2023. december 22., péntek

Csillámpor boruljon rátok

 Végre túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, innentől már, ha csak percekkel is, de hosszabbodnak a nappalok. November eleje óta én ezt várom a legjobban, nem a karácsonyt. 


Ma már szabadságon vagyok, január másodikán folytatjuk. Kicsit rövidnek tűnik (az előző évekhez képest), de azért várom, mert úgy tűnik, bővülni fog a munkaköröm. Ami most jön, olyat még nem csináltam soha, nem félek tőle, hogy nem bírom majd, inkább izgatott vagyok, hogy megint tanulhatok valami újat. Próbálom beleengedni magam, hogy itt ér hibázni, a hiba az emberi mivoltunk része és úgy tűnik, végre van egy vezető az életemben, aki érti, hogy igazából a hibákból lehet jól tanulni. Jó nekem.

Mikulásra sütöttem a kollégáknak mézeskalácsot, díszítettem is, de nem volt itthon abból a típusú zacskóból, amivel díszíteni szoktam*, és egy ponton elszakadt az amivel dolgoztam, ráfolyt az egész a kalácsokra, jó mérges voltam. Kevertem új mázat, de aztán az idegtől csak ráb*sztam, úgy néztek ki, mintha filózófusok díszítették volna (kaotikusan). Nem hagyott nyugodni a dolog, sütöttem még egy adagot a szomszédoknak, ma délelőtt megírtam azokat is, ezúttal normális zacskóval. Most csak fenyőfa és szarvas kiszúrót használtam, úgy vagyok vele, hogy mindegy, csak valami legyen azért mégis.

Van hová fejlődni, de legalább Harry felismerherő.
Anszki, tarthatnál mézeskalács díszítő workshoppot online. :D

Még nyolcadikán volt évzáró rendezvény is, kicsit mosolyogtam magamban, amikor a főfőfőcsúcsgóré megköszönte mindenkinek az éves munkáját, mert igazán nincs mit, boldogan vakolgattam a nyáron, jól esik, hogy elismeri, de hogy azért az ő projektjeikhez én még idén nem tettem hozzá semmit, és emiatt kicsit idegenül éreztem magam. Mindenkinek van olyan érzése néha, hogy nem tudja, mit keres ott ahol éppen van, velem is ez volt, de ettől függetlenül jól elbeszélgettem a körülöttem ülőkkel. Kedves emberek és finom kaja volt, de mégis az volt a legjobb (nekem), hogy sikerült alkalomhoz megfelelően öltöznöm. Egy tulipánmintás ruhát választottam, van két óriási zsebe, ami elnyeli még a telefont is, így nem kell hozzá táska. Kicsit aggódtam (mert mindenen tudok aggodni, ugye), hogy így karácsony előtt ez mennyire illik, de aztán az asztalokon is tulipán volt kitéve dekorációnak, szóval legalább ebben megtámogatott a véletlen.

Itthon nyugalomban telnek a hosszú esték. Most mellényúltam a könyvtári könyveimmel, egytől egyig felszínes, sablonos történeteket sikerült kihalásznom a zavarosból, az első néhány oldal után lehet tudni, hogy ki a gonoszdi, a karakterek pedig halál unalmasak. Nem is fejezem be egyiket sem, rövid az élet a rossz könyvekhez.

Ladó beteg volt múlt héten, belázasodott, hányt is egyszer, így itthon maradt. Előfizettem az amazon prime-ra, mert a netflix és a disney+ kínálatán már túl vagyunk. Mivel egyikünk sem az a sorozatnézős típus, nehéz olyan filmet találni, ami igazán leköt. Ladó jobban elvan ezekkel a középkategóriás akciófilmekkel vagy vígjátékokkal, őt kikapcsolja, én vagyok ebből a szempontból is kényes. Ami nagyon ijesztő, azt velem nem lehet megnézni, mert túlságosan beleélem magam, aminek viszont nincs sodra, vagy gyenge a humora, azt hamar elunom, és nyomkodni kezdem a telefonom közben. Viszont amennyire nem szeretjük a sorozatokat, annyira szeretjük a Serlock Holmes filmeket. Egészen véletlenül az amazon prime-on szembejött a 2010-es brit sorozat, hát most adtunk neki egy esélyt. Azt kell mondanom, hogy a mi ízlésünknek megfelelő, mert másfél órás egy rész, nincs az a sorozatokra jellemző darálható érzés. Most esténként ebből nézünk részeket bekuckózva, olyan jól leköt, hogy sokszor napközben is gondolkodom rajta, elnevetgélek a poénokon, vagy átgondolom, hogya lehetett volna másképp megoldani az ügyet, ha nem ez van. Persze ebben a verzióban is valószerűtlenül okos Sherlock, de tetszik, hogy használnak mobilt, internetet és Watson blogol. Olvastam kritikákat róla, valaki szerint túl gyenge a Watson karakterét játszó Martin Freeman. Engem nem zavar, hogy Zsákos Bilbó Watsont játszik, de valószínűleg azért, mert bizonyos helyezetekben (amikor ráncolja a homlokát) nagyon hasonlít a bátyámra. Ha nem láttátok még, és valami könnyed, nem túl véres sorozatot néznétek, akkor ajánlom. De azért még ideírom, hogy azoknak nem való, akiknek magasabban van az ingerküszöbe.

Egyébként hozzánk is megérkezett a jézuska, hozott szőnyegeket, kenyérpirítót és airfryert hasogatógépet. A kenyérpirítónk még tavasszal tönkrement és most, hogy Ladó beteg volt, hiányzott a pirítóskenyér. A hasogatógép, na, hát azt nem is magyarázom, mi így ünneplünk. Továbbra is azt gondolom, hogy jól jönne egy airfryer, mert kettőnknek pont elég lenne néha bedobálni a cuccokat, de közben sajnálom rá a pénzt, mert tudom, hogy ha készen lesz a konyhánk, útban lesz, most se tudnám hova tenni, szóval mindig meggyőzöm magam, hogy annyira nem fontos.

Azt hiszem, most egy darabig már csak olvasóként leszek jelen, szóval ezúton kívánok nektek békés, repedtbejglis, beszélgetésekben és jó könyvekben gazdag karácsonyt. Vigyázzatok egymásra és magatokra, pihenjetek és egyetek sokat.

Ámen.

*simítózáras tasakba szoktam tenni a mázat, és ikeás zacskócsipesszel zárom le ott, ahol már nincs a mázból, hogy ne folyjon szét. Ezek tasakok sokkal erősebbek a sima uzsonnászacskóknál, jobban bírják a gyűrődést.

2023. december 14., csütörtök

Kiakadok

 El is buktam az ítélkezős kihívásomat.

Valamelyik nap be kellett ugranom az általános iskolába munka ügyben. Nem tudom, mi volt a szituáció, de az első osztályosok tanárnénije éppen üvöltve azt mondta az egyik kisgyereknek, hogy a szájába fog lépni.

Olyan sokkot kaptam, hogy alig tudtam megszólalni. Álltam ott, mint egy szobor és csak tátogtam. Nem tudom, ki hogyan viselkedik a rosszabb napjain, de én egy felnőtt embernek sem mondanék ilyet, akkor egy védtelen hét éves gyereknek miért? Mármint nem vagyok szent, szoktam durvákat gondolni, ha ideges vagyok, vagy a barátnőimnek/Ladónak írni, valahova kell ventillálni, na de egy gyereknek, pláne másénak?

Utólag nagyon bánom, hogy lefagytam, hogy nem szóltam semmit. Egy hét éves kisgyerek még elég kicsi és kiszolgáltatott, de egy negyvenkettes lábú kamasz is az, legalábbis érzelmileg biztosan. Lehet panaszkodni, hogy ezek a mai fiatalok milyen pofátlanok, hogy beszélnek a felnőttekkel, de az az igazság, hogy van honnan tanulni. Nem is kell messzire menni, egy telex cikk kommentszekciója is bőven megérne néha egy fullos pszichiátriai kezelést.

Próbáltam magamban empatikus lenni a pedagógussal, de rájöttem, hogy nem tudok. Elhiszem, hogy egy idő után eszköztelen, elhiszem, hogy kimerült, elhiszek mindent, de nem tudok empatikus lenni. Egy hét éves gyerek akkor és ott tanulja meg, hogyan kell egy közösségben viselkedni, hogyan kell szabályokhoz alkalmazkodni - ráadásul egyszerre mindjárt van vagy száz szabály (maradj csendben, figyelj oda, köszönjél, hangosabban!!, ne beszélgess!! stb.). Aztán ott vannak a szülők, jó esetben egészséges háttérrel, beadják a gyereket az intézménybe és fogalmuk nincs arról, hogy napközben mi történik, mert a kérdésre, hogy mi történt a suliban, csak egyetlen válasz létezik, és mind tudjuk, hogy az a "SEMMI!". Miközben rohadtul lehet, hogy háromszor a szájába (lelkébe) léptek (óránként).

Az egész helyzettel kapcsolatban mégis a tehetetlenség zavar a legjobban. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy pedagógus munkáját minősítsem? Mit kellett volna mondanom? Találkoztam már azóta többször ezzel a tanárnénivel és mindig elfog a hideg viszolygás, összemegyek öt centis kisegérbe és halkan elsurranok minél messzebb tőle. Nekem ez jó megoldásnak tűnik, de akárhányszor ránézek a sulira, mindig olyan érzésem lesz, mint amikor látok egy állatmenhelyet: ki kéne szabadítani onnan mindenkit.

2023. december 6., szerda

How can i stop wondering?

Gyerekkoromban sem volt soha ilyen szép Mikulás nap, mint amire ma reggel ébredtünk.

Reggel hatkor még sötétben, ebekkel a szokásos reggeli sétánkon. Bikficet ne keressétek, ő csak reggelizni bújik elő ilyen időben





A tizenöt perces sétát a munkahelyemre közel egy óra alatt tettem meg, mert egyfolytában megálltam bámészkodni. Őzek, nyuszik, vörösbegyek, rigók, csak a szokásos társaság. Sajnálom, hogy telefonnal nem tudom őket lencse végre kapni (milyen jó kifejezés már ez :D), de azért örülök is, hogy nincs profi gépem, mert akkor nemhogy egy óra, de egy nap alatt se érnék be dolgozni. 
Tegnap este mézeskalácsot sütöttem, ezt hoztam mikulás ajándéknak a kollégáimnak, főztünk magunknak szegfűszeges teát, spotin karácsonyi zenéket raktam be, kint továbbra is esik a hó, ezt a bejegyzést pedig telefonról pötyögöm, amíg a tea ihatóra hűl. Aztán belevetem magam a munkába, valószínűleg nagy rá az esély, hogy nem fogok tudni koncentrálni, mert azon jár az eszem, hogy menni kellene hóban hemperegni.

2023. december 4., hétfő

Don't judge

Három napja szedem a D vitamint és olyan, mintha kicseréltek volna. Csökkent a szorongásom, sokkal jobb a kedvem, és ugyan péntek óta minden napra volt valami program, jól éreztem magam házon kívül (a ruháimban is). Persze, esett a hó, ez is biztosan sokat számít.

Külsőségek.

Egyébként most az előítéletek gondolata foglalkoztat. Olyan mocskosul könnyű belecsúszni abba (nekem is), hogy mások viselkedése felett ítélkezzünk, mintha jogunk lenne apró (sokszor téves) információkból bárkit bármilyennek megbélyegezni, annak reményében, hogy mi jobbak vagyunk (vagy jobbnak tűnjünk) másoknál. Ha nincs az önigazolás mögött önismeret, az ítélkező magatartás számomra visszataszító.

Aki olvasta a blogom a kezdetektől, tudja, hogy Ladóval a kapcsolatunk eleje nem volt könnyű menet, nagyon sokat harcoltunk (nyugodtan írhatnám, hogy harcoltam), sokszor olyan csatákat is megvívott velem, ami csak az én fejemben létezett. Volt olyan helyzet is, hogy amiatt feszültem vele össze, mert valaki beszólt nekem, hogy milyen embernek gondol, amiért egy elvált, négy gyerekes apukával járok. Mintha ez a tény, hogy valaki elválik négy közös gyerekkel, indok lenne arra, hogy elítéljék. Abban az időben nagyon sokat adtam mások véleményére, az határozta meg a saját magammal való kapcsolatomat is, hogy mások mit gondolnak rólam. 

Aztán volt egy autóbalesetem, ami után áthelyeztem a fókuszt a saját életünkre, átértékeltem minden addigi tapasztalatomat és úgy döntöttem, hogy attól fogva nem generálok drámát, nem harcolok azzal az emberrel, akitől ennyi éven át olyan sok szeretetet kaptam. Szövetségesem lett, a legjobb jóbarátom, azzá vált, akivel otthon vagyok, bárhol legyünk a térben fizikailag. Továbbra is kapom a beszólásokat, bár nyolc év együttlét után már teljesen másokat, mint eleinte. Minden nap elítél valaki valamiért. 

Leggyakrabban az étkezési szokásaim miatt ("eredj legelni"- és hasonló kedvességek), de ha valamiért szóba kerül, hogy saját elhatározásomból nem szeretnék gyereket vállalni, akkor is simán leönzőznek, anélkül, hogy ennek az egyébként egyáltalán nem súlytalan döntésnek a hátteréről bármit tudnának (vagy közük lenne hozzá). A kedvencem mégis az, amikor valaki magát kedvesnek, empatikusnak vallva, mások háta mögött megjegyzéseket tesz, kibeszélő showt tart, majd mintha mi sem történt volna, éli tovább a kis képmutató életét, amikor esetleg az ember megpróbálja szembesíteni a viselkedésével. Ezzel a mondattal pedig máris önellentmondásban vagyok, ezalapján én ugyaolyan ítélkező vagyok, mint bárki más.

Nem ítélkezni egyáltalán nem könnyű. Elfogadni és felülemelkedni egy sértő megjegyzésen kifejezetten nehéz, de sokszor a dolgok mögé nézve könnyebbé válhat. A múltkor a boltban egy néni háromszor is nekem tolta a bevásárló kocsit, aztán kiderült, hogy valószínűleg kicsit demens. Nehéz belegondolni a  demenciájával valószínűleg magára hagyott idős ember helyzetébe, aki úgy próbál gondoskodni magáról, hogy néha azt sem tudja hol van, de ha belegondolok, akkor könnyebbé válik elviselni, hogy harmadjára is nekemtolta azt a rohadt kosarat.

Van egy podcast sorozat (Egyszer lent), nagyon szeretem, sokat segít abban, hogy elfogadjam idegen emberek bántó mondatait, vagy számomra sértő viselkedését. Nagyon megragadott Varju Péter története, akit parkinsonnal diagnosztizáltak. Ő mesélte, hogy egyszer egy nehezebb napján egy vasúti takarító beszólt neki. A járása alapján részegnek gondolta, ő pedig aznap pont olyan kedvében volt, hogy elmondta, hogy parkinsonos, de nagyon sokszor túl fáradt ahhoz, hogy megvédje magát a teljesen idegen emberek aljas beszólásaitól. Engem iszonyúan megérintett. Egy mozgássérült betegsége könnyebben beazonosítható, de egy mentális betegség, vagy akár más, komolyabb probléma kívülről egyáltalán nem látszik. De egy egyszerű fáradtság, kimerültség is okozhat olyan viselkedésbeli megnyilvánulást, amitől az embernek feláll a szőr a hátán. Egy rosszul fogalmazott mondat, vagy rossz hangsúllyal ejtett szó, mindennek tud súlya lenni.

Ezúton szeretném magam arra megkérni, hogy legyek sokkal elnézőbb és nagylelkűbb az emberekkel, főleg azokkal, akik nem szimpatikusak nekem (mert lássuk be, azokkal könnyű, akik amúgyis szimpik). Egyszerre csak egy napig, aztán ha az sikerül, csinálok egy egyhetes kihívást.

2023. december 1., péntek

D vitamintól az outfittig

 Szerintetek a tavalyról maradt D vitamin meg tud romlani? Márciusban már nagyokat napozunk, sokat vagyunk kint ezért akkor abba szoktam hagyni a szedését, és csak akkor kezdjük újra, amikor már rendesen hányingerem van a sötétségtől. És most, ahogy elővettem (rágótabletta), kicsit fura volt az állaga. Az íze nem volt rossz, de nem tudom, nem ilyen szokott lenni szerintem. A doboza szerint 2025ig felhasználható és úgy tároltam, ahogy elő van írva, szóval érdekes.

Az történt, hogy én kedden megírtam a búcsúposztot a blognovembertől, mert egész nap azt hittem, hogy harmincadika van. Szerdán rájöttem, hogy baromira nem, de olyan sok feladatom volt, hogy se olvasni, se írni nem jutott időm, így aztán csak legyintettem magamra. Ezt a kihívást már sokkal korábban elbuktam. Azért megjegyezném, hogy (főleg az elején) nagyon élveztem írni, kiderült, hogy milyen nagyon hiányzott már az írás. Olvasni pedig ezerszer és még egyszer annyiszor jobb volt, mert eddig is nagyon szerettem olvasni a posztokat, de most ezután a hónap után kicsit olyan érzésem van, mintha sok-sok jófej unokatesóval bővült volna a családom. Köszi Dolly és Adri az ötletet, akkor is, ha íróként egy csődtömegként teljesítettem. :D Sajnálom, hogy Lujza nem tért vissza közénk, sokat gondoltam rá, remélem, hogy jól van. Bezzeg is egy szomorú hiányfolt, a mai napig látom a statisztikákban, hogy tőle még mindig milyen sok látogatóm van (vagy ugyanaz a személy, naponta többször), küldök neki(k) egy nagy ölelést, a szomorúságban öröm, hogy vagyunk itt, akik még gondolnak rá.

Kicsit lemaradtam az olvasásokkal is ebben a két (három?) napban, de Dolly tegnapi posztjáról (sminkelés és kendős lányok) egy mém jutott eszembe, amit ide mindjárt kiteszek. Ezekben a blogokban azt is nagyon szeretem, hogy annyira különböző életünk van, mégis, szinte mindenkivel van valami egyezés, valami rokon, nemcsak Dollyval, Pitykegombával, E.D.-vel, Micivel, és sorolhatnám az oldalsávot, meg azokat is, akik valamilyen oknál fogva nem kerültek oda. Egy érzés, egy hangulat, a dolgokról való gondolkodás, az emberi esendőségünk, a szép dolgok szeretete, millió dolog, amiket érzünk, gondolunk vagy tapasztaltunk valamikor szépen összeszövi a sorsunkat, anélkül, hogy valaha találkoznánk személyesen. Szerintem ez az élet igazi mágiája, kifürkészhetetlenül szép és a hasonlóságok ellenére mindannyiunkban egyedi. Abba is hagyom az ömlengést, igazából csak azt akartam írni, hogy hálás vagyok mindenkinek az összes leírt szóért, lefotózott képért.

És akkor rátérek arra, amit eredetileg kommentben szerettem volna leírni, de olyan hosszú és körülményes lett volna elmesélni, hogy inkább külön posztot írok.

Íme:

Forrás: valahonnan az instagram mélyebb bugyraiból, sajnálom, már nem tudom megjelölni a pontos forrást

Ilyen vagyok, fogalmam sincs, hogyan kellene szépnek és csinosnak lenni, az össz sminkkészletem kimerül egy szempillaspirál-szempillapödörítő eszközből, pedig nekem is van (volna) arra igényem, hogy szép legyek. Ennél is rosszabb, hogy úgy érzem, nem tudok jól öltözködni. Persze, mondhatjuk, hogy egy átlagos vidéki magyarhoz képest kicsit talán jobban igyekszem odafigyelni, hogy mi passzol mihez, de azért a kényelem és praktikum mindig első helyen lesz nálam. Könnyű volt az idei év, tavasszal lett egy komplett munkás szettem struccos munkaruhából, egyforma pólókkal, rövid és hosszú nadrággal, dzsekivel, cipővel. Nem kellett gondolkodnom, hogy mit vegyek fel, csak belebújtam a soron következő tiszta ruhába, és mehetett a munka. Sokszor bementem a városba abban is, nem érdekelt, hogy ki mit gondolt, de most megint problémának élem meg, hogy kitaláljam reggel, hogy mibe menjek az emberek közé, irodai környezetbe. Egyelőre farmer-felső-pulcsi egysíkú outfittben tolom, mert eleve lejutni a hegyről nem magassarkúban fogok, és a benti cipőm is most egy sportcipő, de kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, úgy érzem, jó lenne kicsit igényesebb formát ölteni. A héten egyik nap szoknyában voltam, mintás harisnyával, hát már attól tök jó kedvem volt, de őszintén a benti cipőm nem igazán passzolt hozzá, még ha bakanccsal jól is állt, viszont azt képtelenségnek érzem, hogy bakancsban toljam le a munkanapot. Na, luxusproblémáim vannak, ahogy egy volt kolléganőm mondaná.
Abba is hagyom, mert nem azt terveztem, hogy erről fogok itt hisztizni, csak elragadott a hév (bocsi). 

Szeretnék egy hollót (vagy kb bármilyen madarat) állandó kiegészítőnek a vállamra. Attól fogva mindig tökéletes outfittem lenne.