Idén rengeteget nevettünk. Aznap este három kislány volt nálunk, kezdődött a téli szünet. Sokáig voltunk fent, a lányok Ladóval táncoltak is, társasoztunk és én könnyesre nevettem magam az egyik társasjáték közben. Eközben egy 500 km-re lévő faluban a bátyám az autójával egy fának csapódott és meghalt.
Anyám csak másnap reggel hívott, mert nem akart zavarni.
Visszabújtam az ébredező Ladó mellé, a lányok is mind odagyűltek hozzánk és az óriási öleléskupac közepén arra gondoltam, hogy ebben a veszteségben a legjobban az fáj, hogy tudom, mennyire nem tudott boldog lenni ebben az életben. Hogy soha nem tudta meg, milyen egy ölelő család karjaiba bújni, ha valami ennyire fáj. Ostoba voltam, hogy azt gondoltam, van még időnk megbeszélni mindent.
Hogy reális képet mutassak az életünkről, hoztam képeket az olvadó hóról és a sarazásról is.
Ezek a képek vasárnap készültek - még éppen időben ahhoz, hogy megmutassam a sarat, mert mára gyakorlatilag elolvadt minden, zöld a fű, ami víz volt, már lefolyt a faluba. A kép bal felső sarkában látszik, hogy néz ki ez odalent. Itt a hegyen kisebb pocsolyákban tud csak megállni, a nagyobb vizek utat törnek maguknak az erdőn keresztül, elárasztva a falusiak pincéit. Sok helyen napokig megy a szivattyú - nem állítom, hogy irigylem a falusiakat. Inkább sétálok 20 perccel többet. Kevesen értenek velünk egyet, ezért laknak sokkal kevesebben itt fent, mint lent a faluban, de hát ettől (is) szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák.
Ezen a képen ugyanaz a hely szerepel kisebb időeltolódással. Nagyon behavazva, kidőlt fával, olvadtabban, majd famentesítve. Vasárnap Ladóval megtisztítottuk az utat. Ő motorfűrésszel darabolta, én pedig félrehúztam. Ha kicsit kiszárad, kályhakészre vágjuk. Azt kell mondanom, hogy nem szenvedünk tüzifahiányban - habár egészen kicsi erdőnk van, idén legalább három évre elegendő fát kaptunk tőle. Pedig kizárólag azt szedjük fel, amit az időjárás leselejtez.
Most pedig eljutottam oda, hogy megmutassam mi a túlélési eszköztáram ilyen időben, ilyen helyen. A kép hétfő reggel készült, munkába induláskor. Ő egy Solomon bakancs* egy jó minőségű, vízálló kamáslival. Kétségtelenül időigényes, amíg beöltözöm, de garantáltan nem lesz saras a nadrágom, akár Buksival járunk egyet, akár munkába indulok. Egyébként az a taktikám, hogy az autóban tartom a városi "csinos" bakancsom, így bárhová is indulok, mindig könnyen át tudok vedleni civilizált formába. A kolléganőm rendszeresen kinyilvánítja a (nem túl pozitív) véleményét erről az életmódról, ezért rosszabb napjaimon képes lennék tüzes karddal védelmezni ezt a fajta életet. De ma jó napom van, idén már csak két napot megyek, ráadásul Ladó is szabad lesz jövő hétfőtől, így aztán részemről a dagonyát is el tudom most viselni mindenféle nyiffnyaff nélkül.
*Ódákat tudnék zengeni erről a bakancsról. Könnyű, meleg, vízálló, de szellőzik - mintha puha párnákon lépkednék. Mindig szárazon tartja a lábam, a legjobb mégis az benne, hogy nem kerülgetem a pocsolyákat és a sarat, mert ő erre a terepre lett megalkotva.
Nem meséltem még arról, hogy tulajdonképpen eredetileg nem is ezt a házat akartuk megvenni, de úgy alakult, hogy azt, amit eredetileg szerettünk volna, az utolsó pillanatban visszamondta az eladó.
Az egy szombati nap volt, Ladó megbeszélte a tulajdonossal, hogy ő, a Kölyök és a Professzor segítenek kipakolni a házból az akkor már régen meghalt néni holmijait. Ladó fuvarost is szerzett, oda is mentek a megbeszélt időpontra, majd pakolás közben a tulajdonos megjegyezte, hogy amúgy mégsem adják el a házat. Bocsánat, de nem. Egyébként az egy tipikus kádárkocka volt, ugyanúgy erdő mélyén, mint a mostani otthonunk - de maga a ház nem volt szerelem, csak afféle "eleget nézegettünk már, költözzünk" típus. Mondanom sem kell, hogy mivel már csak az eladó részéről vártunk időpontra ügyvédhez, az albérletünk akkor már le volt mondva.
Na, több se kellett Ladónak, délutánra megvetette magát, emlékszem, olyan arccal nézegette a házakat a neten, hogy valahol belül éreztem, ő most már akkoris házat vesz, ha addig élünk is. Talált egyet, bár (én, az örök majrés) nyavalyogtam neki a hétvégén-idegenek-zavarásáról meg illemről, mondjuk úgy vajmi kevés sikerrel, mert másnapra meg is beszélt egy időpontot, háznézőbe.
Tudhattam volna, hogy ez a ház szerelem lesz, amikor a bácsi mondta, hogy hagyjuk az úton az autónkat - de az ilyen dolgok mindig csak utólag érződnek, amikor már kellő távolból figyeli az ember az emlékeit. Akkor még egy kicsi városi autónk volt (én bicajjal jártam dolgozni, a balesetem után sokáig nem is volt autóm). Gyalogoltunk hát egy zsákutcának tűnő, egyre erdeibb ösvényen és tisztán emlékszem, hogy épp a legújabb zagyvaság ment a fejemben ("kizárt, hogy ilyen helyen lakható házat találjunk"), amikor kiértünk a fák közül és megláttuk a házunk tetejét.
Első szívdobbanásra szerelem volt, ahogy megláttam a szőlőlugast. A magam részéről én már csak udvariasságból mentem a fiúk után megnézni a házat, a pajtát, az istállót, a fészert, majd végül az erdő határait. Amíg a bácsi a lakatokkal molyolt, néma szemvillanásokkal jeleztük egymásnak, hogy ez egy hatalmas Igen. A Kölyök is velünk volt, igyekezett nem túlságosan lelkesedni, de azért rajta is látszott, hogy egyetért a döntésünkkel, ez a ház az otthonunk.
Az eladó egy idős házaspár volt, akik itt laknak a faluban, két, gyermekük van, nálam idősebbek, Ladónál fiatalabbak valamivel. Nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki velük, tavasszal és nyáron is voltak nálunk a fiatalok - vittem nekik bodzaszörpöt, almalevet, vettünk tőlük házi tökmagolajat, szóval valahogy az elejétől fogva igyekeztünk inkább baráti viszonyt ápolni, mint üzletit.
De, hogy ne feledjem szavam, ott tartottam, hogy a nagy elsődobbanásraszerelemből az lett, hogy a következő hét pénteken aláírtuk a szerződést, néhány héttel később pedig kaptunk kulcsokat, hogy jöhessünk festeni, pakolászni, takarítani.
Az első izgalmak az úttal adódtak, Ladó hozatot kavicsot, de elég későn értünk ki, besötétedett, a fuvaros elsüllyedt az autójával, végül a bácsi jött értünk traktorral, pikkpakk kimentette a fuvarost majd a segítségnyújtásért nem fogadott el semmit.
December 17.-én kihoztuk a kanapénkat, meg a Buksit és azután soha többé nem aludtunk az albérletünkben - noha akkor még papíron bent laktunk. Egyébként szerintem írtam én már erről blogposztot, de mivel első évforduló közeledik, nézzétek el nekem.
A pajtából kiköltöztettük a szekeret, amire tavasszal nagy adag muskátli került. Egész tavasszal mondogattam, hogy most már nekiállok lecsiszolom, aztán lekenem lenolajjal, mert milyen szép szekér ez, nem mehet tönkre. De aztán hol esett az eső, hol nagyon sütött a nap, hol a lugast kötözgettem, vagy borsót vetettem - mindenesetre mindig volt valami, amire lehetett fogni, hogy miért nem most csiszolom a szekeret. Borzasztó jellemhibám, hogy egyfolytában mondogatok valamit, ami meghaladja a képességeim, majd mikor erre rájövök, inkább tovább halogatom, mintha azt remélném, hogy idővel majd könnyebb lesz megcsinálni. Aztán Ladó nem bírta már hallgatni, ahogy sopánkodom ezen egyfolytában, azt találta mondani, hogy majd télen megcsináljuk.
És hát az van, hogy marhára most van tél, így aztán, több kifogás nem lévén múlt héten együtt nekiálltunk csiszolni, lenolajkencézni a szekeret.
A fa illata keveredik a lenolajéval. Nézzük az illesztéseket, hogyan simul össze a fém a fával, közös megegyezés alapján Beatles szól a háttérben, sört iszunk, pedig a bor jobban esne, én meg egyfolytában arra gondolok közben, hogy mennyi mindent vihetett ez a szekér, amikor még olyan szegény vidék volt, hogy csak a katonák jártak autón. Szeretek arra a múltra gondolni, amiben én nem voltam. Szeretek elábrándozni ezeken a régi tárgyakon, amik egy múlt kor emlékeit őrzik. Időnként szinte kívánom, hogy szólaljanak már meg, meséljenek valamit, milyen volt az az idő, amiben én még nem éltem. Valószínűleg teljesen hibbant vagyok.
Tegnap Ladó összepakolta a padlásról lehordott újságpapírokat, ami között talált egy 1901-ben született lánynak kiállított munkásigazolványt, amiben az az igazán furcsa, hogy 1907-ben adták ki. 120 éve így nézett ki egy személyazonosításra alkalmas igazolvány.
Ha már az elmúlásnál tartunk. Nem vagyok jó ebben. Pénteken kaptam a hírt, hogy meghalt a bácsi.
Miután beköltöztünk, karácsony után bekerült a kórházba, ahol agydaganatot állapítottak meg nála. Megműtötték. Jobban lett. Aztán nem.
Most pedig ez van.
Én meg most értettem meg az itt született, itt felnőtt és itt megöregedett emberek bánatát. 86 évesen már nem tudják meg, mi lett volna, ha úgy döntenek, hogy elmennek innen és új életet kezdenek valahol máshol, ahová nem köti őket semmi, az élet szeretetén kívül.
A múltkori hóeséskor is volt néhány óra, amikor nem volt áram. A szomszédok is mondták, hogy ez gyakran előfordul, mindig legyen itthon gyertya - hát rajtunk nem múlik, amúgy is szeretem, ha ég mécses a tartóban.
Hétfőn még szekérprojekteztünk (amiről majd szeretnék írni, nem tudom, hogy sikerül-e), kedden azon nevetgéltünk Ladóval, hogy 12 mm esőt ír szerdára, de öt fokot, amit ha kettő fokkal felül kalibrál, akkor bizony marha sok hóra lehet számítani. Ennek a nevetgélésnek az lett a vége, hogy szerdán hajnalban zuhogott az eső, majd úgy délelőtt tíz körül havazásra váltott. Vártam csomagot, ami nehezen érkezett meg, de a futár mikor hívott mondta, hogy nem fog tudni feljönni a hegyre. Bedobtam a Buksit a kisautóba és úgy terveztem, hogy lent hagyom az autót, sétálunk egyet a kutyussal a hóesésben, hátha mára eldurvul a helyzet hóügyileg.
Hát eldurvult.
Este még csak tíz centi esett - tébláboltam benne mezítláb, játszottunk a jószággal, nagyon jó kedvünk volt. Viszonylag meleg volt, ezért teniszlabda méretű hópelyhek estek, folyamatosan olvadt a puha friss hó, teljes extázisba kerültünk. Ladó azért eléggé hiányzott a mókából, igazságtalan, hogy mindig kimarad a jóból, nagyon remélm, hogy lesz még idén ilyen havunk. Mire estére bebújtunk Buksival a kemence melegébe, alaposan kifulladtunk. És akkor egyszer csak elment az áram. A telefonom pedig 27%-on volt, tekintve, hogy gyakorlatilag egész délután fotóztam a havat, meg küldözgettem Ladónak, a Kölyöknek, meg az online iskolától megcsömörlött kamasz unokahugiknak. Vártam kicsit, vártam sokat, nem lett áram, így aztán gyertyafénynél olvastam még elalvásig. Akkor vettem észre, hogy nemhogy áram nincs, de hálózat sem. Nulla.
Minden horror film így kezdődik. Valahogy még ettől sem jött elő belőlem a félsz. Azzal, hogy elérhetetlenné váltam és elérhetetlenné vált mindenki más, valami megfogalmazhatatlan szabadság zuhant rám. Olyan lelkiállapotba kerültem, hogy végül alig aludtam valamit, csak a hóra meg a tájra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű ez az egész. Reggel ötkor lefőztem a kávét, és toporogtam az ablaknál, hogy világosodjon már, szeretnék kimenni. Hat óra után derengeni kezdett, így előkotortam a sínadrágom, aztán huss, ki az udvarra. És akkor felfogtam, amit az ablakból nem - hogy az esti nyomaink teljesen eltűntek, húsz centiméteres hótakaró van, a szőlőlugasnak leszakadt az egyik tartórúdja, amin a madáretető van.
Persze mondanom sem kell, ha addig nem lettem volna teljesen besózva, akkor ettől még inkább bezsongtam. Leakasztottam az etetőt, kiléptem a lugas alól, hallottam, hogy valami mocorog a hátam mögött, amikor visszafordultam egy huppanással leomlott az egész szőlőlugas a hó súlya alatt. Annyira örültem a hónak, meg a gyönyörű tejszínhabos tájnak, hogy még a lugast sem tudtam sajnálni - majd megcsináljuk tavasszal, amikor amúgy is metszeni kell a szőlőt. Áthelyeztem a madáretetőt egy biztonságosabbnak tűnő helyre, aztán néztem, ahogy a madárkák értetlenül toporognak a leszakadt lugason. Buksi jelezte, hogy menne tovább, induljunk, így otthagytuk őket. Néhány lépés után eszelősen rohantam a seprűért. A rózsalonc, a magnólia, a ciprusok, roskadoztak a hó súlya alatt. Ahogy utat törtem magamnak a pajtáig, hallottam, ahogy az erdőben recsegve törik ketté egy fa. Majd még egy. És onnantól kezdve csak azt hallgattam, hogyan adják meg magukat a fák a hónak.
Nem tudom, mennyi ideig seprűztem a fáinkat, az egyiket, mintha újraélesztést gyakorolnék, ütemesen rázni kezdtem, szegény majdnem teljesen elfeküdt. Ladóval komoly vitáink voltak ezekről a fákról, szerinte ki kellene vágni, mert zavarják a panorámát, én viszont rajongva szeretem őket, számomra különleges örökzöldek, többféle, mégis sorban ők egy család, nem szabad kivágni egyiket sem. Végül Ladóval döntetlenben egyeztünk ki, felvág néhány ágat, hogy ki lehessen látni a lombok alatt. Erre most jön húsz centi hó, és kiirtja itt a fáimat! Hát egy frászt!
Mondjuk rengeteget röhögtem közben magamon, mert a seprű eléggé kis eszköznek bizonyult ezekhez a fákhoz. Hólapátot érthetetlen módon - nem tartottunk itthon (eddig), ha valaki kívülről nézte volna a jelenetet annyit látott volna, hogy egy szürke síkabátos pufi valami seprűt hajigál a fákra. A seprű néha fennakadt, ilyenkor hangosan méltatlankodtam, de közben meg nagyon nevettem magamon. Végül az idő kényszerített, hogy hagyjam abba a tevékenységet, menjek le szépen a hegyről és civilizált formát öltve próbáljak meg az irodában dolgozni. Nehezen, de lemásztam. Ekkor merült le teljesen a telefonom. Pedig a falu fölé kiérve kitárult a mesekönyv, gyönyörű panoráma volt, reméltem, hogy hazafelé is marad még ebből valami.
Miután kivakartam az autót is a hó alól, a kocsiban átvedlettem a sícuccomat civilre, szentül megfogadtam, hogy hazafelé beszerzek egy hólapátot - kerül amibe kerül. Csak a falu főutcájára kiérve láttam meg, hogy miért nincsen áram előző este óta és valóságos csodának gondoltam, ha a mai napon még ebből lesz valami. A hegyen a vezetékekből semmit sem láttam, nálunk egyben voltak, de a faluban, a hó súlya alatt gyakorlatilag végig le volt szakadva, helyenként a fák is besegítettek egy-egy letört ággal. Szürreális látvány volt az egész. Az autóban elindítottam az egyetlen használható lemezt, aztán a munkahelyemig vinnyogtam a dallamot a zenekarral.
Ott feltöltöttem a telefonom - sőt, vittem egy pót-telefont is, hazafelé pedig vettem hólapátot, szép kéket. Nyomtam egy hólapát-szelfit Ladónak, aztán amikor gyalogoltam felfelé a hegyre, eléggé elbizonytalanodtam, hogy kell-e nekünk ez a szar vacak, vagy csak úgy, hagyjam ott az út szélén, cipelje akinek két anyja van. Végül nem maradt ott.
A falu felett jobbra
... és balra
Korgó gyomorral értem haza, de megint elöntött az adrenalin - vagy a fene tudja mi, kiengedtem a Buksit, felmásztam a padlásra és lehoztam a fent porosodó ezeréves szánkót. Szerintem Buksit az előző gazdái járatták kutyaiskolába, mert gyakorlatilag kérés nélkül felült rá. Én annyira nevettem rajta, hogy csak második körben sikerült lefényképeznem a mutatványát. Úgy szeretem ezt a kutyát!
Végül nem csúsztunk le a telek aljára, mert alaposan átgondoltam, hogy ha lecsúszunk, ezt a rettenet méretű szánkót fel is kellene húzni, arra meg nem igazán éreztem energiát magamban, ezért némi bohóckodás után betettem szépen a szekéralkatrészek mellé. Aztán begyújtottam a kemencét és a kályhát, tanakodtam egy sort, hogy kellene főzni holnapra ebédet, de végül a nemjózan eszem győzött, visszavettem a sínadrágot, és megint barangoltunk egyet. Ezúttal megnéztük az autóutat is - gyalog egy sokkal rövidebb erdei-mezei úton tudok lejutni. Autóval kétféle úton is el lehet jönni hozzánk. Az egyikre két fa is rádőlt, a másikon pedig a hegy összes olvadó hava áramlott lefelé, viszont a szomszédokhoz eljutva már láttam, hogy járt a hegyen hótoló. Buksival megnéztük a behavazott házakat, laknak itt néhányan, akiknek ez az állandó lakhelyük, de van itt ház szép számmal olyan is, amiket csak nyaralóként tartanak fenn. Addig csatangoltunk, hogy mire hazaértünk, teljesen besötétedett és amikor megláttam a házunkat, az első gondolatom az volt, hogy valami nagy baj lehet, felgyújtottam a házat, vagy ilyesmi, mert világít a konyhaablak. Aztán rájöttem, hogy csak az áram jött vissza, aminek őszintén örültem, mert azért jobban szeretek meleg vízben zuhanyozni. ... és azt se felejtsük el, hogy így meg tudtam írni ezt a marhahosszú posztot is.
Annyira az Isten Háta Mögött lakunk, hogy ma reggel több mint fél órát sétáltunk a Rábaparton, mert elfelejtettük a vásárlási idősávot. Mondjuk legalább maszkot vittünk.
Az a helyzet, hogy végre felnőttem a feladathoz, hogy csütörtökön úgy vásároljak be a hétvégére, hogy még pénteken be tudjak ugrani friss kenyérért és bármiért, amit elfelejtettem volna, utána pedig egész hétvégén ne kelljen lejönni a hegyről*. Viszont elfeledkezdtem egy szívességről amit egy rekesz sörrel honoráltunk és mivel az illető csak ezen a hétvégén járt erre, pótolni kellett. Várom a téli szünetünket, illetve azt, hogy egyáltalán ne kelljen itthonról elmenni sehová. Ugyanakkor rendkívül elégedett lehetek: idén összesen 2 éjszakát nem aludtam itthon. Részemről ez csúcsteljesítmény, előző életünkben mindig mentünk, mint a mérgezett egerek, Ladó előtti időkben pedig nem volt olyan évem, hogy ne költöztem volna. Jól esik ez az állandóság.
Ladóval általában advent első vasárnapján karácsonyosra dekoráljuk a lakást, de múlt héten nagyon fáradtak voltunk, ezért ezt most szombaton pótoltuk. Ilyenkor forraltbort iszunk, vagy fűszeres rumos teát, szól a nyálas merikriszmösz a spotify-on, táncolunk, bohóckodunk, aztán felrakjuk a fényeket, és nagyon megengedjük magunknak, hogy várjuk a karácsonyt. Elég sűrű hetek vannak mögöttünk, annyira, hogy pl. adventi koszorút sem vettünk. A szándék megvolt bennem, hogy készítek, de csak addig jutottam, hogy vettem 4 gyertyát. Végül Ladóval kitaláltuk, hogy készítünk egyet abból, amit az erdőben találunk.
Kaptuk is magunkat meg a Buksit, sétáltunk egy nagyot, szedtünk fenyőágakat, tölgy és bükkfa leveleket, friss csipkebogyót, aztán Ladó megmutatta mit tud. Mindenféle alap nélkül, addig csűrte-csavarta a fenyveket, hogy a végeredményt tekintve el kellett ismernem, hogy tulajdonképpen van érzéke ehhez. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy eddig ez a legjobb része az idei készülődésnek: látom, ahogy a keze alatt formálódik valami, amit eddig leemeltünk a boltban a polcról, néhány hét múlva pedig szemétként végezte. Annyira jó érzés volt, az egész, a sétától a befejezésig, hogy igazából tegnap óta óránként eszembe jut, és csak mosolygok befelé. Én is hozzátettem amúgy a magamét az alkotáshoz. Régebben jótékonykodásból hozzájutottam néhány kézzel készült hóemberhez (helyesbítek: konkrétan hóember hadseregem van), közülük választottam egyet, hogy legyen kedves, pózoljon a koszorún. A díszek pakolgatása közben viszont találtam egy zöldküllő tollat**, úgyhogy a hóemberkéből pikkpakk indiánt faragtam. Így készült el az első, legkedvesebb adventi koszorúnk.
Végül Buksi is kapott fényeket, meg egy nagy szarvast, akit Gerzsonnak hívnak. Szerintem Gerzson sokkal jobban örül a lehetőségnek, hogy őrizheti Buksi álmát, mint fordítva, de ilyen apróságokkal nem törődünk. A lényeg, hogy hamarosan karácsony és nekem idén már csak nyolcsszor kell "korán" kelnem.
*Ebben egyébként az a legnehezebb, hogy kitaláljam a menüt. A "mit főzzek" kérdésre állandó "mindegy" a válasz, de mindegyet pont nem tudok, így ez viszi el a legtöbb energiát.
**Tulajdonképpen nálunk mindenhol IS vannak madártollak, amióta itt lakunk. Könyvekben, muskátliládában, ablakrésben, tényleg mindenhol - szóval engem egyáltalán nem lepett meg, hogy a karácsonyi díszek között is találtam.
Könnyű minden évszakba szerelmesnek lenni, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol mindig élni vágyott.
Tegnap délután Adéllal videócseteltünk, miközben elkezdett hullani a hó. Minden évben rajongva fogadom az első hóesést, annak ellenére, hogy tudom, februárban már a hátam közepére sem fogom kívánni.
Nem esett sok, de a kevésnek is örültünk, Buksi bolondul rohangál benne, harapja, prüszköli - teljesen lemegy ilyenkor kiskutyába. Ha Ladó itthon lenne, biztosan mezítláb bohóckodnánk benne, így egyedül inkább tűnik kínzásnak belefutni - ki is hagytam.
A reggeli rutint megtoldottam egy óriási bögre boszorkányfőzettel*, így sétáltuk le a szokásos körünket.
Miután megmutattam a templomtornyot a bögrének, és visszamásztunk Buksival a házunkhoz, szembesültem azzal, hogy nem biztos, hogy le tudok menni a hegyről. Mert ahhoz, hogy lemenjek, előtte fel kell mennem. Míg Ladó autója tudja az összkerékmeghajtást, az enyém maximum hűséges hozzám, így azért az aggodalmam nem volt teljesen alaptalan.
Miután befogtam a lovakat, egész ügyesen lejutottunk a hegyről, arra viszont számítottam, hogy hazafelé olyan ónos esőréteg fogad, hogy sétálnom kell majd.
Sétáltam is, de nem esett nehezemre, a hóillatú erdőt sosem éreztem még ennyire magaménak. Most pedig megpakolom a kemencét, összedobom a holnapi ebédet, aztán forraltborozni fogok a kanapén.
Nagyon ritkán blogolok laptopról - mondjuk mostanában ez a mondat úgy is megállná a helyét, hogy nagyon ritkán blogolok. Pont.
Megérkeztek az első fagyok, egyre kevésbé van kedvünk kint mászkálni a kutyussal, így arra gondoltam, hogy jó este ez a blogolásra. Amikor megnyitottam a blogger felületet, azonnal a hozzászólások fület nyitotta meg, ahol egy másfél oldalas komment parkolt, amit az apám írt. Majdnem leájultam a kanapéról, a kezem és a lábam remegni kezdett. Végigolvastam, arról szólt, hogy hogyan próbálja megakadályozni a bátyámnak, hogy testvérféltékenységből megöljön engem (segítek: egy kalapáccsal gyomron vágja!). Teljesen lesokkolt, egy pillanat alatt elillant az idill, amiről hónapok óta "panaszkodom". Lefotóztam, küldtem Ladónak, hogy húha, eléggé baj van*, amikor a puszta tény, hogy megosztottam valakivel, lenyugtatott annyira, hogy rájöjjek, ez a régi blogom, az irlszabóadélos fiókommal vagyok belépve, és ez a komment 2012-es. Mire abbahagyták a testrészeim a tremolót, már Ladó írta is, hogy meggondolta magát, mégsem látogatjuk meg a szülőfalumat**, és igazából nem szeretné azt sem, hogy ők megtudják a címünket.
Én teljesen egyetértek vele, sőt, tulajdonképpen az én kívánságomra nem mentünk az elmúlt hat évben egyszer sem, de azért közben szomorú is vagyok.
Ladó családja sem problémamentes***, de amikor együtt vannak, akkor az mindig a nagy társasozások, pálinkázások, beszélgetések ideje, olyankor valahogy mindenkiből előjön, hogy azért összességében mennyire szeretik egymást. A Ladó-fiúk a legjobb testvérek a világon, ha lehetséges három részre osztani az ellentéteket, akkor ők szinte teljes ellentétei egymásnak, mégis mindenben számíthatnak egymásra. Egyik családi banzáj után a másikat várom, számoljuk a hónapokat, hogy na, mikor lehet végre találni egy okot arra, hogy ismét együtt legyünk. Sokan vagyunk, sok a munka is, főzni kell, melyik gyerek mit enne, melyik felnőtt nem eszik meg valamit: van aki nem eszik húst, van aki csak azt eszik, gluténmentes, laktózmentes, mindenmentes, eheted, ehetem? De ez valahogy soha nem elválaszt minket, hanem inkább összehoz. Ha pizzát kell sütni, nyolcat sütünk, mert sokan vagyunk, sokfélék, de hát kit érdekel, egy kicsit mindenki segít, sütni, főzni, teríteni, elpakolni.
És akkor ott vannak az enyémek. A bátyámnak holnap lesz a 35. szülinapja, az anyám minden egyes alkalommal kicsinyítő képzővel mondja a nevét, "Lacika". Például a múltkor sajnálkozott telefonba, hogy Lacika nem volt otthon, nem evett a babfőzelékből, mert nincs tányér a mosogatóban. Majd percekkel később örömködve mondta, hogy Lacika mégis evett, a számítógép előtt megtalálta a mosatlan tányért. "Gratulálok anyuka, kisfiú!" - csak az a baj, hogy ez a mondat 35 évvel ezelőtt hangzott el, azóta már nagyfiú a szentem. A testvérféltékenységről meg annyit, hogy már egyhetes koromban ki akart dobni a kukába, mert sírtam. Jó, ez egy három éves kisfiúnál normális, de később eléggé eldurvult, szakadt dobhártyák, repedt orrok és kék-zöld-lila foltok tarkították a kapcsolatunkat. Én sem voltam szent, egyszer annyira megharaptam (önvédelemből!), hogy vérzett a háta. Apám megígérte, hogy ha még egyszer megharapom, kiveri a fogaimat. Természetesen utána még sokszor megharaptam, apám pedig nem verte ki a fogaimat mégsem, de ez már részletkérdés. Most az van, hogy Lacika soksok évvel ezelőtt beköltözött a nagyszüleim házába, majd mikor ők meghaltak, anyám szó nélkül ráíratta a részét, a nagybátyám pedig némi unszolásra, párszázezer forintért szintén ráírta a nevére. Nem gond, hogy nem kérdeztek meg, az unokatestvéreimet (akik szintén ketten vannak) sem kérdezték, de mondjuk cserébe jó lenne, ha mondjuk találkozhatnánk néha, mint a Ladó fivérek. Ha azt mondaná, hogy "Hugi, számíthatsz rám, bármi van!". Jó, ezen az ötleten azért eléggé nevetek, mert álmomban sem fordult még elő soha, és ha mégis előfordulna, hogy ilyet mond, előbb bíznék valamelyik Ladó-tesóban, mint benne, de gondolom értitek, hogy én egy minimális normalitástól már elégedett lennék.
Ha már álmok, két visszatérő álmom van, az egyiket, ami egyáltalán nem a családomról szól, nem álmodtam már évek óta, de a másikat azért időnként elő szokta venni a jó tudatalattim. Nagyon élethű szokott lenni, a szülőfalum mellett dolgozom egy gyárban, amire eredetileg szántak a szüleim (többször mondták, hogy ott úgyis kapok munkát, ha nem érettségiznék le akkor is - milyen motiválóak és kedvesek, hát nem?). Mindig jelen időben játszódik az álom, tehát annyi idős vagyok, mint a valóságban, és a műszakvezetőm egy agyonsminkelt nő, ordítozik velem, hogy takarodjak a helyemre, megint nem időben jöttem vissza szünetről, én pedig hajtogatom, hogy én nem itt dolgozom, nekem van saját életem, Ladóm, Buksim, engedjen ki, de nem enged ki, hanem kényszerít, hogy dolgozzam, én pedig beállok a gyártósorra dolgozni, és terveket kovácsolok, hogyan szökhetnék meg a jelenlegi életembe. Amikor ebből az álomból felébredek, mindig elgondolkodom, hogy vajon ezt az életemet csak kitalálom-e. Aztán persze hónapokig nem álmodom az eredetileg elrendelt életemről, és olyankor hajlamos vagyok elhinni, hogy ez az igazi életem, Buksival, Ladóval, madáretetővel és gyógyfüvekkel.
Egyébként most, hogy a családomról írok, eszembe jutott, hogy a legutóbbi PMS-emkor Tommy Emanuelt hallgattunk Ladóval. Én az ágyból néztem a tévét****, akkor este Ladó készítette a vacsorát, amikor megszólalt egy szám, és én csak úgy simán elsírtam magam, mire Ladó elhajította a vajazókést, annyira megijedt, hogy mi bajom. És hát azon kívül semmi, hogy időnként jó lenne, ha olyan apám lenne, aki tud hiányozni.
Meg még az is eszembe jutott, hogy van itt a hegyen az Adél barátnőm, akivel most már vagyunk annyira jóban, hogy elmesélte az életét, meg azt is, hogy a kapcsolata rendkívül szélsőséges és hullámzó, és általában azzal mentegeti a tetteit, hogy már az anyukája is ilyen volt, ő ezt látta a családjában, és hát nem tud kilépni ebből, mert sejtszinten emlékezik a teste az ősei hibájára, és nála ez tudatalatti működés. Én meg azt mondom, hogy lehet, hogy az én testem is sejtszinten emlékezik, de akkor engem vagy elcseréltek a kórházban és valami más szülőkre emlékeznek a sejtjeim, vagy az van, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint amit gyerekkoromban láttam a családomban. De ha az utóbbi történik, akkor mindenki hátradőlhet, hiszen "csak" el kell dönteni, hát milyen könnyű, nem?
Nem.
Amúgy.
Szerintem.
Nem könnyű.
Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a sejtjeim nem emlékeznek a szintjükön a családomra, csak időnként villannak be, mint valami múló rémálom.
Amúgy teljesen kiment a fejemből, hogy miről akartam írni, amikor kinyitottam a laptopot, ugyanakkor elgondolkodtam rajta, hogy be kellene zárni a blogom. Ha egy szép napon tényleg apám kommentje lenne a "moderálásra váró"-k között, szerintem nem bíznék meg senkiben, aki meghívót kérne. Úgyhogy, ha mégis olvas, akkor innen azt üzenem neki, hogy ne merje tönkretenni egy hozzászólással az egészet!
*Káromkodtam, oké?
**Most egyébként sem, mert kovid van. Mire nem jó egy világjárvaány!
***Evelin szeptember óta kórházban van.
****Így hívjuk amikor a lángokat nézzük a kályhában. Nincs tévénk, nem volt és nem is valószínű, hogy a következő 70 évben lesz.
