Május, te csodás

Nem nagyon találok vissza ehhez a műfajhoz annak ellenére, hogy nagyon hiányzik. Annyi mindent megoldottam már ebben az életben, gondolom majd ezt is megoldom valahogy. Vajon létezik "fehérlapszindróma"? A fehérköpeny szindróma alapján gondolom, hogy van ilyen - velem ez van, ha meglátok egy fehér felületet a laptopon, egyszerűen leáll az agyam. Off. Most újabban úgy írok, hogy diktálom telefonra a gondolataim (mindegy is, hogy regényhez, novellához, vagy e-mailhez), aztán később vagy legépelem, vagy nem. Többnyire nem.

A május egy olyan hónap, hogy ha nem vagyok kint a természetben, egyszerűen lemaradok mindenről, ezért tényleg minden estét és reggelt kihasználtam arra, hogy együtt legyek a másodpercenként változó természettel. Az első másfél hét nagyon szépen indult, aztán jött az a rengeteg eső*, de én akkor is kint voltam, persze gumicsizmában. Azután, ahogy elment az a rettenet mennyiségű víz, szinte felrobbant a természet.

Pitykegombánál szóba került, hogy egyesek szerint nem kellene annyi füvet nyírni, és Ladó is ugyanebben az időben vetette fel, hogy mi lenne, ha idén a mező tényleg mező lenne és nem golfpálya. Nekem mindegy volt, nyilván az udvarban legyen rend, de abban egyetértettem Ladóval, hogy felesleges az egész 8000 négyzetméteren fűnyírótraktorozni, amikor éppen van más dolgunk is. Így is lett, azzal, hogy végül Ladó nyírt egy egészen keskeny ösvényt, hogy az ebekkel reggel és este tudjunk sétálni**. Én még ennyi mezei virágot soha nem láttam, gyakorlatilag roskadozik a telefonom a mezei virágok fotóitól. Ezzel kapcsolatban akartam hozni nektek egy kis játékot, de aztán lusta voltam előszedni a laptopot, hogy megírjam. Azért, ha esetleg van kedvetek, írjátok meg, hogy milyen virágokat ismertek fel - vannak köztük nagyon könnyűek és nehezebbek is. 

Ennyit elárulhatok, ezek itt mákvirágok, egytől egyig.

Az egyik széncinege pár úgy döntött, hogy az idén száz esztendős szekérre kirakott boroshordók egyikébe beköltöznek. A cinkepalotában három fióka kelt ki, szerintem a napokban kirepülnek. A hordón két lyuk van, a cinkék a tetőn lévő ajtót használják. Az oldalán lévőbe pedig pont oda tudom tenni a telefon kameráját. Elképesztően elolvadós cuki videókat készítettem róluk. Sok aranyos dolgot láttam már, de amikor egy párhetes cinkenövendék igazgatja a pelyhes tollait - hát azért az dobogós helyen van.

A házfelújítás kapcsán is sok minden történt. Ki kellett ásni még 30 centi földet a leendő konyhából, a felét egyedül, a másik felét ketten csináltuk, nehéz volt. Ásás után Ladó egy géppel megdöngölte a földet, arra került egy réteg beton. Ennek a rétegnek mindössze annyi szerepe van, hogy vakoláskor tisztán lehessen tartani a területet, illetve a lepotyogott vályogot utána újra tudjuk használni. Amíg a betonozással nem készültünk el, kívülről levertem a vakolatot. A betonozás aztán a legnagyobb esőben történt, a fiúk igazi hősök voltak, én a magam részéről a konyhában húztam meg magam. Miután megkötött a beton, Ladóval nekihasaltunk a vakolásnak. Be voltunk zsongva, rengeteg videót néztünk meg, Ladó nagyon sokat olvasott a vályogvakolatokról, de az a helyzet, hogy valójában mindenki máshogy csinálja és valahogy mindenkinek működik. Az osztrákok teljesen másképp vakolnak régi téglára, mint a németek, nálunk magyaroknál ritka, hogy valaki vályoggal vakol (de azért van, csak nem annyira népszerű, mint nyugaton). Az első vakolás után én éjszaka alig aludtam, és reggel, még a kávé előtt futottam ki, hogy megnézzem, leesett-e. Ez két hete volt, és nem, nem esett le, vígan fennmaradt, megszáradt, kemény és egyenletes, ha kopogtatjuk nem üreges alatta, szóval van remény, hogy ez így jó lesz.

Múlt héten egyedül vakoltam, két nap alatt végeztem egy teljes falfelülettel (amin nincs se ajtó, se ablak). Azt kell mondanom, egyedül vakolni teljesen más, mint ketten. Amikor egyedül vagyok, egyetlen ellenségem van: saját magam. Az a rengeteg kérdőjel ami ilyenkor a fejemben van, az a sok bizonytalanság nagyon küzdelmes. Erről nehezebben írok, de konkrétan amikor először vakoltam egyedül, majdnem elsírtam magam és egy pálinkát is bedobtam, hogy ne essek teljesen pánikba. Ijesztő volt a gondolat, hogy 7 tonna anyag van még előttünk (főleg előttem, hiszen Ladónak van normális munkája és így is túl van terhelve az itthoni dolgokkal). A 7 tonnából ekkor még csak 300 kg fogyott, szóval hétfőn nem ment rendesen, nagyon küzdöttem. Aztán kedd reggel szembe jött egy idézet*** amitől kattant bennem valami, és két nap alatt befejeztem a falat (további pálinkák nélkül, mindenki megnyugodhat, még nem vagyok teljesen alkoholista). Most megint kicsit várni kell ahhoz, hogy folytatni tudjuk a dolgokat (ebbe most nem is merülnék bele), de most úgy gondolom, hogy nem létezik lehetetlen.

Valamelyik este Kölyökkel írogattunk, szóba került egy régi ismerős, aki kérdezte őt, hogy tud-e rólam valamit, mi újság velem. A Kölyök meg szó szerint azt mondta neki, hogy "jól van, szlovénül éneklő kőmíves asszony lett" - amin azóta is vihogok, ha eszembe jut. Sosem voltam egészen normális, de egyre hibbantabb vagyok, és egyre jobban élvezem.

Apropó szlovén. Aki régóta olvas, esetleg ismer, tudja, hogy mennyit szenvedtem a német nyelvvel. Nekem a német soha nem ment igazán. Amikor Ausztriában kezdtünk élni, iszonyúan szorongtam, nem mertem megszólalni sehol. Egyszer Klagenfurtban eltévedtem az IKEA-ban és egy órán át bolyongtam, mire végre angolul meg mertem kérdezni valakit, hogy mégis merre van a kijárat, szóval ez alapján elhihetitek, mennyire volt rossz a helyzet. Talán iskolából hozom ezt, talán nem vagyok ezzel egyedül, de azt hiszem, már nem vagyok teljesen reménytelen eset. Amióta van ez a rettenet infláció, javarészt Szlovéniában vásárolunk, mert olcsóbb, mint Ausztria és minőségben sokkal jobb, mint itthon kb. bármi (sajnos). Ráadásul a szlovén emberek hihetetlenül kedvesek. Nagyjából 500 szó szlovén alapszókincsem van (és lehet, hogy túlzok), de akármilyen boltba megyek, köszönni a nyelvükön, kérni egy kiló kenyeret, vagy megkérdezni, hogy hol találom a papírzsebkendőt - nem okoz semmiféle szorongást. Amint elmondom nekik a nyelvükön, hogy magyar vagyok és nem beszélek szlovénül, mindenki extrém kedves és segítőkész lesz. Aki tud angolul, angolul segít és utána általában kérdezek ezt-azt az ő nyelvükről, amitől teljesen odáig vannak, én meg tőlük, hogy milyen kedvesek. Igyekszem példát venni tőlük, mert szerintem a kedvesség az egyik legszebb emberi tulajdonság.

*Ami aranyat ér. Én is sokallottam picit, de örültem, tudtunk fogni 5000 litert, ami a kertnek és az építkezés miatt most nagyon jól jön.

**Gondolhatjátok, mennyire van szüksége a három kutyának reggel és este sétálni, amikor egész nap szabadon vannak. Igazából nekem van rá szükségem, én vagyok az, aki minden nap körbejárom a telket, a kutyák csak elkísérnek, de rájuk fogom, hogy miattuk megyek. 

***Instán jött, amit most elkezdtem blog helyett használgatni, de ez sem az igazi. A lényeg, az idézet így szólt: "Ha úgy véled, túl kicsi vagy ahhoz, hogy bármit is számíts, akkor még sosem töltötted az éjszakát egy szúnyog társaságában". Az idézet szerzője ismeretlen, de a posztot Knapek Éva klinikai szakpszichológus tette ki. Nekem aznap semmi egyéb mentális táplálékra nem volt szükségem.

Made my day

A termékmegnevezés csak egy dolog (eredetileg a pöcök helyett profil szerepelt), de a borítékra ragasztott matrica, na, az mindent vitt, mintha csak egy kedves kézművestől rendeltünk volna játékot. 

Megint elmerültem a világunkban, a szúkat sikerült lerendezni, ha minden jól megy, hamarosan vakolunk, végre!

Voltunk családlátogatáson, ahol valamilyen rejtélyes oknál fogva az anyósom, a sógornőm és két unokahugi tátott szájjal hallgatták az építkezős élményeim* és ahonnan úgy jöttünk el, hogy a két legfiatalabb lelkendezve ölelgetett. Könyörögtek, hogy nyári szünetben had jöjjenek segíteni. Később Ladó úgy fogalmazott, hogy akár forradalmárnak is elmehetnék, mert az valami eszméletlen, hogy még egy négyzetmétert sem vakoltunk, de már a család egyharmada lelkesen felújítaná az egész házunkat, akár egy hét alatt. Nagyon nevettem, mert igaza van. 

Eközben persze beköszöntött az év (számomra) legszebb időszaka. Olyan érzésem van, hogy évről évre több itt a madár, de az is lehet, hogy csak mostanra tanultam róluk annyit, hogy felismerjem őket. Például tegnap észrevettem hogy a leendő vendégkonyhába fészekanyagot hord egy ökörszem. Náluk úgy van, hogy a legény több fészket épít, és a hölgy kiválasztja azt, amelyik szerinte a legszebb/legpraktikusabb. Őszintén remélem, hogy nem a konyhai fészek lesz a az álomotthonuk. Kitaláltam, hogy még ma egy kis odúba átrakom az összehordott fészket, mert kidobni nincs szívem (kinek lenne?), de sajnos ott a falban pont útban van. Ezzel együtt viszont eléggé megtiszteltetésnek érzem az ökörszem fiú bizalmát, annyira aranyos kismadár!

*Történt például, hogy rögtön a szúölés első napján majdnem halálra mérgeztem magam, mert nem vettem hozzá maszkot (minek is az, ugye?), aztán olyan rosszul lettem tőle, hogy végül a toxikológiai központtal telefonon egyeztetve kiderült, hogy azért ebbe nem fogok belehalni, de legközelebb vegyek maszkot.