Kezemben

Elképesztő mennyiségű átgyurmázott stressz van a mögöttem lévő egy hónapban. Újra le kellett szoknom a hírek olvasásáról, mert úgy tűnt, hogy nincs saját problémám, ezért magamra vettem ország-világ gondját. Amikor ezt viszonylag sikerrel zártam, csináltam magamnak gondot eleget, így most igyekszem megbirkózni a kudarccal, ami az elmúlt évek alatt eléggé elkerült. Értem ezalatt a munkahelyváltást, ami nem feltétlenül azt hozta, amire számítottam, de még így is bőven szerencsésnek érzem magam, hogy olyan támogató hátterem van, mint Ladó, aki szerint addig érdemes ezt csinálnom, amíg az otthoni dolgainkra nincs hatással. Nyilván más lenne a helyzet, ha anyagi gondjaink lennének, de így nem érdemes magamra erőltetni olyasmit, ami a saját békénkbe beleszól. 

Miután ezt tisztáztuk, eléggé zen állapotba kerültem a hétvégén, mint aki megvilágosodott. Ettől hirtelen már nem is tűnik akkora tehernek elviselni ezt a váltást, könnyűvé vált az egész nyomasztó szarkupac, kicsit olyan érzésem támadt, mintha megint csak általam generálódna a probléma. Mintha minden csak annyi lenne, ahogy reagálok rá, tehát összesen annyi dolgom van, hogy eldöntsem, hogyan reagálok. Olyan könnyűnek hangzik, nem igaz? 

Dolgozom rajta, hogy így legyen, szeretnék újra olyan lenni, amilyennek szeretem magam. Ezen felbuzdulva végiglapoztam a galériám és rájöttem, hogy egy csomó olyan fotóm van, ahol csak arról, hogy a kezemben tartok valamit. Meg is osztom veletek ezt a sorozatot. 

Őzláb - végre van mindenféle gomba. Nekem továbbra is ez a kedvencem rántva.

Szeptember 1. kora reggel. Ekkor még a szomszédba jártam állatokat etetni. 

Csilik első adagja. Azóta már füzérben száradnak. Jövőre valószínűleg nem fogok ültetni, mert olyan sok lett, hogy évek alatt sem fog elfogyni. 

Ő múlt héten nem akart elszállni az autóm elől. Kiszállta, hogy megnézzem, hogy mi baja van, és ő megengedte, hogy felvegyem. Átnéztem alaposan, valószínűleg macska kaphatta el, de nem tűnt komolyan sérültnek, inkább csak sokkos állapotban volt. Miután kicsit feloldódott, kiültettem a kezemre. Néhány percig ott ült, aztán könnyedén átrepült az egyik bokorra. Jó érzés volt, ahogy szabadon ellibbent, még jobb érzés volt látni, hogy szépen repül. 

Az első munkahetemen eléggé megbetegedtem. Csekkoltam, hogy nem kovid. 

Utolsó ubik egyike. 

De jó, dió! Az idei az első év, hogy terem dió, eddig minden évben elfagyott. Talán tavaly találtam 2 szemet, amit aztán egy leleményes mókus el is lopott. Most viszont osztozunk a zsákmányon. 

"Mialatt az ég épp nagyon kék volt... "*

"... És a tavon egy vitorlást a szél éppen odébb tolt

És pont nem haragudott senkire épp' senki

Már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni…" 

/Kispál és a borz

Észervétlenül munkahelyet váltottam, ma van az első munkanapom az új helyen. Eddig nagyon jól indul: minden rendszerhez kaptam jelszót, csak magához a számítógéphez nem. Végül is én ráérek.

Nagyon sűrű napok vannak mögöttem. Az egyik szomszédomat múlt hét szerdán be kellett vinnem a kórházba, azóta én etetem az állatait. Egy kutyát, négy macskát, három tyúkot, egy kakast és két galambot. Naponta kétszer megyek, emiatt a lépésszámlálóm már reggel 8kor azt írja, hogy megtettem ötezer lépést. Micsoda előnyei vannak annak, ha az embernek messze laknak a szomszédai.

Szomszédok

A volt munkahelyemen is bedurvult a vége, szerencsére nem emberileg, csak munkamennyiségre. Le kellett zárnom az összes függőben lévő ügyemet, az újakat úgy indítani, hogy aki utánam jön, tudja folytatni. Elég sokat stresszeltem ezen a váltáson és ahogy az lenni szokott, még nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet. Az egyetlen, amit nagyon igazán jónak látok, hogy az új közel van, konkrétan a szomszéd faluban. Hosszú távon nem mindegy, hogy az ember napi 50 kilométert vezet, vagy csak 12-t. Pár hónap múlva majd kiderül, hogy mennyire volt jó ez a döntés. 

A kutyaól (és egy kis dühöngés)

 Avagy egy terménytároló láda második élete.

Persze, Ladó ötlete volt, ahogy a petúniák is. 

Május 6. / Július 26.

Az énekkarra járásom óta eléggé kiterjedt szociális életünk lett, annyira, hogy a hétvégén nálunk bulizott a fél falu. Mindenki azt mondja, "szépek a virágaid" - mire Ladó eléggé csalódott fejet vág, és csak olyankor derül fel, amikor ezzel a hangsúllyal reagálok: "A virágaink, ha nem haragszol drágám!"

Léna néninek nyári szünete van, ezért a kutyák kétharmados többséggel nála panzióznak. Az öregek minden nap ott vannak, ha Léna néni kint alszik, akkor éjjel is vele maradnak. Szerintem tudják, hogy örülök neki, hogy vigyáznak rá, és persze az sem utolsó, hogy Léna néni rajongva szereti őket.

Az egyharmados kisebbség pedig Bori. Időnként megnézi, hogy mi a helyzet a falka többi tagjával, de negyed óránál sosem marad tovább. Végtelen hűsége megható. Ő egyébként sem az a mindenkivel pajtizós típus, a nőkkel is nehezen barátkozik meg, de a férfiaktól egyenesen fél. Próbálom bátorságra tanítani, de azt hiszem, ez már a személyisége része, ezért sok változást ebbe nemigen tudok neveléssel elérni. Tulajdonképpen nem bánom, hogy nem haverkodik mindenkivel, sőt, kifejezetten jó, hogy nem olyan, mint a másik kettő, akik egy rablógyilkost is képesek volnának összepuszilgatni, de azért nem bánnám, ha nem félne ennyire, mert senkinek nem jó félelemben élni. Talán idővel kinövi.

Más.

Nem szoktam ilyet, de már nem bírom.

Nagyon elegem van. Nem akarunk szervezni egy parasztlázadást, vagy ilyesmi? Vasárnap erdőkerülőt játszottunk Ladóval, és azt láttuk, hogy elképesztő mennyiségű száraz, tűzifának való elhullott fa van az erdőkben, amit "csak" ki kellene tisztítani. Nem tarvágást csinálni, egyszerűen kiszedni a különböző okok miatt kidőlt fákat. Láttunk olyan lábon száradt akácot, amiből nekünk egy egész szezon fűtése kijönne. Elképesztőnek tartom, hogy ennyire idióták ülnek ott. Miért nem ilyen rendeletet hoz a kormány, hogy például mindenkinek kötelező legyen a saját erdeje tisztán tartás? Szedjék fel a száraz, lehullott ágakat, ad annyit az erdő, amiből bőven lehetne fűteni. Ja, hogy azzal több a munka, mert többször kell a tűzre rakni belőle, mert "aprófa"? Áh nem, egy kis többlet munka helyett pusztítsuk ki inkább a madarak élőhelyét, gratulálok! Persze, biztos megint félreérthetően fogalmazott.

Eközben Németországban azt szeretnék előírni, hogy a kertes házakban élő emberek kötelezően termeljenek zöldséget. Erre felháborodott cikkek születtek, arra hivatkozva, hogy az embereknek nincs idejük kertészkedni, mégis mit képzel a német kormány? Tévézni persze van idejük, meg videójátékozni. Akkor minek megy valaki kertes házba lakni? Azért, hogy felszórja az udvarát murvával? Tényleg ennyire nagy probléma dolgozni? Komolyan ekkora gond lemondani napi két óra fészbukkozásról, ahelyett, hogy a földet művelnék az emberek? Mert amúgy ennél többet nem fordítunk mi sem a zsebkendőnyi kertünkre, mégis terem benne minden. Nyilván tisztelet minden kivételnek, de sajnos ők vannak kevesebben.

Nem tudom, minek kellene történnie, hogy az emberek felébredjenek. Nagyon el vagyok keseredve, és sajnos már az sem vígasztal, hogy nekünk itt az erdő mélyén buborék életünk van, mert nem akarom megtudni, hogy vajon meddig tart kiirtani az erdőt, vagy államosítani az egészet "válsághelyzetre" hivatkozva?

Mondjatok valami jót.

Kis nyári képgyűjtemény

*

*Ti tudtátok, hogy a főttkukorica akkor lesz finom, puha és édes, ha a levelében fő? Ezt még anyukámtól tanultam. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy amit főzök, az mindig merő egy adta rágós, ízetlen valami, míg egyszer anyával főztem és szólt, hogy ki ne dobjam a levelét meg a szakállát, mert attól lesz finom. Ha nem tudtàtok, próbáljátok ki! 

Veszteség

 Találtam egy magára hagyott, félig kihűlt testű kölyöksünt. Megpróbáltam életben tartani. Második közös esténken már magától evett, lelapította a tüskéit és én boldog voltam. Harmadnapra elpusztult.

Olyan fájdalomként éltem meg, olyan elképesztő űrt hagyott maga után, hogy azt hittem sosem heverem ki. Voltak már veszteségeim, de semmi nem fogható ahhoz a fájdalomhoz, amiben benne van egy "történhetett volna". Egy "lehetett volna másképp".

Miközben ezt az elképesztő, végtelennek tetsző mélységet próbáltam túlélni, kivirágzott a napraforgó, kirepültek a gólyák és a fecskék és felépült az autóbeállónk. Az élet megy tovább, akkor is, ha nehezemre esik vele menni.

Kiskút, kerekeskút

 Nagyon szeretem a kutakat. 

A legtöbb mesében a kútnak misztikus szerepe, szimbolikus jelentése van, az egyik kedvenc mesémben is mohos kút szerepel (ha van időtök, hallgassátok meg, szerintem nagyon szép). A valóságban is óriási szerepe van volt a kutaknak, a régi időkben sok helyen nem is adódott más lehetősége az embereknek vízszerzésre. Mostanra eléggé kikoptak, vezetékekben jön a víz, amit tisztítanak, sokkal megbízhatóbb a közönséges csapvíz, mint bármelyik kút vize. 

Az internet szerint Vas megyében 1992-re épült ki teljesen a jelenlegi vízhálózat, ami azért lássuk be, nem volt annyira régen. A házunkban élő néni és bácsi tartott teheneket, nyulakat, disznót, csirkét, ezeket mind itatni kellett és természetesen az alapvető háztartási teendőkhöz is elengedhetetlen volt a víz, a helyi (szomszéd) távolságok miatt pedig alapvető volt, hogy minden háznál fúrtak kutat. Természetes hát, hogy nekünk is van kutunk.

Nem tudom, Ilonka néni pontosan mikor hagyta abba a tehenekkel való vesződést (a férje elég korán meghalt), de az bizonyos, hogy legalább 20 éve nem használta már ezt a kutat senki. Nem is volt benne víz amikor ideköltöztünk.

Ezen a vidéken rengeteg eső esik, így tavaly, meg tavalyelőtt gyűjtöttük az esővizet és abból locsoltuk a kertet és a virágokat, abból mostuk az autókat. Nem is nagyon volt kérdés, hogy így lesz ez ezután is az idők végezetéig, ezért fogalmam sincs, hogy mi kattant Ladóban, de egy tavaszi délután azt vettem észre, hogy lázasan keresgél a neten kutakkal foglalkozó emberek után.

Rengeteg embert felhívott, de a legtöbb ember szinte két perc után visszautasította a kérést, mivel a mi kutunk nem gyűrűs, hanem téglából rakott kút (így képzelem el a mesében lévő mohos kutat is). Aztán mégis akadt valaki, aki azt mondta, hogy eljön megnézni. Hatalmas előrelépésnek tűnt a többiekhez képest, mégis a legdöbbenetesebb az volt, amikor egyszer csak csörgött a telefon, hogy akkor a következő héten szombaton jönnek kitisztítani a kutat. Egy weboldalon Ladó megadta a telefonszámát, onnan került ehhez a csapathoz.

Így is lett. Három markos legény jött, lekapták a kút tetejét, egy kötél, egy deszka, pislogni sem volt időnk, már el is kezdték leengedni a legfiatalabbat. Se sisak, se biztonsági beülő, semmi kecmec, csak így. 

Épp kezdtük kifújni a bennakadt levegőt, amikor a srác, akit lefelé engedtek, elkezdett éktelenül óbégatni.

- Húzzatok fel, húúúúúúzzzatok feeeeeel!!!!! - hatásszünet. Majd kétségbeesve folytatta: - Itt egy óriási békaaaaa!!!! - 

És a másik kettő rezzenéstelen arccal kihúzta.

Mint kiderült, lemenni 20-30-50 méter mélyre az teljesen rendben van, de egy hatalmas varangyos békával szembenézni, nos, az emberfeletti erőt követel meg. Amikor a srác kijött, Ladóval arra gondoltunk, hogy azért ez elég jól kezdődik. Biztosan profik.

Másodjára a legidősebbet engedték le, aki szépen egyesével bepakolgatta a talált békákat a vödörbe, felküldte a felszínre és azután a békátlanná tett kútba ismét leengedték a legfiatalabbat. Az első kimert vödör homok után azt mondták, ebben a kútban lesz víz.

És lőn. Tizenegy talicska homok után, elkezdett szivárogni a víz.

Tudtuk mi, hogy ezek profik!

Bori első dolga volt megkóstolni, nagyon időm sem volt rá, hogy megtiltsam neki, utána napokig azt néztem, nincs-e valami baja. Nem lett, sőt, azóta minden locsoláskor iszik belőle, nagyon szereti. Az első héten sokszor homokos, mocsaras víz jött, mostanra (nagyjából két hónappal később) tiszta, átlátszó víz folyik. Kíváncsiságból el fogjuk küldeni bevizsgálásra a vizét, de addig is locsolom a kertet és a virágokat és minden nap örülünk, hogy a régi mohos kút most újult erővel adja nekünk a vizet.

Élet, élet, be gyöngy élet...

... ennél szebb sem lehet!*

Nem a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy ez az év legizgalmasabb időszaka. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak örökké nyár lenne, bárcsak soha ne érnének véget a hosszú balzsamos nyári esték. 

Az évnek ebben a részében percenként történik valami a természetben és rettenetesen bosszant, hogy nem tudom minden időmet kint tölteni. A történések alatt értem azt, hogy ami egyik pillanatban még tojás, az a következőben már éhesen tátogó csőr, ami most virág, az estére termés. Ami ma még zöld, holnapra már színes érett terméssé válik. Néhány hete még csak esti madárdal járta az erdőt, most szentjánosbogárkák lámpásai villognak százszám. 

Azt hiszem az ember életében ezek a változások sokkal lassabban történnek, és nagyon gyakran csak utólag vesszük észre, hogy megváltoztunk. Ha egyáltalán észrevesszük. Nem mintha szükségszerű lenne ezt elemezni, hiszen szinte kizárt, hogy az erdei pinty fiókák gondolkodnának korábbi tojás mivoltukról, hacsak nem készülnek filozófia pályára. Azt hiszem, ez kimondottan ritka a pintyeknél, de hát az ember sosem lehet biztos semmiben. Kivéve abban, amit már megevett - és azt hiszem, ezzel az állítással egyetlen fióka sem vitatkozna. 

És ha már étel, mutatom a kertet. Valószínűleg mindannyian láttatok már tököt, cukkinit és uborkát, úgyhogy nem is tudok újat mutatni, de hát mindegy, ez most egy ilyen bejegyzés. 

Welcome to the Jungle!

Aranyhajú a kukorica. Tegnap még nyoma sem volt, ma reggelre fésülgetni lehetne. Csuda dolgok történnek itt. Varázslat. 

Tök, cukkini és a kis tökkelütött Bori, aki egyébként elválaszthatatlan társam a kertben. Bikfic ugye ki van tiltva, Buksit nem nagyon érdekli már, de Bori nagyon szeret osztozni az áhítatban, ami a kerítésen belül úrrá lesz rajtam.

Ubi - tagadhatatlan rokoni szálak fűzik a cukkinihez. A pletyka szerint a cukkini az uborka és a tök szerelemgyereke - hogy ebből mennyi igaz, azt csak a Jóisten tudja.

Nem tudok elmenni szó nélkül a kertben otthonosan (és óvatosan) mozgó, kedves négylábú mellett. Egyetlen egy kukoricát tört ki véletlenül, mert a szomszédunk váratlanul megjelent, és ettől Bori eléggé megijedt, de ezt leszámítva megbízható. Nem fekszik rá a növényekre, nem tapossa össze, ássa ki, rágja meg, stb. őket. Az ivartalanítás csodát tett vele, mostanra teljesen lehiggadt, de azért még mindig játékos és félénk. Nagyon sokat változott ő is az elmúlt hónapok alatt. Nem szereti az idegeneket, iszonyú lassan barátkozik, amit én nagyon nagyon szeretek benne, mert a fiúk ezzel szemben gyakorlatilag bárkinek megmutogatják a hasukat. Sokkal ragaszkodóbb a fiúknál, ha tehetné el se mozdulna mellőlem. Van egy ultra cuki szokása: esténként kiül a rétre, és nézi az estét. Nem csinál semmit, csak ül és néz, figyel. Ha vad megy át az erdő alatt, nem kergeti meg csaholva, ha viszont ugyanez a vad már a mezőn megy, akkor odafut, jelezve hogy ez az ő területe. Többnyire akkor sem ugat, az ugatást akkor alkamazza, ha veszélyben érzi magát. Nagyszerű jószág lett belőle, bár azért gondolom érzitek hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan. Ilyen ez, ha az embernek kutyája van.

*Illetve lehetne. Nagy fejtörést okozott nekem a hirtelen kapott figyelem. Így csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatban, hogy kérlek, legyetek türelemmel, egy kis időre van szükségem, hogy kitaláljam, mit is szeretnék és hogyan, miért, mit és mithogy.  Azt hiszem, kicsit megijedtem, hogy ennyien vagytok, elvégre nem vagyok én influenszer-blogger-mugger, irkálgatok itt a semmirőlse, nem is nagyon értem, mi történik. Megértéseteket köszönöm. Ez a blog valószínűleg megmarad annak, ami eddig is volt. Kis színes képeskönyvnek.

**Ági, véletlenül kitöröltem az előző kommented, mert az okostelefon nem kompatibilis a buta ujjammal. De olvastalak és köszönöm. :) <3

Don't panic!

Sokmindenre számítottam az előző posztommal kapcsolatban, de erre, ami valójában történt - hát egyáltalán nem. Annyi kedves, szeretgető üzenetet kaptam, hogy még mindig nem hiszem el. Azt sem, hogy ilyen sokan vagytok és azt sem, amiket írtatok. Kicsit még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az azonosíthatatlan méretű, ismeretlen eredetű szeretetcunamit, viszont, hogy addig se maradjatok nélkülem, itt vagyok a reggelemmel.

Alaposan berobbant a nyár, de gondolom ezzel nem mondok semmi újat. A kert ontja a jóságokat, majdnem minden ebédre tökfőzeléket eszünk cukkinifasírttal, meg rántott cukkinivel, uzsonnára kovászos uborkát vajaskenyérrel. Erre a hétre már kánikulát ír, örülnék neki ha a paradicsom elkezdene pirosodni.

A hetem elég pocséknak ígérkezik, bár igazából nem szabadna panaszkodnom, mert csak annyi történik, hogy úgy kell dolgoznom, mint egy normális embernek. Azaz a megszokott részmunkaidőm helyett, teljes óraszámban, mert a kolléganőm szabadságon van. Micsoda igazságtalanság! Amúgysem vagyok egy goodmorningperson, a hétfők sincsenek a toplistás reggelek között, de ma a megszokottnál is morcodabban keltem. Be kell látnom, hogy igazából az a baj, hogy túlságosan jó dolgom van.

Azért a kávé után, kutyaetetés közben kapcsoltam, hogy nem kellene az egész napomat ebben a hangulatban töltenem, mert igazából magammal cseszek ki, ha így folytatom. Lábam alá csaptam a kutyákat, mentünk egy kört a birtokon, majd tettem egy sétát a kertben, amit egyébként előző este láttam utoljára (de hát az ember sose lehet eléggé szerelmes a kertjébe). Megállapítottam, hogy le kellene nyírni a füvet, megcirógattam a padlizsán, paprika és paradicsom leveleket, megdícsértem az uborkát, a tököt, a cukkinit és a csemegekukoricákat, majd szedtem egy marék piszkét, amit végül nem is ettem meg mind. 

Azzal a tudattal indultam dolgozni, hogy akinek piszkebokor bogyók lapulnak a zsebében, azzal nagy baj nem történhet. Legyen bármilyen hosszú a munkanapja.

Kicsi kiskertünk

 Ahogy telnek az erdőben töltött évek, úgy dokumentálom egyre kevésbé a kert körüli dolgokat. Mert nem az van, hogy idén nem vetettem borsót, vagy hogy nem szép, hanem pusztán arról van szó, hogy sokkal inkább jelen vagyok benne, mint amikor percenként előkaptam a telefonom, hogy megörökítsem egy rügy kipattanását. Benne vagyok, a része lettem. Azért vannak így is képek, hála az újonnan felfedezett régi barátnőmnek, akit néha teleszpemmelek mindenfélével. 

Idén nagyon kicsi a kert, vagyis így, hogy kapott egy kerítést, sokkal kisebbnek tűnik a korábbi évekhez képest. Csak a fontosabb dolgok vannak benne: fokhagyma, saláta, retek, paradicsom, paprika, borsó, padlizsán, uborka (ebből kígyó és berakós is), cukkini, tök, néhány tő csemegekukorica és egy csapat napraforgó mix, ezt csak azért, mert szép.

Vannak státuszfotóim, ha már írok róla, akkor meg is mutatom. 

Felül: május 1. Alul: május 30.

Azt már tudjátok, hogy nem kapálunk, nem permetezünk semmit, de az is fontos infó lehet, hogy a föld soha nem volt felásva, szántva. Mulcsozunk. A felső képen a nagy zöld sáv még fű, a fele ágyás üres, az alsó képen már a fű helyére van ültetve a csemegekukorica. A felsőn jól látszik, hogy Bikfic megigazgatta a borsót: a jobb, sarokban az a pici zöld, hiányos sorokban. Egy hónappal később semmi nem látszik ebből, a borsó kinőtte a tacskótámadást.

Felül: május 15. Alul: május 30.

A fényviszonyok nem a legjobbak ezeken a képeken. A felső alkonyatkor készült, az alsó pedig esőben. Az a fura zöld kis csomó a kép jobb oldalán a tavalyról maradt petrezselyem, illetve a hozzá szorosan ragaszkodó cickafark. Noha cickafark ezer másik helyen nő, valahogy nem volt szívem kitépkedni. Ha neki jó ott, nekem is jó. Virágzáskor majd leszedem teának. A nagy fekete ládákban van a fokhagyma, saláta (ami mostanra lassan teljesen kimegy), paradicsom, paprika, padlizsán. Semmi extra, de nagyon szeretem, hogy van, jó kimenni esténként, figyelni, ahogy fejlődnek. A paradicsom és a paprika már virágzanak, a borsóból tegnap főztem az első levest, 1-2 hét múlva már szüretelni kell. A helyére szeretnék zöldbabot tenni. Abból tavaly egyszer tudtam szedni, mert utána lelegelték az őzek. Talán idén megállítja őket a kerítés.

A kerítésen kívül van szamóca (erdei és kerti), piszkebokor, málna, ribizli. Ők mindannyian mostanra találtak annyira magukra, hogy valószínűleg idén rekordtermést hoznak - a korábbi években csak néhány szemet tudtunk szedni.

Idén először tud beérni a korai cseresznyénk. Eddig minden évben elfagyott, vagy lefújta a szél. Tudom, hogy máshol már a nagyszemű is érik, nálunk kicsit minden később van. A bodza is csak most kezdett nyílni. Még nem döntöttem el, hogy szeretnék-e bodzaszörpöt készíteni, mert néhány hete mentaszörpöt készítettem és azzal most egy darabig elvagyunk. 

A szőlő is szépen fejlődik, ha nem veri el a jég (koppkoppkopp), akkor több lesz rajta, mint tavaly. Mennem is kellene metszeni és kötözni, ahelyett, hogy itt járatom az ujjaimat.

De azért még volna mit mutatnom. Például a kutyusok kaptak "kutyaólat" Ladótól. Egy régi terménytároló ládát még tetőcserekor leadtak az ácsok, a pajtában állt egy éve. Most viszont, hogy talált kőművest (aki elvileg jövőhéten már elkezd dolgozgatni), ki kellett pakolnunk a pajtát. A terménytároló láda újrahasznosítása volt a legegyszerűbb, a pingpong asztalé viszont a mai napig nincs megoldva, mert amint elkezdünk játszani gondolkodni rajta, hogy mi legyen, mindig játszunk elakadunk,  hogy eladjuk-e (nem!), vagy ha nem (mondom, én, hogy nem!), akkor hová tegyük? Na, de ennél nagyobb problémánk ugye sose legyen. Eléggé elkalandoztam a kerttől. Talán legközelebb megmutatom a kutyaólat is, mesélek a kút tisztításról és az autóbeállóról is, de most inkább összeszedem magam, és nekiállok a szőlőnek. 

Jössz este énekelni?

 Mi az esélye annak, hogy amikor megkapom anyukám hagyatéki tárgyalásáról a levelet, aznap este szlovénül énekeljük azt a dalt*, amit a temetésén énekeltünk magyarul?

Nem is tudom, mit érzek pontosan.

Annyi év menekülő vándorlás után otthon vagyok valahol ebben a hatalmas világban. Időnként utánamnyúl a gyerekkorom, egy illat, egy rossz mozdulat, vagy hangsúly - és még mindig, reflexből megfeszülnek az idegeim és védekezésre, harcra kész állapotba kerülök.

Például tegnap délután Ladóval mentünk be a városba, de találkoztunk a faluban az egyik szomszédunkkal, ezért megálltunk váltani néhány szót. Aztán hogy, hogyan sem, megjelent az egyik ember a kórusból, köszönt, és feltette a kérdést:

- Jössz este énekelni? -

Válaszoltam, hogy eddig az a terv, hogy igen, megyek.

- Jó, akkor majd beszélünk. - felelte, nekem pedig összeszorult a gyomrom, hogy vajon mi rosszat tettem, mondtam-e valamit, mit akarhat. 

Egész délután ezen ettem magam, miközben iszonyú erős késztetést éreztem arra, hogy itthon maradjak Ladóval**. 

Aztán mégis elmentem, egész próba alatt ökölbe szorult gyomorral, hogy mikor mondják már, hogy mit tettem, nem kellek, ne jöjjek többet énekelni, vagy jó lenne, ha ezentúl így és úgy csinálnék valamit. 

Aztán ennek az embernek a felesége egyszer csak hozzám fordult, amikor a férfi szólamot nyektette a karvezető, és megkérdezte, hogy ráérünk-e pünkösdkor, mert Szentendrén lesz a Nemzetközi szellemi kulturális örökség találkozó, ahová minden évben menni szoktak "szerepelni" és arra gondoltak, hogy ha ráérünk, menjünk el mi is, jó móka lesz. 

Egyrészt hirtelen nem is találtam a szavakat, másrészt rögtön ezután elővettük a fent említett dalt, én pedig ott ültem a vegyessaláta érzéseimmel. Ez a saláta addig ecetes lében ázott, de akkor valaki ráöntött egy cseppnyi tökmagolajat. Biztos van itt valaki, aki érti, hogy ez mit jelent, de ha nem, az sem baj, hiszen pontosan így érzek én is. 

Egyszerre tudtam volna sírni örömömben és bánatomban, szomorúságtól, megkönnyebbüléstől, hálából. 

Szóval, ilyen az, amikor otthon vagyok? Gondolnak rám, szeretnék, hogy ott legyek, örülnek nekem. Sőt, nemcsak nekem, hanem Ladónak is, őt is szeretik, akit én szeretek. Micsoda új, sosem érzékelt elfogadás és szeretet ez? Elfogadás, igen, hiszen mégiscsak "gyüttmentek" vagyunk. Vagy inkább "gyüttmaradtak". Elképesztő. 

Milyen beteg ember gondolja azt, hogy bántani fogják, egy kérdésből, ami úgy hangzik, hogy "jössz este énekelni?"? Hát elárulom: az olyan beteg, mint amilyen én vagyok. 

Ettől függetlenül jó tudni, hogy körülöttem mindenki azon van, hogy meggyógyuljak. Én is. 

*Ezt a dalt a bátyám temetésén is énekeltük. Gyerekkoromban ez volt a kedvence mindkettőnknek, anya sokszor énekelte nekünk este, szóval valahol ez nem csak egy sima temetési ének.

**Maradtam volna, hiszen éppen projekt van, épül végre az autóbeállónk, óriáslyukakat kell fúrni, betonkerverőzni, csupacsupa munka. Emiatt valószínűleg kihagyjuk a pünkösdi programot is, de maga a lehetőség is nagyon jólesik. 

Rozsdásék

 Néhány napja (hete), észrevettem, hogy egy rozsdafarkú pár befészkelt a pajtába. Mivel az autóbeállónk még nem készült el, ezért én a pajtát használom garázsnak, így eléggé feltűnt, hogy micsoda koszt tud csinálni két lelkes fészeképítő. De őszintén? Kit érdekel a kosz, amikor ilyen megtiszteltetés éri az embert, hogy két szerelmes kismadár épp itt akarja felnevelni a csemetéit?

Hosszútávú tervünk, hogy a pajtából egy nappali-étkezőt újítsunk majd fel, de vannak a felújításban elsőbbséget élvező projektek*, úgyhogy tulajdonképpen a kutyát sem zavarja, hogy most vannak albérlők.

Errefelé rengeteg kakukkmadár él, április elejétől mindennapos a kakukkszó, ami nekem minden évben az igazi tavasz kezdetét jelenti. Azonban a kakukkok és a ragadozómadarak eléggé veszélyeztetik ezeket a kis énekeseket, úgyhogy örültem, hogy ilyen bombabiztos fészekhelyet találtak maguknak Rozsdásék. Érdekes különben, hogy hogy tudom szeretni ezeket a kismadarakat is, meg az "ellenségeiket", a kakukkokat is. Talán azért, mert nem igazi ellenségek ők. Nem vagyok ornitológus, de szerintem, ha egy énekesmadár röptében képes összekapkodni a szúnyogakat és egyéb apró repülő rovarokat, akkor azt is tutira észreveszi, hogy a tojásai nem egyformák, mégis adoptálja, felneveli a kakukkot ugyanolyan gondoskodással, mintha a sajátja lenne. Tudom, hogy nem érdemes az állatvilágot mindenféle emberi érzelemmel felruházni, de attól még szerintem ez csodaszép dolog az énekesmadarak részéről.

Visszatérve Rozsdásékhoz. 

Ma erre mentem ki a pajtába:

Így lettünk ma megint egy kicsivel nagyobb család.

*Autóbeálló, fürdőszoba, konyha, ablak és ajtócsere, satöbbisatöbbi, kár sorolni. 

Éves státusz

Kicsit úgy érzem magam, mint amiről András énekel, miközben pontosan tudom, hogy ezt akartam.

Jól esett kicsit nem írni és hagyni, hogy hiányozzon a blogírás öröme. Meg úgy általában véve az öröm. 

Most megint sokáig nem tudtam örülni semminek, csak ültem a lelki savanyúkáposztalében és vártam, hogy elmúljon. Múlik, múlogat. 

Sokat jelentett, hogy februárban ráírtam tesóm volt barátnőjére, aki eredetileg az én barátnőm volt, hogy megkérdezzem, hogy van. Azóta szinte naponta írogatunk, megosztjuk egymással a napi apró semmiségeinket, amik nekem terápiával érnek fel. Találtam egy kapcsolódási pontot a gyerekkorommal, egy lányt, akinek a humora olyan, mint az enyém, aki tudja, honnan indultunk és merre megyünk, ismerte a tesómat és a szüleimet. 

Ladóval is kicsit visszataláltunk egymáshoz. Pontosabban ő mindig is itt volt, én voltam, aki december óta bebábozódott, de végre visszatért belém az élet. Azért a május tudja, hogy kell az emberbe visszatenni a lelket. 

Pénteken Ladó elvitt a vidámparkba*, rommá vásároltuk magunkat, szombaton földet túrtunk, olyan szép a kertünk, hogy csoda. 

Apropó kert. Lett kerítésünk. Na, nem az erdőnket kerítettük körbe, csak a kis zsebkendőnyi kertünket. Március első hetében, amikor elvetettem a borsót, Bikficnek pont azon a néhány négyzetméteren akadt ásnivalója - kisült tőle az agyam. A borsó végül kikelt aztán, ha nem is sorba, de kikelt. Saját lelki és a tacskó testi épsége érdekében ez tűnik a legjobb döntésnek. Legalább a növények sem szöknek meg. 

Visszatérve az ebekre. Buksi egyre öregesebb, süket is már teljesen, látni sem lát sokat, mintha hirtelen sokat öregedett volna. Igyekszem nagyon odafigyelni rá, hogy ne idegesítse Bori, ne erőltesse meg magát. Sokat alszik, keveset sétál, enni is inkább csak eszeget, elmúlt a fiatalos labradorfalása.

Bikfic. Nos. Ő Bikfic. Nagyon éli ezt a paraszti életet. 

Bori pedig egy ördögfióka. Negyedikén volt pontosan egy éve, hogy hozzánk költözött. Okos, sőt, fékezhetetlen agyvelejű. A nevelése nagyon jól sikerült, szófogadó. De. Sokszor úgy érzem, mintha egyfolytában fegyelmezni kellene, mert ha nem, akkor pokoljárás amit művel. Hogy egy példát mondjak: úgy sétál, mintha ő egy kenguru lenne. Nem a négy lábán fut, hanem nagyokat szökkenve halad előre, hol jobbra, hol balra rúg ki hátra. Ha szólok neki, hogy igazodjon lábhoz, akkor olyan kecsesen sétál mellettem, úgy szedegeti a lábait, mint egy tanult versenyló. De különben... mintha nem lakna otthon senki a fejében.

*Güssingben van egy virágkertészet. Intsant orgazmus a szemeimnek és a lelkemnek. Hoztunk huszonpár petúniát és két sétányrózsát. A sétényrózsa az új kedvencem, az illata elképesztő és a wikipédia szerint, ha elégetjük a leveleit, az elűzi a szúnyogkat. Meglátjuk, meglátjuk... 

Kilencven

A szomszéd Adél néni januárban töltötte be a kilencvenedik életévét. Akkor kovid után voltunk, éppen csak átfutottam felköszönteni. Viszont most, hogy tavaszodik, szervezett a családja egy kis bulit, ahová minket, szomszédokat is meghívtak.

Meséltem már nektek, hogy ezen a vidéken a szomszéd fogalma kicsit átalakult. A házaink és telkeink nincsenek szoros közelségben, ezzel szemben viszont a kapcsolataink szorosabbak, mint azon a helyen, ahol felnőttem. Nálunk gyerekkoromban a szomszéd egy olyan fogalom volt, ami felért egy kisebb szitokszóval. Valahogy akaratlanul beleláttunk egymás életébe, a pletykák mindig onnan gurultak szét a faluba és szinte soha nem volt olyan, hogy átjártunk volna egymáshoz. Ezzel szemben itt szoros, szinte baráti a viszony, havonta legalább egyszer látogatnak minket/látogajuk őket. Figyeljük egymást, milyen autó megy el/áll a ház előtt és ha kell, segítünk, ahol tudunk. Például, amikor karanténban voltunk, az egyik szomszédunk friss kenyeret hozott, bevásárolt nekünk. Mikor ő lett beteg, vittem neki teát, gyömbért és narancsot, noha nem kért semmit. Ha úgy adódik, hogy megyek kutyakajáért, szólok nekik, hogy megyek, kell-e valami és persze általában mindig kell, macskaeledel, vagy a madaraknak napraforgómag.

Viszonylag nehezen simultam bele ebbe a helyzetbe. Ladónak a személyisége is olyan, hogy bárkivel azonnal megtalálja a közös nevezőt, én viszont ilyen szempontból sokkal zárkózottabb vagyok. Azért idővel sikerült nekem is alkalmazkodni, mostanra pedig olyan természetessé vált ez a kapcsolat, hogy szinte hiányozna, ha nem lenne. Végtére is itt, az erdő közepén mi vagyunk egymás szociális hálója.

Így történt, hogy ma, a többi szomszéddal felkerekedve belecsöppentünk egy közel negyven fős család ünnepébe.

Nőiesen bevallom, többször meghatódtam. Adél néni kilencven, a húga nyolcvanhét éves. Szellemileg és fizikailag frissek, folyékonyan beszélnek szlovénül és magyarul. Adél néni minden asztalt körbejárt. Amikor hozzánk odaért, számomra olyan hihetetlen volt, hogy ő egy kilencven éves néni, és miközben a kávéját szürcsöltgeti azt meséli nevetve, hogy a családja nem tudta nőnapkor köszönteni, mert éppen fodrásznál volt daueroltatni a haját. Majd rögtön utána méltatlankodott egy sort, hogy túl kedves az ajándék, amit vittünk, hiszen már januárban egyszer felköszöntöttük.

Pedig azt nem is tudja, hogy már csütörtökön megvettem, és azóta gyönyörködtünk benne Ladóval.

Igen, ez pontosan annyi, jó volt erre ébredni két napig. :) 

Ez pedig egy @beakonya képeslap, csak úgy - már sokkal régebb óta meg akartam mutatni nektek.

Atomjó

Érzi más is úgy, hogy a háború árnyékában nincs értelme semminek? 

Tegnap voltam nyelvórán, amin botrányosan szarul éreztem magam, de aztán hazafelé rájöttem, hogy azért, mert szarul vagyok és nem feltétlenül azért, mert az óra volt szar. 

De amúgy persze, az óra is szar volt. Kb. 20-an vagyunk és nálam talán mindenki idősebb, de ez még akár jó is lehetne. A probléma az, hogy lemegyünk óvodába, és kórusban kell kántálni az új szavakat. Utána "párokban" kell dolgozni, és olyan információkat kell elmondani magamról random idegenek előtt az éppen tanulni vágyott nyelven, hogy hány éves vagyok és mi a telefonszámon. Engem ez rohadtul zavar, akkor is, ha értem a koncepciót. Lehet, hogy a kovid miatt, de olyan érzés, mintha pucéran kellene mászkálnom az utcán. Ha Ladó nem támogatna benne, lehet, hogy már a következő órára sem mennék, de még így is nagyon rezeg a léc, hogy akarom-e folytatni.

Főleg annak fényében, hogy háború lett közben. Hogy azt mondja, Ukrajnában és Romániában a 18 és 60 év közötti férfiak már nem hagyhatják el az országot. Hogy csak idő kérdése, hogy nálunk mikor lesz ilyen. Aki esetleg még nem gondolt bele: Ukrajna a szomszédunk. Persze "jó", hogy Vityunak kakis a nyelve az orosz király fenekétől, de ugye két lovat még ő se tud megülni egyszerre, akármekkora sztár.

Tegnap délután megállított a bolond német szomszédunk, hogy áprilisban szülinapi bulit rendez és szeretettel meghív minket is. Bénultan bólogattam, hogy persze, köszönjük, ott leszünk. Aztán felnyomtam a zenét a kocsiban az utolsó 500 méteren, hogy ne halljam, hogy azt gondolom, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán leszünk még a világon.

Bábel

 "- Á, a zene... -... - Varázslatosabb bármely mágiánál. -"

(Albus Dumbledore)

Nem nagyon tudom kifejezni, hogy mennyire élvezem a péntek esti szeánszokat. Szinte minden hétfőn azzal megyek be az irodába, hogy "huhú, pénteken kórus!", csütörtökön meg már egyébre se tudok gondolni, csak arra, hogy másnap este vajon mit fogunk énekelni, lesz-e új darab.

Amikor angolul kezdtem tanulni (még óvodában), nem gondolkodtam azon, hogy hogyan épül fel egy idegen nyelv. Sokáig nem esett le az sem, hogy  azért tanuljuk, mert más országokban nem magyarul beszélnek. Nem tudom, mikor világosodtam meg ezen a téren, de arra emlékszem, hogy nagyon nagy csalódás volt felismerni, hogy McGyver nem tud a nyelvünkön - mi több, nem is létezik, csak egy színész bohóckodása az egész. Aztán amikor középiskolában franciául kezdtem tanulni, akkor azt gondoltam, hogy egy ilyen átlagos aggyal, mint az enyém, lehetetlen megtanulni egy komplett másik nyelvet. (Nem is tanultam meg soha franciául. Se.) Aztán amikor először utaztam ki Angliába dolgozni, akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy egy nyelv nem csak szavak és nyelvtan, hanem valami élő dolog, tele különféle emberrel, érzelemmel, dallammal, sokszor tájakkal. Tulajdonképpen Wales-ben hallottam először anyanyelvi angolt, ami annyira megragadt bennem, hogy évekkel később, mikor visszamentem dolgozni Sheffield környékére, akkor az ottani emberek azt gondolták rólam, hogy Wales-ből jöttem. Nem beszélem helyesen az angolt, nincs nyelvvizsgám, de amióta thaiföldi sógornőm van, sokat használom, otthonosnak érzem. Könnyed és természetes. 

Aztán jött a német. Hogy ezzel a nyelvvel én mit összeszenvedek, azt nem tudom elmondani. Valami zsigeri ellenállás van bennem, de hiába, azért csak bekúszott az évek alatt ez és az, sokat segített Luca az elején, később egy nyári tanfolyam. Egy B2-es tesztet nem tudok megírni hibátlanul, de rendszeresen beszélgetek a postán, a szomszéd kislánnyal, az irodát bérbe adó nénivel, illetve, hát ilyen munkám van, úgyhogy elég sokfajta hivatalos levelet meg tudok már írni az adóhivatalnak, vagy akár a társadalombiztosítónak. Ma például annyira elhavazódtam a papírmunkával, hogy inkább elintéztem németül egy telefont a Landespolitzeidirektion-nak időpontért, minthogy nekiálljak annak, ami valóban fontos. Szóval, az évek múlásával, lassan kezdek úgy tekinteni magamra, hogy nem tudok németül, de azért boldogulok.

Visszakanyarodva kicsit oda, ahonnan indultam, most itt a szlovén nyelv, amit hetente 2 órában énekelgetek. Amikor elkezdtem beszélni németül, úgy gondoltam, hogy egy nyelv megértéséhez nagyjából 80%-ban a beszélt szavak, illetve a nyelvtan szükséges, de azért 20%-ban a kontextus, a hanglejtés, és a mimika is hozzátesz. Sokkal hamarabb kezdtem érteni, mit mondanak nekem, mint megfogalmazni azt, amit akarok. És most, a szlovén nyelv kapcsán, ennyi hónap elteltével viszont azt érzem, hogy maguk a szavak és a nyelvtan alig jelent valamit. Például, nem tudom, mi az a szó szlovénül, hogy "hangosabban", vagy "gyorsabban", mégis pontosan értem, mit akar a karvezető - de ez nyilván azért egyszerű, mert annyira sokezer dolgot nem lehet kérni egy dallamal kapcsolatban. (Kivéve, ha barokk. A barokkban minden lehetséges.) Visszont volt, hogy mesélte (már a karvezető), hogy a szlovén kultúra napja alkalmából kitüntetést kapott, és mielőtt lefordították volna nekem, már értettem az egészet, amit mondott, pedig külön egyik szót sem, csak valahogy az egészet egyben. Mintha érezném, amit mond. Történt olyan is, hogy kérdezte szlovénül, hogy hány éves vagyok, én meg válaszoltam magyarul - holott azelőtt és azóta sem tudom, milyen szavakból áll össze ez a kérdés szlovén nyelven. Furcsa. Talán egy kicsit a "varázslatos" a megfelelő kifejezés. 

Végül pedig itt van a világ egyetlen közös nyelve: a zene. Jobban szeretnék inkább tehetséges lenni a zenében, mint "okos". Többször előfordult, hogy kihalt az alt és én voltam az egyetlen a szólamunkban. Letett elém egy teljesen ismeretlen kottát, amit  hibátlanul és tisztán első ránézésre blattoltam, de kotta nélkül nem tudok pl. tercelni egy bármilyen ismeretlen, vagy akár ismert dallamra. Találkoztam olyan emberekkel, akik meghallottak egy dallamot és gyakorlatilag azonnal, lélekből hozzá tudtak énekelni egy másik szólamot. Számomra ez jelenti az igazi zenei tehetséget és hát ez nekem pont olyan csoda, hogy emberek képesek egyszerre 3 (4 vagy még, több) nyelven folyékonyan beszélni. Azért persze fürdőzöm az elismerésben, amit kapok a többiektől, függetlenül attól, hogy tudom, ez egy tanult dolog. Nade, rövidre fogom most már: képzeljétek el, azért, hogy növeljem az agyamon uralkodó bábeli káoszt, jövő héttől szlovén nyelvtanfolyamra fogok járni.

Normális vagyok-e? 

Mintha nem jönne megállíthatatlanul a tavasz (végre) és nem lenne ezerehatszáz dolog a ház körül és a kertben.

Mintha nem hanyagolnám el így is durván ezt a szegény blogot.

Can't wait for spring to come

 Pontosan a fejem búbján nő egy ősz hajszál*. Na, attól a hajszálamtól a nagylábujjam körme hegyéig** teljes (nem túl nagy) terjedelmemben várom a tavaszt. Erre mondjuk rátesz egy lapáttal, hogy minden héten friss tulipáncsokrot hozok haza, és marhára elkeserít, hogy tegnap reggel még havazásra ébredtem.

Eltűntem.

Olyan elegem van most mindenből és mindenkiből, hogy magamat is nehezemre esik elviselni. Ugyanakkor őszintén örülök, amikor rámír valaki, hogylétem felől érdeklődve. Sosem értettem, hogy tudok egyszerre ennyire ellentétesen érezni, nos azt hiszem, ezt sem most fogom megfejteni.

Van jó és kevésbé jó történés.

A jóval kezdem.

Ladó elment felülvizsgálatra a veséjével, mert a kovid után erősen fájlalta a jobb oldalát - amit én azonnal vakbélgyulladásnak diagnosztizáltam, és kis híján kórházba vittem. Szerencsére az osztrák háziorvosa csinált neki egy tesztet, ami kimutatta, hogy a vakbelének semmi baja, így végül ultrahangra ment, ahol megállapították, hogy a jobb oldali veséje teljesen tiszta, a bal oldalon lévő legnagyobb ciszta mérete pedig jelentősen csökkent. Mivel a tudomány nem tartja bizonyítottnak a kezelést, amit az elmúlt (még nem teljesen egy) évben kapott, ezért nem írok róla bővebben. A magam részéről teszek a tudományra, ha ilyen szuper eredményeket lehet elérni. Az ismeretlen eredetű fájdalom amúgy 2 nappal később elmúlt. (Később a sarkába költözött, de ezen már csak nevettünk.) 

Ezt csak úgy ideteszem, mert ezekkel van most tele a telefonom - meg az agyam is: álmomban tulipánhagymákat csempészek idegen bolygókról - tényleg teljes lelkemből várom a tavaszt.

A kevésbé jó, hogy Bikficnek kilyukadt a bundája - bár azért ebben meg az a jó, hogy hamarosan felépül. Bori kutyánk ivaréretté vált és az állatorvosunk javaslatára csak ezután visszük majd ivartalanítani.  Faluhelyen nem meglepő (sajnos), hogy ilyenkor szerelmes lovagok tűnnek fel a látóhatáron. Borit mindenféle módon próbáltuk korlátozni, de egy ponton (két, apró cafatokra tépett ajtó után) elengedtük a kérdést. Ez a pont egy éjjeli órán jött el, ahol mind a három eb kezelhetetlenül megbolondult, akármilyen formációban szeparáltuk őket - még az amúgy teljesen nyugodt, ivartalan Buksi is kiborult. Türelmemet vesztve mindhármat kiengedtem az udvarra, tomboljanak, reggel beszélünk.

Reggel meg az lett, hogy ugyan mindenki itthon volt, egy négylábúval többen lettek a kelleténél. Bori udvarlója Bikficet megrongálta. Szegény kicsi tacskó, jelleméből fakadóan beleállt a harcba, hajnalban véresen sántikált elő a pajtából. A szívünk szakadt meg, nem tudtuk eldönteni, mennyire súlyos az állapota, viszont mindkettőnk munkahelye épp abban a lehetetlen helyzetben van (volt), hogy be kellett mennünk. Munka után bevittük Szombathelyre a Noé Állatambulanciára, mert akkor még mindig nem állt el a vérzése. Szörnyen festett szegény és meg voltunk győződve róla, hogy bentfogják, de szerencsére jobban meg voltunk ijedve, mint amilyen súlyos volt a helyzet. Az ambulancián szuperkedves, fiatal lányok dolgoztak, néhány perc alatt megállapították, hogy a gerince nem sérült. Csináltak ultrahangot is a kedvemért, pedig a doktorlány*** egészen biztos volt benne, hogy nincs belső vérzése, gondolom látott már ilyet. Fantasztikusak voltak, egyetlen percet sem kellett várakoznunk és negyedóra alatt végeztünk. Bikfic azóta javul, ma már csóvált is, egyre hosszabb sétákat tesz, sőt, egy vakondtúrásnál mintha hosszabban időzött volna, azon tanakodva, hogy fúrjon-e egy lyukat. Azon túl, hogy nagyon boldog vagyok, hogy rendbejön, borzasztóan sajnálom szegényt, abszolút a saját hibámnak tartom, hogy ez megtörténhetett vele. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, nem lesz legközelebb, hiszen Bori hamarosan megy ivartalanodni.

*újabban több is van. Azt hittem, később jönnek majd, meg azt is hittem, hogy majd idegesíteni fognak, tévedtem, mindenben. Ebből is látszik, milyen éretlen vagyok még.

**Tegye már fel a kezét, akinek hegyes a lábkörme/lábujja? 

***Ladóval nagyon csodálkoztunk, mert az egész ambulancián minden dolgozó lány volt, és mindenki 30 (de inkább 25) alatti. Ezzel együtt profi, higgadt hozzáállás és eszméletlen jó légkör: olyan az egész hely, ahová jó belépni. Néhány éve Szombathelyen az állatklinikához volt szerencsém, nem tisztem az ítélkezés, de teljesen az ellenkezőjét tapasztaltam. Elképesztő, hogy ekkora különbség van ezek között az intézmények között (is).