Élet, élet, be gyöngy élet...

... ennél szebb sem lehet!*

Nem a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy ez az év legizgalmasabb időszaka. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak örökké nyár lenne, bárcsak soha ne érnének véget a hosszú balzsamos nyári esték. 

Az évnek ebben a részében percenként történik valami a természetben és rettenetesen bosszant, hogy nem tudom minden időmet kint tölteni. A történések alatt értem azt, hogy ami egyik pillanatban még tojás, az a következőben már éhesen tátogó csőr, ami most virág, az estére termés. Ami ma még zöld, holnapra már színes érett terméssé válik. Néhány hete még csak esti madárdal járta az erdőt, most szentjánosbogárkák lámpásai villognak százszám. 

Azt hiszem az ember életében ezek a változások sokkal lassabban történnek, és nagyon gyakran csak utólag vesszük észre, hogy megváltoztunk. Ha egyáltalán észrevesszük. Nem mintha szükségszerű lenne ezt elemezni, hiszen szinte kizárt, hogy az erdei pinty fiókák gondolkodnának korábbi tojás mivoltukról, hacsak nem készülnek filozófia pályára. Azt hiszem, ez kimondottan ritka a pintyeknél, de hát az ember sosem lehet biztos semmiben. Kivéve abban, amit már megevett - és azt hiszem, ezzel az állítással egyetlen fióka sem vitatkozna. 

És ha már étel, mutatom a kertet. Valószínűleg mindannyian láttatok már tököt, cukkinit és uborkát, úgyhogy nem is tudok újat mutatni, de hát mindegy, ez most egy ilyen bejegyzés. 

Welcome to the Jungle!

Aranyhajú a kukorica. Tegnap még nyoma sem volt, ma reggelre fésülgetni lehetne. Csuda dolgok történnek itt. Varázslat. 

Tök, cukkini és a kis tökkelütött Bori, aki egyébként elválaszthatatlan társam a kertben. Bikfic ugye ki van tiltva, Buksit nem nagyon érdekli már, de Bori nagyon szeret osztozni az áhítatban, ami a kerítésen belül úrrá lesz rajtam.

Ubi - tagadhatatlan rokoni szálak fűzik a cukkinihez. A pletyka szerint a cukkini az uborka és a tök szerelemgyereke - hogy ebből mennyi igaz, azt csak a Jóisten tudja.

Nem tudok elmenni szó nélkül a kertben otthonosan (és óvatosan) mozgó, kedves négylábú mellett. Egyetlen egy kukoricát tört ki véletlenül, mert a szomszédunk váratlanul megjelent, és ettől Bori eléggé megijedt, de ezt leszámítva megbízható. Nem fekszik rá a növényekre, nem tapossa össze, ássa ki, rágja meg, stb. őket. Az ivartalanítás csodát tett vele, mostanra teljesen lehiggadt, de azért még mindig játékos és félénk. Nagyon sokat változott ő is az elmúlt hónapok alatt. Nem szereti az idegeneket, iszonyú lassan barátkozik, amit én nagyon nagyon szeretek benne, mert a fiúk ezzel szemben gyakorlatilag bárkinek megmutogatják a hasukat. Sokkal ragaszkodóbb a fiúknál, ha tehetné el se mozdulna mellőlem. Van egy ultra cuki szokása: esténként kiül a rétre, és nézi az estét. Nem csinál semmit, csak ül és néz, figyel. Ha vad megy át az erdő alatt, nem kergeti meg csaholva, ha viszont ugyanez a vad már a mezőn megy, akkor odafut, jelezve hogy ez az ő területe. Többnyire akkor sem ugat, az ugatást akkor alkamazza, ha veszélyben érzi magát. Nagyszerű jószág lett belőle, bár azért gondolom érzitek hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan. Ilyen ez, ha az embernek kutyája van.

*Illetve lehetne. Nagy fejtörést okozott nekem a hirtelen kapott figyelem. Így csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatban, hogy kérlek, legyetek türelemmel, egy kis időre van szükségem, hogy kitaláljam, mit is szeretnék és hogyan, miért, mit és mithogy.  Azt hiszem, kicsit megijedtem, hogy ennyien vagytok, elvégre nem vagyok én influenszer-blogger-mugger, irkálgatok itt a semmirőlse, nem is nagyon értem, mi történik. Megértéseteket köszönöm. Ez a blog valószínűleg megmarad annak, ami eddig is volt. Kis színes képeskönyvnek.

**Ági, véletlenül kitöröltem az előző kommented, mert az okostelefon nem kompatibilis a buta ujjammal. De olvastalak és köszönöm. :) <3

Don't panic!

Sokmindenre számítottam az előző posztommal kapcsolatban, de erre, ami valójában történt - hát egyáltalán nem. Annyi kedves, szeretgető üzenetet kaptam, hogy még mindig nem hiszem el. Azt sem, hogy ilyen sokan vagytok és azt sem, amiket írtatok. Kicsit még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az azonosíthatatlan méretű, ismeretlen eredetű szeretetcunamit, viszont, hogy addig se maradjatok nélkülem, itt vagyok a reggelemmel.

Alaposan berobbant a nyár, de gondolom ezzel nem mondok semmi újat. A kert ontja a jóságokat, majdnem minden ebédre tökfőzeléket eszünk cukkinifasírttal, meg rántott cukkinivel, uzsonnára kovászos uborkát vajaskenyérrel. Erre a hétre már kánikulát ír, örülnék neki ha a paradicsom elkezdene pirosodni.

A hetem elég pocséknak ígérkezik, bár igazából nem szabadna panaszkodnom, mert csak annyi történik, hogy úgy kell dolgoznom, mint egy normális embernek. Azaz a megszokott részmunkaidőm helyett, teljes óraszámban, mert a kolléganőm szabadságon van. Micsoda igazságtalanság! Amúgysem vagyok egy goodmorningperson, a hétfők sincsenek a toplistás reggelek között, de ma a megszokottnál is morcodabban keltem. Be kell látnom, hogy igazából az a baj, hogy túlságosan jó dolgom van.

Azért a kávé után, kutyaetetés közben kapcsoltam, hogy nem kellene az egész napomat ebben a hangulatban töltenem, mert igazából magammal cseszek ki, ha így folytatom. Lábam alá csaptam a kutyákat, mentünk egy kört a birtokon, majd tettem egy sétát a kertben, amit egyébként előző este láttam utoljára (de hát az ember sose lehet eléggé szerelmes a kertjébe). Megállapítottam, hogy le kellene nyírni a füvet, megcirógattam a padlizsán, paprika és paradicsom leveleket, megdícsértem az uborkát, a tököt, a cukkinit és a csemegekukoricákat, majd szedtem egy marék piszkét, amit végül nem is ettem meg mind. 

Azzal a tudattal indultam dolgozni, hogy akinek piszkebokor bogyók lapulnak a zsebében, azzal nagy baj nem történhet. Legyen bármilyen hosszú a munkanapja.