Ködös álmok

Az élet nem áll meg ősszel, csak lelassul. Most, hogy elállt az özönvízszerű esőzés, minden délután tekergünk a kutyussal. Gesztenyét, csipkét, almát, gombát szedünk, gyógyfüveket gyűjtünk. Két kézzeel adja mindenét a természet. 

Aprópó almaszedés. Elmesélném, hogy milyen negatív tapasztalatunk volt a helyi almapréselő üzemmel, de az a helyzet, hogy olyan fantasztikus alternatívát találtunk Szlovéniában, hogy kár lenne panaszra fecsérelni a szót. Legyen elég annyi, hogy eddig 530 kilogramm almát vittünk, a szlovének pedig kedvesek, szorgalmasak, és üvegbe töltik az almalevünket, ami (nagyképűség nélkül) isteni finom. Az üvegeket pedig jövőre újratöltik, ha lesz mivel. Egyébként olyan nagyon büszke vagyok Ladóra. Ahogy beszél az emberekkel, legyen az magyar, osztrák, szlovén, egyszerűen valahogy pillanatok alatt eléri, hogy figyeljenek rá, tiszteljék. Lenyűgöző ez a képessége. Nélküle ez az alma körülbelül megrohadna, mert én valószínűleg feladtam volna a második lerázó telefonhívás után.

Aztán az is van még, hogy maximálisan eltűnt belőlem a megosztási kényszer, de nemcsak, hogy kényszer nincs, hanem minimális indíttatás sem. Ezt a posztot egy hete írom, és eredetileg nem is az almaprojektről akartam írni, bár azt már a nyavalya sem tudja, hogy mégis mi volt a terv. Egyelőre még nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy #vanegyblogomdeminek. 

Ez most ilyen. 

Só a sebbe

Úgy volt, hogy szombaton biciklitúrázunk, de Ladót behívták dolgozni. Pénteken viszont hazajött, ezért megbeszéltük, hogy elmegyek vele, és amíg dolgozik, addig én bejárom a vidéket.

Hogy ne csússzunk meg a dolgainkkal, pénteken délután leszüreteltük a lugast, és felavattuk a vadiúj káposztás dézsánkat is. Szüretelés közben a metszőollóval sikerült belevágnom a bal tenyerembe - ördögi eszköz az. Ömlött a vérem, Ladó kérdezte, mit hozzon, én meg mondtam, hogy "Sót!! Csak sót!". Hozta a sót, én szorítottam a kezem, ő szórta - nagyon óvatosan, nem győztem biztatni: "Még! Többet!!" Baromira tud fájni a só a sebben, de ez a néhány perces fájdalom megéri. Másnapra picit piros volt a seb környéke, mára viszont egy kis karcolás látszik csak. A só összehúzta és elállította a vérzést.* 

A szakszerű elsősegély után még felavattuk az új káposztásdézsánkat. Elraktuk az első savanyúkáposztánk. Miután a szőlőnél elintéztem magam, a káposztagyaluval meg sem próbálkoztam. Mindenesetre nagyon kíváncsiak vagyunk, milyen lesz az eredmény. Gyerekkoromban én csak az agyaghordóban elrakott káposztát ismertem - magamtól sosem próbáltam volna ki a dézsás eljárást. Alig várom, hogy megérjen. 

Ezt a dézsát Szabadi András kádármester készítette.

#nemreklám #nemajándék #deazértisdejó

Szombaton korán indultunk, egy Griffen nevű helyiségbe kellett menni, Karintiába. Felsétáltam a várhegyre**, útközben láttam, hogy van cseppkőbarlang is - de aztán sajnos zárva volt. Ahogy az a magas hegyekben lenni szokott, egész délelőtt köd volt, ezért a panorámából semmit sem láttam, bezzeg mire lejöttem a hegyről, kisütött a nap. Akkor viszont már felfedeztem magamnak egy turistajelzést, azon vándoroltam, nem voltam hajlandó visszamenni a várba, hogy napfényben is megnézzem a kilátást - pedig biztos vagyok benne, hogy megérte volna. Így is megérte, láttam egy újszülött borjút, még tiszta nyák volt, gyorsan el is mentem onnan, nehogy megzavarjam őket a mamájával. Messziről néztem, hogy életében először lábra áll - olyan aranyos volt, legszívesebben hazahoztam volna (heló birtoklásvágy). Jó volt látni, hogy létezik ilyen hely, ahol a bocik legelőn születnek, ahol nincs állatorvos, nincs ember, csak a csorda. Eléggé belemerültem a marha-bámulásba, azt is sikerült megfigyelnem, hogy gyakorlatilag a csordából az összes tehén odament az újszülötthöz "köszönni", tündéri kedvesség áradt ezekből a hatalmas állatokból. Tudjátok rólam, hogy nem vagyok valami extrém vallásos (pedig lehetnék), de ilyenkor, elnézve a természetet, mindig megérint a teremtés ereje, hogy milyen csodálatos világban élünk, mennyire érdekes, ahogyan az állatok viselkednek egymással, és hogyan gondolkodhatnak emberek úgy az állatokról, mintha csak eszközök volnának. Egyből eszembe is jutott, hogy milyen torz lenne egy párhuzamos világban, ha szelfizne a tehén a mászkos borjával, vagy posztolná, hogy hány kilogramm, hány centiméret fejkörméretű dedet hozott a világra.***

Aztán tovább mentem, beértem egy erdőbe, ahol egy kristálytiszta hegyi kis patak futott, elképesztő volt a csend és a béke. Én alapjáraton rengeteget vagyok természetben, hiszen a semmi közepén élünk, de ahogy megláttam a patakot, lerúgtam a cipőm, belegázoltam a jéghideg vízbe, és éreztem, hogy kiírja a rendszer odabent, hogy száz százalékra feltöltve. 

*Ezt a technikát 14 éves koromban tanultam - akkor dolgoztam először, konyhalányként. Táboroztattunk, 300 főre, frankfurti leves volt az aznapi menü. A szakács lányával egyidősek voltunk, járósbaba korunktól ismertük egymást a táborokból. Nagy egyetértésben szeleteltük a virsliket, amikor a barátnőm véletlenül belemártotta a kést a vállamba. Szegény, csak le akarta seperni a virslit a vágódeszkájáról, de óriási volt a kondér az asztalon, a vállamig kellett emelnie. Akkor történt, hogy csak néztem, ahogy folyik a vállamon a vér, a szakácsunk meg odalépett, és egy marék sót szórt a tenyerembe, majd rányomta az egészet a vállamra. Annyira megdöbbentem akkor ezen, hogy gyakorlatilag nyávogni is elfelejtettem, de még jobban megdöbbentem azon, hogy a vállamon lévő, három centis vágás két nap múlva csak pici karcolásnak tűnt. Azóta is gyakran alkalmazom ezt a módszert. Annak ellenére, hogy elképesztően beválik, nagyon el tudom borzasztani vele a környezetem.

**Most őszintén, azért a Schlossberg mennyivel szebben kifejezi már azt, amikor egy kiemelkedő hegycsúcsra építenek várat? Valahogy ez a várhegy nekem kicsit gyenge, de valószínűleg azért, mert az alföldön nőttem fel, ahogy a legnagyobb hegy egy vakondtúrás volt.

***Erről jut eszembe, öt éve már, hogy töröltem magam facebookról. Illeve, mint kiderült, nem töröltem magam. Letöltöttem a messengert, mert kellett volna, hogy a Professzorral videócseteljünk, és képzeljétek, MINDEN öt évvel ezelőtti beszélgetésemet betöltötte. Gyakorlatilag újraaktiválta a profilomat. Ezúttal találtam egy olyan opciót, hogy ha 30 napon belül nem lépek vissza, akkor véglegesen töröl - de hiszi a piszi. Egyszerűen elképesztőnek találom az egészet, hogy még ennyi idő után is őrzik az adataimat, a beszélgetéseimet. Kicsit horror. De gondolom ez gyakorlatilag mindennel így van. Bizarr a gondolat, hogy valahol az online térben minden valaha leírt érzelmi reakcíóm, gondolatom úgy él, mintha jelenleg is _történne_. Azért amint látjátok, tudok ezzel együtt élni, hiszen most is épp az online lábnyomomat hagyom itt.

A táska

 Tizenhét éves voltam, amikor először lehetőségem volt arra, hogy egy teljes nyárra kimenjek Angliába dolgozni. Az viszonylag önálló életem már előtte elkezdődött, próbáltam leválni a bigott vallásos szüleimről. Valószínűleg el tudjátok képzelni, hogy olyan családdal ahol a gyereknek minden étkezés előtt imádkoznia kellett, nem ehetett csokit, és nagyjából mindenfajta földi öröm bűnös tevékenységnek számított, a kamaszkor (ami amúgy sem egyszerű) szinte tomboló vágyat hozott arra, hogy elköltözzem, saját lábamra álljak, ne kelljen alkudozni, hogy "amíg a kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit én mondok". Felvezetésnek elég ebből ennyi, ott tartottam, hogy a lehetőség, hogy egészen Angliáig mehetek, dolgozhatok pénzért, végre vehetek magamnak új cipőt, ruhát, bármit, szárnyakat adott.

El is repültem, a nyár nagyon hamar elszállt, kicsit ráhúztunk, az utolsó középiskolai évemről késtem egy teljes hetet és akkor még örülhettek, hogy egyáltalán visszamentem. A józan eszem súgta, hogy azért jó lenne leérettségizni, mielőtt hozzá megyek az első Wales-i fiúhoz, akivel összehozott a balsors. A hazautazás előtt néhány héttel már aggályos volt, hogy a rengeteg (de tényleg rengeteg!) holmit hogyan fogjuk hazaszállítani, mégis milyen formában csomagoljunk, hogy a dolgaink biztonságban landoljanak. Végül az egyik sportboltban találtam egy megfelelő méretű* Adidas táskát, két kereke volt, lehetett húzni is, de vállra is lehetett venni, vagy két füllel, ketten cipelni. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ez a táska lesz életem következő évtizedének egyetlen biztos pontja. Pontosan egy évvel később ebbe a táskába pakoltam össze az életem, és indultam el Pécsre úgy, hogy nem tudtam, aznap este hol fogok aludni. Három évvel később ugyanazzal a táskával mentem vissza Angliába, majd jöttem vissza Magyarországra. Költöztem vele Zalaegerszegre, Szombathelyre, isten háta mögötti Vas megyei falvakba, végül Ladóhoz.

Ladóval való szétköltözésünkkor nem vittem, éveket pihent az ausztriai lakás padlásán. Amikor tavaly megvettük a házunkat, és decemberben beköltöztünk, már csak mint lomot hoztuk el. Néhány hete, amikor kipakoltunk a pölés helyiségből**, akkor került elő, utoljára. Ladó futólag megkérdezte, kidobhatja e, én pedig gondolkodás nélkül rábólintottam. El sem búcsúztam tőle, tegnap este jutott eszembe, hogy azért talán illett volna mondani néhány szót. Valami ilyesmit: Istenáldjon, soselássalak többé, de azért kösz.

Így múlnak el a tárgyaink. Évekig fontosak, észre sem vesszük, hogy teszik a dolgukat. Aztán úgy lesznek haszontalanok, hogy fel sem tűnik. 

*És a görkorcsolyámat haza sem tudtam hozni.

**Van egy helyiség a házban, aminek földes a padlója. Kamra lehetett, vagy pince helyett használták - van egy bebetonozott szőlőprés benne. A nagy pelék imádnak ott futkosni, a teteje deszkázva van csak, a padlásról könnyen lejutnak. Elvileg idén már alszanak. Róluk neveztük el a helyiséget. "Mi az a pöle? Ollan mint a mukucs!" (Bödőcs)