Nem látta más

Őszi kikerics - amilyen szép, olyan mérgező 

Almaszüret

Bogyószüret Hétpettyessel

Erdei utak

Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon hosszú távon milyen hatással lesz a személyiségemre, hogy ennyire eltávolodtam a világtól. 

Ahogy a képeken is látszik, Buksi mindenhol ott van, ő a főszereplő. A szüreteket együtt toljuk, a sétákat általában hétvégén, Ladóval - habár pont ezen a héten eddig mindkét nap csavarogtunk, nem zavart minket az eső sem. 

Esténként 11 fok van, hajnalban 4, úgyhogy mi bizony begyújtottunk a kiskályhába. Nem is azért, mert fagyosak vagyunk, hanem mert eléggé romantikus volt, ahogy kint szakadó eső, dörgés-villámlás, szélvihar, idebent pedig forró tea, ropogó tűzzel. Kicsit úgy is érzem most a nagyvilágot, koronástul mindenestül, hogy óriási vihar tombol, én meg ülök a kis buborékomban. Néha még szégyellem is magam emiatt, mert látom közben, hogy másoknak milyen nehéz most. (De azért álszentség lenne nem leírni, hogy ezt a szégyent elég hamar elhessegetem.)

Adéllal beszélgettünk erről az elzártságról, ő azt a szót használta erre az érzésre, hogy láthatatlanok vagyunk. Kicsit tényleg olyan. Viszont míg én ebben abszolút otthonosan érzem magam, ő szenved ettől. Mellőlem már akkor elkoptak a barátaim*, amikor még nem éltünk itt. De hát nem vetem a szemükre, végül is mindig én költöztem odébb. "most sehonnan nem látszom, hová is bújhattam tényleg,... ha tudtam volna, hogy ennyire nem keres senki, nem bújok annyira bonyolult helyekre el." (Kiscsillag). 

Hát így vagyok ma este. 

*tisztelet a kivételnek, igen, Eszti. :) 

Ittvanazősz

Azt reméltem, hogy a szeptember beköszöntével majd a blogolási kedvem és időm is visszatér, de úgy látszik, ahogy kitart a jóidő, úgy tart ki a sok apróbb-nagyobb munka a ház körül. Nagyon kiegyensúlyozottan telnek a napok, mindig van teendő, és vannak új tervek. 

Készülünk a télre. Fát kell vágni, előkészíteni. A szilva mostanra bevégeztetett, ami nem pitébe sült, abból lekvárt főztem. A lekvárkészítés eszembe juttatta gyerekkorom lekvárfőzéseit. Olyan hangulatban telnek a napok, mintha álmodnék. Sokat gondolok a nagymamámra, arra, ő hogyan főzte a lekvárt, hogyan sütött kalácsot, milyen szokásaik voltak, amiknek akkor, gyermekként nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mégis ennyi évvel később milyen sokat jelentenek. Idén lesz az első, hogy teszünk el savanyítani káposztát, illetve az első kemencegyújtáskor megpróbálkozunk a kenyérsütéssel is.

Aztán mostanra száradt le teljesen a nyár végén szárított gyógynövénycsapat. Ma morzsoltam le a legnagyobb adagot - hittem én, mert amikor végeztem, kedvet kaptam, hogy szedjek még. Így elmentünk Buksival sétálni egyet, hazafelé egy óriási csokor cickafarkkal tértünk meg. De szedtem csalánt, learattam a rozmaringot és még volt egy kis citromfű, hát azokat is mind feltettem száradni. Az egész lakás teafűillatban úszik most.

Azt hiszem, jól vagyunk.

Buksit műteni fogják majd, jövő héten viszem vérvételre. Nem életmentő műtét lesz, csak a bűzmirigyét távolítják el - nagyon sok probléma volt már vele, mostanra döntöttünk úgy, hogy ideje megválnunk tőle. Azért persze kicsit aggódom érte, mert hát ő a legkedvesebb négylábú családtagunk.

Pech vagy mázli?

 Írtam egy marhahosszú posztot, ami nem tudom, hogyan, de eltűnt. Füstöl az agyam. Olyan ritkán tudok írni, aztán ilyeneket csinálok, hát ajjmár.

Na, de csak azért is mesélek, megírom újra.

Ma reggel azzal kezdtem a napot, hogy elaludtam. 6.30 helyett 7.40-kor keltem, de gondoltam, egy kávénak mindenképpen bele kell férnie. Aztán nem tudom, mit bohóckodtam el, de a tűzforró kávét végigöntöttem a pizsamámon. Megégettem a mellkasom és a hasam. Kezdtem bosszús lenni, pedig, ha úgy vesszük szándékosan aludtam el - kinyomtam az ébresztőt, csak még öt percre, helló szeptember 1.!

Egy gyors zuhany után beugrottam a kocsiba, és elmentem dolgozni. A munkahelyemen egyébként egyre morcosabb vagyok. Nehéz az emberekkel folyamatosan kedvesnek lenni, én fáradok, ők meg mintha egyre balfaszabbak lennének. De nem is akarok erről túl sokat nyavalyogni, még mindig ez az egyik legjobb munkahelyem. Igaz, nézzük meg a korábbiakat, mindegyikről ezt meséltem, aztán tudjuk mi lett.*

Amúgy azt akartam mesélni, hogy pénteken véletlenül tekertünk 92 km-t. Hogy lehet véletlenül?

Könnyen. 

Ladó autója egy terepjáró, ezért speciális szervízbe volt időpontja, Zala megyében, valami megjegyezhetetlen nevű apró kis településen. Kitaláltuk, hogy feldobjuk rá a biciket, tekerünk egy könnyű, 30 km-es távot, felszállunk a vonatra és hazajövünk. A terv jó volt, azzal viszont nem számoltunk, hogy 30 km után, azt mondja a vasúttársaság, hogy vágányzár van, kerékpárszállítás a vonatpótlóautóbuszokon nem lehetséges. Ki gondolná, hogy az iskolakezdés előtt (alatt, mert szeptember 15-ig!) ezek éppen pályakarbantartási munkálatokat folytatnak?

Ladó bedobta, hogy vegyünk ki egy vendégházat, és aludjunk ott valahol, hiszen ezeken az istenhátamögötti helyeken mindig vannak vendégházak - és voltak is -, de én nagyon nagyon nagyon haza akartam jönni. Hát ki eteti a Buksit este?** Végül megegyeztünk abban, hogy a Google gyalogos térképe szerinti útvonalon megyünk, hogy elkerüljük az extrém autóforgalmat. Így, a legközelebbi vasútállomás 47 kilométerre jött ki. 

Már alaposan benne jártunk a délutánban, megcéloztuk az utolsó, 23.07-es vonatot, aztán hajrá.

Azok a gyönyörű zalai dombok, azok a kis gyöngyszem falvak! Nem egy szegedi síkság ez, de a szlovén és osztrák terep már megedzett minket, jól bírtuk a szinteket.

Ami igazán meglepetést tudott okozni, az a valóság eltérése a térképtől. Ahol valamikor út állt, ott most embermagas csalános, elkerített terület, vagy akácerdő. Azt csak a legvadabb álmainkban tudtuk elképzelni, hogy mit tud tenni egy elvadult akácerdő két biciklivel.

Fél tízkor találtunk egy kocsmát, Ladó vett pár sört, 22.40-kor pedig az állomáson sörözve azon nevetgéltünk, hogy egy defekt még belefért volna, de azért talán ideje lenne lottóznunk. 

Aki eddig számolta volna, annak még ideírom, hogy ezután a 77 km után, még a vasútállomástól 15 km-re lakunk. Na, az egész exrém távolságon ez utóbbi esett csak nehezemre. Addig az ismeretlen táj szépsége, a kaland pörgetett mindkettőnket, sokat mókáztunk, beszélgettünk, de azért a végén mindketten alaposan elfáradtunk.

Közvetlenül ezután jött a csalános - érthetetlen, hogy azt miért nem fotóztam le. 

Ma meg olyan volt még, hogy amikor jöttem hazafelé munkából, bejelentkezett a falubeli barátnőm (nevet kellene már adnom neki), hogy a barátnőjével eljönnének kávézni hozzám. Gyorsan összedobtam a már ismert gyümölcsös pitét, mert milyen jó is úgy vendégeket várni, hogy sütiillatban úszik a ház.

Fél ötkor hívtak, hogy közbejött valami, mégsem tudnak jönni, úgyhogy erre lőttem egy fotót a pitéről***, meg írtam az Adélomnak, hogy "tali a keresztnél?"

Így esett, hogy a fél pitét elajándékoztam, a másik felét pedig egy falásra megettem volna, de inkább félretettem egy kis szeletet, hogy holnap reggel legyen miért felkelni.

... Vagy legalábbis nem kinyomni az ébresztőt. 

*Mi lett volna, felmondtam. :D

**Például Adél, vagy a hibbant szomszéd. De nagyon úgy néz ki, hogy amióta itt élünk, én nem akarok sehol máshol aludni, ha ingyen adnák Tenerifét, akkor sem, hiába lenne akár ezer ember is, aki, megeteti a kutyust. 

***Nem nyalizásból mondom, de idén megpróbálok annyit sütni belőle, hogy megunjam. Most lett igazán mennyei, egy fél szilvafát rápakoltam. :)