Írás helyett

 Még ágyban szürcsölgettük a kávénkat Ladóval, amikor véletlenül szembe jött ez a videó. Olyan pontosan fogalmazzák meg az érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat, ahogy mi nem tudjuk megtenni.

2020-ban annyira rendellenes magatartás boldognak lenni, hogy eljutottam odáig, hogy én kérek elnézést, amiért nem szorongok eleget. De az van, hogy a madárkák visszatértek az etetőbe, Buksi egészséges, Ladóval összhangban vagyunk. Felcserepeztük a muskátlikat, tettünk helyettük az ablakokba árvácskákat, elültettük a vörös és a fokhagymát, a kemence ontja a meleget. Én ennél többet nem kérnék az élettől. 

Gesztenye

 Gyerekkoromban, ha valaki azt mondta "gesztenye", akkor a tesómmal összevillant a szemünk és nagyjából az volt az egyetlen pillanat, amikor tudtam, mire gondol.

A mai napig előttem vannak gyerekkorom gesztenyeháborúi. Térképeket rajzoltunk, többet is: olyat, ami valóban mutatta, hol van elrejtve az összegyűjtött vadgesztenye, és olyanokat, amiken kamu helyszínek voltak berajzolva az ellenség megtévesztésére.  Az ellenség természetesen a faluban összeverődött másik gyerekcsapat volt. Voltak kémek és árulók, volt tényleges háború, amikor alaposan megdobáltuk egymást, és egyszer, amikor én lettem a kém, elloptam mindkét csapat gesztenyéjét, és eldugtam a nagyapámék füstölőjében. Nagyjából 8-10 kg vadgesztenye volt, tettemet máig nem bocsátotta meg senki. A falunkban volt egy utca, amit Gesztenye sor-nak hívtak, és amikor nyolcadikból elballagtam, az iskolaudvar hatalmas gesztenyefáit sirattam legjobban. Számomra a gesztenye azt a gyönyörű, barna fényű, kesernyés illatú csodabogyót jelenti, amit az ember zsebrevág és a zsebében simogatja, mint egy apró jószágot.

Már nagykamasz voltam, amikor először találkoztam a gesztenyével, amit az utcán árulnak forrón, illatosan. Nem kötött hozzá gyerekkori emlék, örültem, hogy van ilyen fajta gesztenye is, összeraktam (marhalassan), hogy ebből készül a gesztenyepüré, de sosem lett rajongás számomra.

Eddig. 

Mert most meg az van, hogy itt a hegyen dugig van gesztenyefákkal az erdő, 40 (vagy még több) éves fák szórják a gesztenyét mindenhol és a falubeliek úgy vannak ezzel az áldással, mint a csipkebogyóval: jó, jó, csak ne kelljen lehajolni érte. Szedjen a városi turista, meg aki akar, de őket hagyják békén. Aki itt nőtt fel, annak már a fülén jön ki, de nekem, aki sosem látott még tisztességes szelídgesztenyefát, minden egyes fa egyet jelent a kánaánnal.

Az első sütéskor annyira boldog voltam, hogy a taknyos undorító idő ellenére teletöntem a zsebeimet a még forró gesztenyével, lábamhoz csaptam a Buksit és csakazértis kirándultunk egyet az őszi erdőben.

Amióta pedig az idő még taknyosabbra, még sötétszürkébbre fordult, egyfolytában előveszem ezt az elsősütés-élményemet és úgy forgatom az emléket a fejemben, mint a forró sültgesztenyét a zsebemben.

Búbánatos fszkivan

A kolléganőmnek ellobbant a szélben a mécsese*, és én vagyok az egyetlen, akit még elér, ezért folyamatos verbális gyomorrúgásokkal jutalmaz. 

Nem szoktam panaszkodni, a munkahelyemről meg egyáltalán nem szoktam írni amióta eljöttem a cirkuszból, de időnként visszasírom a napi 20 hülyét, ezért az egyért cserébe. Mert az van, hogy tulajdonképpen a kolléganőm nem hülye, nagyon okos, tisztelem is az eszéért és szorgalmáért, de olyan mélységes rosszindulat és gyűlölet van benne, amivel nem tudok azonosulni, és időnként szó szerint úgy érzem, hogy undorító, fojtogató keserű gáz lepi el az irodát tőle. Már reggel úgy jön be, ha nem talál közeli parkolóhelyet, hogy mindent baszkod: ajtót, ablakot, széket, tollat. Aztán ahogy jobban belelendül, én következem a sorban. Hétfőn azzal fogadott, hogy eltűnt x összeg, amit ő a saját pénztárcájából adott oda a főnöknek, és nyomatékosan felszólított, hogy jobban figyeljek oda a pénzre - amit egyébként ő kezel.

Egy órával később előkerült a keresett összeg, bent volt a fiókjában, csak mellétette a kasszának. Igazából nem vártam, hogy bocsánatot kérjen, de azt, hogy a dühösmókus stílusán változtasson, bizony, elvárnám. Elképesztő gyűlölettel tud fröcsögni mindenről és mindenkiről. Negyven fölött jár, sosem volt senkije, utálja az állatokat (szőrösek, fujj!), és napjában ötször elmondja, hogy nem érti, hogy tudok együtt élni Ladóval, ő egyáltalán nem tudna alkalmazkodni senkihez. Örülök, hogy ezt így tudja magáról, szerintem ez jó önismereti pont, de nem lehetne, hogy ezzel párhuzamosan ne tegyen megjegyzéseket rám, aki máshogy él? A főnökünk hetente egyszer jön az irodába, olyankor a kolléganőm megtalálja a módját, hogy megalázzon előtte, vagy legalább beszóljon valamit. Ha hibázom valamiben, akkor hónapokkal később is úgy emlegeti fel, mintha rendszeresen elrontanám azt a dolgot. 

És most, hogy a Főnök szeptemberben kitalálta, hogy én is vezessem az online naptárba, hogy melyik ügyfelek jönnek hozzám, mintha fokozódott volna a gyűlölete. Nagyon nehezen jöttem rá, hogy azért van ez, mert ő kap jutalékot a munkája után, én viszont (mint részmunkaidős, leggyengébb láncszem) - nem kapok. A Főnök pedig ezzel szépen megússza, hogy azoknak az ügyfeleknek a jutalékát kifizesse, akikkel én foglalkozom. Természetesen, amikor ez leesett, megpróbáltam megbeszélni vele, hogy tudok erről a dologról, és szándékosan elkummantottam a naptáramból néhány ügyfelet, hátha megenyhül az irányomba, de azt hiszem, hiba volt. Mintha ezzel is még több okot adnék rá, hogy utáljon. Az irodában hetek óta elviselhetetlen a légkör. 

Vittem be almalevet a munkahelyre, hogy igyon belőle nyugodtan, de még mielőtt megkóstolta volna, már megjegyzést tett rá, hogy felkészült rá, hogy nem lesz olyan finom, mint a Sió, hiszen ez nem lé almából préselődött. Később azért megállapította, hogy nem rossz. Én nagyon naív ember vagyok, nagyon igyekszem hinni abban, hogy ha valakivel sorozatosan jót teszel, akkor az majd jót fog szülni egy idő után, de az az igazság, hogy elfáradtam. Olyanná vált, mint a köröm alá futott szálka.

*Kispál és a borz - Zsákmányállat

Gyertyaláng

A szaglásom rendszeres ellenőrzésére* esténként mécsest gyújtok, fahéj illóolajat csepegtetek a párologtatóba, mandarint falatozom és nagyon élvezem, hogy korán sötétedik, mert hamar ágybabújhatok olvasni.

Ezt is megértük.

Az őszi szünetben itt járt Blanka, nagyokat tekeregtünk az erdőben, szombaton pedig Ladóval kivittük a kerti asztalt a telek közepére, ott reggeliztünk és ott is ebédeltünk. Blanka meg is jegyezte, hogy nem tudja, hogy tudunk így élni, elviselhetetlen ez a panoráma. Igaza is van.

Miután elment, Ladóval szedtünk egy csokor krizantémot (így kell ezt ragozni?), és kisétáltunk a temetőbe. Egyikünk sem kifejezetten vallásos, ráadásul, mivel gyüttmentek vagyunk, nincs is élő halott rokonunk  a közelben, kicsit furcsa volt, hogy mentünk. Ilonka néni krizantémjai kinyíltak a kertben, mindig friss csokrot tudok tenni az asztalra belőlük, így aztán arra gondoltunk, hogy kellene vinni a néninek belőle. Egészen este volt már, amikor elindultunk, nem akartuk a falunak mutogatni magunkat, nem miattuk mentünk - de itt ugye, mindenki szeret nagyon figyelni. Akkor kelt fel a hold, amikor kiértünk a falu feletti tisztásra, a tájat a holdfény, a falut az utcai lámpák ragyogták be, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy népmese hőse lennék, egy varázslattal teli világban. A temetőben ez a mágikus hangulat a gyertyák fényétől, a temetőbe látogató néhány falusi alakjától csak fokozódott, Ilonka néni sírját pedig percek alatt megtaláltuk, noha azelőtt soha nem jártunk ott. A férjével közös sírjuk van, aki már '90-ben meghalt. Ilonka néni 28 évet élt a férje halála után a varázserdőben. Az én életemre vetítve ez olyan, hogy egy éves voltam, amikor Ilonka néni egyedül maradt, és 29 amikor a mostani házunk lakatlanná vált. Akkor már írtam ezt a blogot, és fogalmam sem volt arról, hogy két év múlva ott állok majd egy idegen néni sírja felett és arra gondolok, hogy milyen kiszámíthatatlan és ködös a jövő. Nem vagyunk se népmese, se regényhősök, nem szólnak rólunk jóslatok, csak élünk bele a világba, miközben a sorsunk észrevétlenül összefonódik olyan emberekkel, akiknek a testét épp kukacok rágcsálják a földben, a lelkükről meg semmit sem tudunk. Aztán a pillanat elszállt, bohóckodtunk egy sort a gyertyákkal - én konkrétan felgyújtottam valami műanyagot, mert nem értek a mai modern mécsesekhez. Nagyon nevettem, és tudtam, hogy Ilonka néni bírná ezt, azt mesélik róla a faluban, hogy ő olyan volt, hogy mindig mindenben talált valami vicceset. Egyszer a falubeli barátnőm egy temetési misén mellette ült, azt mondta, többször szólnia kellett az öregasszonynak, hogy maradjon csendben, mert az egész padsor rázkódott a nevetéstől, olyan megjegyzéseket tett. Léna néni úgy beszélt róla nekem, hogy mindig mókázott. Hát, ha a lelke akkor éppen ott ólálkodott, volt min szórakoznia. Mondtam is, hogy majd azért biztos ami biztos, jövőre gyakorolni fogom a mécsesgyújtást.

Na, de vissza a varázserdőbe. Azt hittem (én naív), hogy a téli, tavaszi és nyári csoda után már nem érhet meglepetés az erdővel kapcsolatban. Pedig de.

A felső kép a tegnap délutáni naplemente fényében készült, az alsó pedig ma reggel. Nem telt el 24 óra a két kép között. Tegnap még élesen látszott, meddig tart az erdő, és hol kezdődik a tisztás gyönyörű zöld pázsitja, ma viszont az egész mezőt falevelek borították. Szeles reggelre ébredtünk, Buksival sétálva pedig percekig álltunk döbbenten, és figyeltük, ahogy egy-egy hullám egyben leemeli a lombot a fákról, majd apró örvénybe csavarva leteszi a fűre. Nem nagyon tudtam betelni a látvánnyal, percekig álltam ott tátott szájjal, csak később vettem észre, hogy a kutyánk ugyanezt teszi. Lehuppant a fenekére és bámulta az eget, hogyan kavarja a szél a leveleket. 

Boszorkányság.

Miután kigyönyörködtük magunkat a levélhullásban, szedtünk még almát**, szeleteltünk gyújtóst***, majd sütöttem palacsintát, mert a helyi barátnőm (akit most már nevezzünk Giginek****) bejelentkezett, hogy régen beszéltünk, beugrana kávézni.

Be is ugrott, aminek aztán az lett a vége, hogy egy órával később a nővérével (és Buksival) kosarakat lóbálva jártuk az erdőt gomba után. Találtunk néhány kiló vargányát, aminek nagy része mostanra már a kemence tetején szárad, másik része pedig a hűtőben várja, hogy holnap rántott gombává változzon.

*Nem mintha félnék a vírustól, ha épp elpusztulnék, most boldogan halnék meg, de azért elég jó ilyesmivel ellenőrzés alatt tartani magam. Ugyanakkor megértek mindenkit, aki fél, mert ez nem egy barátságos helyzet, és természetesen az előző mondatommal nem azt akartam sugallni, hogy vírustagadó lennék.

**Minél jobban őszül az idő, annál keményebb az alma, és annál kevésbé árt neki, ha lepottyan a fáról. Ez friss tudás, nem tankönyvi, tehát ne vegyétek készpénznek, egyszerűen ez a tapasztalatom. Így tehát a lepréselt sok kilogram (azóta már 800 felett járunk) alma után, végre elkezdtem szedegetni evési minőségű almát is.

***Azért a királyi többes, mert Buksi természetesen mindenben segít, ha almát kell szedni, ő is szedegeti (a pocakjába), ha gyújtóst kell szeletelni, nos... ő is szeleteli, a maga módján.

****Gigi születése óta itt él, a szülei és nagyszülei is itt éltek. Beszéli a helyiek ősi nyelvét, ami nem hivatalos, tehát a világon csak a környező pár faluban értik. A férje korán meghalt, amikor a gyermekeik még csak 11 évesek voltak. Érthetetlen módon Gigi ragaszkodik hozzám, kikéri a véleményem az életével kapcsolatban (pedig jóval idősebb nálam). Gigi olyan barátnő, aki a kapcsot jelenti köztem és egy majdnem teljesen eltűnt nép között. Fontos nekem, nem is értem, miért nem neveztem el már őt korábban.