Szorongó emberek*

 Jó volt ez a blogger kihívás, de úgy látom, néhányan örülünk, hogy itt a vége. Én bele is lazultam már, mert egyrészt elfáradtam, másrészt nehezen találtam témát. (Mondjuk most sincs konkrét témám, csak épp ráérek, úgy tűnik, erre mindenképpen jó volt ez a projekt, hogy visszaszoktassam magam ide.)

A munkahelyemen tegnap olyan fosáradat volt, hogy nem győztem kapkodni a fejem, Sarah pedig megint meglepett, hogy mennyire jól is lehet kezelni bármit. Ilyen vezetővel még soha nem dolgoztam. Nem az van, hogy nem érdekli, hanem az, hogy "oké, jó, semmi baj, oldjuk meg, ahogyan lehet". Hol volt eddig az életemből az ilyen főnök? Hol?

Amúgy elkezdtem excelben listázni, eddig bejön, napokat is előre beírok, a függőben lévő ügyeket színezem, a készeket zölddel, amire választ várok kékkel, amivel még dolog van, pirossal, így azok is szem előtt vannak, amik nem aznapra vannak beírva, hanem előzőleg valamilyen oknál fogva félbemaradtak. Ez eddig minőségi javulást hozott a napjaimba, de találtam magamnak újabb rettenetes problémát.

Számomra is elképesztő, de hihetetlen mértékben képes vagyok szorongani. Most például azon, hogy nem kapcsoltam le a villanyt az irodában, amikor eljöttem. Voltak még az épületben, és a kolléganőm is ott volt még, de nagyjából egy órán át világította ott a semmit az a villany, amit nem kapcsoltam le. Megfordult a fejemben, hogy le kellene, de valamiért mégis úgy hagytam, most pedig már órák óta ezen kattogok, hogy hogy lehetek ilyen hülye, miért nem kapcsoltam le. Ilyen és ehhez hasonló mértékű dolgokon szoktam agyalni amikor hazaérek, és általában borzasztó rosszul érzem magam a bőrömben. Visszagondolok beszélgetésekre és arra gondolok, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna mondanom, vagy nem kellett volna mondanom semmit. És akkor megint szorongok, olyasmin, amire utólag már nincs is hatásom. 

Na, erre van recept?

Biztosan, és talán én is tudom: ideje keresni egy pszichológust és együtt elmerengeni azon, hogy vajon mitől szorongok, miközben erre nincs valós okom. De az a helyzet, hogy sejtem, hogy miért van ez. Egyszerűen elszoktam az emberektől, annyira sokat voltam egyedül. Sokszor van az, hogy a legnagyobb szorongásaim közben előveszem a telefonom, megnézek egy (száz) videót Kóciról, meg a kutyákról, és akkor egy kicsit mindig jobban leszek. Vagy, ha kellemetlen helyzetben találom magam, akkor is arra gondolok, hogy hamarosan vége lesz, és hazamenekülhetek, ahol minden jó. De közben egy részem meg azt mondja, hogy kellenek nekem ezek a kihívások, nem élhetek örökké vödörben.

Ezzel párhuzamosan teljes ellentmondásban van, hogy nagyon kedves visszajelzéseket kapok idegen emberektől. A héten a takarító nénivel beszélgettem egy kicsit, és tíz perc után olyan aranyosan beszélt rólam nekem, hogy hirtelen nem is tudtam mit reagálni. Ma egy hölgy volt nálam, munka ügyben, vele is beszélgettem egy fél órát, semmiségekről és úgy búcsúztunk el, hogy azt mondta, teljesen feltöltődött, köszöni a beszélgetést. Meg volt egy másik eset is, egy szlovén anyanyelvű lány jött be hozzánk, aki egyáltalán nem beszél magyarul, bemutatkoztam neki, egy kicsit beszélgettünk angolul, ő pedig megölelt, és azt mondta, hogy nem is tudom, milyen jól esik neki, hogy odamentem hozzá, mert ő úgy érzi, hogy vele szemben az emberek itt nagyon zárkózottak.

Olyan érzés, mintha más valóságban mozognék, mint a körülöttem élők. 

Gondolom egy kicsit több időre van szükségem.

Tijana Lukovic

*Fredrik Backman azonos című regényét ajánlom minden hasonló és különböző embernek.

Az első hó

 Minden évben boldoggá tesz.

Tegnap reggel érkezett, aztán elolvadt, és ma megint esett, nem sokat, éppen csak, hogy felhígította a sötétséget.

Ladó befűtötte a dézsát, én csináltam forralt bort. Szerintem airfryer helyett ezt kérem karácsonyra is.

Középszerű

Vajon más is szenved a középszerűségtől, jogos ez a "szenvedés", vagy csak az ember egója generálja?

Soha nem voltam semmiből kitűnő, vagy feltűnően tehetséges. Talán óvodában kicsit megelőztem a kortársaimat a bibliaismeretemmel és azzal, hogy hamarabb megtanultam írni-olvasni, de azért az előbbi nem valami hasznos kunszt (hacsak az ember nem készül teológusnak, márpedig én nyilvánvalóan nem készülök), az utóbbit pedig minden kortársam behozta, legtöbb le is hagyott.

Általános iskolában elég sok intézményt végigjártunk a tesómmal, harmadik osztályos koromban megszereztem az első év végi hármasom, és aztán csak hetedikben tudtam úgy teljesíteni, hogy hármasom nem lett, csak négyes és ötös. Jó, ezek csak számok, de mégis. Hegedülni jártam, rengeteget olvastam (tananyag helyett), érdekelt a rajz és a fotózás, az informatika (9 éves voltam, amikor először lett számítógépünk, az akkor a mi településünkön különlegesnek számított, a többi családba csak 2-3 évvel később kerültek PC-k). Egyáltalán nem érdekeltek a jegyeim. Anyám noszogatott, a hármasokért mindig neheztelt, a négyesekre mindig megjegyezte, hogy "miért CSAK négyes??" - szóval azért nem mondanám, hogy senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. Egyszer nyolcadikban véletlenül megnyertem egy matekversenyt, amiről végül a második helyezettet küldték tovább, mert a szüleim vallási okok miatt nem engedtek el a döntőre. Ez volt szerintem matematikus karrierrem csúcsa.

Középiskolában éreztem először, hogy azért lehetnék jobb is, de motiváció nélkül. Soha nem volt tervem arra nézve, hogy mi leszek, ha nagy leszek, az utolsó épkézláb tervem 4 évesen volt, amikor megtanultam leírni a nevem, akkor hetekig azt hajtogattam, hogy író leszek, anyám meg mindig azt felelte rá, hogy maradj inkább tejföl.* Na de vissza a középsuliba. Azt hittem, jó vagyok matekból, pedig valójában vért izzadtam és csak ennyi év elteltével látom, hogy azért vettem fel a matek faktot, mert így a kedvenc tanárnőm mellett maradhattam. Nem is tudom, hogy toltam végig úgy azt a két évet, hogy erős négyeseket teljesítettem mindkét év végén. Aztán mikor érettségizni középszinten is csak négyesre sikerült, emlékszem, Klára néni hogy kiabált velem a folyosón, hogy én vagyok pályája legnagyobb csalódása. Nyugdíj után tanított még és kölcsönösen szerettük egymást, én pedig akkor és ott nagyon szégyelltem, hogy ennél jobban nem tudtam teljesíteni. Csak évekkel később, amikor már  gyárban dolgoztam, akkor gondolkodtam el rajta, hogy tulajdonképpen miért nem mentem nyelvi irányba, vagy legalább a magyarral miért nem mentem újságírónak, hiszen az volt az egyetlen tantárgy, amiből tanártól függetlenül mindig ötös voltam. A sok négyes között fel sem tűnt senkinek, hogy ebből a tárgyból erőfeszítés nélkül jó vagyok. 

A munkám kapcsán jutott most ez eszembe, mert most is az van, hogy jó vagyok, de igazából lehetnék jobb. Mindig van valami, ami hiba, amit javítani kell, soha egyetlen rohadt dolgot nem lehet úgy rám bízni, hogy a végén ne kelljen javítani, és noha tudom, hogy 10 hónap kihagyás után kell idő visszarázódni, mégis elégedetlen vagyok. Azt érzem, hogy bármibe belefogok, az végül mindig sikerül olyan jóvanazúgy jelleggel, mindig lehetne jobb. A vakolás is (arról mindenképpen szeretnék írni), szerintem nulláról indulva végül tök nagy siker lett, mégis látom, hogy azért itt-ott görbe, de aztán egészen új épületeken is látok hibákat, az mégsem zavar soha, inkább megnyugtat, hogy máshol is jóvanazúgy. De így vagyok a nyelvekkel is, angolul beszélek folyékonyan, de tudom, hogy sokszor hibásan, mégsem tanulom meg tökéletesre, mert az is jól van úgy. A német is ilyen, hogy el nem adnak, most a szlovénbe kezdtem bele. De sorolhatnék ezer dolgot, ott a kert, a gyógynövények, a madarak. Nem tudom, miért csinálom ezt, hogy ezer dolgot elkezdek, mindenhez szagolok egy kicsit, de végül pont emiatt a sokféleség miatt semmiben sem vagyok kiváló. Most jutottam el oda, hogy amúgy ez engem zavar, de nem tudom, hol fogjak bele a kiválóvá válásba. 

Valakinek valami ötlete?

Amúgy, az is lehet, hogy ezt a posztot a PMS írta helyettem, szerintem alapjáraton nem vagyok ilyen szigorú magammal, de a belső kritikusom ma nagyon aktív.

*Nyilván nem értettem, miért mondja, de biztosan sokszor mondhatta, hogy ennyire megragadt. Felnőttként szerintem tök jó szóvicc, kellően fárasztó, ugyanakkor valahol szomorú is, hogy kicsit sem vettek komolyan. Nem hibáztatom őket, ki vesz komolyan egy négyévest?

Négy csillag

 Vajon mi járhat annak a fejében, aki úgy értékel négy csillagra valamit, hogy közben annyit ír, hogy "minden rendben volt"?

Konkrétan most a vintedre gondolok, de más ilyen adás-vétel kapcsán is észrevettem már, hogy emberek képesek egy minden rendben volt-ra négy csillagot adni és már egy ideje gondolkodom rajta, hogy ugyan vajon miért? Számomra a minden rendben az maximálisan öt csillag, annál kevesebbet csak akkor adok, ha valami bajom volt, a feladási idővel/termékkel/leírással, de akkor meg miért nem lehet megírni azt, hogy mitől csak négy az a csillag? 

Ja, kifogytam a témákból, semmi mélyenszántás. Annyira fáradt vagyok ettől a hajnali 4 órás keléstől, hogy tegnap este 7-kor már aludtam. Sosem voltam még ennyire jó gyerek, ami az alvást illeti.

Titoktartás

 Most, hogy már aláírtam* a titoktartási nyilatkozatot, végképp nem nagyon mesélhetek a munkahelyemről.

Pedig.

Innen

Végre kezd reálisabb formát ölteni az ottani jelenlétem. Sovány vigasz, hogy senkiben nem csalódtam.

De azért az mondjuk tök jó, hogy ennek ellenére a lelkesedésem nem hagyott alábbb, a munka továbbra is jó, habár örülnék egy kicsit több feladatnak, de gondolom az év vége mindig ilyen.

*vajon ezzel, hogy ezt leírtam, máris titkot árultam el?

Utrujena sem

Szombaton volt egy rendezvényünk az énekkarral, amiről éjjel 1-re értünk haza, ott már elengedtem ezt a blogos kihívást. Van egy rendkívül közönséges hasonlat, ami eszembe jutott erről, meg az erőltetésről, szóval jó lenne azt mondani később, hogy tudtam, mikor kell feladni.

A rendezvény mint olyan, jól sikerült, de most éreztem azt, hogy ideje jobban belefeküdni a szlovén nyelvtanulásba, hát nem tudom, azért angolul meg németül tanulni meglehetősen egyszerűbb volt, legalábbis, ami az elérhető anyagokat illeti, mert a lustaság az továbbra is ugyanolyan masszívan jelen van. Habár azért ennyire nem kellene szigorúnak lenni magamhoz, nem feltétlenül lustaság az, ha az ezernyi teendőm mellett már nehezen szakítok időt valamire.

Tegnap még másnaposan kimostam két adag ruhát, délután a kórussal visszamentünk a helyszínre elpakolni, takarítani, meg este még készítettem magunknak ebédet mára, úgyhogy túlzás nélkül állíthatom, hogy ma reggel ölni tudtam volna még két óra alvásért. Ennek ellenére viszonylag erős voltam és nem tartottam gyászhisztit arról, hogy nem akarok dolgozni menni, és milyen jól tettem, mert nyuszikkal és őzekkel is találkoztam munkába menet.

Erről meg az jutott eszembe, hogy noha egyáltalán nem minden napom cukorhabos idill, mégis tök jó, hogy képes vagyok kihozni minden napból azt a hangulatot, amiért érdemes felkelni. 

Ma ezért érdemes volt.

Un Día de Noviembre

S.o.S.

 Ma reggel már úgy vonszoltam le a belemet a hegyről, hogy a vörösbegyek meg az őszapók szerintem azt hitték, hogy kitört a zombi apokalipszis. 

Péntekenként hamarabb végetér a munkaidő, csak 1-ig vagyunk, hazafelé Ladó elém jött Borival, csodás napsütés volt, még mindig egy csomó levél van a fákon. Aztán estére megérkezett a hideg, ez talán lehozza a maradék lombot.

Épp arról álmodoztam a késői ebéd közben, hogy azt a néhány órát, ami még az énekkarig maradt alvással fogom tölteni, amikor betoppant az egyik szomszéd, azzal, hogy hozott nekünk vargányát.

Aztán ittragadt, Ladóval pletykáltak, én meg kókadoztam az asztalnál, mert nem volt pofám azt mondani, hogy na csá, én most alszom egyet. Aztán 3 körül csörgött a telefonom, és Léna néni unokatestvére hívott, hogy itt van Léna néni házánál, alkalmas-e most nekünk.

Merthogy hétfőn a kutyákkal való délutáni kör alatt észrevettem, hogy Léna néni házán elmozdult egy cserép, de elég szerencsétlenül, benézett rajta az égbolt a padlásra. Szóltam is neki azonnal, de Ljubljanából ő nem tud csak úgy hiphop elszabadulni, az unokatestvérével elküldte a padláskulcsot.

Mivel Ladó épp a nálunk vendégeskedő szomszéddal pálinkázott, úgy döntöttem, nem szólok neki, megoldjuk mi ezt a cserépügyet ketten a Márti nénivel. Ugyan ő már nyugdíjas, de elég stramm néni, nem kell őt sem félteni a létramászástól. Csak a padláson derült ki, hogy mennyire nagyon magasan van még az a cseréphiány, majdnem egészen a csúcsnál volt, így Márti néninek le kellett mennie, hogy kerítsen egy létrát. Végül a létra utolsó fokáról értem el a bűvös cserepet. Az idő megette azt a kis pöcköt, amivel addig a tetőlécbe kapaszkodott, amiatt történhetett, hogy félig lecsúszot. Kicseréltem egy viszonylag használható cserépre, és Márta hálálkodását hallgatva úgy éreztem, hogy én is egy kis szuperhős vagyok, köpeny nélkül. 

Márti néni kicsit visszahúzódóbb teremtés, sokszor találkoztunk már vele, de mindig nagyon távolságtartó volt. Most azonban, ahogy lejöttem a padlásról, még meg is ölelt, annyira kedves volt, teljesen belémhasított, hogy mennyire nagyon hiányzik Léna néni.

Nem tudom, hogy van-e olyan szeretetnyelv, hogy segítségnyújtás, de ha van, akkor nekem tuti ez  mert nagyon tudom magam szeretve érezni, ha valaki megkér, vagy megengedi nekem, hogy segítsek valamiben. Megtiszteltetésnek érzem, hogy valaki bizalmat szavaz nekem, és emiatt az egyik barátnőm már rámszólt, hogy szerinte engem az emberek kihasználnak emiatt. 

Nos.

Ha így áll a dolog, akkor én is kihasználom őket, mert segíteni nekem legalább ugyanolyan jó érzés, mint amikor nekem segít valaki.

Ha nem jobb.

Lemerült a zsebtelep

Nagyon elfáradtam így csütörtökre.

Minden reggel 4-kor kelek, és este háromnegyed négy után érek haza. 7-re járok dolgozni, de mivel még nincs kazánunk*, hétfőn 16 fokra hűlt le a lakás. Keddtől már napsütéses idő volt, így csak 18-ra esett le, de alapvetően 20-21 fokot szoktun tartani, ha itthon vagyunk és tudjuk rakni a kandallót. Na most ahhoz, hogy a kellemes hőfok meglegyen, reggel is be kell fűteni, emiatt kelek fel 4 órakor. Begyújtok és 5-ig még az ágyban kávézom, blogot írok/olvasok. Na most az van, hogy ma reggel csak meredtem magam elé és néztem a tüzet, mert annyira kivesz a monitorhoz való visszaszokás, hogy arra szavakat nem találok. Tíz hónap alatt összesen nem volt 8 óra képernyőidőm (mármint laptoppal, nem telefonnal, az más történet). Persze, nemcsak a monitor, hanem a rengeteg új információ, illetve a régi munkahelyemről hozott szorongások (helló Vera, innen is :)). Sarah egyébként maga a megtestesült angyal (legalábbis a viszonyított alanyhoz képest egészen biztosan). Az előző helyemen az ottani főnök nagyon sokszor verbálisan alázott bennünket és már attól is rosszul éreztem magam, ha egy kinyomtatott dokumentumon fedeztem fel a hibát, mert ugye PAPÍRPOCSÉKOLÁS! Itt szó sincs arról, hogy probléma lenne ez (ettől még bennem van, és továbbra is rosszul érzem magam), a lényeg, hogy mire egy dokumentum a végleges helyére (aláírásra) kerül, legyen minden kijavítva. Ráadásul korábban ahhoz szoktattak (akarom mondani kényszerítettek), hogy minden e-mailről kell másolat a főnökasszonynak, itt meg az volt Sarah reakciója, hogy teljesen felesleges, van neki elég e-mailje, ha rákérdez, hogy el lett-e küldve valami, akkor arra legyen igen a válsz, tökéletesen megbízik abban, hogy meg tudok írni egy e-mailt. Aztán van még egy (vagyis inkább egyEZER, de most csak még ezt leírom, aztán ígérem abbahagyom a hasonlítgatást), hogy például az exfőni minden elkészített dokumentumot kért e-mailben, Sarahnak meg elég, ha megmondom, hogy a közös meghajtón hová lett mentve, van olyan skillje, hogy megtalálja magától is. És így a negyedik nap végén a mai feladatot már úgy tudtam megcsinálni, hogy csak egy egészen kicsi hibát talált benne, ami nekem azt mutatja, hogy nem én voltam trehány az előző munkahelyemen, hanem ennyire hatékony tudok lenni, ha nyugalomban dolgozhatok. Remélem tényleg az lesz, hogy ez az egészen kicsi hiba is kikopik és fogok tudni koncentrálni.

Na de, száz szónak is legyen vége, a szokottnál jóval kevesebb alvás, a testem helyett az agyam használata és a helyzethez való hozzáedződés kicsit nehezemre esik, plussz jövő héten még nehezebb pálya lesz, mert a hétvégén előreláthatólag nem fogom tudni kipihenni ezt a hetet, úgyhogy nem is tudom mi lesz itt a napi posztokkal, de már egy kicsikét várom**, hogy leketyegjen a november.

* majd padlófűtést szeretnénk azokba a helyiségekbe, ahol nem lesz hajópadló (tehát mindenhová, kivéve a hálószobákat).

**Biztos ti is várjátok, mert nem vagytok kommentelős kedvetekben (vaagy, én lettem unalmas. :D). És ha már kommentek, Mina innen üzenem, hogy nem tudok hozzászólást írni a blogodhoz, mert azt mondja, jelentkezzek be másik fiókkal. Szóval kb 3 komment nem ment be, utána feladtam, de tudjad, hogy amúgy jelen vagyok ott is. :D

Avonlea

 Tegnap szabadságon volt a közvetlen kolléganőm, így a reggeli órákat azzal töltöttem, hogy folytattam az elődöm által otthagyott papírok átválogatását, illetve kémkedtem kicsit a korábbi dokumentumok,  e-mailek között, hogy nagyjából tudjam, hogy miről szólt ez az év. A korábbi munkahelyemen is így vettem fel a ritmust, nekem egyszerűen ismerni kell a történelmet ahhoz, hogy a jelenből a jövőt tudjam fürkészni.

Aztán délelőtt a főnökasszonyom elkezdte a tanításomat, és ahogy mesélte, hogy honnan indultak sok-sok évvel ezelött, beugrott, hogy a Sarah Stanley nevet kell adnom neki 8t a blogban, annyira hasonlít a személyisége és a külseje is. Emlékszem, milyen durva volt tavaly a másik helyen, és annyira éles a kontraszt, hogy bizom benne, hogy nem fogok tévedni ezzel kapcsolatban. Ez a nő amúgy egy superwoman, igazi girlpower árad belőle, pedig testalkatra egy vékony kis törékeny nőnek tűnik, de ahogy elkezd beszélni, mesélni, magyarázni, az ember egyből leveszi, hogy vele aztán nem érdemes lacafacázni senki emberfiának.

Annyira belemerült a dolgokba, én meg a hallgatásába, hogy csak akkor vettem észre, hogy gyakorlatilag bepisilek, amikor az IT-s fiú megjelent, valami beállítást végrehajtani. Akkor viszont rendesen majdnem bepisiltem, szörnyű vagyok, hogy ennyi idősen is képes vagyok így megsemmisíteni a fiziológiai szüksékleteim.

Aztán délután kaptam feladatokat, aminek neki is álltam és jó is kicsit, hogy nincs most itt a kolléganőm, mert így a saját tempómban, szabadon ismerkedhetek mindennel, ami érdekel. És hát úgy néz ki, engem minden érdekel, az agyam mint a szivacs, azt érzem, van bennem lendület, tenni akarás, bizonyítási vágy, és a szervezet céljaival is abszolút tudok azonosulni, szóval így két nap után úgy tűnik jó lesz ez.

Viszont munkaidő végére nagyon elfáradtam, kifacsarodott az a szivacs, annyira, hogy kicsit szédültem is, jól esett felsétálni a hegyre. Sajnos ez ìgy odavissza csak hatezer lépés a telefonom szerint, napi tízhez vagyok szokva, szóval majd bővíteni kellene a kutyákkal ezt, de jelenleg nem látom jönni. Az a baj, hogy sötétben megyek el, és már majdnem sötétben érek haza, mihez is lenne kedvem?

Kóciék nagyon éhesek estére, és már az úton, ahogy közeledtem, oda is röppent a tenyeremre, szerencsére volt a zsebemben napraforgómag, nem okoztam neki csalódást. Ő és a kutyák is hiányoznak napközben, de szerencsére csak villanásnyi időre jutnak eszembe, mert eléggé elfoglalom magam ahhoz, hogy ne gyászoljam az "elvesztett" szabad életet. Aztán lehet, hogy jövő héten mégis feketébe öltözve fogok reggelente sírni, hogy milyen rossz nekem, nem tudhatom.

Amúgy blog szempontjából nagyon jól jött nekem ez a munkahely, mostanra mindenbizonnyal kifogytam volna a mondandóból.

Ez a kép még októberben készült  azon az útvonalon, amin most dolgozni járok. Ezt a napkeltét kell majd néznem reggelente, ha nem lesznek ilyen hosszúak az éjszakák.

Hobbitok kézi-könyve I.

Tegnap reggel fél nyolcra volt időpontom munkaalkalmassági vizsgálatra, ahol a vénséges vén satrafa nagyon alapos volt. Tüdőszűrésre is elküldött, meg szemészetre is, nem volt megelégedve azzal, hogy hibátlanul olvastam végig a táblát. Közben végig azon gondolkodtam, hogy mennyire nem emberséges ez az egész, hogy épp egy készülő pánikrohamot próbálok visszafojtani, miközben a vérnyomásom, a látásom és a tüdőm is tökéletes. Komolyan, miből vagyok, hogy ilyenkor is 120/70 a vérnyomásom? Rettenetes nehezemre esett nem félreállni az út mellé az autóval, és szanaszéjjel sírni a fejem, de aztán valahogy sikerült, és most, amikor megtehetném, már rohadtul nem kell sírnom, ki érti ezt? Bezzeg próbálnám meg ugyanezt egy pisiléssel! 

Hihetetlenül jól össze van rakva az emberi lény, na.

Amúgy az első benyomásom a munkahelyemről abszolút pozitív, mindenki szimpi, de a főnökasszony az szerintem abszolút toplistás világbajnok. Emlékszem, hogy tavaly, amikor hasonló munkakörben dolgoztam, az első munkanapomon sírt egy kolléganőm, mert az ottani főnökasszony megfenyegette, hogy ha én jobban  teljesítek, leveszi a diplomás bérét és odaadja nekem, hát most ilyen nem volt, meg még egy csomó toxikus dolog hiányzott (hiányzott a fenének!), ellenben minden irodában halk zene szólt, szép modern bútorok vannak, tiszta, színes falak és összességében barátságos légkör. Szerintem erre megérte tíz hónapot várni. Az összes, vakolástól elzsibbadt kis agysejtem izgatottan várja, hogy legyen jó sok feladatom, teljesíthessek, bizonyíthassak (elsősorban magamnak).

Az első pár órám azzal telt, hogy átnéztem az elődöm által otthagyott papírokat, mappákat, a gépen lévő doksikat, asztalfiókokat, mire az egyik fiókból ez bukkant elő:

Szerintem abszolút jó ómen. Néha olyan vicces összefüggései vannak az életnek, ez is olyan, egy apró kis összecsengés, amiről Dolly, az ismeretlen ismerős ugrott be. Valahogy az ilyen elrejtett finom rezdülésektől lesz szép az amúgy elviselhetetlenül nehéz élet.

 A hétvégén én is előre megírt posztokból éltem, mert tudtam, hogy nem lesz kedvem/időm a Ladóval töltött időből erre áldozni. De a hétvégét még nem látom. Attól tartok, nehezemre fog esni visszadugni a rabigába a fejem, tíz hónap szabad élet után.

Annyi gondolatom és ötletem volt, hogy miről írhatnék még, de egyiket sem írtam fel jegyzetbe és most mindent kitörölt apám felbukkanása.

Két éve, anyám temetésén találkoztunk utoljára, ami nem igazán sikerült jól. Néhányszor beszéltünk telefonon, de én határozottan az elkerülésre játszottam, ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy neki valami extrém pszichés betegsége van (úgy, mint kényszeres hazudozás, bármilyen felelősség áthárítása, "Isten akarata"-szindróma*). Ha a dolgok mélyére nézek, valójában rettegek tőle (ezt most itt nem részletezném), viszont eszem ágában sincs ezt kimutatni felé. A kiegyensúlyozott, határozott és őszinte részem megszűnik üzemelni, ha róla van szó. Nem tudom elmondani, hogy nem akarom látni a házunk tájékán, hogy őt tartom felelősnek a a családunk széthullásáért, mert tudom, hogy semmi értelme. Elkezdene magyarázatokat gyártani, az emlékeimet megpróbálná meghamisítani, letagadna mindent és úgy állítaná be, hogy én rosszul emlékszem. Ha bármilyen végső logikai érvelést vetnék be, megmagyarázná a Bibliával. Erre mondok egy példát.

Gyerekkoromban heti szinten voltak Nagy Verések, szinte jegyzetelték anyámmal a bűneinket, hogy aztán pénteken, szombaton vagy vasárnap este elszámoljunk. Ki mennyi vesszőt érdemel az elkövetett bűnökért. És ilyen alkalmakkor végig kellett hallgatnunk, hogy ez Isten Akarata, megírta a Bibliában, hogy "Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal."** - Számtalan ilyen utalás van a Bibliában, hogy verjétek a gyereket, mert akkor van szeretve, és nem tudom, más gyerek hogy van bekötve, de én abszolút nem ebből éreztem (volna), hogy szeretve vagyok. Mindegy is, a lényeg, hogy az ilyen és ehhez hasonló kattant gondolkodással szemben nincsenek érveim, és amikor ehhez társul az, hogy meghazudtolják az emlékeimet, akkor mondjuk úgy, hogy kissé kellemetlenül érzem magam. És el is fáradtam ebben, hogy én érvelgessek, hiszen nyilvánvalóan teljesen felesleges. Tudnék még elképesztő dolgokat mesélni, de ez már így is, úgy is oversharing, és tudom, hogy ez amúgy egyáltalán nem tartozik senkire, mégis ki kell adjam. 

Na és akkor az első munkanapom előtti vasárnap bejelentkezik, hogy a környéken jár, beugrik, megsimogatja Bikficet*** aztán megy is tovább. 

Lehet, hogy seggfejek vagyunk Ladóval, de nem akarjuk, hogy beugorjon. Elég higgadtam és udvariasan megkértem, hogy találkozzunk máshol, ketten, viszem Bikficet is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egészet rákentem Ladóra, hogy miatta nem találkozhatunk itthon (volt azért konfliktus köztük, és Ladó azt mondta, megérti, hogy ebben nem tudom felvállalni magam, nem helyesli, de elég széles a válla, elbírja). Meg is egyeztünk, hogy hol találkozunk, letettük a telefont és valamennyire megnyugodtam, hogy ez így nekem vállalható. Egy fél óra múlva hívott, hogy eltévedt Szlovéniában, mégsem tud jönni, inkább hazamegy.  Örültem Sajnálkoztam egy sort, majd az est további részében lelkiismeretfurdalástól gyötörve szorongtam. Rosszul éreztem magam, hogy nem álltam ki magamért, hogy Ladóra fogtam, hogy nem tudom ezt a helyzetet sehogysem megoldani, hogy hogy lehet, hogy már egészen jól feldolgoztam ezeket a dolgokat és még mindig átmegyek nyúlba, ha róla van szó. Aztán este írt egy üzenetet, hogy idesettenkedett a házhoz, és itthagyta az ajándékát, amit nekünk hozott.

Egyrészről a hideg kiráz, hogy itt ólálkodott, úgy, hogy a háromból egyik kutya se szúrta ki, másrészről meg különféle virághagymákat hozott, amitől meg teljesen azt érzem, hogy én vagyok megint rossz vágányon vele kapcsolatban, mert ez a legkedvesebb gesztus, amit tőle kaptam egész életemben. 

Ezek után ma hozzam a legjobb formámat az új munkahelyemen.****

Köszibzmeg.

Légyszi ne írjátok, hogy sajnáltok, sajnáltam én már magamat eleget, elhihetitek. A sajnálat nem fog megoldani semmit, de ha van valami jó taktikátok, vagy átéltetek hasonlót, akkor azt szívesen olvasom, mert nekem abszolút elfogytak az eszközeim. Mármint, az egyetlen eszközöm arra, hogy ezzel együtt tudjak élni, az az, hogy amennyire lehet elkerülöm, de látjátok, hogy ez sincs tiszteletben tartva részéről, és a virághagymás esettel is csak azt bizonyítja, hogy én emlékszem rosszul, ő egy jó ember, aki a körülmények áldozata.

*ezt most találtam ki
**Példabeszédek 23.14, Károli (Mondjuk ezek szerint a bátyám keveset kapott, mert mégis meghalt. Micssoda szar helyzet.)
***Bikfic anno úgy került a tesómhoz, hogy volt egy másik kiskutyája, akit apám dühében agyonvert, mert az megfojtott pár kiscsirkét. A másik kiskutya helyett vette a bátyámnak ezt a tacskót. 

****Legszívesebben csak összegömbölyösve sírnék, de ezt most kicsit sem engedhetem meg magamnak, nem akarok felpüffedt arccal kezdeni.

Easily distracted by birds

A madártémába pont annyira vagyok most belebolondulva, mint annak idején a gyógynövényekbe és a kertészkedésbe, ami nem maradt annyiban, csak elmúlt a "rácsoldálkozós" időszakom, és emiatt már nincs akkora kedvem írni róla. 

A téli madáretetés azóta fontos, amióta ideköltöztünk. Ilonka néni férje készítette a madáretetőt, ami üresen állt az ablakban, és még mielőtt kifestettünk volna, szó szerint az volt az első dolgunk, hogy teletöltöttük, de lehet, hogy ezt már meséltem.

Idén azzal, hogy itthon töltöttem az időmet, sokkal nagyobb lehetőségem volt megfigyelni őket. Gyakrabban látogattam az MME oldalát is, így most először raktam ki nekik itatót, amiben minden nap cseréltem a vizet. Először macerának gondoltam, de nem is értem, miért, hiszen a muskátlikat, kertet is minden nap öntözi az ember nyáron, a kutyáknak is rendszeresen kell a friss víz, mindössze egy mozdulattal több az, hogy akkor beiktatjuk a madáritató vizének a cseréjét is. Ez hozta meg végül azt az áttörést, hogy az egész erdő ideszokott hozzánk. Talán csak egy kicsit túlzok. Kevés szórakoztatóbb dolgot tudok annál, mint néhány méterről azt figyelni, ahogy a harkály a cinkék fürdővizéből iszik, miközben azok úgy pancsolnak, mint a gyerekek a strandon.

Nyár végén a Kölyök (mert hát persze, ő is madárbolond) elhozta nekem kölcsön Herman Ottó egyik könyvét, ami idén 115 éves, és igazi irodalmi kincsnek is beillik a nyelvezete miatt. A tartalma pedig madárkedvelő embereknek kifejezetten élvezetes. Mutatott egy appot (Merlin), ami hang alapján beazonosítja a madarakat. Szeptember elején Ladóval kettesben voltunk egy hosszú hétvégére Szlovéniában, a Kölyök vigyázott a kutyákra és akkor állapította meg, hogy azoknál a fajoknál, amiket eddig azonosítottunk, jóval többféle madár él itt. Ezzel az applikációval megállapítottuk, hogy élnek a közelben búbos cinegék is. Mekkora punkok azok a madarak. Meg lehet kövezni, de kíváncsiságból elindítottam a hangjukat a telefonomon, mire kijöttek az erdőből és kíváncsian nézegettek. Ez végül olyan jól sikerült, hogy azóta járnak az etetőre ők is.

Amióta újra etetési szezon van, az alábbi megfigyeléseket tettem:

- A barátcinegék eldugdossák a magokat, és amikor kiürül az etető, akkor előveszik a tartalékaikat. Kócin figyeltem meg, mert feltűnően sokszor jött a kezemre, és nem értettem, hogy ha duplán viszi a szotyit (kettő is belefér a csőrébe!), hogy tudja ilyen gyorsan megenni, és kiderült, hogy úgy, hogy nem eszi meg, hanem az egyik virágládába rejti el. 

- A fakopáncsnak nem mozog külön a lába. Mint a verebek kb. úgy ugrál, de vízszintes felületen rendkívül esetlenül mozog. Sokfajta tök nőtt idén a kertben (lásd oldalsáv), és Ottó felvilágosított, hogy a cinegék szeretik a tökmagot, így aztán néhány kevésbé szimpatikus tököt felbontottam nekik. Ilonka néninek volt itt egy kiszuperált Singer varrógép állványa, abból eszkábáltunk egy asztalt, amire kikerültek a felvágott tökök. Nemcsak a cinegék, de mindegyik madár megőrült a tökmagért, és nem mellesleg nagyon jól  mutatott a félbevágott tök, így később abba is szórtam szotyit. Ekkor láttam Fricit, ahogy próbál vízszintesen közlekedni. 

- A bizalom, bátorság nem fajtaspecifikus, inkább egyedre jellemző. Az, hogy Kóci és Móci kézre járnak, rájuk jellemző, a többi madár idegenkedik ettől, noha gyakran a szemük láttára jönnek hozzám. Móci egy csuszka, és gyakran próbálkozik azzal, hogy "elkergessen", megpróbálja kiverni a kezemből a szotyit anélkül, hogy le kelljen szállnia a kezemre. Gyakran a fejem közelében húz el, megcsapva a szárnyával a homlokom, vagy a vállam, hogy aztán percekkel később feladja, és mégis vegyen a felkínált szotyiból. Kócit viszont nem érdekli, ha tele van az etető, vagy tökmag is van az étlapon, részéről sokkal kellemesebb hozzám jönni. Ha csak kiteszem a lábam a házból, már röppen felém, érdeklődve figyelve, hogy kinyújtom-e a tenyerem, vagy most más dolgom van. De ő már az etetés/szelídítés előtt is ilyen volt, egyszer Ladónak a vállára szállt, miközben telefonált. Erre ugyan nincs bizonyítékunk, de gyanítjuk, hogy ő volt, mert a többi fajtársa nem ennyire barátkozó.

- Áprilisban volt néhány extrém szélvihar, ami után több elsodort fészket, elpusztult cinegefiókát is találtam. Az MME honlapján kutakodva azt találtam, hogy ha költőodúkkal szeretnénk támogatni a madarakat, akkor azt érdemes szeptembertől novemberig kihelyezni, hogy egyrészt megszokják, másrészt mire párba állnak, megértsék, meg tudják figyelni, hogy ezek az odúk biztonságosak. Ezen felbuzdulva a héten készítettem két odút is, a legkisebb méretből (Kóci fajtájának ez a legmegfelelőbb), de tervezek még továbbiakat széncinegéknek és ökörszemnek is.

Ezeket a képeket videóból mentettem ki. Ki szoktam tenni a telefonom, és megyek a dolgomra, hogy utána, mikor beesteledik, visszanézzem őket közelről - kicsit hibbant vagyok, igen.

Kicsit csálék, de nagyon büszke vagyok rájuk. Ez még nem a végleges helyük, csak a fotó kedvéért raktam oda.

Ha valaki eddig elolvasta, és érez magában kellő madárimádatot, akkor ide linkelek egy videót, amiben többek között Kóci látható, mint főszereplő, továbbá Fakopáncs Frici, néhány széncinege, barátcinege, fenyvescinege, búboscinege, csuszka társaságában és végül egy fürdőző kékcinege. A hangot nem némítottam le, de néhol zavaró, ahogy belefúj a szél, úgyhogy érdemes levenni a hangot. Az almát a vörösbegynek tettem ki, akit sajnos  az ökörszemmel és az őszapókkal együtt még nem tudtam még levideózni, de ami késik, az nem biztos, hogy meg is fog történni. Mert nem véletlenül nem vlogolok blog helyett.

Könyvajánló

 Ahogy beköszöntött az ősz, újra elkezdtem könyvtárba járni. Nyáron nem volt rá időm, szinte minden este hulla fáradtan dőltem el, de most, hogy hosszúak az esték, és kert sincs, hogy hajnalban várna, újra eljött a jó könyvek ideje.

Ami a könyveket illeti nem vagyok válogatós. A szépirodalmat ugyanannyira kedvelem, mint a szórakoztatót, időnként verseket is olvasok, de előfordul, hogy szakirodalmat is kézbe veszek, ha valami nagyon érdekel (például gyógynövények vagy madarak, de ezt már le se merem írni). Úgy érzem, nagyon rá tudok csúszni a képernyőre, telefonra főleg és emiatt egyáltalán nem irigylem a mostani kamasz gyerekek szüleit. Hogyan lehet egyáltalán ezt kordában tartani, ha felnőtt embereket is ennyire beszippant? Az énekkarban is péntekenként két órát kell kibírni telefon nélkül és engem már majdnem zavar, hogy mindenki nyomkodja, amikor a másik szólam próbál. Emiatt el se szoktam vinni, vagy ha mégis, akkor kint hagyom az autóban. De amúgy nem erről akartam írni.

Legutóbb krimiket hoztam ki a könyvtárból, mert Ladóval megnéztük a legújabb Poirot filmet, és mivel már a film első öt percében tudtam, hogy ki a gyilkos (és elképzelésemhez végig tartottam magam), arra jutottam, hogy ideje ezt a remek műfajt feleleveníteni.

A könyvtárban van egy talajtól plafonig érő óriási polc, a legújabb könyvekkel, kicsit ilyen PR jelleggel ajánlgatják a könyveket, arról szoktam szemezgetni, így most Elly Griffiths - Átkelők című könyvére esett a választásom, ami egy krimi sorozat első kötete. Amikor a könyvtáros megkérdezte, hogy előjegyezze-e nekem a második részt, mert most pont kint van, legyintettem, hogy "á, köszönöm, nem biztos, hogy tetszeni fog!". Most meg úgy néz ki, hogy fel kell hívnom a könyvtárat, hogy mégiscsak jegyezzék elő a második részt, mert nekem bejött. 

A cselekményről nem nagyon akarok írni, molyon elég jó értékeléseket lehet róla olvasni, de két oldalt kifotóztam belőle, mert annyira a sajátomnak éreztem. Az egyik, a halál témája, ezt nem is magyarázom. A másik arról szól, hogy a főszereplőnek nincs gyereke, de átérez valamit abból, ami azokkal történik, akiknek van. Ebben a regényben két gyermek ellen követnek el bűncselekményt, nem túl hatásvadász, mégis egy ponton azt írta, amit én is elmondanék néha. Az emberek azt gondolják, hogy ha nincs gyerekünk, mit sem tudunk az anyai szeretetről, ami lehet, hogy így van, de át tudjuk érezni, el tudjuk hinni, hogy erősebb mindennél. Ez tetszett. Úgy tudtam azonosulni a főszereplővel, hogy közben ezen kívül semmi közös nincs bennünk.

Kifejezetten tetszett, hogy a nyomozásban nem nyomozóként, hanem régészként vesz részt, ezáltal egy rakás érdekes dolgot megtudhattam a régészetről, anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy egy száraz tanulmányt olvasok. Tetszett a helyszín is, Norfolk, ilyenkor ősszel kifejezetten hangulatos egy elhagyatott lápvidéken bolyongani. Életszerű volt a főszereplők egymáshoz való viszonya, és volt benne egy kis ellentmondás, az egyik áldozat kapcsán, és úgy érzem, a tettes nem azt kapta, amit érdemelt. Valahogy ezen a téren túl könnyen megadta magát az írónő az eseményeknek, de ezt spoiler nélkül nem tudom megmagyarázni, úgyhogy ezen a ponton be is fejezem az értékelést.

Ha szeretitek a krimi műfaját, ahol nem feltétlenül a cselekmények sodrásán, hanem sokkal inkább a karaktereken van a hangsúly, akkor egy kellemes őszi kikapcsolódásnak tudom ajánlani.

Vége van a nyárnak

 Pontosabban a jó világomnak.

Talán szeptember elején történt, hogy felhívott az egyik kórustársam, barátnőm, hogy megadhatja-e a telefonszámom valakinek. Aztán elmesélte, hogy az utcán állította meg ez a valaki (hölgy), hogy megkérdezze, hogy nekem milyen végzettségem van, mert kellene nekik egy megbízható ember, és rólam jókat hallottak. Mondtam a barátnőmnek, hogy persze, nyugodtan adja meg a számom, de azért mondja el, hogy én most nem keresek állást, de azért örömmel meghallgatom, hogy miről van szó. 

Próbálok nem beképzeltnek tűnni, de már amikor tavaly szeptemberben elkezdtem dolgozni az előző munkahelyemen, és el kellett intézni valamit ennek a szervezetnek, már akkor érződött, hogy az itteniek érdeklődnek irántam. Aztán tavasszal megüresedett egy hely, és akkor is üzent valaki valakivel, hogy ha érdekel, pályázzam meg (ugyanabba a munkakörbe kerestek embert, mint amibe az előző helyen dolgoztam), de ismertem egy helyi anyukát, akinek pont akkor szűnt meg a munkahelye és úgy gondoltam, neki egyrészt nagyobb szüksége van most erre, másrészt előnyt jelentett a szlovén nyelvismeretet. Ez az anyuka helyi születésű, tehát beszéli a helyi nyelvet, így minden passzolt körülötte. Közben persze szorongtam egy sort, hogy remélem, nem fog megharagudni rám senki azért, mert üzentek és én mégsem pályáztam. Ez vagyok én kérem. A szorongás nálam az alapcsomag része.

Van egyfajta feszültség a helyi emberek és a bekóricálók* között, ami egyébként nem teljesen alaptalan. Sok betelepült egyfajta arroganciával költözik ki, lenézi a parasztot, a helyit, mondván, hogy ezek az emberek soha nem hagyták el a megye határát. A helyiek meg védik a szokásaikat, bizalmatlanok az idegenekkel, emiatt lehet valóságalapja annak, hogy nehéz beilleszkedni ebbe a közösségbe. De nem lehetetlen, ha valaki be akar illeszkedni, az be fog tudni. Nem akarok álszerénynek tűnni, de sokat számít, ha az ember kellő alázattal áll a helyi emberekhez, azzal, hogy tőlük rengeteget lehet tanulni.** Mindenki, aki a szülőhazájában nő fel, és él felnőttként, az rendelkezik egy olyan tudással, amit a betelepült csak évekkel később fog megtanulni, megérteni. Például, hogy merre kel fel a nap, vagy merről jönnek a nagy viharok. Kell ehhez egyfajta szociális érzékenység, hogy betelepültként ne vegye magára az ember, ha hirtelen elhallgatnak a boltban az emberek, amikor belép, vagy ne sértődjön meg, ha nem köszönnek vissza. Az illem végső soron azt diktálja, hogy a belépő köszön a bent lévőnek és ez talán egy kicsit nagyobb formában is igaz. Mi ezzel a hozzáállással igyekeztünk helyi barátokat szerezni, és (sajnos, vagy nem) ez olyan jól sikerült, hogy a többi betelepülttel barátkozunk nehezebben. A magam részéről nem bírom azt a felsőbbrendűséget, ahogy néhányan a helyiekről beszélnek, ezért kedvesen, de határozottan meg szoktam kérni őket, hogy a jelenlétemben mellőzzenek bizonyos kifejezéseket. És hát lássuk be, ennek a helyiek körében pozitív visszhangja van. 

Visszakanyarodva az eredeti sztorihoz, majdnem egy hónap is eltelt, mire felhívott a szervezet vezetője, hogy megkérdezze, érdekelne-e állás náluk és én visszakérdeztem, hogy miről volna szó. Azt válaszolta, hogy még semmiről, de valamikor ugorjak be hozzájuk, és beszélgessünk. 

Beszélgettünk. Konkrétumokat nem írhatok, nyilván, hiszen így is szorul a nyilvánossági hurok a nyakam körül, de nem voltam se túl lelkes, se elkenődött. Az egómnak mindenesetre borzasztó jól esett, hogy megkerestek. Abban egyeztünk meg, hogy mivel én nem szoktam figyelni az álláshirdetéseket, telefonon szólnak majd, hogy mikor aktuális, és mikor adjam be.

Aztán persze, vagyok annyira önálló, hogy figyeljem a honlapjukat, és amikor láttam, hogy megjelent a hirdetés, és mégis eltelt két hét, akkor úgy voltam vele, hogy biztosan azért nem hívtak, mert találtak valaki mást, és már nekik sem aktuális. Kicsit meg is könnyebbültem, mert Ladó teljes mértékig rám bízta*** ezt a döntést, én pedig őszintén nem tudtam, hogy mégis mit csináljak.

Láttam jönni az ősz végét és a telet, amikor nem tudunk úgy haladni a házzal, és azt is láttam jönni, hogy ugyan tökéletesen megtaláltam a helyemet itthon, mégis csak jó volna időnként kimozdulni, mert azért kicsit durva, hogy egy nap többet beszélek egy madárhoz, vagy a kutyákhoz, mint egy igazi hús-vér emberhez. De a pro-kontrák között mégiscsak ott volt, hogy jó nekem itthon, jó, hogy csak magamhoz és az időjáráshoz kell alkalmazkodni. A kapcsolatunknak sem ártott, hogy itthon vagyok, így hétvégente minden figyelmemet és energiámat kettőnkre tudtam fordítani. Jókat sütőttem és főztem, ha nehezen is, de megtaláltam az egyensúlyt a végkimerülés és a semmittevés két véglete között. 

Aztán mégis úgy gondoltam, hogy meg kellene próbálni, mert valamikor csak vissza kellene térni a munka világába, és őszintén, hány olyan alkalom kínálkozik az ember életében, amikor személyesen megkeresik egy ilyen helyről? Ráadásul maximum negyed óra sétára van, lent a faluban, autóba se kell ülni hozzá, és adott a home office lehetősége, ha úgy alkulna a helyzet. A kihívások miatt nem aggódom, voltam én már minden, csak akasztott ember nem, szóval abban biztos vagyok, hogy a munka nem fogja meghaladni a képességeimet, inkább az emberi tényezőtől tartok, mert a beilleszkedésnek ezt a fázisát nem szoktam szeretni. Nem tudom, hogy kinek mit szabad mondani, ki kétszínű, kiben lehet megbízni, stb. Szóval ezek között őrlődtem, néha határozottan abba az irányba, hogy nem adom be, máskor pedig abba, hogy beadom. Végül hosszas szorongás és vívódás után úgy döntöttem, hogy nem vagyok hercegnő (ó dehogynem!), be tudom adni a pályázatot anélkül is, hogy hívnának még egyszer. De mire oda jutottam, hogy kinyomtattam az önéletrajzomat, bizonyítványaimat, megérkezett az erkölcsi bizonyítványom is, és végre beborítékoltam az egész pakkot: elment a postásunk szabadságra. Mivel mobilposta van, nekem csak fel kell hívnom a postást, és bejön a levélért, de azon a héten helyettes postás volt, akinek nem tudta megadni a számát az Igazi Postás. A jelentkezési határidő vége eléggé közeledett, és ezen a ponton úgy voltam vele, hogy akkor majd feladom, ha bemegyek a városba, én ezen már nem vagyok hajlandó többet szorongani, na akkor megcsörrent a telefonom, hívott a leendő főnököm, hogy amúgy, felkerült a hirdetés, beadod, számíthatunk rád?

Aztán múlt héten olyan semmilyen hét volt azzal az ünnepnappal a közepén, és nem kaptam visszajelzést, de azt meg a hirdetésből tudtam, hogy a munkakezdés dátuma 11.13. Úgyhogy ezen a hétfőn már eléggé szorongtam ismét, a semmin, mert ha ezek után mégsem engem vesznek fel, akkor se változik semmi, eddig is jól meg voltam itthon, van mit csinálni, ha nem is annyira sok, mint korábban. Ladó már csak nevetett rajtam, és igaza is volt, egyszerűen engem ilyen helyzetben nem lehet és nem is kell komolyan venni. 

Ezt a bejegyzést nem is érdemes tovább írnom, hétfőn lesz az első napom, amiről szerda délután kaptam értesítést e-mailben (pedig arra számítottam, hogy azért lesz még egy kör a főföfőcsúcsgóréval is).

Remélem nem fogom megbánni, és nem fogok úgy járni, mint az előző munkahelyemen.

Remélem, látszik, hogy mennyire hibbant vagyok, hogy most meg ezen kattogok, miközben ha nem válik be se történik semmi, maximum visszatérek a vakolókanálhoz, amit így csak hétvégente lesz alkalmam pörgetni.

@toyoufromsteph

*ezt a kifejezést Stephen Kingtől loptam, vagyis attól, aki fordította a Setét Torony egyik kötetét
**Végső soron bárkitől lehet tanulni, ha mást nem, legfeljebb azt, hogy el kell kerülni jó messzire.

***Pontosabban azt mondta, jó lehetőség, ha nem jön be, bármikror itthon maradhatok újra. Ezzel részéről szerintem mindent megtett, hogy ne szorongjak a dolgon, de ez valószínűleg mélyebbről jön, és az idegen emberek váltják ki belőlem. Más megközelítéssel kell ezt megoldanom sajnos.

Eltartott

 Február óta vagyok itthon, úgy szoktam fogalmazni, hogy "gyesen vagyok a házunkkal". Elképesztő mennyiségű* beszólást kaptam különféle emberektől. Ebből mazsolázgattam nektek.

- Még mindig nem dolgozol? -

Mármint, hogy én? Egy percet se, itthon csak fekszem hétközben, és a munkásruhám is csak dísznek van rajtam, mert annyira jól áll.

- Nem zavar, hogy nincs saját pénzed? - 

Ezt értelmezni se tudom.

- Nem félsz, hogy tönkremegy a kapcsolatotok? -

Akkor nagyon úgy nézett ki, hogy tönkremegy, amikor éjszakázni jártam a cirkuszba, és havonta egy hétvégém volt szabad. De azóta is csak a lejtmenet, nem is tudom hová süllyedhet még ez a kapcsolat. 

- És akkor már nem is fogsz többet dolgozni? -

Dehogyis. Dolgozzanak a szegények, nem igaz?

- Eljöhetsz velünk moziba, Ladó elenged? Ad pénzt azért, vagy meghívjalak? -

Sajnos, hülyékkel nem enged el.

- Biztos nagyon unatkozol. Nem úgy volt, hogy az előző munkahelyed visszavesz? - 

Unalmamban madarakat tanítok tüzes hullahoppkarikákon átröppenni, a kutyák pedig már majdnem folyékonyan beszélik a nyelvünket, pedig szívem minden vágya az, hogy visszamenjek a volt munkahelyemre, ahol a kizsákmányolás kategória volt a bérem és a bejelentésem.

Néhány ember, amikor megtudta, hogy nincs állásom, megváltoztatta a hozzám való viszonyulását. (Így kell ezt írni?) Ladó ugyanezt megkapta a hátam mögött, volt aki arra célozgatott, hogy reméli, hogy legalább az ágyban teljesítem a kötelességem. 

Aztán ez is fordult, amikor meglátták a bevakolt istállót (aka. leendő nyári konyhát). De hiába fordult meg, én már nem tudok ezekhez az emberekhez ugyanúgy hozzáállni. Miért is kellene? Aki abból ítéli meg egy ember értékét, hogy mennyit keres mérhető pénzmennyiségben, azzal nekem szerintem nincs dolgom. Persze, most hogy van letéve az asztalra eredmény, megpróbálnak sztárként beállítani (ami legalább annyira agyrém, mint az előző) és Ladó kapott durva beszólást, hogy "mi van, nem tudod megfizetni a kőművest, és szegény leánnyal végezteted ezt az irdatlan munkát?" - mert az valószínűleg hazugság, hogy ezt a döntést közösen hoztuk meg, én akartam kipróbálni, Ladó pedig hagyta.

Van egy kőműves, aki segített már nekünk kéményt építeni, meg aljzatbetonozni. Ő sem hitte nagyon, hogy vakolni fogok, de végül annyira tetszett neki a munkánk, meg maga az anyag, amivel dolgoztunk, hogy még a svájcban élő szomszédját is felhozta hozzánk, hogy megmutassa neki. A svájcinak pár éve felújították a vályogházát cementes vakolattal, ami nem tudja annyira kezelni a vizet, dobja le magáról a vályogfal. Erre sincs garancia, amivel mi dolgozunk, hogy ilyen marad, majd kiderül, de az tény, hogy nagyon jól esik a kis egómnak, hogy egy igazi kőműves dicséri a munkámat, munkánkat. Mert Ladót nem lehet ebből kihagyni. A befektetett energiái, munkája, szellemi és fizikai erőfeszítései igazából sokkal többet tesznek ebbe a projektbe, mint én. Alapvetően az, ahogy a munkahelyén helytáll, hogy ő az anyagbeszerző, fuvaros, tervező és az anyagi hátteret is mindenre ő biztosítja, nagyon nagy stresszel jár, én ezért minimum minden nap hálás vagyok neki, és igyekszem a tőlem telhető maximumot én is beleadni. 

De azt kell, hogy mondjam, abszolút van létjogosultsága a @nemakarokbeleszólni lányok munkájának.

*Hasonló mennyiségű és minőségű beszólásokat, csak a gyerektémával kapcsolatban kaptam eddig. Amikor tolakodó idegenek szinte az ismeretség nulladik percében arról érdeklődtek, hogy mikor lesz/van-e, és amikor én elmondtam, hogy nem tervezünk ebben az életben közöset. 

Oké, boomer

 Hiába van internethozzáférésem, gyakorlatilag szatyorban élek. Hozzám nem jutott el az infó, hogy már robotok szolgálnak ki bizonyos éttermekben.

Vasárnap úgy döntöttünk, hogy ágyban maradunk, Ladó annyira fáradt volt, hogy a szombatot majdnem teljesen átaludta, és még vasárnap sem érezte úgy, hogy toppon van. A legutóbbi projekt itthon egy új kémény építése volt, ami rettenetesen kivette minden erejét, fáj a dereka, és a munkahelyén is sok a stressz. Úgyhogy vasárnap adtunk az érzésnek, és elmentünk Szlovéniába ebédelni.

A McDonald's-ba. 

Nekünk a szlovén meki van a legközelebb, a magyar a legmesszebb, noha opció lehet az osztrák is.  Vegetáriánusként is elég jó a választék a gyorséttermekben, vannak már ezek a McPlant-ek, szóval időnként előfordul, hogy mekiben eszünk. Természetesen vannak elveink az ételek minőségét illetően, de mi sem vagyunk szentek. Nem fogok magyarázkodni na. 

Alapvetően már nem kell emberhez szólni, ha rendelni akarunk, ott a kis tapogatós képernyő, a nyelvet is ki tudjuk választani, tehát semmilyen szinten nem tűnik fel, hogy nem itthon* eszünk. A kaját egy srác hozta ki, de amikor megettük, úgy gondoltuk, hogy azért egy fagyi még mindkettőnknek befér. 

Tapogattunk még egy kicsit a képernyőn, visszaültünk az új rendelési számmal, amikor R2D2-t megszégyenítő csipogás-nyávogással kevert észvesztő hangzavarral megállt az asztalsor végén egy hegyesfülű kuka. 

Láttam ám, hogy a mi fagyink van rajta, de a kihúzott székektől nem tudott az asztalunkig jönni, ezért odamentem hozzá és érdeklődve vizsgálgatni kezdtem. Főleg amiatt, hogy biztosan a mi fagyink-e, kerestem az azonosító számot. Legnagyobb riadalmamra vettem észre, hogy a képernyője elkezdett visszaszámolni. Épp hogy rám nem ripakodott, hogy haladjak már. Eközben egy kézilabdacsapat pont ott rendelte meg a menüjét, és több, nálam jóval magasabb és jobban öltözött kamasz azt figyelte, hogy a robotmacska mennyire "kjút!". Jobban zavarban voltam, mintha meztelenül kellett volna végigmennem a főutcán. Fogalmam sem volt, hogy meg kell-e nyomni valamit a macskán, hogy elmenjen, vagy hogy vár-e borravalóra, ezért esetlenül megpróbáltam kihúzni a tálcát, de mivel beállt a székek közé (amik miatt nem tudott eljönni az asztalunkig), nagyon nehezen fértem hozzá. Mire visszaültem, úgy éreztem, hogy legalább egy órán keresztül szerencsétlenkedtem, és ennyi idő alatt valószínűleg a fagyi meg is olvadt. Palacsintát lehetett volna sütni az arcomon, rettenetesen kellemetlen élmény volt. 

Az egész fagyievés alatt egy szót se szóltunk egymáshoz, de aztán a kocsiban egészen hazáig a robotmacskáról beszéltünk. 

Boomerek vagyunk.

Én legalábbis biztosan.

Ugyanakkor, ha előtte olvasok róla, vagy látom youtube-on**, akár kellemes élmény is lehetett volna, vagy akár le is fényképezhettem volna! Ha tudom, hogy mit vár tőlem (?) a robot, ha hozzáférek a tálcához, egyáltalán, ha SZÁMÍTOK RÁ, hogy egy robot fog kiszolgálni, valószínűleg nem lett volna ennyire kellemetlen. 

De én még erre nem állok készen.

*Most rákerestem, lehetséges az, hogy itthon még nincs vegetáriánus/vegán burger a mekiben?
**Persze ezek után néztem róla videókat, és szerintem az, amelyik engem megtámadott, tuti rossz volt, mert valamiért visszaszámolt a képernyője, ahelyett, hogy kiírta volna a rendelési számot. 
***Jól rászoktam ezekre a csillagokra... 

Önéletrajz

 Írtam egy bejegyzést az átalakult emberi kapcsolataimról, de aztán annyira személyes lett, hogy inkább ott marad piszkozatban. Nem vagyok ebben valami jó, hogy rébuszokban írjak magamról. Én abban vagyok jó, hogy mindent leírok, és utána gondolkodom, hogy talán mégsem kellett volna. 

Aztán megírtam ezt tegnap, hogy "előre" írjak, és véletlenül közzétettem, majd viszavontam, aztán kicsit frissíteni akartam a hátteret (ami végül nem tetszett), linkeket, képeket, mire jól ősszekevertem mindent. Nagyon béna vagyok most.

A nosztalgikus blogbejegyzésekről (amiket nagyonnagyon szeretek olvasni!!) jutott eszembe, hogy elég nehezen nosztalgiázom. Ladóról már szívesen, ladószámításunk előttről kevésbé. A mostani eszemmel úgy ítélem meg, hogy elképesztően bődületes ökörségeket csináltam, de azért igyekszem magammal szemben is alkalmazni az ítélkezés mentes együttérzést. Függetlenül attól, hogy az a sok ostobaság mind kellett ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok, azért jó lett volna, ha van egy csepp eszem, vagy vannak elveim, vagy nem is tudom, kevésbé vagyok elfuserált. 

Mondjuk, most már mindegy. 

De az biztos, hogy örömmel olvasom a nosztalgiáitokat, én magam viszont igyekszem elkerülni. Ez a blog nagyjából úgyis ladószámításunk óta van, akit a kapcsolatunk - meglehetősen viharos - eleje érdekel, vissza tud lapozni. 

Úgy tűnik, hogy most nem tudok a házfelújításban olyan munkákkal haladni, amivel egyedül is tudnék, bizonyos feladatokat muszáj szakembereknek csinálnia, kicsit lazultak a napok, de a nyár, meg a szeptember mocskosul kemény volt. Egyszer majd mutatok képeket, csak össze kell valahogy szedegetnem a szanaszétküldött üzenetekből, mert szeptemberben, amikor le akartam menteni a fotókat a telefonomról, véletlenül egyetlen gombnyomással kitöröltem az összeset. Majdnem agyvérzést kaptam, rengeteg emlék veszett oda arról, ahogy kőműveskedem. Mondtam már, hogy béna vagyok? Ja igen, nemcsak most. Maradt fenn néhány videó az utókornak, mert a családnak és a szűk baráti körnek minden nagyobb etapról készítettem egy két-három perces beszámolót, de az mégsem ugyanaz.

Kaptam egy állásajánlatot is, amiről most még nem akarok írni*, és az egyik barátnőmmel arról értekeztünk, hogy kell-e az önéletrajzba fénykép, ha a pályázat szerint "részletes szakmai önéletrajz"-ot kérnek?

Alapvetően, mivel úgy kerestek meg, hogy érdekel-e, és hogy ha felteszik a pályázatot és átgondoltam, akkor adjam be, úgy voltam vele, hogy felesleges a fénykép, hiszen ismernek. Ezt tetézte a szőrszálhasogatásom, amikor megláttam a pályázati felhívást. 

Aztán megkérdeztem a google-t is, és találtam valami ezeréves cikket arról, hogy tőlünk nyugatabbra  (ha csak nem kifejezetten front-desk munkakörhöz keresnek munkatársat) már kevésbé divat fényképet kérni. Pont azért, hogy adott esetben ne a szimpátia/bőrszín/stb., hanem a tényleges szakmai háttér döntse el, hogy kit hívnak be interjúra. 

Egyelőre nem árulom el, hogy beadtam-e a pályázatom, és ha igen, akkor fényképpel vagy anélkül adtam-e be. Ti mit gondoltok erről?

*és lehet, hogy később se :)

Kóci esete a szobanövénnyel

 Reggelente a hálószobaablakból szoktam figyelni, ahogy csipegetnek az etetőn a madarak. Fakopáncs Frigyes is visszatért, szeretem nézni, ahogy a különféle fajok, egymástól eltérő vérmérséklettel osztoznak a finom falatokon. 

Néhány hete egyik reggel Kóci kiszúrta, hogy ott vagyok az ablakban, és odaröppent a zsalugáterre, onnan nézegetett, hogy esetleg nem lenne-e nálam számára valami extra finomság. Ezalatt mindketten tudjuk, hogy a diót érti, mert diót nem szoktam tenni az etetőbe, de neki (és Mócinak, a félénk csuszka haverjának) mindig törni szoktam egy-egy darabot a szotyi közé, amit a tenyeremből csipegethetnek. 

Felelőtlenségemre figyelmeztető lelkiismeretemet azzal hallgattattam el, hogy Kóci bizonyára látja az üveget, hiszen a zsalu tartóvasára szállt. Óvatosan kinyitottam hát az ablakot, és nyújtottam neki egy kis diót a mellényzsebemből. Ez aztán szokásunkká vált, hogy ha benti teendőm akadt, időnként, ha kiszúrtam, hogy ott sertepertélt, megkínáltam néha. Soha, egyetlen egyszer sem csapódott neki az üvegnek, nagyon értelmes és illedelmes madár.

Egy nap, gyönyörű idő volt kint, kitakarítottam a lakást, felmostam, és a gyors száradás érdekében kinyitottam az ablak egyik szárnyát, majd a konyhában folytattam ezt a kevésbé nemes tevékenységet. 

Kitalálhatjátok, hogy mi történt.

Kóci engem keresve, berepült a szobába, de a csak félig nyitott ablakon már nem talált ki. 

Diszkréten pánikoltunk.

Ha nem pánikolok, bizonyára kinyitottam volna az összes többi ablakot, amin aztán szépen kitalált volna, de pánikoltam, mert ő is pánikolt. Kettőnk közül mégis ő volt az okosabb, ahelyett, hogy az üvegbe verdeste volna a kis fejét, bebújt az egyik szobanövény sűrűjébe, és meglapult, amíg megfogtam. Úgy repült ki a markomból, mintha rettegne, hogy megeszem. Még nem volt időm elmondani neki, hogy se szárnyas, se szőrös, se pikkelyes állatot nem eszem.

Hogy sírtam-e? 

Nagyon.

Hogy ezután jött-e újra a tenyeremre, és az ablakba?

Naná!

Sírtam-e, amikor az eset után először vett tőlem szotyit?

Zokogtam! - a megkönnyebbüléstől természetesen, hogy nem lett semmi baja, hogy nem törte össze a fejét, szárnyát, bizalmát.

Tulajdonképpen most mintha még merészebb és bátrabb lenne, már bárkinek a tenyerére rászáll, például a szomszéd kislánytól is elfogadja a diót (de ezt már írtam tegnap).

Soha többet nem nyitom ki az ablakot, ha ott kéreget, és szellőztetéskor is csak bukóra. Nem tudnám elviselni, ha miattam baja esne. 

Ha bagoly huhog este, egyből arra gondolok, hogy sokkal jobb lenne, ha Kóci itt aludna a szobanövényen éjszakánként, mert innen egészen bizonyosan nem csapna le rá ragadozó. Rettenetes, ijesztő és egyben a legszebb érzés a világon, hogy az ember így képes szeretni, minden érdek nélkül.

Szomszédok

Olyan jó, hogy felpezsdült az élet itt a blogokon, kiderült, hogy a kihagyott hónapok alatt egy csomó mesélnivaló gyűlt fel bennem, pedig amúgy mintha nem is történt volna semmi.

Aki elég régóta olvas, tudja, hogy milyen szomszédtalan életünk van, és azt is, hogy ezzel együtt mi egy összetartó közösség vagyunk. A faluban mi vagyunk az egyetlen szomszédi társaság, akik még összejárnak névnapot ünnepelni.

 

Régen ez itt szokás volt és gyakran megszólták azt, aki nem volt jóban a szomszédaival. Haragudhatott valaki a családjára, összeveszhetett a sógorával, a vejével, az anyósával, de a szomszédaival nem. Mert a szomszédok jelentették a biztonságot. Ha baj volt, a szomszéd volt az első, aki tudott segíteni, vagy segítséget hozni. 

Már annyira felhígult a falu népe, hogy a mi szomszédi közösségünkben is már csak két olyan ember van, aki itt nőtt fel*. Van egy idős házaspár Budapestről, egy németXszlovén pár egy kislánnyal, meg Léna néni, aki ugyan itt nőtt fel, de Ljubljanában él. (Korábban már meséltem róluk, azok kedvéért írom, akik nemrég keveredtek ide.)

 

Nyáron a névnapomat nálunk ünnepeltük, én főztem, Léna néni segített, Ladó intézte a piát, és idén az volt az egyetlen esemény, ahol mindannyian jelen tudtunk lenni.

Mondanám, hogy jól sikerült, de a parti egy pontján a bolond német megharapta az egyik helyi születésű szomszédot, aki emiatt sírt. Ladó (az egyetlen épeszű és kevésbé ittas) javasolta, hogy a német kérjen bocsánatot, mire az illető hazament. Ezek a némettel harminc éve ismerik egymást, úgyhogy egy héttel később a másik helyi szomszéd névnapján bocsánatot kért, és az ügyre soksok pálinkával borítottak fátylat. A szórakoztatás kedvéért jegyzem meg, hogy a sztorihoz hozzátartozik, hogy ötven feletti felnőtt férfiakról beszélek. 

Kicsit irigylem azokat az embereket, akik ennek a gyönyörű szomszédi hagyománynak már nem hódolnak.

De csak egy egészen kicsit.

Mert az egyiknek a rokona még a mai napig sütni szokott kenyeret kemencében, és a múltkor befutott egy frissen sült cipóval, mert arra gondolt, hogy biztos örülnénk neki. A másiknak a nővére sütött harmic palacsinát, de hát ő azt egyedül nem tudja megenni, hozott belőle. A német-szlovén kislány a hétvégén almáspitével jött át, én meg köménymagos vajas kiflit sütöttem - cseréltünk. Léna néninek pedig őszi szünete volt, pénteken meghívott ebédre, ahol hajdinás vargányaleves volt a menü. Vittem neki sütőtököt a kertből, meg a kislány almáspitéjén felbuzdulva, én is megsütöttem az első idei pitémet, abból kapott egy kis kóstolót. És ha már felfűtöttem** a sütőt, gesztenye is került, azt is tettem a jóságokhoz.

A tányért Eszticsillagtól kaptam, aki a saját kezével készítette.

Szemfülesek a házunkat is megtalálják rajta. :)

A kislánynak is őszi szünet volt, hétfőn átjött kismadarat etetni. Látnotok kellett volna az arcát, amikor Kóci először vett a tenyeréről, azt hittem, soha többé nem fogja abbahagyni a vigyorgást. Egyébként olyan nagylány már ez a kislány, hogy akkora mint én (nincs nehéz dolga, én vagyok kicsi). Még szeptemberben kiválogattam egy zsák ruhámat, amiket felraktam Vintedre, de aztán gondoltam, megkérdezem, hogy kell e neki belőle valami. Lelkesen válogatott, ki is választott néhányat. Jó érzés volt hazakísérni, feltöltött a társasága.

Léna nénivel pedig mostanra elmélyült a kapcsolatunk. A veszteségeink összekötnek minket, nevetni és sírni is tudunk már együtt. Továbbra is járnak hozzá a kutyáink, Bikficnek bérelt helye van a kanapéján. Mivel Léna néni menekültekkel is dolgozik, végül megbeszéltem vele, hogy elviszi a ruháimat a gyerekeknek, úgyhogy le is töröltem mindent Vintedről. Amikor most elbúcsúztunk, megölelt, és azt mondta "Szeretlek!".

Persze, hazáig sírtam.

*Nem tudom, ki emlékszik erre, de idén januárban Adél néni meghalt.

**És nem tudom, ki emlékszik még arra, vagy említettem-e, de nekünk nincs klasszikus villany/gáz sütőnk, ha sütni akarok valamit, be kell gyújtanim a sparheltet, az fűti fel a hozzá épített sütőt. Emiatt teljesen értelmetlenek számomra azok a receptbéli instrukciók, hogy "200 fokra előmelegített sütőbe tesszük". Halvány fogalmam sincs, hogy hány fok van odabenn, de eddig még minden szépen megsült, amit betettem. Csak arra kell figyelni, hogy ha leégett a tűz, időben rakjak rá újabb adag fát.

Holdsugaras Moomin

 Anemone és Professzor a nyáron Finnországban dolgoztak egy hiperszuper kutatás miatt. Szuvenírként Moomin teát, és Moomin cukorkát hoztak nekünk, amit csak néhány hete kaptunk meg. A cukorka mentolos, belül csokoládékrémmel töltve, megettem volna az egész zacskóval egyszerre. Ehhez képest mondjuk még mindig őrizgetek valamelyik kabátzsebemben egy-egy szemet, hogy legyen minek örülni később. A teának pedig a doboza is csodálatos, kedves rajzokkal. Négyféle ízesítést tartalmaz, fekete tea alapon ilyen tökéletességekkel, hogy áfonyás muffin, vagy rebarbara&eper. Az elnevezésük is olyan, mintha a meséből találná ki az ember, páldául "Moomin mama varázsfőzete". Azt hiszem, ennél kedvesebb ajándékot nem is hozhattak volna nekünk. Még talán fontos megjegyeznem, hogy a legszebb az volt, hogy Anemone megtanult pár szót az átadáshoz magyarul. Fantasztikus ez a lány, persze nem csak ezért, mindenért.

Valamelyik nap alaposan elromlott délutánra az idő, úgyhogy begyújtottam a kandallóba, megfőztem egy moomincsodateát, és elővettem az egyik könyvtári könyvet. Nem nagyon tartom számon, hogy miket olvasok, többnyire hangulatokat keresek, és lelkiismeretfurdalás nélkül félbehagyok valamit, ha nem tetszik. Ezúttal olyasmibe nyúltam bele, amit még most sem tudok hová tenni. Egyértelműen a borítója fogott meg a könyvtárban, ahol ki volt téve az ajánlott olvasmányok polcára, rögtön a bejárathoz. A cselekmény az igazából a semmi, mert ez a helyzet, nem nagyon történik benne semmi. Nagyon sok, és a végére már kicsit fárasztó idézetekkel és lábjegyzetekkel van teletűzdelve, ugyanakkor mérhetetlenül jó érzéssel töltött el, amikor olyan idézet bukkant fel a párbeszédekben, amire én is emlékeztem, vagy ha nem a konkrét idézet, de a könyv legalább megvolt. Már-már önelégültséget éreztem, amikor egy olyan könyvből volt pár sor, amit az egyik kedves bloggerínánk fordított, rendesen felragyogtam, amikor megláttam a nevét. Na de a hangulata, az teljesen elvarázsolt és magával ragadott, abszolút lehettem volna én is a főhős, meg bármelyikünk  innen, aki szeret álmodozni, és szereti a könyveket. Csupa kedves karaktert vonultatott fel, nem volt benne közellenség, ami nekem kifejezetten simogatta a lelkem ebben a nehéz időben, amikor olyan nagy divat mindenhol ellenségeket látni. Egyébként a magyar címet eléggé elfuserálták, semmi köze semmilyen rejtélyhez semminek, de hát ez legyen a legkevesebb hibája. Sajnálom, hogy egy pillanat alatt elolvastam, még tudtam volna egy három-négyszáz oldalt olvasgatni a semmiről. A legjobb hasonlatom, hogy olyan volt, mint egy kellemes délutáni alvás a kanapén.

Memento mori

Trigger warning: a halálról lesz szó az alábbiakban. Akinek friss vesztesége van, vagy úgy érzi, hogy kényelmetlen számára a téma, annak javaslom, hogy térjen vissza később. A téma érzékenysége miatt én magam is csapongó leszek, talán követhetetlen. De úgy érzem, ennek most itt van a helye. 

És még egy fontos dolog: mindenki másképp éli meg a veszteséget. Egyékbént is, de gyász esetén végtelenül fontos az ítélkezés mentes elfogadás. Ebben a helyzetben végképp nincs olyan, hogy valakinek az érzései illetlenek, vagy nem jogosak.

Egy kedves barátnőm mostohaapja egy hónapja kapott diagnózist gyomorrákról. Megműtötték, az egyik varrat felszakadt, szepszist kapott és meghalt. De valójában ez a történet szólhatna bármelyikünkről, tetszőleges kórsággal behelyettesítve. A hiány pótolhatatlan. Akár róla van szó, akár Bezzegről, akár bármelyikünk barátjáról, családtagjáról.

A bátyám és anyám halála olyan hatással volt rám, hogy túlzás nélkül állíthatom, hogy más ember lettem. Nem tudom úgy élni már a mindennapokat, mint azelőtt és ha nem is naponta, de hetente gondolok az elmúlásra. Arra, hogy mennyire átmeneti minden állapot, mennyire mulandó a létezésünk. Mint Kóci röpte. 

A gyász kezdeti szakaszában ezt úgy éltem meg, hogy emiatt nincs semminek semmi értelme. Most úgy élem meg, hogy pontosan emiatt van mindennek értelme. Vagyis emiatt kellene, hogy legyen, kellene értelmet adni. Ha más értelmet nem, akkor csak azt, hogy legyen szép. 

Mint Kóci röpte. (Hiába, úgy tűnik, ettől a madártól nem tudok elvonatkoztatni.)

Mindkét családtagom sokszor jut eszembe. Anyával rendszeresen álmodom és utána mindig kipihenten, szinte boldogan ébredek. Egyre többször fordul elő, hogy felismerem őt magamban, olyan dolgokban is, amik régen idegesítettek. Voltak szava járásai, amiket újabban én is mondok, és olyankor csak befelé vigyorgok, hogy lám, lám, akasztják már a hóhért! Mondok példát is. 

Anyukám korán őszülni kezdett, és soha nem festette a haját. Sokszor a fülem hallatára szóltak be nekik random boszorkányok az utcán, hogy miért nem festi a haját. Anyám meg a világ legnagyobb lazaságával rávágta, hogy "minek fessem, ez nem fáj!" - és akkor én, kis buta, mindig úgy gondoltam, hogy a boszorkányoknak igazuk van. Lehetne kicsit igényesebb. Aztán most itt vagyok, 34 évesen, őszülő hajjal, és egyre jobban szeretem ezeket az ősz hajszálakat is magamban. Mert rá emlékeztet, arra, ami jót kaptam. Mert kaptam rosszat* is, reményeim szerint** nem szándékosan, hanem transzgenerációs elakadásból (hogy én milyen okos kifejezéseket tudok, mi?), és bár ez nem menti fel a felelősség alól, de legalább én nem vádolom semmivel. Bátornak tartom, hogy így fittethányva tudott fütyülni mások véleményére. Lehet, hogy őt is bántotta belül, hogy az emberek ennyire tapintatlanok. Ahogy engem is bánt, ha valaki olyasmibe szól bele, amihez semmi köze.

A bátyám más formában, sokszor villanásnyi dolgokról jut eszembe. Például vezetés közben, ha látok az utcán egy srácot sétálni, akkor egy ezredmásodpercig az jut az eszembe, hogy úgy jár, mint ő. Vagy a boltban, ha sorbanállok, és valakinek csak hátulról látom a mosolyát, akkor is be szokott villanni, hogy ő is pont így csinált. Tudom, hogy ezt az agyam műveli velem, mert azért annyira sokféleképpen és egyedien nem tudott a bátyám sem mosolyogni, de amennyire fáj a veszteség, annyira jó gondolni rá, megtalálni őt villanásnyi dolgokban. 

Ilyenkor ősszel a hulló levelek is mindig az elmúlásra emlékeztetnek. Az egy dolog, hogy az erdőben relatíve sok falevél van, de ha megyek valahová autóval, és a visszapillantó tükörben látom, ahogy felkavarodnak mögöttem a falevelek az úton, akkor is csak arra tudok gondolni, hogy ezek a pillanatok aranyból vannak. Mert ki tudja, mi lesz utánunk?

A mostanra szokásos(1,2) évi temetőlátogatásunkat idén is megejtettük. Ez részemről azért méltó az említésre, mert neveltetésem szerint (fura, szélsőséges vallás) ez nem volt szokás. Szedtem egy nagy csokor sárga krizantémot Ilonka néni virágaiból, rejtettem pár szem sültgesztenyét a zsebembe, és Ladóval komótosan leballagtunk a hegyről. Mire a temetőbe értünk teljesen ránk sötétedett. Mindketten nagyon értékeljük, hogy az este ilyen sűrű lepellel takar be minket a kíváncsiskodó falusiak szeme elől. Nem azért gyújtunk mécsest a néni sírjánál, hogy a falu rólunk beszéljen, hanem azért, mert egyébként is, ennyi idő után is emlegetjük őt. Gyermektelen volt, harminc évig gondozta a férje sírját, aki mellé eltemették. Életében biztosan nem gondolta, hogy az utána érkező idegenek visznek majd a sírjára a saját virágaiból.

Mécsesgyújtás után, úgy éreztem, szólnom kellene pár szót, ezért búcsúzóul azt találtam mondani, hogy "Ha élünk még, egy év múlva jövünk. Jók legyetek addig!" - talán kicsit szemtelen volt tőlem, de biztos vagyok benne, hogy azok alapján, amiket meséltek róla, Ilonka néninek tetszett volna. Ladóval összemosolyogtunk, és mint akik randiról mennek haza, útközben elmajszoltuk a zsebbe rejtett gesztenyéket.

*Írnék erről is, de azt hiszem, ez annyira személyes és mély, hogy nyilvános blogba nem fér bele. 

**Muszáj remélni, hogy nem volt szándékos, hogy rossz mintát követett, hogy akadályozta őt egy mentalis betegség, máskülönben elviselhetlen lenne a gondolat, hogy szándékosan okozott annyi fájdalmat. Csak így tudom megélni a hálát és a szeretetet azért a jóért, amit kaptam, csak így tudom megbocsátani a hibákat.

Blogvember

 Hellóhelló, üdv mindenkinek! Alaposan megvártam, hogy hiányozzon a blog, hiányozzatok, szó se róla!

Dolly kihívásáról olvasva persze azonnal éreztem, hogy na, itt a lehetőség, hogy visszarugdossam magam ide, de hogy egészen biztosan már az elején elrontsam, a tegnapot még kihagytam. Így legalább nem okozok csalódást senkinek, ha mégsem írok majd minden nap.

Azért arról mindenképpen szót kell ejtenem, hogy noha viszonylag kevés helyen szóltam hozzá, végig olvastalak benneteket, ott lapítottam a háttérben, mint valami kukkoló. Jól esett kicsit elbújni. Egyre többször érzem azt, hogy attól még, hogy van véleményem, nem kell mindig kimondanom, mert amikor megteszem, 80%-ban meg is bánom. Ugyanakkor azt is kívánom néha, hogy bárcsak mások is gyakorolnának ilyen típusú önvizsgálatot - bár, talán ez is egy olyan vélemény tőlem, ami abba a 80%-os megbánási arányba tartozik. Mindegy, elfér a többi megbánt vélemény mellett.

Olyan jó hónapok vannak mögöttem, mögöttünk, hogy úgy érzem, bármiféle beszámoló a halvány árnyékát sem tudja levetíteni annak, amit érzek, de azért majd igyekszem írni az eltelt időről.

Most a legkedvesebb élményemet mesélem el kezdetnek, mert az életem egy tündérmese, aminek tulajdonképpen nagyon kevés köze van a valósághoz*, de azért igyekszem időnként megfelelő mértékben szorongani, hogy megőrizzem az illúzióját annak, hogy valóban élek.

A történet szeptember végén kezdődött. Csodaszép, napsütötte szeptemberünk volt, szinte kárpótolt a júniusi eszméletlen esőzésekért, ami nálunk komoly károkat okozott. Eszem ágaban sem volt, hogy ősz van, ami azt jelenti, hogy hamarosan be kell gyújtani a kandallóba, és kezdődhet újra a madáretetési szezon. Az utóbbi időben ugyanis egyre többet madarászom. Azelőtt is fontosak voltak a madarak, de amióta itthon dolgozom, szabad időbeosztásban, az indokoltnál sokkal többször állok meg, hogy beazonosítsak egy-egy elsuhanó szárnylebbenést, vagy felhangzó dallamot.

Azon a szeptembervégi napon a lugas alatti kávézás közben észrevettem, hogy egy barátcinege és egy csuszka bámul rám. Nem közönséges bámulás volt, nem riadt, vagy kíváncsi, hanem várakozó. Jól van, gondoltam. Várjatok.

A lugason ezalatt feketerigók lakmároztak a szőlőből, ami idén annyira rossz termést hozott, hogy már augusztusban tudtuk, hogy nem lesz szüret, szőlőlé. A kertben még javában virágoztak a tavalyi magról kelt dísznapraforgók, amiken cinegék és tengelicek óriási zajjal csipegettek. Nem értettem hát a bámulás okát a két madár részéről, hiszen ennivalót ad még ilyenkor a természet, de azért arra gondoltam, hogy ki kellene próbálni, mennyire merészkednek közel.

Elővettem a tavalyi madáretetésből maradt egy marék szotyit, és kiszórtam az asztalra. Ettől kezdve pedig nem volt megállás, minden reggel egyre közelebb és közelebb merészkedett ez a kettő.

Persze ne gondoljátok, hogy egész nap mást sem csináltam, csak csábítgattam őket. Mindössze reggelente szántam erre egy húsz percet, kutyaetetés után. Ablakcserében voltunk éppen, horror munka volt**, a régi ablakok kibontása közben iszonyú sebeket kapott a ház, amiket aztán mi javítottunk ki, Ladó a redőnytokok helyét*** tüntette el, én pedig a spalettákat vakoltam vissza. Életemben olyan fáradt nem voltam soha és talán pont ez vitt rá arra, hogy ezzel kapcsolódjak ki.

Két hét sem telt el, ez a két bámulós madár elkezdett a tenyeremből enni. A csuszka bizalmatlanabb, de a kis cinke úgy viselkedik, mintha én költöttem volna ki a tojásból. Mostanra már az etetőben is kapnak reggel és este egy kis marék szotyit, de mivel még mindig jó idő van, nem etetem őket agyon. Tollas kis barátom viszont napközben is keresi a társaságunkat, ha kint vagyunk. Már Ladó kezéből is eszik, sőt, amikor Kölyök jött segíteni tetőt bontani, tőle is elfogadta. Elképesztően kedves az egész kis lénye, nem is hiszem el, hogy ilyen van.

Néha úgy kerül elő, hogy tiszta pókháló a fejecskéje, de volt olyan is, hogy fürdés után, csuromvizes beggyel röppent az ujjamra. Az első alkalommal, amikor a bizalmába avatott, rendesen könnyezett a szemem, annyira kedves volt érezni a kis lábait, a pehely súlyát és azt a finon lebbenést amikor elröppen. Amikor az embernek ilyen barátja van, akkor még azt a mindennapi halálos fáradtságot, derékfájást is könnyebb elviselni, amit a ház felújításában szerez az ember.

Volt olyan, hogy be kellett mennem a városba elintézni egy kellemetlen ügyet, és amíg sorbaálltam úrrá lett rajtam a szorongás, de amikor zsebretettem a kezem, találtam egy szem szotyit, akkor egy csapásra eltűntek a rossz érzéseim, és csak a Kóci apró rezzenései nyomán született érzések maradtak.

Mert persze nevet is kapott. Van egy jellegzetes forgója az egyik szárnytövében, amitől kis kócosnak tűnik, így lett a neve Kóci. Nem túl kreatív, de nekünk megfelel, ő pedig nem panaszkodik miatta.

*és ami tulajdonképpen az egyik oka is annak, hogy ennyi ideig nem írtam. Annyi rossz dolog történik másokkal, hogy hivalkodásnak érzem a saját életemről írni.

**soha többet a büdös életben, akkor sem, ha 5 év múlva kirohadnának a vadonatúj ablakok, amire 15 év garancia van! Inkább járjon kedvére a huzat, a madárdal, a harangszó, a szellemek és bármi, de én mégegyszer ennek a tortúrának nem vagyok hajlandó kitenni magamat.

***redőnyök helyett most zsalugáteres ablakokat kapott a ház. Tényleg kezd olyan lenni, mint valami mesében, ahol a vándor szállást kér az boszorkánytól erdei anyókától.