Afterparty

 Olyan érzésem van, mintha a szervezetem nyugdíjazta volna a víruskát, aki most az agyam egy kis zugában, karanténban van. Egy kellemes kis szobát kapott ahol hintaszékben ücsörögve, gyertya és kandallófénynél kötöget, és a kötésminta beleszövi magát az álmaimba.

Tehát rendkívül színeseket álmodom. 

Valamelyik éjjel egy nagyon régen látott barátommal találkoztam, aki gyakorlatilag teljesen eltűnt az életemből. Egy gyönyörű lánnyal volt, én sokáig csak néztem őket messziről, és próbáltam úgy tenni, mint aki nincs ott. Aztán meglátott, odajött hozzám, és megölelt. Én pedig felriadtam, mintha valami rosszat csináltam volna, és arra ébredtem, hogy átizzadtam a pizsamám.

Ladó is nagyon álmodik, pedig ő soha nem szokott, vagy nem szokott emékezni. Ma reggel azt mesélte, hogy a Holdon voltunk mi ketten, és kovid teszteket kellett megsemmisítenünk. Jól esett, hogy ott voltam vele én is.

Más, TMI*, csak az, olvasson apróbetűt, akit érdekel.

*Az én svájci-óramű pontossággal működő ciklusomat felrúgta a vírus. Nagyjából két héttel korábban jött meg, teljesen irreális időpontban. Persze biztos vagyok benne, hogy a testem tudja, mit művel, valószínűleg a legjobb tisztító módszert hajtja végre, amit ismer, de közben azért igen érdekes. Reméljük, ezzel kifújt a meglepetésekkel idén. 

Így volt, így vagyunk

Édesek vagytok, köszönöm a jókívánságokat. Szerencsére jól vagyunk, minden nap egyre jobban, én pedig nem győzök hálás lenni. Most elmesélem hogy volt, és kérlek benneteket, ne háborodjatok fel nagyon. Meg kicsit se.

Szóval.

 Péntek este arra értem haza kórusról, hogy Ladó lázasan fekszik. Szombaton reggel érkezett meg a pénteki pcr teszteredménye, ami azt írta, hogy negatív. Azért elmentem a patikába, és vettem egy gyorstesztet, de az is azt mutatta, hogy negatív. Nem maradt más, arra gondoltunk, azért lázas, mert begyulladt a bölcsességfoga.

Ausztriában működik egy otthon végezhető pcr teszt, aminek linkelem a videóját. A lényeg az, hogy telefonon kell regisztrálni egy alkalmazáson keresztül, taj kártyára a patikából ingyenesen lehet kérni adott darabszámú tesztet, amit bármikor, bárhol el lehet végezni. A mintát be kell dobni a kihelyezett pontok bármelyikén (patikában, vagy pl. Spar-ban is), amit 24 óra alatt kiértékelnek és az alkalmazáson belül értesítenek az eredményről. Szerintem zseniális találmány lehetne, ha érne bármit, de ezt mindjárt kifejtem. Volt nekünk itthon ebből a tesztből két darab.

Hétfőn felhívtam a háziorvosom, hogy fáj a fejem. Tényleg nem voltam valami jól, de igazából azért akartam táppénzre menni, hogy Ladót ápoljam, akinek akkorra állandó 38,4-38,6 fokos láza volt. A háziorvosom küldött tesztautót nekem, ami úgy volt, hogy idetalál, de aztán természetesen eltévedt, és mi mentünk utána. A gyorstesztem azonnal negatív lett, levettek egy pcr-t is. Aztán, mivel Ladót nem tesztelték le, ő készített egy itthoni pcr-t, amit egy kollégája kivitt az osztrák patikába, kiértékelni. Ezután pedig vártunk, Ladó láza rosszabbodott, szájzárat kapott a foga miatt, enni, de inni sem nagyon tudott. Nekem pedig elkezdett fájni a hátam.

Ladó tesztje kedden ismét negatív lett, de szerdára már olyan rossz állapotban volt, hogy felhívott egy magánfogorvost, hogy elmondja, hogy napok óta lázas, de minden tesztje negatív, megnézné-e. A doki igent mondott. Igen, szerda reggel. Miután elment fogorvoshoz, nagy nehezen elértem a háziorvosom, hogy ugyan mikor lesz eredménye a hétfői tesztemnek, mert nem kaptam semmiféle értesítést, mire a háziorvosom közölte, hogy márpedig pozitív vagyok, nyugodjak meg, majd keresnek. Ja, és ha már így hívom, írna fel nekem gyógyszert, váltassam ki egy egészséges emberrel a patikában.

Írtam Ladónak, akinek ekkorra már a fogát ki is húzták. Hozott gyógyszert, mire hazaért, már beszéltem egy ÁNTSZ-es nővel, aki értesített róla, hogy mindketten karantéban vagyunk. Ezután megkaptam a teszteredményemet az ügyfélkapumon is. Na és akkor erre írtam fent, hogy ne akadjatok ki nagyon, egyszerűen Ladó sokszoros negatív teszttel indult el a fogorvoshoz, akit minden részletében tájékoztatott a kialakult helyzetről, aki ennek ellenére, illetve ennek tudatában fogadta őt. Tudom, hogy nem lett volna szabad elmennie itthonról, amíg meg nem jön az én pcr eredményem, de ekkorra már olyan rosszul volt, hogy képtelenség volt, hogy elviseljen ezzel még egy napot.

A foghúzás után megkönnyebbült, de a láza felment 39,7-re.

A gyógyszer, amit kaptam, állítólag nagyon jó. Az egész családunk azzal nyomasztott, hogy AZONNAL szedjük be mindketten - úgy, hogy kaptam egy papírt arról, hogy a gyógyszer át nem ruházható. A dobozában nem volt betegtájékoztató, csak annyit írtak rá, hogy első nap kétszer nyolc darabot kell bevenni belőle. Online megkerestem a betegtájékoztatót, ami többek között azt írta, hogy heveny vesekárosodást okozhat, illetve rendellenes magatartás léphet fel, például "hirtelen futásnak eredés, illetve fel-alá járkálás" jelentkezhet. Gondolom emlékeztek még rá, hogy Ladónak policisztás vesebetegsége van, és ugye mondanom sem kell, hogy azt sem szerettem volna, hogy az akkor már hatodik napja lázas ember indokolatlanul elkezdjen futkározni, úgyhogy akármennyire is akarta a család, hogy adjam be neki ezt a gyógyszert, nekem minden idegszálam tiltakozott ellene. Arról, hogy én szedjem be, szó se eshetett. 45 kg vagyok (bár most úgy néz ki, ez a hét fogyasztott rajtam pár kilót), nem különösebben beteg, hogyan szedjek be egy lónak is megterhelő adag bogyót? Na, és akkor eljött a szerda éjjel, amikor azt hittem, megőrülök.

Mert utólag könnyű okosnak lenni, de amikor benne van az ember egy helyzetben, akkor csak remélni tudod, hogy amit teszel, az majd segít. Gyógyteákat főztem, óránként itattam Ladót, néha egy-egy gerezd narancsot is sikerült beletuszkolnom, de különben az egész időszak arról szólt, hogy egy jeges marok szorongatja a szívemet a bordáim között. Csütörtök reggel már könyörgött, hogy adjam neki a kovid gyógyszerem. Borzasztóan őrlődtem, mert ha nekiadom, és megöli, akkor én leszek a hibás. Ha nem adom neki, és úgy hal meg*, akkor is én leszek a hibás. Úgyhogy főztem teát, adtam neki C-vitamint, és reméltem, hogy elfelejti, hogy vannak gyógyszerek a házban. De nem felejtette el, és amikor már délután is a gyógyszerért könyörgött, akkor adtam neki egy fél panadolt. 

Ami végre levitte a lázát, és amitől aludt egyhuzamban négy órán keresztül, úgy, hogy közben csatakosra izzadta a pizsamáját, meg a köntösét, meg az egész ágyneműt. És akkor este kilenc órakor úgy ébredt, hogy elment zuhanyozni, és azóta nincs láza. Illetve nagyjából ezzel egyidőben mindketten elvesztettük a szaglásunkat és az ízérzékelésünket.

Pénteken ismét csinált egy itthoni pcr tesztet, amit egy kollégája ismét kivitt, aminek az eredménye lássatok csodát: negatív. De most ezek után én nem tudom, mit mondjak. Hogy van ez, hogy én vagyok pozitív, akinek kb. semmi baja, és ő a határozott negatív, azok után is, hogy az ördög hét napig fogta a bokáját? Na mindegy, igazából teljesen kész vagyok, örülök, hogy végre napok óta láztalan, és ugyan nem jóízűen, de újra eszik.

Most meg a fél család rajtam nevet, hogy "fél panadol", amikor kb hat év alattiaknak adnak fél panadolt, de én tudom, hogy abban a helyzetben ez tűnt a legjobb megoldásnak. Akartam segíteni neki, de azt is akartam, hogy bírja a lázat, ameddig bírni lehet, hiszen a szervezetnek ez egy természetes védekező mechanizmusa, és értem én, hogy vicces, de engem is értsenek meg. Nem érezném jobban magam, ha korábban levittem volna a lázát, de most cserébe vesetranszplantációra (jól van, nyilván túlzok) kellene várni.

A teákról meg annyit, hogy lándzsás útifűteát főztem, kakukkfűvel. Később, amikor Ladó kérte, hogy főzzek már valami mást is, akkor kamillateát, kakukkfűvel. Persze, azonkívűl, hogy más lett a színe, nagyon nem éreztük a különbséget. Nekem szép lassan jönnek vissza az alap ízek, mint a sós és az édes, de a kávéból még mindig csak kb melegvizet érzékelek.

A szomszédunk hordja nekünk a friss zöldségeket, amiből levest főzök, minden élvezet nélkül. Különben jól vagyunk, szerdán szabadulunk, még éppen karácsony előtt. Persze nem megyünk sehová, se karácsonykor, se utána, porcikánk se kívánja, csak fekszünk kint a ház előtt a napozóágyban, és nagyon értékeljük, hogy sokat süt a nap, és szép lassan visszatérhetünk a mindennapi teendőkhöz.

*Utólag azért értem én, hogy nem volt akkora életveszélyben, de képzeljétek el, hogy egy erdő közepén vagytok egyedül, egy lázas beteggel, tele hiteles és hiteltelen információkkal, nulla orvosi támogatással. És utólag nagyon szépen, "szerencsésen" alakult minden, de alakulhatott volna másképp is, és amikor benne voltam, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az a jó, amit teszek.

**Az elejére kellett volna írnom, és csupa nagybetűvel, de már mindegy, itt marad: VIGYÁZZATOK MAGATOKRA és egymásra.

Kovid

 Persze, hogy kovid, persze, hogy karantén, persze, hogy még egy begyulladt bölcsességfog.

Jöhet 2022. Én idénre elveszítettem a szaglásom humorérzékem.

Valami világos

 Szerda éjjel behavazzott nálunk.

Nagyon szeretem a karácsonyt, de még mindig nincs adventi koszorúnk, és azt hiszem, idén nem is lesz. Elengedtem ezt a témát, Ladó épp lázasan fekszik, ezek után pedig tényleg csak annyit szeretnék kérni, hogy éljünk még amennyit lehet, szeretetben és békében. 

Kicsit még nyomasztó poszt

Aki nem akarja, ne olvassa. 

Nem akarom, hogy ez az egész átmenjen ilyen masszív önsajnálatba, szóval most, hogy megvolt már a temetés, igyekszem kicsit ráncbaszedni* magam.

Hosszú volt ez a három hét, mert a nagybátyám kovidos lett én pedig természetesnek éreztem, hogy várjuk meg a karantén végét, hogy ott tudjon lenni. Mégiscsak a testvére volt, sajnos tudom milyen, amikor az ember testvére meghal, szóval vártunk. Hosszú és nyomasztó várakozás volt és persze ahányszor szóba jött a hagyaték, ki voltam akadva, hogy "hiszen még el sem temettük!" - szerintem jogosan.

Ladó teljes vállszélességgel mellettem állt végig és hát annak ellenére, hogy mindent megtett, hogy ne aggódjak, nekem mégis sikerült rommá idegelni magam. Olyat csinált például, hogy látva, hogy milyen elveszett vagyok, leszervezte egy étteremmel a halotti tort, nekem "csak" össze kellett kaparni a rokonságom - ami nem volt egyszerű, mert azért 15 éve már, hogy semmi kapcsolatom velük (némelyikkel még több, volt, akit 5 évesen láttam utoljára).

Amennyire egy temetés lehet jó, annyira azért jól sikerült. Apámat rendszabályoztam, nem mondott beszédet, és úgy alapvetően is csak minimálisan trollkodta szét az egészet. A lelkész, aki beszédet mondott, anya unokatestvére, az egész mondandóját arra az igeversre építette fel, amit én mondtam**, és ez nagyon jó érzés volt. A vacsorán pedig mindegyik rokonnal beszélgettem kicsit. Jó volt, hiányoztak ezek az emberek. Ladó is ismerkedett a rokonaimmal, úgy szálltam be az autóba hazafelé, hogy elképesztő hálát éreztem iránta. Aztán persze sikerült összefeszülni, de hát az lett volna a csoda, ha minden simán megy.

Éjjel fél kettőre értünk haza, itthon meleg lakás, jóllakott, alvó ebek, és egy levélke várt. A szomszédunk írt egy pár sort, vicceskedve a krampuszokról, hagyott itt egy kis mikulást, meg egy szál virágot, én meg nagyon éreztem, hogy jó itthon. Meg, hogy otthon, édes otthon.

*milyen hülye kifejezés ez, nem pont a kisimítás lenne a lényeg?

**Róm. 8.28.*** - Anya szülinapjára küldtem egy csokor virágot, amire ezt a verset írattam rá. Tudom, kicsit erős egy anyának, akinek meghalt a fia, de azt hiszem ettől volt pontosan annyira jó.

***"Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak." 

Sötét

A szomorúságnak van az a szintje, amikor nutellával eszem a pilóta kekszet, és hát ilyen még nem volt, de most van.

Mondjuk nem segít.

Csodálkozom minden nap magamon, hogy hogyan tudom ellátni a mindennapi teendőket ettől a mellkasonülő, nehéz szomorúságtól. Etetem a kutyusokat és a madárkákat, minden nap hozok be fát, vágok gyújtóst, főzök magunkra és dolgozni is tisztességesen* járok.

Várom az újabb havat, hogy kicsit felhíguljon ez a kimondhatatlanul sötét évszak. Várom a napfordulót is, de azt már november eleje óta.

Vígasztalhatatlanul szomorúnak érzem magam.

Ennek végül is itt van az ideje. Gondolom. 

*Na jó, senki ne mondja el a főnökömnek, de kedden annyira nem voltam tisztességes. A hétfői hólapátolástól lázas izmaim miatt ülni is nehezen tudtam, és mivel egyedül voltam az irodában, bezártam kulcsra az ajtót, azután elhevertem a kanapén néhány órára. A telefont fekve is fel tudtam venni.

Advent

Szombaton volt az első énekkaros fellépésünk. Meggyújtották az első adventi gyertyát, mi pedig énekeltünk a templomban. Utána sokan odajöttek hozzám a faluból, idegenek is, hogy megdicsérjenek, meg megkérdezzék, hogy hol tanultam meg szlovénül. Nem is nagyon hitték el, hogy nem tudok, csak pár apróságot (köszönni például). Elképesztően kedvesek voltak. Volt egy pillanat, amikor Ladó telefonált az anyukájával, én pedig néztem a templomot, meg a körülötte játszódó gyerekeket, és arra gondoltam, hogy milyen jó, ha az ember egyszer csak otthonra talál a világban.

Aztán megérkezett az első hó. 

Hajnalban Ladó próbált felkelteni, hogy az autókat rendezzük, mert esik a hó, és sok hó esik. Nem tudtam erőt venni magamon, arra ébredtem 5.30kor, hogy a kályhában pattog a tűz, kint esett 15 centi hó, Ladó meg elment már dolgozni.

Főztem egy kávét, aztán kilestem, és megállapítottam, hogy kell a hólánc, meg el is kell lapátolni, mert különben nem fogok tudni lemenni a hegyről. 

Aztán eléggé bestresszeltem, mert egyfolytában bénáztam a lánccal, nem tudtam rendesen felrakni. A hólapát irdatlan nehéz volt, nagyjából egy kilométeren kellett elkotornom a havat, közben csatakosra izzadtam a hajam, a bugyim, meg nagyjából mindenem. 

Fél nyolckor úgy éreztem összeesek a fáradtságtól, úgyhogy elláttam a kutyusokat, meg bementem reggelizni. Ekkor kicsit megnyugodtam, okosan elwhatsappoztam a főnökömmel, hogy késni fogok - ha ugyan beérek még ma - aztán felhívtam a legközelebbi szomszédot, hogy ha esetleg segítene feltenni a hóláncot, annak nagyon tudnék örülni. 

Jött is azonnal és akkor, ahogy odaért, kiderült, hogy a lapátolás-hóláncozás-izzadás szentháromságában valahol elhagytam a kocsikulcsot. Teljesen kikészültem (van pótkulcs, csak még nem kaptuk meg), mondtam a szomszédnak, hogy sajnálom, hogy hiába jött, de ez most nem fog így menni. Végigfuttattam gondolatban, hogy merre jártam már aznap: etettem kutyát, madarat, fényképeztem, lapátoltam (marhasokat), az a kocsikulcs gyakorlatilag bárhol lehet azon az egy hektáron. 

De a szomszédomat nem parafából faragták, tapogatta a havat, meg a kupacokat, amiket összedobáltam, mialatt a kétségbeesés és kimerültségtől a sírás határán hajtogattam neki, hogy hagyja a fenébe. 

Aztán egyszer csak ott volt a kezében a kulcs. 

Hirtelen nem is találtam szavakat, elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, kérdeztem, hogy hogyan csinálta, ő meg mondta, hogy nem tudja, véletlenül ott volt. De hát nincsenek véletlenek - mondtam erre én, és akkor pár másodpercig úgy meredt rám, mintha kínai lennék, én meg csak törölgettem a szemem. 

Kicsit vártunk, hogy kisírjam magam, aztán beültem a kocsiba, és minden elakadás nélkül sikerült eljutnom az útig, ahonnan csak lefelé kell már menni. Elköszöntünk, visszasétáltam letusolni, aztán eljöttem dolgozni. 

De előtte még kötöttem egy piros szalagot a kocsikulcsra, biztos, ami biztos. 

Bori első hóesése - pontosan úgy is viselkedik, el lehet képzelni, mennyire cuki 

Bikfic is nagyon éli a havat, annak ellenére, hogy szinte lebegő üzemmódba kell kapcsolnia. 

Mikor beültem az autóba, az összekapcsolódott a telefonommal, ezt a számot dobta be a Spotify.

"Megszületni a világra gyönyörű,

Benne lenni a világban gyönyörű,

De kiszületni a világból az a szép,

Elhagyni a csónakot a tengerért!"

Akkor persze anyára gondoltam, hogy elhagyta a csónakot a tengerért, meg arra, hogy mennyire nem szerette a havat, csak bentről. Érdekes, soha nem láttam, mi bennünk a közös, de amióta elment, azóta sokszor megtalálom, felfedezem őt önmagamban.

Hogy vagy

 Köszönöm mindenkinek, aki ilyen-olyan platformon jelezte, hogy gondol rám, mert hálás vagyok minden kedves szóért. 

Ezzel párhuzamosan a való életben utálom most ezt a kérdést, mert el lehet képzelni, hogy az ember hogy érzi magát, amikor meghal az anyukája (függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban állt vele).

Azok kedvéért, aki nem tudja elképzelni, leírom: szarul vagyok.

32 éven át volt anyukám valahol a világban, most pedig nincs. Vagy ha van is, nem elérhető többé.

Pajzsmirigybetegséggel korán leszázalékolták. Úgy emlékszem, ez akkor volt, amikor 8 éves lehettem és emlékszem mennyire aggódtam, hogy mi lesz velünk, ha meghal.

Hálás vagyok neki, hogy ilyen sokáig kitartott.

Az elmúlt tizenegy hónapban a bátyám halála után sikerült közel kerülnünk egymáshoz. Sikerült kimondani és feloldani a gyerekkori sérelmeimet, elmondani neki, hogy nem haragszom. Minden nap hívtam, és noha gyakran csak azt beszéltük meg, hogy "mit főzöl?", sokszor  utaztunk vissza az időben, elmékeket elemezni, sérelmeket gyógyítgatni. Sikerült meglepnie a szülinapomon, nekem is sikerült meglepnem őt. Kérdezte, hogy miért, hiszen nem is kerek, én pedig azt válaszoltam, hogy nem várok kerek évfordulóra, mert most van most.

Közös életünk legszebb tizenegy hónapja volt.

Egyetlen dolgot nem tudtunk megbeszélni: apámat. Elfogadta, hogy apám miatt nem látogatom, próbált győzködni, hogy "de, apád jó ember" - én pedig próbáltam meggyőzni, hogy bizony, apám nélkül is lenne élet a bolygón. Beszélgettünk arról, hogy örültem volna, ha annak idején elválnak, ő pedig elmondta, hogy ő annak örül, hogy nem.

Nehéz most, hogy nincs, de tudom, hogy legalább nem fáj már neki semmi, se az élet, se az élet hiánya.

Végtelenül szomorú vagyok. 

Jól jönne most egy felnőttkölcsönző, valaki, aki segítene elintézni minden függőben lévő ügyet, aki elmondaná, hogy melyik hivatalban mit és hogyan kell intézni, mert sajnos apám alkalmatlan rá. Semmiben nem együttműködő, a legutóbbi húzása az volt, hogy megfenyegette a temetkezési vállalkozót, hogy bepereli, amiért az nem az ő nevére állította ki a számlát. Jó lenne kiírni magamból ezeket, de sokszor még magam előtt is szégyellem, hogy ilyen ember az apám. 

A dolgok megváltoznak

 Például sosem gondoltam volna, hogy ennyire fájóan üres tud lenni egy "Anyja neve" rubrika. 

Gyász

 Akartam írni egy bejegyzést arról, hogy a bátyám halála óta végre először érzem azt, hogy tudok lélegezni.

De az előbb hívott az apám, hogy meghalt az anyukám.

Reggel még beszéltünk. 

Rézrozsdaszín gombanevelde

 Nagyon cukik kedvesek vagytok, úgy örülök, hogy szeretitek ezeket a képeket. Nem válaszoltam mindannyiótoknak egyesével, de azért most elmondom, hogy nagyon jól esik minden kedves hozzászólás. Sosem voltam népszerű, ezért most a népszerűségem csúcsának tartom, hogy kb annyian olvastok, amekkora egy fél osztály, és ha belegondolok, a valóságban sosem kedvetlek egyszerre ennyien. Tudom jól, hogy csak egy kis szeletet adok itt magamból és az életben lehet, hogy egy csomó olyan tulajdonságom van, ami miatt szóba sem állnátok velem. Az is tény, hogy tulajdonképpen ezt a blogot nem azért kezdtem, hogy emberekhez kapcsolódjak, mégis lett egy ilyen hozadéka, és nekem ez igazán örömet okoz.

Na, de elég az ömlengésből, a tárgyra térek. 

Nem hiszek a véletlenekben, de attól még történhetnek.

Történt pedig egy fura egybeesés*, hogy Pitykegomba írt egy bejegyzést a gombákról, mire másnap rábukkantam a fáskamrában egy darab fára, amin az egyik gomba próbál életben maradni. Poppy kérésére íme:

Eléggé ki van száradva, de most kitettem az erdőbe, hátha nevel majd valamikor termőtesteket. Nem annyira jó kép, mert elég bénák a fények, de ennek ellenére remélhetőleg látszik, és ezzel együtt nagyon remélem, hogy ez gomba, nem pedig valami ciános kotyvalék.

Jó szándékú bolond módjára megsétáltattam. Igen, a gombát. Bori pedig elkísért, közben végig azt leste, mikor dobom el. 

*mivel nem hiszek a véletlenekben, azóta sem értem, mit akar jelenteni ez az egybeesés. 

Kis képes november

Vidéki romantika

Romantikus dolog vidéken élni. Esténként a tűz ropogását hallgatni, nézni a narancs lángok táncát, később a hamvadó parázzsal elaludni. 

Annak aztán pláne megvan a romantikája, amikor egy esős nyálkás délutánon gimicsizmában talicskázza be az ember a fát a házba, egy rossz lépés és egy kölyökkutya segítségével egy pillanat alatt a seggén csúszik a sárban és válogatott magyar varázsigékkel bűvöli a kiborult talicska fát, mintha ezzel meg lehetne változtatni bármit.

Vannak jobb napok, amikor nem borul fel a talicska, vagy nem esik az eső. Kifejezetten szerencsés* vagyok, hogy gyújtósszeletelés közben még nem vágtam le egyik végtagom sem, és a kutyák is mind életben vannak**.

Persze amikor van időm, kedvem és energiám fényképet készíteni, olyankor minden annyira kis idilli, mintha soha nem történne anyázvaseggencsúszás, mintha a vidéki élet csupa móka és kacagás lenne, faforgács illatban úszó szálkamentes kandallómeleg. Pedig hozzá tartozik, hogy a fával megpakolt furik marha nehéz, bizony a második kör után már csavarni lehet a bugyimból az izzadtságot. 

Begyújtás előtt végigborítani a tálca hamut a ruhán, vagy a konhya közepén és elfelejteni kihúzni a szellőzőt, hogy a füst nehogy kimenjen a kéményen, hetente egyszer kötelező. 

A gyűjtemény kedvenc darabja pedig, amikor éhesen és fázva hazaérkezem, és a másodperc töredéke alatt eldöntöm, hogy a meleg fontosabb, mint a kaja, de hogy addig se éhezzek, felmarkolok egy pilótakekszet, majd egyik kezemben a keksszel, másikban az alágyújtós kockával az utóbbiba harapok bele. Na, olyankor érezem igazán, hogy az élet gyönyörű. 

Aztán mégis: esténként a tűz ropogását hallgatni, nézni a narancs lángok táncát, később a hamvadó parázzsal elaludni igazi, vidéki romantika. 

*csak a színtiszta szerencse! Hiába gyakorlat teszi a mestert, ennyi idő után sem sikerül elsőre eltalálni a kisbaltával a fát, bármennyire koncentrálok, jógalégzek közben. És igen, lehet, hogy ez valamikor férfimunka volt, de sikeresen emancipálódtunk. Vagy mégsem? 

**mindegyiknek ott van éppen dolga, ahol a baltával pszichothrillerkedem, érthetetlen. 

Kevin

 Amikor Ladót előléptették a munkahelyén, nagy volt az öröm. Régóta várta, készült rá, suliba is járt, megküzdött érte rendesen. Persze, amikor vadonatúj csillivilli céges autót kapott, meg új szerszámokat, akkor azért a kollégái eléggé irigykedtek rá: általában egymás levetett cuccait öröklik, ha valaki felmond, vagy nyugdíjba megy, akkor azokat szokták továbbadni cégen belül. Az ő esetében nem így történt, ő kérte, hogy új szerszámokat szeretne és ugyan várnia kellett rá egy hónapot, de megkapta.

Amikor megérkeztek a cuccok, este munka után itthon bontogatta a dobozokat az udvaron, és olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisgyerek karácsonykor. Alapvetően olyan a személyisége, hogy mindennek tud örülni, de az az öröme hetekig kitartott. Olyan építkezést kapott, ami közel van, mégis óriási, elvileg most márciusig itt lesznek. Jó csapattal dolgozik, kapott egy magyar srácot segédnek, szóval tényleg maximálisan elégedett.

De.

Mert mindig van egy de.

Egyszerűen nem tud leállni. Az új pozi több felelősséggel jár, sokkal többet kell gondolkodnia, számolni, hogy mit merre. Néhány hete valamit valahonnan elmért, és kettő centiméteres eltérés lett a rajzhoz képest, ami miatt a főnöke kinevette (ugyanezen főnök a héten negyven centivel számolta el magát). Mivel iszonyú lelkiismeretes, ezért simán hazahozza a munkát, ami azt jelenti, hogy itthon is építkezik. Éjszaka.

Minden este hamarabb alszik el nálam. Egyszer, még ennek az egésznek az elején odabújtam hozzá, mikor már aludt, mire rámmordult, hogy "Kevin mit csinálsz, menj már innen!". Még jó, hogy Kevin, és nem Kati. 

Azóta egyszer Voldemort nem adta neki oda a szilikont, tegnapelőtt pedig megszegecselt egy tetőrészt, amiben segítenem kellett, mert Elek mindjárt hozza a kávét. 

Ha tudom, hogy dolgozik, fel szoktam ébreszteni, legalább annyira, hogy elmondjam neki, ne dolgozzon, itthon van az ágyában. Ezekre többnyire nem szokott emlékezni, viszont tegnap reggel emlékezett rá, és miután elindult dolgozni, többször megkérdezte Eleket, hogy most ébren vannak-e.

Jó lenne, ha sikerülne meditálnia esténként, mert ez kezd nemoké lenni, hogy szó szerint éjjel nappal dolgozik.

Egyébként, az alapján, ahogy mesél a munkájáról pontosan így képzelem el őket munka közben:

Erdei utakon

Végtelen történetnek tűnik ilyenkor a falevélsöprés, de ha reggelente dolgozni akarok menni (akar a nyavalya), el kell takarítani a lehullott falevelelet, mert nincs az a téligumi, de talán még összkerék sem, ami a csúszós-nyálkás faleveleken elmegy. Jó, egy picit lehet, hogy túlzok.

Kétféle úton lehet megközelíteni a házunkat. Az elmúlt napsütéses, száraz hetek alatt mindkét út használható volt, de ma megérkezett a november, ilyenkor már  csak egyféleképpen érdemes próbálkozni. Tegnap Ladóval együtt letisztítottuk az utat és ugye én már hetek óta benne vagyok ebben, most mégis az egész hátam izomlázas - komolyan nem értem. 

Egyébként nem történik semmi. Volt itthon Léna néni, kutyanapközibe vitte Buksit és Bikficet. Bori pedig hol itthon volt, hol ott, jött ment a két ház között, nem értette, mi ez a változás. Jókat beszélgettünk, egymásnál ebédeltünk, sütöttem almáspitét és gesztenyét, és amikor visszament Ljubjanába, kicsit megint elanyátlanodtam. Pedig tulajdonképpen már rég el vagyok, csak ritkán gondolok rá. 

Voltunk a temetőben, ahogy tavaly, vittünk Ilonka néni sírjára a gyönyörű, sárga krizantémjából. Léna mesélte, hogy régen mindig együtt mentek, telepakolták az autót annyi virággal, hogy alig tudtak beülni. Nagy buli volt Ilonka nénivel bárhová menni, a mesélt történetek alapján úgy képzelem egy standupos mami volt, mindenből viccet csinált. Biztos tetszett neki, hogy idén is bénáztunk a mécsesekkel, mint tavaly, pedig most készültünk öngyújtóval, ami hogy-hogy nem, egyáltalán nem gyulladt meg. Azért jövőre megint megpróbáljuk. Annyira sok virág nőtt, hogy Léna nénit is megpakoltam vele, hiszen a virágot nem sajnálom, csak őt, meg azt, hogy az ő gyászán semmit nem enyhít az idő.

Szociális szorongás

 Néha elfog a vágy, hogy írjak a munkámról, mert egyrészt érdekes, másrészt olyan sztorik vannak, hogy a brazil szappanoperák semmit sem tudnak hozzájuk képest, de aztán látom a sok szart a világban, és inkább uralkodom magamon. Cefetül kellemetlen lenne, ha elmesélném itt az ügyfeleink lehetetlen magánéletét, és akkor valamelyikőtök idekommelné, hogy "ez rólam szól", úgyhogy sajnos a saját magánéletemmel kell beérni, ami (szerencsére) nem túl izgalmas. Mondhatni úgy normális, hogy nem normális.

Régen nagy drámák voltak Ladóval, most meg nagy összecsengés van, már jó ideje nem mentem világgá. Nem mintha igényelné bármelyikőnk is a drámát vagy a világgámenést. Ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy amint kicsit jobban érzem magam (mármár felhőtlenül, pofátlanul elégedett és boldog vagyok), az élet azonnal hoz olyat, hogy a fal adja a másikat. Nagyban gondolkodjunk, például azt gondolom, hogy a tavalyi év életem egyik legszebb éve volt, aztán tudjuk, mit adott (vett el) a december. Azóta nagyon ügyelek rá, hogy nehogy túlságosan jól érezzem magam.*

Vártam, hogy hoz majd olyat az erdeimanó életforma, hogy egyre nehezebben fogok tudni létezni az emberek között és azt hiszem, ez mostanra elég jól tettenérhető. A munkahelyemen egyetlen kolléganővel kell közösen dolgoznunk, az ügyfelekkel pedig, ha nem muszáj, nem is találkozom, mindent tudunk intézni telefonon és online. Rajta kívül Ladóval töltök sok időt (most szerencsére minden nap hazajár), illetve heti rendszerességgel Gigivel és a Professzorral, vele együtt pedig Anemonéval. Szerintem ez így jó és kényelmes, ugyanakkor feltűnt, hogy ha olyan helyzet van, ahol idegenekkel kell kapcsolódni, akkor azt stresszhelyzetként élem meg, iszonyúan lemerülök, megfájdul a fejem és a hátam. 

Aztán most úgy fest, kitaláltam erre egy megoldást.

Nem, nem a közösségi média használatát.

Még a szlovéniai kirándulásunk előtt, bicajoztunk Ladóval, amikor hazafelé összefutottunk azzal a lánnyal, akinek a szüleitől vettük a házat. Veszélyes amúgy a faluban biciklivel járni, mert mindig akad valaki, aki megállít beszélgetni (helló stresszhelyzet), majd ezt többnyire követi egy(két) pálinka, mert "ilyet még biztos nem ittatok!".

Így volt ez aznap is, hülyére ittuk magunkat**, aztán a lány mondott valamit a helyi kórusról, amire én mondtam valamit, aminek az lett a vége, hogy holnap már a harmadik kóruspróbára megyek.

Az első alkalommal remegő lábakkal mentem le a hegyről, nagyon izgultam, hogy mit fognak szólni. Tudjátok, ez egy szlovén anyanyelvű vidék, a kórusvezető szlovéniából jár át, tehát tulajdonképpen ők magyarországi szlovének. Ennek az ellenkezője, a szlovéniai magyarok, vagy muravidéki magyarok ugyanúgy őrzik a magyar hagyományokat, mint itt a helyiek a szlovént, a két ország kölcsönösen támogatja a saját kis közösségét. Szóval nem elég, hogy idegen emberek, de a nyelv is teljesen ismeretlen számomra. Örültem a kihívásnak, annak, hogy olyan, mintha rám szabták volna, pont annyival van a komfortzónámon kívül, hogy még be merjem vállalni, de ne legyen olyan könnyű, hogy ne jelentsen kihívást.

És hát oltári jó volt. Mindenki nagyon kedves, szlovénül folyik a próba, de valaki mindig fordít nekem. Mondjuk ehhez, hogy fordítsanak az kellett, hogy akkor is énekeljem a szólamunkat, amikor csak a fiúkat kérte a kórusvezető, de hát honnan tudhattam volna? Kaptam kottákat és ugyan szoprán hangom van, de az altban nincs elég ember, így oda álltam be. Ennek a kórusvezető is örül, nekem meg végül is mindegy, kottát olvasni tudok, egyszerű dallamok vannak, ami igazán kihívás az inkább a nyelv, és az emberekhez való kapcsolódás. Néha szó szerint keresztbe áll a szemem, hogy most akkor hogyan is kellene ejteni az adott szót. Énekeltem én az előző "szent" életemben latinul, de az összehasonlíthatatlanul egyszerűbb volt (szövegre, mert az meg dallamra volt brutálisan nehéz.) 

Az emberek meg tényleg nagyon kedvesek. Gigi leszólta őket nekem, de szerintem Gigi kicsit nagyképű. Egyszerű falusi emberek, mindenki itt nőtt fel, szerintem legalább a fele nem kottaolvasással tanulta meg a szólamát, mégis gyönyörű hangjuk van és örömmel énekelnek. Csak egy lány van, aki fiatalabb nálam, de az első próbán mindenki körbevett, kérdezgettek, és sokan mondták, hogy nagyon örülnek nekem. Iszonyú jó érzés újra másokkal együtt énekelni. Az agyam szó szerint felrobbant, utoljára 14 éve énekeltem kórusban egy diplomakoncerten. Voltak próbálkozások, például az előző munkahelyemen egy együttessel nyervákoltunk valamit, de aztán az személyes okok miatt abbamaradt. Otthon is szoktunk zenélni Ladóval, ott vannak a gitárok, szóval nem telt zenementesen ez a sok év, de azért nem ugyanaz.

Olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy éneklés közben nem tud félni az agyunk. Egyelőre nem tudom, mennyi igaz ebből, mert annyira koncentrálok, hogy közben nem igazán érek rá félni, vagy szorongani.

*irónia

**Ritkán iszunk a vesecisztás dolog óta, talán pont emiatt 2 pálinka után nevetgélve raktuk fel a bicajinkat a pickup-ra***, amit a hegy alján tettünk le, hogy ne kelljen feltolni a zergéket a hegyre. Aztán amikor beparkoltam a pajtába, Ladó döbbenten állapította meg, hogy elhagytuk a bicikliket. Erre én annyira megijedtem, hogy elhajítottam a kocsikulcsot, amit aztán negyed óráig kerestünk. Szerencsére senkinek nem esett bántódása, a bicikliknek sem, de ismét megállapítottuk, hogy nem vagyunk teljesen normálisak.

***Igen, ilyen felelőtlen vagyok, hogy ezek után még autóba ültem. Na most oda a jól felépített renomém. 

Ő(s)zláb

 Nem tudja valaki, mi történt Violettel? Említette, hogy lehet, hogy bezárja a blogot, remélem ez a helyzet csak átmeneti. Nagyon szeretem, ahogy ír, vele aztán tényleg mindig történik valami izgalmas, ráadásul őt olvasni is külön élmény. 

Az időérzékem kicsit szét van esve, de valamikor elkezdett egy gombaszakértői tanfolyamot, amivel nekem is alaposan megmozgatta a fantáziám, hiszen hol máshol lehetne nagyokat gombázni, mint egy csapadékdús vidéken az erdőben? Engem végül legyőzött a lustaságom, de igazi szuperképességnek tartom, ha valaki képes felismerni a gombákat. 

Errefelé sokan keresnek gombát, gyakran hagyják az emberek csak úgy az út szélén az autójukat, hogy bevessék magukat a sűrűbe. A helyi ismerőseim kivétel nélkül óriási vargányakészleteket halmoznak fel minden évben. Vannak, akik lefagyasztják, mások apróra vágva szárítják. Tavaly én is szárítottam egy keveset, mert Gigi megszánt, és elvitt. Könnyű neki, itt nőtt fel, száz százalékos biztossággal ismeri fel azokat a gombákat, amik ezekben az erdőkben nőnek. Ő például nem rajong a vargányáért - de hát ez ilyen, akinek mindig volt, az nem tudja, mekkora kincs ez. Egyébként az igazi ízélmény a vargányával akkor ért, amikor Léna néni készített nekünk rántva. Gyerekkoromban felénk ritkaság volt a vargánya (pontosabban egyáltalán nem volt) éppen ezért soha eszembe sem jutna, hogy rántott gombát készítsek belőle. Szinte mindig csak fűszerként használtam fel, levesbe vagy pörköltbe. 

Nekem, ha rántott gomba, akkor nagy őzláb.

Idén el vagyunk halmozva vele, szinte mindenhol nő. Két-három naponta panírozással töltöm a délutánokat. Ami egyébként kifejezetten jó volt most, ugyanis ma délután meglátogatott Eszticsillag, és ennek örömére igazi helyi csemegével tudtam megvendégelni. Jó volt látni, ahogy a férjével egymás után kapják be a "kis" kalapszeleteket, annak ellenére is, hogy némelyiket elég jól megpirítottam, mert a viszontlátás öröme teljesen elvette az amúgy is szétesett időérzékem. 

Szőlő

Első évben megmetszettük a lugast, úgy-ahogy, aztán ősszel leszedtük a szőlőt és odaadtuk a szomszédnak, hogy csináljon belőle bort*, mert nem volt időnk és energiánk foglalkozni vele.

Aztán télen jött a hó, a lugas leszakadt a súlya alatt, így mi azzal szilvesztereztünk, hogy szétbontottuk, majd újraépítettük az egészet. Erről meséltem is, de kezdek szenilis lenni, vagy ennyire nem történik semmi, hogy ugyanazokat írom, ebbe most ne menjünk bele.

Szóval helyretettük a lugast és vártuk a tavaszt. Nagyon nehezen érkezett a jó idő, hiszen júniusban még fűteni kellett. Aztán egyszer mégis berobbant a nyár és arra eszméltünk, hogy metszeni kell a szőlőt.

Mini dzsungel

Szőlővirág

Idén két-három hetente is foglalkoztunk vele néhány órát. Metszettük és kötöztük. Június végére látni lehetett, hogy rengeteg fürt lesz, egy ponton alá is kellett dúcolni, nehogy ismét leszakadjon, ezúttal a fürtök súlya miatt.

Egyébként ebben a lugasban kétféle szőlő terem, Izabella és Othello. Azok kedvéért, akik nincsenek annyira otthon a szőlők birodalmában, írok néhány szót ezekről a fajtákról. 

Ez a két fajta direkt termő (labruska, vagy rókaszőlő) fajták közé tartozik, ami azt jelenti, hogy saját gyökerén terem (nem oltványként). Egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy ellenálló a különböző betegségekkel szemben. Ezeket a fajtákat amerikából hurcolták be, olyan régen, hogy azok, akik behozták, már nem élnek, sőt még az ő unokáik sem. Kétes híre van, mert a behurcolásával az európában honos szőlőket kiirtó betegségeket is behozták, emiatt hatalmas pusztulást okozott ezeknek a szőlőknek a megjelenése. Ráadásul a borában, ha nem megfelelő körülmények között állítják elő (és ez fontos), nagy mértékben előfordulhat a rettegett agykárosító metil-alkohol. Nos, annak érdekében, hogy megvédjék az itthoni szőlőket, illetve, hogy megakadályozzák a mérgező borok előállítását, törvénybe foglalták, hogy a labruska fajtákat ki kell irtani**. Ezzel egyidőben kifejlesztették azokat a permetszereket, melyekkel az itthoni szőlőket meg lehet védeni a behurcolt betegségektől. 

Az én véleményem az, hogy valahol (mint minden) ez is javarészt inkább a pénzről szólt, mint a szőlőkről. A labruska nem igényel sem permetszert, sem trágyázást, ezért nem lehetett igazán keresni rajta. Ráadásul oltani sem kell, a kis paraszt bácsi ledugja a szőlővesszőt a földbe és taddaaam, terem a szőlő, mint az őrület, csak győzze metszeni. A halálos metil-alkohol legendáról pedig a következő tények támasztanak némi kétséget. (És ezzel nem azt mondom, hogy kamu a metil-alkoholos sztori, inkább, hogy talán csak nyomokban tartalmaz igazságot.)

Egész Európában van egy aprócska terület, ahol engedélyezik ezekből a szőlőfajtákból a bor készítését és ez a hely az Ausztriai Dél-Burgenland***. Egyedülálló módon, csak itt állíthatnak elő a direkt termő szőlőfajtákból bort, ez az Uhudler. A bor színe emlékeztet a rozéra, de annál valamivel sötétebb, az íze pedig gyümölcsös, szamócára hasonlít. Ha Dél-Burgenlandba visz az utatok és szeretitek a bort, feltétlenül kóstoljátok meg, szerintem nagyon különleges. 

Na, ennek fényében kanyarodjunk vissza a mi labruskáinkhoz. Nagyon meghálálta a gondozást az egész lugas, híztak a fürtök. Sokszor esett az eső is és bizony, gyakran aggódtam, hogy elveri a jég a féltve nevelgetett szőlőnket. Szerencsére mindig vízzel jött, így nem okozott kárt. 

Beköszöntött az augusztus és ahogy teltek a hetek, úgy színesedtek a szemek a fürtökön. 

Szeptember 8.

Innentől kezdve naponta kóstolgattuk. Savanyú volt, mint a veszedelem, viszont a présházról tudtuk, hogy október közepén átállnak almapréselésre, ezért nem vártunk tovább, szombaton szüreteltünk. A levágott fürtöket még aznap átvittük Szlovéniába. 

Ez a lugas nagyjából 8x3 méteres, összesen 111 kg szőlőt szedtünk le (néhány fürtöt elveszítettünk szüretelés közben, néhányat pedig meghagytunk a madaraknak). Így lett összesen 78 liter szőlőlevünk, ami meglepően édes és elmondhatatlanul zamatos. Annyira, hogy én hosszúlépés formában iszom, úgy hígítom vízzel, vagy szódával. 

Egyébként szerintem baromi érdekes az egész szőlész-borász történet, még úgy is, ha nem kifejezetten boros az ember, vagy nem iszik egyáltalán alkoholt. Ha érdekel titeket, olvassatok utána Teleki Zsigmondnak, akinek, miután kipusztult az öt hektár szőlője, nem adta fel, hanem rendelt Franciaországból több ezer magot, és magról nevelt tőkéket, eszméletlen munkával és elszántsággal. Csodálatos történetekre lehet találni, miközben az ember nem csinál mást, csak ismerkedik azzal, amije van. 

*olyan fos bort még garantáltan nem ittatok, én is csak a nyelvemmel érintettem, azóta is kiráz a hideg, ha eszembe jut.

**illetve szabályozták a tartható tőkék számát, így maradthatott életben a mienk, de valószínűleg azok is, amelyekről gyerekkorotokban a nagyszüleiteknél szemezgettetek

***ami ugye nekünk itt van a szomszédban.

Szlovénia

Szeptember elején Ladó kitalálta, hogy menjünk el egy romcsi hétvégére a tengerpartra Szlovéniába.

Nekem nagyon nehezemre esik elmenni itthonról, elhagyni az erdőt, a tisztást, nem is vágyom rá egyáltalán. Aki egyszer otthonra talál a sok évig tartó hajléktalankodás, munkásszállón töltött vándor élet után, az nehezen indul újra útnak, akkor is, ha csak néhány napról van szó. Közben azért a tenger kékje, illata, és az összes, ritka emlék, amit magamban hordozok róla, csábított, így az egyetlen bökkenő az volt, hogy akkor mi legyen a három kutyával.

Ha rajtam áll, jönnek ők is, de igazság szerint akkor arról szólt volna, hogy valami fancy helyen vigyázunk a kutyákra, akiknek egyébként otthon a legjobb. Szóval azért ne menjen el az eszünk, Ladó első körben felhívta az idősebbik bátyját, Napsit. Ez a beszélgetés körülbelül így zajlott le:

L: Mit csináltok szeptember végén?

N: Semmit.

L: Akkor eljöttök hozzánk?

N: Persze.

L: De mi nem leszünk itthon.

N: Miért, hol lesztek?

L: Elmegyünk, megnézzük a szlovén tengerpartot.

N: Hú, ez nagyon jól hangzik, akkor mi is inkább oda megyünk! 

L: Nemnem, kellene etetni a kutyákat. 

N: Ki nem hagyjuk a szlovén tengerpartot, inkább szerzünk valakit, aki vigyáz rájuk! 

Nagyon vicces volt, erre egyikünk sem számított, ugyanakkor mindketten nagyon örültünk, mert soha nem volt még ilyen közös program velük, általában a kötelező köröket toljuk valamelyikünknél, amik amúgy nagyon jók, de azért teljesen más. Az valahogy, valakinek (ha nem mindenkinek) mindig strapás kicsit.

A telefonbeszélgetés alatt épp úton voltunk a Professzorékhoz, így őt, mint másik lehetséges ebfelvigyázót személyesen kérdezte Ladó.

Tulajdonképpen a forgatókönyv ugyanaz volt, leszámítva Anemone reakcióját, aki gyakorlatilag azonnal képes lett volna elindulni, már csak attól a szótól is, hogy "tenger". Így történt, hogy hamarabb lett lefoglalva szállásunk, minthogy megoldottuk volna a kutyák ügyét.

Végül Fannira kényszerítettük rá ajánlotta fel, hogy szívesen eljön hozzánk arra a pár napra. Sikerült a barátnőjét is beszerveznie, így aztán nyugodtan el tudtam engedni a kérdést, hogy mi lesz vele az erdő mélyén, távol mindentől. Azért a biztonság kedvéért megadtam a lányoknak Gigi számát, hogy ha bármi van, legyen egy felnőtt, aki ott van tőlük tíz percre, és a szüleikkel egyidős.

Hogy ne kelljen hatan három autóval menni, mi Napóleonékkal utaztunk, és annyira de annyira imádtam miden percét az egész hétvégének, hogy azóta is előveszem csak úgy a telefonom, hogy végignézzem a képeket.

Tőlünk három és fél óra alatt le lehet érni a tengerhez. Aki esetleg nem ismerné, Szlovéniának összesen negyvenpár km-es tengerpart jutott, így az egész szakaszt akár végig is lehet biciklizni egyetlen nap alatt. Terveztük is, hogy bérelünk kismotort, és végigjárjuk, de végül a bérlő cégnek nem volt három darab kétszemélyes járgánya, így aztán maradtunk a sétánál.

Csodaszép időnk volt és túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki nagyon jól érezte magát. A tesók felszabadultak, végre elkezdtek őszintén beszélgetni a gyerekkori traumáikról, amiről nem mondom hogy sikerült átbeszélniük, de végre elkezdtek valamit, amiből akár különböző oldódások is sikerülhetnek. Imádtam nézni, ahogy mind a három, ki-ki a vérmérséklete szerint reagálja le a régi sebeket. Volt egy tűnő perc is, amikor elővett a jó fajta irigység, de az az örömmel-szomorúsággal kevert, hogy de jó, hogy nekik sikerül.

A tenger meg hát. Fodor Ákost tudom idézni: "Szerelemről és tengerről csak hallgatni tudok."

Az első percben (és utána még néhányszor) előtört belőlem a bedrogozott labrador. Nem vártam senkire, lerúgtam a cipőmet és már futottam is a vízbe. És ezt napjában többször, amikor épp rám tört az érzés, hogy ezt kell tennem. Az időjárás akkor még ragyogó nyári volt, már nem volt tömeg, hála az utószezonnak, a tenger szerintem 23-24 fokos volt, a többiek szerint csak 18, de ha 5 fokos lett volna is belemegyek, mert ember, TENGER!! Szóval amennyiszer lehetett lubickoltam, azt hiszem mindannyiunk közül én voltam a legtöbbet a vízben. 

Egyébként az összes kis tengerparti város, mind egy-egy miniatűr Velence, csak a fullasztó tömeg nélkül. Varázslatos sikátorok, színes ruhák az ablakokban, sirályok, macskakövek. Azért nem cserélném el az erdei otthonunkat, de végül tényleg nagyon jól esett kicsit máshol lenni.

"Milyen hajó megy el, ilyen kis vízbe'?" 

Textúrák

Odasettenkedtem mögéjük, mert ott úgy éreztem, mennyire kedvesek. Itthonról újranézve ez a kép nagyon szomorúnak tűnik. Mintha túl messze ülnének egymástól. 

Ti mit gondoltok? 

Idő

 Minél több idő telik el az utolsó posztom óta, annál nehezebben találom meg, hogy hol is kellene felvenni a blogírás fonalát.

Hiányzik Bezzeg, még mindig naponta eszembe jut. Akkor is gyakran gondoltam rá, míg élt bennem a remény, hogy visszatér.

Az idő elfolyt, sokkal lassabban telik az erdő mélyén, mint a világ többi részén. Ezt akkor veszem észre, amikor a nagyjából egyforma napokat felváltja valami esemény.

Visszagörgettem a telefonomon a képeket, és meg kell állapítanom, hogy a viszonylag egyforma napok kifejezés nagyon nem fedi a valóságot. Konkrétan annyira nem, hogy nincs két egyforma napunk.

A teljesség igénye nélkül itt egy lista, hogy mi történt az elmúlt hónapokban:

• Készítettem kovászos uborkát. Rengeteget. 
• Megtartottuk Blanka szülinapját. 
• A szülinap afterpartijaként elvittük a gyerekeket kajakozni a közeli tóhoz. Blanka annyira rajongott a kovászos uborkámért, hogy pakolt belőle a strandra is. Jófajta irigységgel figyeltem, ahogy a lángoshoz ropogtatja. Bárcsak én is ilyen lettem volna tizennyolc évesen.
• Tettem el uborkát és céklát is savanyúságnak. 
• Gyönyörű lett a paradicsom, a paprika és a padlizsán termés. Ellenben a szarvasok (és nyomukban Bikfic) kipusztította a tökmagolajnak szánt tököt, és a krumpli nagyrészét. Ezen éppen csak egy percet bánkódtam, volt munka így is bőven. 
• Sokat jártunk a Professzorékhoz. Anemonéval elültettünk 96 tő levendulát, a fiúk parkettáztak és konyhabútort is szereltünk. Ódákat tudnék zengeni a testvéri kapcsolatukról, szeretem, hogy annyira különböznek, mégis valahogy kiegészítik egymást. 
• Buksi egészséges, Bori méretre megduplázódott, Bikfic pedig látványosan megváltozott. Nem vagyok kutyapszichológus, de minden nap eszeveszetten csóvál, és örömében fel-alá futkározik, ezt abszolút pozitívan értékelem. Februárban nem láttuk jönni ezt és nem is számítottunk rá, hogy tud ilyet is. A falkának Ladó épített fából kutyaágyat, én pedig varrtam nekik zsákvászon huzatot párnákra. Így méretüknek megfelelő, mégis stílusban egyforma vackuk van, továbbra is rajongunk értük. 
• Szinte minden héten randiztunk, és szinte minden randin láttunk szivárványt. Gyönyörű nyarunk volt. 
• Volt itthon Léna néni. Minden nap eljött Buksiért, aki továbbra is szerelmesen rajong érte (meg a tőle kapott kacsamájért). Rengeteget beszélgettünk, sétáltunk a hegyen, hiányzik a társasága. Talán jövőre, ha nyugdíjba megy, még több időt tudunk együtt tölteni. 
• Leszoktam az instagramról. Néha még benézek, aztán megállapítom, hogy nem maradtam le semmiről. 
• Az erdő szélén őzlábgombák nőttek, napokig rántottgombán éltünk. Remélem lesz még belőle. 
• Voltunk Szlovéniában a tengerparton egy hétvégét. Ladó ötlete volt, megkérte a testvéreit (külön), hogy ugyan nem jönnének-e el addig vigyázni a kutyusokra. Ebből az lett, hogy mindenki rálelkesült a programra, így egy szuper tesós hétvége kerekedett. Hálás vagyok értük, jó látni, hogyan változnak az évek során, hogyan gyúrja őket az élet őszinte, önmagukat felvállalni tudó emberekké. 
• Ladót előléptették. Nagyon boldog most, jó látni, hogy megtérült a befektetett energiája és végre olyan feladatokat kap, ami pont annyira jelent kihívást, hogy ne érezze azt, hogy kiégett, viszont ne is fulladjon bele a stresszbe. 
• Eladtuk az előző autómat, és most kaptam egy újat. Igazi luxusként élem meg a vele való bandázást és - bár nagyon élveztem Ladó pickupjával hasítani - azért jóval könnyebb lesz így az élet. 
• Érik a szőlő. Hamarosan visszük préselni, úgy mint tavaly az almát. 
• Továbbra is hiányzik Bezzeg. Bárcsak olvasna, bárcsak olvashatnánk.

Az idei évet számomra nagyon körbelengi az elmúlás. Sokat gondolok arra, hogyan múlnak el életek, mi marad utánuk, hogyan folytatjuk nélkülük. Gyakran érzem, hogy semminek semmi értelme. "Az élet szar, aztán meghalunk." - mondta valamelyik bölcs influenszer. És tényleg, sokszor nehezemre esik reggelente felkelni, és tenni a dolgom, mintha felvettem volna egy szemüveget, ami folyamatosan arra emlékeztet, hogy minden elmúlik egyszer. 

Persze nem kell azt gondolni mindjárt, hogy depressziós vagyok, egyszerűen ez most egy nehezebb időszak ilyen szempontból. Szerencsére sok szempontból meg könnyebb. Ladó most sokat van itthon, de az idő mennyisége nem megy a minőség rovására, ezért kifejezetten hálás vagyok. Bárcsak megállíthatnám az időt. 

.

 "The last enemy that shall be destroyed is death."

/I.Kor.15.26

Vártuk, hogy visszatérj, fáj, hogy tovább kellett menned. Régóta hiányzol, és ez már így marad. 

These days

Ladóval volt egy komoly beszélgetésünk, ami átfordított bennem egy csomó dolgot és amire már régóta szükségem volt.

Ennek eredményeként újra jól funkcionálok, tele vagyok energiával és tenni akarással és minden időmet arra fordítom, hogy produktív legyek. Esténként iszonyúan elfáradok, éjszaka alszom, mint a bunda, reggel hatkor magától pattan ki a szemem, és a kávéig ugyan nagyon kómás vagyok, de utána ha beindul a nap, nem is nagyon állok meg. A munkahelyemen pedig kivételesen jó, hogy nincs annyi munka, kényszerpihenőzöm. Most is munkából írok.

A reggeli és esti órákat tudom a legjobban kihasználni, amikor még/már nincs annyira meleg. Tegnap reggel zöldbabot szüreteltem, ma pedig kakukkfüvet, és a világ legjobb dolga harmatos kakukkfűillattal kezdeni a napot. Tudom, harmatos gyógynövényt szedni nem annyira szerencsés a száradási idő miatt, de úgy gondolom, negyven fokban szedni sokkal szerencsétlenebb körülmény. De most virágzik, most kell szedni, nem ér rá, hogy megvárjam vele a hűvösebb időt.

Az autómnak lejárt július elsején a műszakija. Élni akartunk a lehetőséggel, hogy veszélyhelyzet van, és meg van hosszabbítva 60 nappal, mert szeptemberre várunk egy másikat, de a határon megállított a magyar rendőr, és kicsit belémveszett. Végül jól jött ki, mert Ladó most cégessel jár, én pedig megkaptam Ladóét, és most azzal menőzök. Ez egy nagytestű pickup, sokszor feldobom rá Zergét, a bicajom, és azt játszuk, hogy félig autóval, félig bicajjal jövök dolgozni. Valószínűleg ez is hozzájárul a mostani megnövekedett energiaszintemhez, hogy sokat mozgok, remélem egészen szeptemberig maradhat ez a felállás. Amúgy, hatalmas élmény egy ekkora autóval hasítani az aszfaltot, miközben Bon Jovi szól, a nyár szőkén ragyog, az út menti fák bólogatnak a reggeli szélben. Sokszor érzem azt, hogy hihetetlen, hogy mindez velem történik. 

Volt szülinapom, amit egyedül töltöttem, de másnap meglátogattak a szüleim. Mindenre el voltam szánva - ismerve őket, de aztán nagyon jól sikerült, nem volt érzelmi zsarolás, meg semmi bántás. Sőt, apukám azt mondta, hogy szeret, anyukám meg bocsánatot kért, hogy nem támogattak eléggé. Úgy látszik, az emberek változnak. Végül abban maradtunk, hogy jó volt ez így, különben ki tudja, most hol lennék. Nem szeretném, hogy ezen emésszék magukat. Ami volt elmúlt, és nyilván részemről is bocsánat, hogy nem vagyok jelen az életükben, de ezért a helyzetért kölcsönösen megdolgoztunk azt hiszem.

Most pedig szabadságon leszek, mert Blanka 18 éves lesz, és összejön a Ladócsalád ünnepelni. Nagyon várom őket, olyan ez nekem, mint egy nyári karácsony. 

Szőrmókusok

 Szombaton annyira felbosszantottak a kutyák, hogy azt mondtam Ladónak, hogy soha többé nem akarok három kutyát. Nem történt semmi komoly, csak Bikfic folymatosan fúr, meg jelöl, Bori meg olyan eleven, mint a forró láva, és néha eldurran az agyam, hogy elegem van, hiába foglalkozom velük annyit, valahogy sosem elég*.

Erre vasárnap elütöttük Buksit.

Dolgoztunk a kertben, hordtuk a mulcsot, és ahogy a platóról pakoltunk le, Ladónak arrébb kellett állnia. Buksi kutyánk az autó alatt feküdt, és amikor elindult, hirtelen felugorva ki akart futni hátrafelé (szerencsére), de a feje fennakadt az autó aljában, ami már mozgott, ezért elgáncsolta őt. Borzasztóan megijedtünk, főleg én, de Ladó is, mert ugyan csóvált szegény, de azért eléggé sántított. 

Végül szerencsésen megúszta egy rándulással, kapott gyulladáscsökkentőt, meg most adagolok neki egy kis porcerősítőt. Hétfőn még sántított kicsit, meg nem tudott hemperegni - pedig akart, és látszott rajta, hogy nagyon tanakodik, hogy most mi legyen, de tegnap reggel már vígan fetrengett a fűben, úgyhogy ebcsont beforr. 

De azért ha jól meggondolom, jó lenne, ha nem járna a szám összevissza, és beszélnék baromságokat, akkor se, ha néha sok, mert Buksi pont ártatlan volt aznap, amikor hisztiztem, hogy nem kell három kutya. De kell, és maradjon minden így, ameddig csak lehet. 

Kedden délután lementem Gigihez a faluba, régen találkoztunk. Megbeszéltük, hogy nem viszek kutyákat. Rájuk is parancsoltam, hogy maradnak, de azért biztonság kedvéért vittem magammal egy pórázt, ha Bori mégis utánam jönne - hiszen Bikficnek tudok parancsolni.

Eléggé örültem magamnak, hogy milyen okos kutyáink vannak, mert leértem a hegyről és a terep teljesen tiszta volt. Időnként megálltam virágot, búzakalászt fotózni**, de azért szépen lassan leértem a faluba, amikor óriási trappolással és csóválással elfutott mellettem Bikfic és Bori. 35 fok volt és már nagyon vágytam arra az irsai fröccsre, amihez a bort ott vittem magammal, ezért nem álltam le velük vitatkozni. Borira ráadtam a pórázt, Bikficre meg rászóltam, hogy menjen haza. El is indult, de aztán olyan sóvárogva nézett utánunk, hogy meglágyult a szívem. A fejét bebújtattam a póráz másik végén lévő résbe és úgy mentünk Gigihez. 

Utólag bosszant, hogy nem küldtem őket haza, mert hát mikor tanulják meg, hogy én oda megyek ahova akarok, ellenben velük, akiknek otthon van a helye, ha nem ilyenkor? De közben meg annyira nevettem rajtuk, ahogy boldogan masíroztak utánam, fel sem fogva, hogy ez amúgy törvénytelen cselekedet, hogy végül is lazára vettem a figurát, és elengedtem a kérdést egy darabig. Ha egy kicsit lehűl az idő, akkor elkezdek erre edzeni. Autóval nagyon jól működik, sosem jönnek utánunk, de úgy látszik, gyalogosan, ha megmarad az ember szaga az ösvényen, az annyira nagyon csábító, hogy nem tudnak ellenállni. Pedig muszáj lesz.

*De, elég, meg látom is az eredményét, csak én vagyok örök elégedetlen, és olyan elvárásaim vannak, ami teljesen irreális egy kölyök kutya felé. Viszont hiába tudom ezt, vannak nehéz percek, várom már hogy benőljön a feje lágya. Gondolom akkor meg majd hiányozni fog, hogy milyen kis cukifej volt. 

**Amit nem értek megint. Tele van a telefonom soha fel-nem-használt képekkel, virágokról, lepkékről, szépséges pókhálókról. Mert csak. 

Original

Ha komolyzenéről* van szó, 90 százalékos pontossággal meg tudom tippelni, ki az adott zeneszerző. Ezzel szemben, bármilyen más stílusú zenével eléggé elveszett vagyok. Az elmúlt hónapok több nagy felismerést is hoztak számomra.

Például, hogy az általam kedvelt egyik Nouvelle Vague szám (Don't go), eredetileg egy szinti-pop duo, a Yazoo szerzeménye. De korábban Billy Valentine-tól ismertem egy számot, ami évekig toplistás volt nálam, amiről kiderült, hogy Creedence Clearwater** - aki nekem semmit nem mondott, kb tavaly novemberig, amikor egyszer Ladó berakta Spotify-on, én meg csak pislogtam, hogy ez milyen jó már, eddig miért nem hallgattuk. 

A hétvégén pedig reggeli közben, szintén Spoti kevert valamit, aminek a szövegét fejből nyomtam, de most persze nem ugrik be - és Ladó kérdezte, hogy mi ez. Csípőből rávágtam, hogy Eric Clapton, de valahogy a hang, aki énekel, nem az övé. Biztos valami feldolgozás. Aztán dehogy, Clapton "csak" elővette azt a számot, teljesen ugyanazzal a hangszereléssel, ritmussal, mint az eredeti, csak hát az ő hangja, az azért más kategória.

Száz szónak is egy a vége: a Spotify-t nekem, zenei analfabétának találták fel, nemcsak élvezen a számokat, amiket bedob, de gyakran olvasok utána előadóknak, együtteseknek, ettől pedig olyan érzésem lesz, mintha tágulna a világ, amiben eddig éltem.

*Amúgy Creedence Clearwater-ről Stehen King is említést tesz a Setét Torony sorozatban, ami jól mutatja, hogy 15 évvel ezelőtt mennyire nem olvastam a könyvet, csak sodródtam a zsúfolt cselekménnyel. Írtam korábban is hogy nagyon mást ad most, és ez minden tekintetben igaz. Sokszor olvasok el mondatokat, csak azért, mert annyira gyönyörű a fordítás, vagy olyan sokat mond az a néhány egymás után letett szó. De erről egy egész bejegyzést lehetne írni, nekem meg dolgozni kell mennem. 

Jobb lesz

Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok valami jó passzban. Szerencsémre már évekkel korábban kifejlesztettem magamban az önegyüttérzést, ami, mint fogalom, csak a napokban jött velem szembe a Mélylevegő Projekt oldalán. Nem tudtam, hogy amit csinálok, annak egyáltalán van neve és így, hogy van, már nemcsak ösztönösen, de tudatosan is tudom művelni. Szóval, ha esetleg ti is hasonló, szar időszakban vagytok éppen (vagy mondjuk most pont nem, de lesztek), akkor ajánlom figyelmetekbe, mint az egyik legkedvesebb öngyógyító folyamatot.

Az önegyüttérzés nem azt jelenti, hogy bármit elnézek, vagy a végtelenségig sajnálgatom magam. Azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben megengedem magamnak, hogy rosszul legyek. Hogy megértően forduljak magam felé, mert ez most ilyen. Azt jelenti, hogy úgy gondolok magamra, mint egy lázas beteg kisgyerekre, akinek most meg kellene engedni, hogy sok mesét nézzen a tévében, a kedvencét kellene főzni, és egyáltalán hagyni, hogy dolgozzon az immunrendszere. 

Ugyanakkor jó lenne kiírni a homlokomra, hogy szarul vagyok, basszátok meg, a hátamra, meg hogy NE MOST rúgjatok belém, ha lehet. De hát ilyen nincs, úgyhogy amikor a munkahelyemen, vagy éppen Ladótól olyat kapok, amit normális esetben egy vállrándítással intéznék el, a mostani, kevésbé normális esetben kábé kiborulok. És amikor a szabadságáról visszatérő kolléganőmnek megemlítem, hogy ma kicsit hagyjon elmélyülni a munkában, mert nem vagyok jól, akkor jó lenne, ha nem az lenne a válasz, hogy "jó dolgodban már te se tudod mit csinálj". De ugye, ez most ilyen.

Tudom, hogy nem maradok így, és tudom, hogy egy jó pszichológus hamar segítene a dolgon, mégsem kérek abból. Meg akarok dolgozni a jobban levésért, nem akarok gyorssegélyt, vagy fájdalomcsillapítót. Meg akarom járni a pokol összes bugyrát, ha meg kell járnom, hogy utána erősebb legyek, mint valaha. Aztán, ha közben mondjuk megkattannék, valaki majd csak akad, aki elvisz a gyogyóba, hogy varrják már össze az elmémben keletkezett hasadást.

Mert ez most ilyen.

Különben hozzánk már megérkezett a hideg. Tegnap este jött, hozott egy kis jeget is, de a szőlőt nem verte le. 

Szóval, jobb lesz. 

Setét torony és hársfavirágillat

 Tizenöt év után vasárnap újra elővettem a Setét torony sorozatot, hogy ezúttal elovassam a végét is, mert amikor először olvastam, nem mertem. Így voltam annak idején a Harry Potterrel, évekig féltem elolvasni az utolsó kötetet, annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy tudtam, mi fog történni.

Hihetetlen, hogy mennyire másképp élt az emlékeimben a történet. Nyilván a legtöbb változást az adja, hogy ennyi év alatt nem vagyok már ugyanaz a csitri*, viszont nem elhanyagolható a tény, hogy a gyász ebben a szakaszában mennyire mást jelent sok-sok mondat. Ismét meg kell állapítanom, hogy King milyen nagyot alkotott ezzel a sorozattal. Amikor épp szarrá facsarná a lelkem, akkor hoz valami durva poént, hogy véletlenül se tudjam, a világnak épp melyik síkján vagyok. Szeretem, pont ez kell most nekem. 

Közben a természet nem áll meg. Beértek a bogyós gyümölcsök, tegnap leszüreteltem a piszkét és a feketeribizlit. Vasárnap berobbant a hársfavirágzás, hétfőn szedtem is egy kosárral. Kiterítettem a virágokat a szobában, és reggel arra ébredtem, hogy az este mosott hajam illatába hársfavirágillat keveredett. Fehér pamutpólót húztam, kicsit összekaptam a lakást és most úgy fekszem a függőágyban, hogy tudom, mindjárt betérek Lud városába. 

Más fontos is történt. Ladó letette a szakvizsgáját, amit tavaly kezdett el. Hatalmas siker és öröm, hiszen amióta csak belekezdett, sok szombatot áldozott bele és végre a munkahelyén is végig tudja tolni a változást, amit szeretett volna. Nagyon büszke vagyok rá. 

Jó élni, akkor is, ha gyakran kísért az utolsó pillanat. Az, amikor lepereg az élet filmje. Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon benne voltam-e. Az enyémben benne lesz-e?

Nyár

Hársfavirág és készülő mentaszörp

Csakazértis. 

*Pedig de! (Boborján hangján) 

Panasz

Amikor tegnap Bori rámugrott és egy sarlóéskalapács mintát vésett a körmével a combomba, már tudhattam volna, hogy ki fog esni a magyar válogatott.

Gyakrabban vagyok szomorú, mint a amennyiszer szeretném, de sokszor nem tudok teret adni a szomorúságomnak, mert menni kell, tenni kell. Mintha egy fáradt, öreg elefánt ülne a mellkasomon, akinek a fenekét hiába bökdösöm, nem akar felállni. 

Amikor lehetne teret adni a szomorúságomnak, akkor meg nem megy. Mert csillagtalan nyári éjszakán, tücsökzenére szentjánosbogarak röptét figyelve nem esik jól szomorúnak lenni. De a lugas alatt, jégbe hűtött erdei szamócával a bodzaszörpben, kiskutyával a lábaimnál sem esik jól szomorúnak lenni.

Szegény én. 

Napok

 Napra pontosan 5 hónapja él velünk egy gyönyörű, ragaszkodó, kedves kis tacskó. 

Napra pontosan 6 hónapja nincs már bátyám. Szomorúbb, hogy nem emlékszem rá, hogy igazából mikor veszítettem el. 

Időzavar

Minden nyáron azt kívánom, bárcsak egy nap tovább tartana, mint 24 óra.

Június első hetében még konkrétan fűtöttünk, szakadt az eső, nem volt energiám semmire. Persze, hogy ne legyen könnyű, megjelentek az egerek a házban, amitől teljesen kiborultam. Az egerek humánus likvidálása (vegán módra), abszolút nem jött be. Az első alkalommal Ladó elkapta az egeret és kitette. Átfertőtlenítettem mindent, és reméltem, hogy ez csak ilyen eltévedt jószág volt.

De egy frászt, másnap délutánra visszatért a szag, meg a "nyomok"*, úgyhogy döntöttem, az az egér aki bejön a házba, csomagolhat a túlvilágra. Sajnos két egérnek kellett dimenziót váltani, de sikerült, és öröm az ürömben, hogy amennyire egy ilyen parasztházban csak lehetséges, minden ragyogóan tiszta, át lett fertőtlenítve az utolsó kis sarok is.

Közben elköltöztettük a Professzort meg Anemónét. Kiköltöztek Sopronból falura, csodaszép, 300 éves, téglából épített monostort találtak, egy hektáros telekkel. Szívből kívánom nekik, hogy az utolsó költözésük legyen ez. Szinte minden hétvégén náluk voltunk, Evelin szülinapját is megünnepeltük - ami még májusban volt.

Közben Napóleon is beújított egy birtokkal Zalában, ő három hektáros területet foglalt magának, eper és bodzafákkal, alig várom, hogy ők is közelebb költözzenek. Jó érzés, hogy egy kicsit mindenki karnyújásnyira lesz, egy-másfél órán belül elérjük majd egymást. 

Ugrálok az időben és a témák között, bocsánat, rengeteg dolog történt,amit most nem fogok tudni normálisan összefoglalmi. Valamikor május közepén megkért a főnököm, hogy nem vállalnék-e napi egy órával többet munkaidőben, és ezzel együtt több feladatot. Még így is részmunkaidő, de pénzben sokat jelent, így aztán igent mondtam - utólag úgy gondolom, hülyeség volt, mert a szabadidőmet nem tudja megfizetni. Ugyanakkor vannak sikereim, van hová fejlődnöm, szóval kár lett volna belesüppedve nemet mondani. 

Teljesen időzavarban vagyok, nem is értem, mit akarok kihozni ebből a bejegyzésből. Hulla fáradtság van most, rengeteg a munka a ház körül, szőlőt kötöztem ma, meg kifejtettem a beérett borsó egynegyedét**. Tegnap bodzaszörpöt készítettem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy idén biztosan nem fogok, aztán szombaton gondoltam egyet, és szedtem egy adagra való virágot. Ennél messzebbre már nem látok vissza, bár közben látom az eredményeket, sikerült befejezni a szekér projektet és valamikor régen a muskátlikat is kiültettem. Emlékszem, hogy virágzott a pünkösdi rózsa, szép csokor volt belőle az asztalon. Holnap szeretném befejezni a szőlőlugast és a borsót, meg jó lenne szüretelni a hársfáról virágot. A napi rutin része az ebnevelde, Bori nagyon ügyes, tud már ülni, feküdni, pacsizni és kúszni. Megtanítottam nekik, hogy maradjanak egymás mellett, és csak az jöjjön hozzám, akit hívok, büszke vagyok rájuk, jó kis falka lett belőlük. A kutyákkal való foglalkozás egyszerre jelent sok energia befektetést és feltöltődést, néha jó lenne szünetet tartani benne, de ha engedek ennek a vágyamnak, azonnal látszik a kiskutya viselkesésén. Úgy vagyok ezzel, hogy ez az az időszak, amikor be kell fektetni energiát a tanításba, ha most ezzel nem bajlódom, később sokkal nehezebb lesz. Hát, így került az összes hobbim kispadra: nem festek, nem írok. 

Ladó is rengeteget dolgozik, most egy ideje minden nap hazajön, kihasználjuk, hogy sokáig van világos, még simán füvet nyírunk este, sötétedésig. A hétvégén összerakta az esővízgyűjtő tartályt is, hát had ne mondjam, hogy azóta nem akar esni az eső. Talán, ha korábban összerakja, hamarabb jön a meleg. Na mindegy. Azért nem panaszkodom, voltunk tóparton, fürödtünk, lángost ettünk, dinnyéztünk is, néha a függőágyban is sikerül elaludni, szóval azért nem minden megfeszített rabszolgaság. 

Egyébként Anna mintájára el akartam kezdeni a felolvasásos önkéntességet, csak próba képpen, de míg Annánál a villamos zörög, nálam nappal a madarak csipognak rendületlenül, este meg a tücskök, és ugyan nekem fel sem tűnik, a felvételen kivédhetetlenül és folyamatosan hallatszik. Még hogy vidéki csend! Szerintem ezzel megvárom a telet, amikor nem lesz madárdal, tücsökzene és ennyi munka. Amúgy, ha már madarak: rengeteg fekete és sárgarigó költözött ide, tavaly csak kakukkok voltak, meg apró énekesmadarak. Egyszerűen teljesen odáig vagyok a rigók daláért, időnként nekiállnak fütyülni a hársfán, olyankor eldobok mindent és úgy élvezem, mintha egy Gardiner vezényelte Händel koncerten lennék.

Lennének még gondolataim az aktuális politikával kapcsolatban, meg a fociról is, de itt sosem politizálok, úgyhogy nem is értem, minek írom ezt le. Megyek inkább aludni, holnap vár a borsó, a szőlő és a hársfavirág. 

Ölelek mindenkit! 

*ne szépítsük: egérszar

**note to myself: tavaly kevés borsó volt, idén durván sokat vetettem, jövőre valahol a kettő között kellene