ezek nem új gondolatok, szerintem mindenki találkozik ezzel a jelenséggel. De én ettől, ha lehetett, még mélyebben magamba néztem. És megtaláltam a gyerekkorom. És arra jutottam, hogy anyám is jobban tette volna, ha nem szül. Bennem valójában nincs meg az az ősi ösztönös vágy, hogy nekem gyereket kell nemzenem. Nem tudom mi az. Szeretem a gyerekeket, jól jövök ki velük. De vagy teljesen hiányzik, vagy még nincs, de egyelőre nincs, és ha így áll a dolog, miért ezen veszekszem? Ladónak vannak gyerekei, szerette őket, amennyire apa szerethet gyerekeket, mégis nagyobb az esélye, hogy egy repülő az égen fennmarad, mint annak, hogy valaha kiegyensúlyozott kapcsolata lesz a gyerekeivel. Ne legyen már indok, hogy egyedül fogok megöregedni, ha nem lesz gyerekem. Az én szüleim is garantáltan egyedül fognak megöregedni, mert elintézték maguknak, pedig szerintem amúgy nagyon igyekeztek. És hányan vannak ugyanígy? Szóval végül ennél a pontnál nem találtam egyetlen olyan indokot sem, ami arra vezetett volna, hogy ha nekem nem lesz gyerekem, akkor nem leszek boldog. 

És ennyi. Nem volt több olyan elvárásom, aminek amúgy Ladó ne felelt volna meg. Például, tisztel engem, és a szüleit, sőt még az én szüleimet is. Tudom, hogy ennek alapnak kellene lennie, de az előéletemet tekintve benne volt a pakliban, hogy verekedős fickóm lesz. Na, Ladó sose emelne kezet rám, de nemcsak rám, a gyerekeire sem, sőt, még a kutyára sem. Szinte soha nem kiabál, vagy ha igen, akkor azt kiabálja, hogy ne kiabáljak. Jó humora van, és bár a zenei ízlésünk nem egyezik, én azzal hálálom meg, hogy nem kapcsolja ki a zenéimet, hogy nem kapcsolom ki a zenéit. Aztán itt van az is, hogy mindent megcsinál a ház körül. Csempéz, parkettáz, burkol, falat vakol, fest, kazánt szerel, vizet, villanyt, polcot felfúr a falra, bútort összerak - és még mennyi mindent, amit épp most nem jut eszembe. Az autóit mindig időben viszi olajcserére, gumicserére, mindig figyel rá, hogy legyen benne az időjárásnak megfelelő szélvédő mosó. Le is mossa őket, ki is porszívózza. Szereti a rendet és a tisztaságot, szereti a főztöm, és végül, de nem utolsó sorban, szeret engem. Ha már itt tartunk, szerintem örülne neki, ha megemlíteném, hogy nagyon szép bicepsze van (aka izmos mint állat). És mindezek fölött áll, hogy az összes hibbant hobbimban támogat. Úgyis, mint madár etetés, növényekkel buzulás (elképesztően sok növényt kaptam tőle ajándékba is), újabban vízfestékkel festés. Ő ugyan ritkán olvas, de nem piszkál akkor sem, ha napokig nem tud velem szót váltani, mert épp egy rendkívül érdekfeszítő regény beszippantott. Ő egyik online közösségi oldalon sincs fent, de elfogadja, hogy én nyomom az instagramot. Nincs tévénk, és szerencsére neki nem hiányzik, mert azt hiszem, azt simán felírtam volna a fenti konfliktuslistára, a házasság és a gyerek téma közé. Jaj, és majdnem kihagytam, hogy ágyba hozza a kávét.

Amikor összejöttünk, akkor csak annyit tudtam róla, hogy tartós kapcsolatot akar - és, hogy ágyba hozza a kávét. Nekem ez szerelem szempontjából egy nagyon fontos tényező, egy férfiben kb ezt tartom az egyik legszexibbnek, pedig kikérem magamnak, nem vagyok prűd!

Így jutottam el odáig, hogy elhatároztam, hogy én ezzel az emberrel képzelem el az életem hátra lévő részét. Ez az elhatározás hozta meg a változást az életünkben. Úgy tudtam felmondani a cirkuszban, hogy mögöttem állt, támogatott. Azt mondta, ha nem dolgozom, akkor is szépen élünk, keressek addig, ameddig nem találok valami olyat, ami tetszik nekem. Amúgy, milyen pasas mond ilyet ebben a mai világban? Házasságban sem gyakran fordul elő ilyesmi. Szerencsére találtam jó helyet, nem kell gyárban dolgoznom, nem kell cirkuszban szerencsétlenkednem, éjszakáznom, vagy hétvégén dolgozni. Már fél éve a mostani munkahelyemen dolgoztam, amikor nála jött egy váratlan ex-családi fordulat, ami arra ösztönözte, hogy amilyen hamar csak lehet, költözzünk haza. Hát, ha már olyan szépen mellém állt, amikor nekem szükségem volt rá, természetesen mellé álltam. Így találtuk meg ezt a csodaházat.

És ebben a csodaházban ma ezt festettem az egyik unokahuginak:

Ez a lány inspirált

*Amikor megvettük ezt a házat, a padláson találtunk két gyűrűt egy níveás dobozban. Nem aranyból vannak, de az egyik nyilvánvalóan női, a másik pedig férfi. Teljesen elégedett vagyok. 

**Fontos megjegyeznem, hogy őszintén és tiszta szívből örülök annak, aki szeretne babát, és sikerül családot alapítania. Tavaly a kolléganőm terhes lett, minden nap babacuccokat nézegettünk, és rendelgettünk, mosipelusokról értekeztem vele, és érdekes módon nekem nem volt teher, holott láttam már olyat, hogy ezen barátságok mennek félre. Jó volt látni a kolléganőmön, hogy ennyire boldog a picitől. Együtt aggódtam vele minden vizsgálat előtt, és együtt nézegettük az ultrahangos képet, azon tanakodva, hogy vajon ez egy hatalmas burgonya, a baba feje, vagy a feneke? Ugyanitt őszintén és tiszta szívemből fáj, amikor valakinek nem sikerül saját gyermek, vagy elveszít egy picit. A fenti értekezés pusztán arról szól, hogy én vagy érzelmileg éretlen vagyok, vagy hibásan működöm, mindenesetre látott már a világ nőket, akik gyerektelenül éltek, és haltak, és szerintem ez valahol így van rendjén. 

Fataliga

Ma nem akarok lelketkarcolgatni, pedig lenne még témám, de úgy döntöttem, hogy inkább képeket hozok nektek. 

Nem volt amúgy újévi fogadalmam, hogy szépen írni fogom idén a blogot, de nagyon hiányzik az írás, így azért igyekezni fogok. (Mondjuk, úgy rémlik, tavaly is ezt mondtam...)

Amióta itt élünk kint, a "ma sokáig alszom" áttolódott egy egész másik idősíkra. A korai kelés az 5 órát jelenti, a késői pedig a fé8-at. Legkésőbb 7 órakor magamtól ébredek, a fél8 azt jelenti, hogy kb. fél órán keresztül agonizálok, hogy nem kelek még fel, tovább akarok aludni, de persze nem sikerül. Ilyenkor aztán magamra kapom a köntösöm, vagy a láthatatlanná tevő köpenyem takarómat, és 3 perc alatt begyújtom a kis kályhát a szobában. További 2 percbe telik, amíg összerakom a kotyogóst, és felteszem a kályhára főni. Olyan kis kedves szarvasi kotyogósunk van,  porcelán kancsó hozzá, nagyon szeretem.
Amíg a kályha felmelegszik, és lefő a kávé, visszabújok, és ha "késő" van, akkor már odakint szépen dereng az idő, az éhes madarak is megérkeznek az etetőre. Bámulom a falon lebbenő árnyékukat - az etető csak a konyhából látható kényelmesen. Milyen szerencse, különben sose kelnék fel az ágyból. Ha kikómáztam magam a surranó árnyak láttán, kávékortyolás közben átpörgetem a telefonom, jó reggelt kívánok Ladónak, Kölyöknek, unokahugiknak, esetleg vicces mémeket küldözgetek szerteszét. Ezután Buksi következik - különleges érzéke van ahhoz, hogy mikor ürül ki a kávésbögre, mikor lehet csóválva nyújtózkodni, és szemkontaktus elmélyítésével jelezni, hogy esetleg kimehetnénk.

Felkapok valamit, bakancsba bújok, felkarolom a fahordó kosarakat, és elkezdjük a körutat.

Buksival minden reggel körbejárjuk a területet. Mindent alaposan megszimatol, frissíti a jelölést, az új vakondtúrásokba beleszimatol. Igazi házmesterként viselkedik. Az elmúlt időszakban sokat aggódtam miatta. Tavaly pl. egyáltalán nem labdáztunk, mert már idősödik, és a porcai annyira kikoptak, hogy a fele évet átsántította. Aztán kapott egy három hónapos kúrát, ami úgy-ahogy helyrehozta, de még költözés előtt minden reggel azt figyeltem, mennyire terheli a lábát, mennyire sántít. 

Na, hát nem tudom, hogy az, hogy nem jár betonon, vagy az, hogy egyáltalán nem lépcsőzik, vagy ilyen csodaszer volt amit kapott, de tény, hogy az elmúlt egy hónapban semennyit sem sántít. Egészen megfiatalodott, el sem tudom mondani, mennyire örülök  neki, hogy ilyen boldog, kiegyensúlyozott és egészséges. 

Azért a labdázást én már nem erőltetném. 

Séta után fát viszünk be. A házzal együtt nagyon sok régiséget kaptunk. Szekeret, taligát, fa ládákat, és szép fonott kosarakat, amik nagyon jól mutatnak a szobában is. Buksi annyira jó fej volt ma reggel, hogy egy kép erejéig rá tudtam venni, hogy ugorjon be a taligába. Ezzel hordjuk fel a bejáratig a nagyobb fákat, amikkel a kemencét fűtjük. Ne tudjátok meg, úgy nyikorog, hogy a faluban a kutyák vonítani kezdenek tőle. Biztosan a falusiak is élvezik a közös koncertet...

A  fahordás után tüzet rakok a kemencében és a mellette levő sparheltben is. Azon pirítom* a kenyeret serpenyőben a reggelihez. És reggeli közben lesem ezeket a szépségeket. Mondjuk ez nem mai kép, és eléggé megszenvedtem érte. Majdnem fél órát posztoltam mozdulatlanul a padlásra vezető lépcsőn, hogy a madarak ne vegyenek észre. Kis Fricike.

Mindent összevetve, a rossz hírek ellenére is elég jó napunk volt Buksival. Ladó hiányzik ilyenkor, hét közben, de nem tudom, valahogy azt a rettenetesen nyomasztó magányt is teljesen kinőttem. Néhány éve még annyira bántott, ha egyedül kellett lennem, most meg... öregszem biztos.

*Van kenyérpirító, melegszendvicssütő, vízforraló is. De nem visz rá a lélek, hogy ennyi -kvázi ingyen - energia mellett elektromos áramot használjak. A melegszendvics rácson, a sparhelt mögötti sütőben valami mennyei!

Az én családom

... szennyese következik.

Még a végén az a vád ér, hogy csak más család szennyesét teregetem ki.

Ez úgy jutott most eszembe, hogy nem régiben kaptam egy hírt, hogy valakit, aki fontos nekem, meglátogatott a gyámhatóság.

A dolog engem nem ért teljesen váratlanul, de hát nyilván, akit még soha nem látogatott meg a gyámhatóság, az eléggé meg tud lepődni, hogy esetleg épp akkor látogatnak hozzá az ilyen fajta hatóságok, miközben ő baltával békésen szeleteli otthon a családot gyújtóst.

Ifjúkoromban - túlzás nélkül állíthatom, hogy - én voltam az ország egyik legszemtelenebb, legnagypofájúbb kamaszlánya. Nem hatott rám sem ész érv, sem fenyegetés, érzelmi zsarolás, vagy fizikai bántalmazás. Annyira megedzett a gyerekkorom, hogy kamaszként nem volt semmi, ami megállíthatott volna. 

A sztorihoz hozzátartozik, hogy bigott vallásos családban nevelődtem, hamarabb tudtam Jézus keresztre feszítéséről, mint arról, hogy létezik a Mikulás. Ennek fényében minden, ami örömet okozott, az üldözendő volt. Ha valaminek örülni mertem, azonnal szégyellnem kellett magam, mert ó én bűnös lélek, értem meghalt Jézus, hogy merek én ezek után puszta földi örömöket megélni? Mondhatjuk, hogy keresztény vallás, mert végtére is a Bibliából táplálja önmagát, de amúgy nem, nem a Hit Gyülekezete, vagy Jehova Tanúi, vagy ilyesmi. Nem nevezem meg, ha megbocsátotok, mert én annál sokkal jobb keresztény vagyok, hogy szemükre hányjam vakbuzgóságukban elkövetett gonoszságaikat. (höhöhö)

A lényeg az, hogy ilyen érzelmi közegben mindennaposak voltak a testi fenyítések, nekem egy pofon, mondhatni desszert volt a reggeli mellé, a törött fakanál az simán elment fő étkezésnek, és vacsorára, ha szerencsém volt, akkor csak vessző jutott, ha nem volt szerencsém, akkor biciklibelső, vagy bármi, amivel oda lehet csapni. Természetesen, egy idő után az én "viselkedési zavaraim" - mint olyanok - már arra mentek ki, hogy kiérdemeljem a verést, ne csak azért kapjak ki, mert létezem. A verésnek legyen valami oka, legyen értelme a fenyítésnek. Igazságtalannak tartottam például olyasmiért kikapni, hogy elejtettem egy kölyöksünt, amiért az megszúrta a kezem, vagy teszem azt könyékkel lesodortam az asztalról egy vázát. Igazságosnak tartottam, ha igazi disznóságért kaptam: törött ablak, amit zöld dióval dobtam be, vagy azt, hogy bicskával belevéstem a bátyám* monogramját a vadonatúj könyvespolcba. 

Kamaszkoromra annyira elfajultak a dolgok, hogy igazából egy-egy combrúgást én már meg se éreztem, az iskolában az osztálytársaim meg teljesen természetesnek vették, hogy tele vagyok lila foltokkal, hiszen veszettül vad voltam, fiúkkal fociztam, estem keltem, tulajdonképpen az lett volna furcsa nekik, ha nincsenek kék és zöld foltjaim.

Mindehhez a képhez társítsatok hozzá egy alacsony, vékony kislányt, aki csupa ín és izom. 

Az igazi szenvedés akkor kezdődött, amikor elkezdett nőni a mellem. A bátyám nem mulasztott el minden nap emlékeztetni arra, hogy azok "csöcsök", és amikor lehetett, ököllel belevágott a mellkasomba. Nekem azért nem volt vicces az Üvegtigrist végignézni, mert az a film nem paródia. A faluban, a családomon kívül az volt a normális, ahogyan az Üvegtigris férfiait látjátok. A bátyámnak az lett a minta, be akart illeszkedni, nem akart apám fia lenni. Megértem őt is. Ez is egy módszer volt neki a túlélésre. Ha valamiért hálás vagyok a szüleimnek, akkor az az, hogy nálunk nem volt alpári a stíl. Nem volt kontrollálatlan bazmegezés, és társaik. Volt üvöltözés, de a bigott vallásosság szerencsére kiterjedt a szexualitásra is. De amúgy ez is megérne egy külön posztot. Visszakanyarodom.

Az én pokoltüzem akkor égett ki, amikor egy nyári napon - még nem voltam 16 - a szigorú szülői felügyelettel szembeszállva, a nyári szünet szabadságától megrészegülve este negyed tizenegykor mentem haza a játszótérről, és másnap apám rajtam vezette le az öklével és a térdével az addig felgyülemlett frusztrációit. 

A kórház hivatalból értesítette a gyámügyet, majd némi vérvétel, infúzió, két hét lábadozás és minimális jogi huzavona után végül utamra bocsátottak. Többféle opció volt. Az első mindjárt az, hogy apám bedobta a "kezelhetetlen személyiségzavar" kifejezést, javasolta, hogy dugjanak elmegyogyóba. Szerencsére azért voltak ott orvosok is. Aztán felmerült, hogy "védelem alá" helyeznek, ami szép lett volna, ha teszem azt állami gondozásba kerülök, csakhogy "első" eset, jogilag már fiatalkorúnak számítottam és még éltek a nagyszüleim, átmenetileg benne volt a pakliban, hogy ott lakhatom. Nem volt távolságtartás, nem volt semmi, a törvények le se szartak, mint fiatalkorú tehettem volna feljelentést - de kérdem én, tegye fel a kezét az 15 éves gyerek, aki önszántából, a saját apja ellen akar bíróságra járni? 

Azt a nyarat bibliatáborban dolgoztam végig, konyhásként, kerestem egy kis pénzt, aztán kollégiumba költöztem, és ennyi. Lett egy barátnőm a valláson belül, akivel azon a nyáron, a konyhán ismerkedtem meg, ő egyetemista volt már, hétvégente nála voltam, mosta a ruháim, főzött rám, filmeket mutatott, Művészetek Palotájába vitt, kórusba jártunk énekelni, és álmodoztunk sokat, hogy milyen lesz majd, ha mi vesszük majd kézbe a sorsunkat.

Amiért írom most ezt a posztot, az nem az, hogy részvétet csikarjak ki belőletek, vagy bármi lázongást, ne adj isten, lincselést szervezzek itt az apám ellen. 

Azért írom most ezt a posztot, mert szeretném, ha valahol nyoma lenne annak, hogy 15 évvel ezelőtt a gyámhatóság mennyire a béka segge alatt volt.  

A gyámügyes nő, akit hozzám kirendeltek, egy nyugalmazott iskolaigazgató felesége, szintén nyugalmazott általános iskolai tanítónő volt, korosztályban a lehető legtávolabb állt tőlem. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Szakmája csúcsán lehetett, úgy gondolom, hogy azt hitte, egy olyan lélek, akit csecsemő korától gyötörtek, őszintén, összeszedetten és átfogóan válaszol majd a kérdésére, hogy olyan képet kap majd tőlem a családunkról, ami alapján tisztán eldöntheti, hogy nem vagyok már veszélyben, nyugodtan találkozhatom az apámmal.

Mielőtt kérdeznétek, hogy anyám ezalatt hol volt, elárulom: példát mutatott nekem abban, hogy ha felnőtt leszek, és ki kell állni a társam mellett, akkor hogyan kell kiállni. Vagy inkább lelkiismereti vívódásai voltak, amiért korábban megcsalta apámat, aki nagy keresztény módjára megbocsátott neki, és ennek fejében nem mert, vagy akart szembeszállni az ő akaratával. Nekem az első verzió jobban tetszik, de íme a példa arra, hogyan lehet egy igazságot kétféleképpen értelmezni.

Egy dolog azonban igaz: apám soha többé nem emelte rám a kezét. De ez nem a gyámügynek köszönhető, nem is annak, hogy vannak törvények amik védik a gyerekeket, hanem annak, hogy én ettől az atrocitástól szárnyakat növesztettem, és úgy elrepültem otthonról, hogy azt sem mondtam fapapucs.

Ha lenne hatalmam, ha tudnám, mit kellene tennem azért, hogy más gyerekkel ez ne fordulhasson elő, én megtenném. Bármit megtennék azért, hogy gyerekek és kamaszok nyugalomban és békében töltsék el azt a pár évet, amíg igazán nyitott szívvel állnak a világhoz.

Ugyanakkor úgy érzem, nem cserélném el a sorsomat senkivel. És nem csak azért, mert itt és most mennyire jó, vagy azért, hogy másnak ezt ne kelljen átélnie, hanem azért, mert erről én ilyen könnyen tudok most írni. A kezdeti 25 nehéz évre úgy tekintek, mint soha-ki-nem-fogyó ihletforrásra, ha valaha regényre vetemednék, mindig lenne honnan meríteni konfliktust. Amíg ezt elmeséltem, nem sírtam közben, nem vagyok dühös, a vérnyomásom valamivel alacsonyabb is, mint szokott lenni, mert már álmos vagyok. 

Ezt a történetet sokszor elmeséltem már. Úgy gyógyítottam magam az évek alatt, hogy sokszor meséltem, sokféle embernek, belül sokféle érzéssel. Most először mesélem el úgy, hogy nem érzek fájdalmat, vagy dühöt.

Azt érzem, hogy 15 évvel később túl vagyok ezen.

Hogy ennyi évvel később én erőt merítek abból, hogy én már megvívtam a magam csatáit, én már eleget voltam erős és bátor, vadóc harcos. 

Nemrég a német tanárnőm tett egy megjegyzést arra, hogy én, amikor német órán a családomról írok, miért nem a szüleimről beszélek, miért Ladóról, a gyerekeiről, és az unokahúgairól, vagy a kutyánkról írok. Csak annyit mondtam, hogy én nem jártam a szüleinél öt éve. Nagyon csúnyán reagált, érezhető volt, hogy engem tart hálátlan dögnek, amiért ennyire elhanyagolom őket. Nekem pedig sem moccant meg a vérnyomásom, nem vágtam pofákat és nem próbáltam meg a szemébe ordítani az igazságot. Az az idő elmúlt. 

Most az egyszer, utoljára elmeséltem a történetemet. 

Mivel személy szerint nem tehetek semmit a hasonló sorsú gyermekekért és kamaszokért, én csak azt kívánom, hogy sikerüljön nekik meggyógyítani önmagukat. Hogy olvassanak sok Fekete Istvánt, Rejtő Jenőt és Jókai Mórt, Charles Dickenst, meg persze Vavyan Fablet és J.K.Rowlingot (és még sorolhatnám, kiket), és vegyenek onnan családi példát. Szakítsanak a saját szüleik által közvetített hibás mintával, és merjenek megálmodni maguknak egy olyan életet, amilyet mindig is szerettek volna.

Azoknak is ugyanezt kívánom, akiknek nem volt bántalmazott gyerekkoruk.

Ha tudod mit akarsz, sokkal könnyebben éred el, mintha csak azt tudod, mit nem akarsz. Ez később még fontos lehet.

*Naná, hogy a bátyámét. Ha nem bukok le akkor frissiben, biztosan őt vették volna elő. Ez is bevett gyakorlat volt, hogy azért követjük el az adott csínyt, hogy a másikat bajba sodorjuk. Kifogyhatatlan történeteim vannak abból az időből. 

Napóleon

Nem gondoltam volna, hogy valaha is írok erről az emberről bejegyzést, de hát eljött az ideje. Megfogadtam, hogy nem fogok rosszakat írni senkiről, mert egyrészt nem szép dolog, másrészt nyilván nem tudja megvédeni magát egy ilyen felületen. De azért lássuk.

Ladónak két bátyja van. Egy kedves, és egy kevésbé kedves. A kedvesről már meséltem, majd még fogok is szerintem, de elvileg előfordulhat olyan véletlen, hogy olvassa, amit itt zagyválok, szóval azért megpróbálok óvatosan fogalmazni - bármennyire is nehezemre esik.

Szóval van, a kevésbé kedves báty, akit én amúgy csak Napóleonként becézek a háta mögött, szerintem részemről ez egy elég kedves gesztus, tekintetbe véve, hogy ennél sokkal rondábbakat is tudok kitalálni, ha valaki okot ad rá. Ismerkedésünk hajnalán Ladó ódákat zengett Napóleon bátyjáról, odáig meg vissza volt tőle, csak róla mesélt, Ákosról szinte semmit sem. Aztán eljött a pillanat, hogy megismerjem a rokonságot, és hát nekem annyira, de annyira más jött le, hogy azt gondoltam, biztosan az én készülékemben van a hiba.

Történt mindez kb 5 évvel ezelőtt, egy napsütéses tavaszi napon, hogy futóversenyre készülődtek, és Ladó ezt a napot választotta ki arra, hogy bemutasson mindenkinek aki számít*. Egy parkolóban találkoztunk, tele volt minden barátokkal, és rokonnal, testvér, sógornő, unokahugik szép számmal. Mint a cirkuszban, felvonultak szépen, fess futószerkókban, mindenki kedves volt, bemutatkozott, kezet fogtak, puszit adtak, ahogy azt ilyen helyzetben szokás. Egyetlen ember kivételével.

Ő volt Napóleon.

Kétszer kellett bemutatni, de miután másodjára is levegőnek nézett, Ákos akkori felesége kapcsolt, hogy itt valami nem stimmel, félrehívott, hogy megkérjen rá, hogy vigyem be a lányait a közeli fürdőbe, amíg a futóverseny van. A lányok akkor voltak 11-12 évesek, azonnal nyitottak felém, örültek nekem, meg az egész helyzetnek, izgatottan várták, hogy menjünk be pancsolni, mert az unokatestvéreik már javában bent játszottak. Szárnyaim alá vettem őket, és bementünk.
Ott a lányok megmutatták a másik sógornőm, aki az anyukájával kávézgatott, és minden bemutatkozási igyekezetem ellenére rám sem bagózott. A gyerekek annyira örültek egymás társaságának, hogy én végül egyedül áztattam a hab testemet, mélyen magamba szállva, hogy mi lehet velem a baj. Mélyen magamba szállva arra a következtetésre jutottam, hogy semmi, ezeknek több idő kell, hogy megismerjenek, megszokjanak, mint a többieknek - hát na bumm, az élet nem áll meg.

Aztán a kapcsolatunk úgy mélyült el változott, hogy Ákosnak volt egy nagyszabású szülinapja abban az évben, szép kerek szám, és akkor ott Napóleon belémkóstolt, majd közölte, hogy társadalmi konvenciók következtében ne várjam el, hogy ebben a családban mindenki olyan kitörő örömmel befogad egyik napról a másikra, mint ahogyan Ákos teszi. Tudomásul vettem amit mondott, ezzel az érzéssel zártuk azt az évet, majd a következőt, és az azutánit is. Igaz, hogy a gyerekei valamilyen véletlen folytán ugyanolyan kitartóan és örömmel ragaszkodnak hozzám, mint Ákos gyerekei, de ők ketten a feleségével hideg tartózkodásba merültek az évek folyamán.

Nekem ez jó volt, sokszor gondolom, hogy nekem a felnőttek világában amúgy sincs semmi keresnivalóm, én megtalálom a hangot a kamaszokkal, meghallgatom örömüket, bánatukat, megölelem őket, amikor kell, sírok amikor sírnak, és nevetek, amikor nevetnek. Nincs igazából szükségem arra, hogy felnőttek között bohóckodjak. Az őszinteségre igényt tartó gyerekek között sokkal jobb minden.

Na, aztán szerintem az öreg Kaporszakállú úgy gondolta odafent, hogy túl sok kényelem jutott nekem mostanában, úgyhogy szépen felkavarta az állóvizet. Ákoséknál családilag áll a bál, a gyerekei kétnaponta felhívnak/írnak valamit, ami eléggé próbára teszi az idegrendszerem, próbálok mindenkinek jókat mondani, segíteni, támogatni őket, kit-kit vérmérséklete szerint. Erre a helyzetre jött nekem a cseresznye a koktélban, hogy azt mondja, hogy Napóleon ismét hajlandóságot mutat arra, hogy az öccsével felvegye a kapcsolatot.

És ennek örülni kell.

Punktum.

Bennem meg vitatkozik a Bölcsöregindián énem, és az Egositapicsa énem, valahogy így:

EP: Ezt mégis hogy? Most akkor felejtsük el, hogy évekig milyenek voltak, és boruljunk egymás kebelére?
BÖI: Igen. Ladó öröme, a mi örömünk. Napóleon nem rossz ember, azért viselkedett így, mert aggódott az öccséért. Azt gondolta, mi is olyanok leszünk, mint az előző kurva.
EP: de... de... deee..... deeee miii?
BÖI: Igen..
EP: ....de...
BÖI: Mondom IGEN!


Ennyi.

Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Lesz e egyáltalán valami.



*Ebből a mindenkiből annyi számítás maradt, hogy kb csak Ákossal tartjuk a kapcsolatot az egész csapatból. Aki válik, az mindenkitől válik. 

Új hobbim van

Madarakat etetek.

A legnagyobb változás amióta eltűntem a blogról az, hogy elköltöztünk. Annyira vidékre, hogy már hívhatjuk akár tanyának is.

Nagyon megtaláltam magam az új otthonunkban, annak ellenére, hogy legalább ötször annyi dolgom van, és fele annyit sikerül aludnom, mint a gombnyomásra működő pelletkandallóval felszerelt pici lakásunkban.

Így lett az új hobbim is.

Kiülök a konyhába olvasni, és direkt úgy ülök az asztalhoz, hogy lássam a madáretetőt. Aztán azon veszem észre magam, hogy elröppent egy óra, és egy oldalt sem olvastam, mert azt bámulom, hogy hányféle madár van, mennyit ismerek fel belőlük, és vajon, az adott fajtából hány egyed eszik nálunk, melyik lehet az, akit már többször láttam.

Nagyon falánk* népség egyébként, kék és szén cinke, vörösbegy, rozsdafarkú, harkály és zöld küllő, és még ki tudja, kik, akiket nem ismerek. Két helyen is etetem őket, mert az apróbbak sokkal bátrabbak, de a harkály például annyira félénk, hogy ha meglát, hanyatt-csőrnek elmenekül, így nekik a háztól messzebb tettem ki ennivalót. 

Nagyon féltem ettől a költözéstől, a sok feladattól, lemondásoktól, ehhez képest egy pillanat alatt hozzá szoktam.

Ameddig a szem ellát, az mind az új otthonunk. Buksival minden reggel körbejárjuk a vidéket, egy hónapja nem használunk pórázt a reggeli sétánkhoz, mert itthon vagyunk. Néha várom, hogy felriadok, és kiderül, hogy csak álmodunk.

*az, hogy falánk, nem kifejezés, egy hónap alatt elfogyott 5 kg napraforgómag, cinkegolyók számtalan mennyiségben, és egyéb madáreleségből is szépen apad - mondjuk, a kedvencük a napraforgómag, talán ezért is fogy annyira. De hát elképesztően édesek, nem tudok betellni velük. 

Írnék

Olyan sok dolgot szeretnék mesélni, annyira zajlik ez a gyönyörű sunyi alattomosan csodaszép élet, hogy végül most mégsem mesélek, mert szerintem nem jár már itt a madár sem. 

Egy Ady verset akartam idehozni, de róla eszembe jutott egy idős közgazdász Úr, Kopátsy Sándor, akiről egészen az emelt szintű közgazdasági érettségimre való felkészülés alatt - megjegyzem, okkal - nem beszélt egyetlen tanárom sem. Az sors tündéri fintora, hogy Kopátsy Sándorról egy neves irodalomtörtémésztől hallottam először, ami számomra bizonyítja azt a tényt, hogy eltévesztettem a pályámat: irodalomból ötösre, míg közgazdaságtanból csak négyesre sikerült leérettségiznem.  Amúgy, soha, sehol nem kérdezte még senki*, hogy hogy sikerült az érettségim.

Egyébként csak ezt akartam itthagyni:

"Ha egy nép sötétben él, ne zászlót vigyél előtte, hanem lámpát."

Köszönöm a figyelmet.

*Tudom, hogy fura, de ebbe a senkibe a szüleim is beletartoznak. Szeretnék egy elmélkedős posztot írni a szüleimről is, de még nem értem meg rá.